Dunántúli Napló, 1990. február (47. évfolyam, 31-58. szám)
1990-02-03 / 33. szám
1990. február 3., szombat Dt illii Hűli napló 9 Muth József rajza Méhes Károly: Vasárnap Isten limuzinon érkezett, száján öles szivar lógott, feje búbjára felcsapva a háromszögű napszemüveg (Christien Deor) — „A hetedik nap az enyém, (mintha felhő suhant volna át homlokán) ti dicsértek Éngem templomaitokban, Én pedig pihenek, mert - hiszitek vagy sem -azóta is minden héten dolgozom! Világ-lelkem nem hagy nyugodni. Akik kigyót-évát kiabálnak Rám, nem is sejtik, kinek köszönhetik dühüket. „Szetavi" - adom a szájukba, kijáró dicséretemet... De a hetedik nap az enyém, ilyenkor elvegyülök teremtményeim között; máskor csak vékony hátukat, vörös tarkójukat látom." Mátyás Ferenc: Falusi búcsúban> Magával vitte szivemet, a körhinta velem repült, egy lány kergette a szelet, az, aki a hintában ült, maga körül forgott tovább, szoknyája is felpenderült, szemembe, majd az égbe szállt, s a vásár is vele repült. Kicsi volt már a faluja, ott járt ő fönn a Tejúton, a dob meg a réztrombita hangja dehogy érte utol. Makay Ida: Hétfelé Most bújnak mocsárba a lidérclángok. Süllyedt templomok tört harangja kong. Körmenet vonul: alkonyati árnyak. Millió ércág vert aranyat ont. Kigyúlt torony a horizonton. Sirások konok vízesése zúg. Dűlők mélyén, a kidőlt keresztnél most ágazik el hétfelé az út. Köszöntjük a Szinnyei Júlia-emlékdijjal kitüntetett költőt Birfalan Balázs: REMI bénult betűkhöz láncolod magad fele királyságod szóért humusszá rohadt közhelyek gyűrűjében vonaglasz képzettársításokon felnőtt gyerek egy költő ígérte sakkozik veled előbb verd meg apád vezér nélkül állnak a bábuk mattnál gyorsabban jött a halál központozatlan gondolatok tizenhat évesen emlékezni kell zárt ajtók telt üveg négy barát próbálja feledni koholt baját semmi zaj csak szú ha perceg jönnek éjféltáji versek gyilkos papír fehér teste utadba áll száz halálból százszor ébredsz porból lettél porrá éghetsz Benke László: Hosszú éj Ettem inkább vagy gondolkodtam, világom nehogy leromboljam. Túl sok sajnálat gyűlt föl bennem s mindig magammal verekedtem. Csak ültem, ültem hosszú éjben késsel kezemben, folyt a vérem, iszonyodtam és öldököltem, nem öltem meg magamat könnyen. Most meg virrasztóm. Hogyha moccan takargatnom kell szép halottam, féltőn s félve, nehogy remegjen s ha lejár az éj, fölébredjen. majdnem lemondott az anyai örömökről, ímert abba a korba érkezett, mely korban egy nő már mem gyéreik, és minden igyekezete ellenére annak előtte nem találkozott apával, ami törvényszerű, és meg volt győződve rála, hogy a hiba őbenne van, tudniillik anyában. És akkor szokás szerint jött apa, almiról majd még beszélek, hogy mért szolkás szerint, és vajában, nem sok időnek kellett eltelnie addig a szeptemberig, amiről én nem tehetek, viszont anyáinak testhez álló foglalatossága lettem. Májusig, a következő esztendő tavaszálig aztán nagyon sóik idő telt el, mert lassan telt, nagyon lassan az a kilenc hónap. Anya annak rendje s módja szerint pocakosodon, apa meg, akinek soha életében nem volt pocakja, és inem is 'lesz, ezt megígérhetem, szóval apa meg egyre csak összement, ibizisten csak a lábmérete maradt változatlan, ami nem nagy, de apának volt máir néhány nehéz szülése, amikről majd még beszélek. De aztán hogy nem lettem béka, sőt, Sára Jettem, apa nem töpörödött tovább, és bár méreteiben nem, de szellemében szép lassan visz- szanyerte a régi formáját, amihez nem kellett máir annyi sör. És anya megtáltosodott, és apó meg sosem tiltakozott, ha gyerekről volt szó, így még egyéves se lettem, amikor megszaporodtunk, és 'kezdődött megint élőről rendesen a kilenc hónap. Ezt a pocakot már liberó lisabban kezeltük, mint amikor én voltam még csdk pocak, mert úgy gondolták, hogy ha nem sikerül, oltókor is marad egy, oki én leszek. Arra nem gondoltunk, hogy béka is lehet az utánam jövő nemzedék kései képviselője, így aztán nem is lett az. Nevet is kapott már jó előre, amilyenek a hagyományok mifelénk, de ez a név egykettőre feledésbe is .merült, mert a fickó már anya pocakjában Pocak volt számunkra, és meg is marad annak, omilyen egy zaibagép. Apa ágán Pocak lett a negyedik eleven hajtás a soriban, s a magunk módján megmaradunk néki, úgy, ahogy azt majd elmesélem. Anya ágán ketten leszünk Pocáikkal, ami nem kishitűségből fakad, csupán abból az előre megfontolt lemondásból, hogy öreg fejjel inkább unókátókal foglalatoskodjék az ember, ám ennek ellenére családmodel- lüntóbe majd belepottyan még egy pulya, akit apa talál az utcán és felveszi. Felveszi és hazahozza. Kisrakás és Nagyrakás az évek során hol van, hol nincs, mert kívül esnek apa befolyási övezetén, és van nekik saját anyájulk, amilyen az élet, de amikor eljönnek hozzánk, az nagy hangzavar, ami persze semmi ahhoz képest, amikor majd én is megtanulok visszabeszélni, Pocakról nem is beszélve. Most éppen egy olyan periódusban vagyunk, amikor Kisrakásnök és Nagyralkásnak elege van belőlünk, ami figyelemre méltó előrelépés a korukhoz képest, és bár apa szemmel nem láthatóan fájlalja, ám mindenképpen értékeli, hogy minden valószínűség szerint a nevezettek saját útjukat járják. S ha így von, akkor nem sokáig lesz így, mert hamarosan mindegyiket kiválasztja egy- egy lány, és élvezetik őket aipához, ami izgalmas találkozás lesz. Kár, hogy én éppen nem leszék jelen, mert akkor már nekem is keményén udvarolnak, és a legjobb úton leszék afféle, hogy női ágon örökítsem a dinasztia egyik oldalágát. Majd boldog és zsúfolt napokat töltünk együtt, amitől mindannyian odale- szünk, Pocakot kivéve, aiki fütyül az egészre, de ő ekkor már oz egész világira fütyül, így aztán sokra viszi majd a Való Életben." A Jelenkor februári száma A Pécsett szerkesztett JELENKOR februári számának élén részlet olvasható abból az interjúregényből, melyet a Szlovákiádban élő Szigeti László a maii cseh irodaiam klasszikusával, Bohumil Hrabailal készített. Ehhez az interjúhoz is kapcsolódik a Franciaországban élő Fejtő Ferenc Hrabal- ról szóló kisesszéje, valamint Esterházy ' Péter regényének újabb része. E három írás mellett a szóim élén Petri György és Marno lános versei olvashatók. A számban két korábban megkezdett regény folytatásai kaptak helyet:* Somlyó György Párizsi kettősének és Sándor Iván Arabeszfaj'ének újabb fejezetei olvashatók. Itt szerepelnék Károlyi Am y versei, melyek novemberben tartott pécsi estjén hangoztak el. A szépirodalmi rovatot Handi Péter és Géczi János egy-egy verse egészíti ki. Kántor Lajos romániai szemléje jószerével kordokumerttuiminak számít, hiszen a romániai diktatúra utolsó heteiben íródott; Lo- soncz Alpár jugoszláviai szem- léjénék nagyobbik részében a közelmúltban elhunyt Danii o Kisről emlékezik meg. A februári szám tanulmányai közül Lengyel András írása Bibó István fiatalkori pályaszakaszát veszi számba. Perneczky Géza pedig a „mail ort"-iművészet történetét dolgozza fel. A szám illusztrációi is ehhez o tanulmányhoz kapcsolódnak: a folyóirat a legjelentősebb .mail art-ki- adványok anyagából ad válogatást. Dérczy Péter kritika sorozata ezúttal Marno János második kötetét teszi mérlegre; Keszthelyi András Szilágyi Ákos utópia-tanulmányálról írt kritikai elemzést, Széles Klára Somlyó György esszékötetéről. Erdődy Edit Károlyi Amy Pécsett, a Pannonia-könyvek sorálban megjelent verseskötefé- ről, Körösi Zoltán pedig Géczi János verseiről írt ismertetést. A februáiri szám megjelenését a R'öviköt anyagi segítsége tette lehetővé. Részlet egy interjúregényből - Kérdező: Szigeti László Sz.: Amikor barátaimmal Hrabal úrról beszélgetünk, többnyire szót ejtünk Robert Musilról és James Joyce-ró! is. Pepin bácsin és azokon a hősökön keresztül, akik mintha a saját árnyékokba akarnának belépni', vajon a cseh Bloom sorsáról kíván tudósítani? H.: Lehetséges. Nálunk megjelent az Ulysses, az Ifjúkori önarcképpel együtt. Joyce- nők négy kötetét adták ki nálunk, az első az Ifjúkori önarckép volt, aztán az Ulysses három 'kötetben. Majd az Anna Lívia Plurabelle és a Dublini emberek, ez az ötödik ... Sz.: És hát éppen az Ifjúkori önarcképből ismerjük az apitánia fogalmát. Én úgy mondanám, hogy az ön emberi lényegében, lolytonos metamorfózisában gyökerezik jelenlegi irói lényege. Az, hogy átélte a realizmus és a nagy költészet fázisait, s rajtuk keresztül jutott a mágikus realizmusig. H.: Talán. Mindig az eseményből indulóik ki, az esemény az, áhol az a bizonyos mágikus realizmus előfordul. Ahol a valóság egyszerre fantasztikus is. Az esemény az, amelyben az áltolam megélt valóság, éppen mozgékonyságomnak, képtelenül romantikus foglalkozásaimnak és annak köszönhetően, hogy a különösen alakított sorsok érdekelnek, olyan földközeli realitást kínál és mutat fel, amelymár- már a fikcióhoz közelít vagy a legendára hasonlít. Mert én legendákat gyártók magamról, de degendáim mindig a valóságból erednék. És omikor a valóságot világámító képességemnek köszönhetőén birtokba veszem, hírtelén a fikció is megjelenik benne. Úgyhogy én a dolog végét teljesen megfordítom, egyszerűen lekerekítem valahogy, belsőleg egységesítem, s ezáltal valami olyasmi keletkezik, mint a csepp, és ez az igazi elbeszélés, amit azortban még csiszolni kell, kidolgozni, különben nem lenne több riportnál. Az irodalom, vagyis az, ami bennem van, folyvást arra kényszerít, hogy kissé módosítsak, kissé javítsak a szövegeimen, sőt hogy felruházzam a saját értelmezésemmel és különössé tegyem őket, azazhogy írás közben szórakozzam is egy kioSit, és éppen a szórakozás az a bizonyos ludib- rionizmus. Vagyis nekem az egész történetet kissé el kell mozdítanom másfelé, s így válik a mesém, a sztorim az elbeszélésemmé . . . Maga jól tudja, hogy az én írásaim rendszerint nem túl nagy ter- jedelműék, vagy verset írok, vagy pikareszlk regényt, vagy legföljebb balladát, esetleg kisregényt, amilyen a Szigorúan ellenőrzött vonatok, de az írásnak minden esetben valamiféle katarzist kell tartalmaznia. Persze, nem programszerűék a katarzisaim, nálam nem ö la théseJkatarzisról van szó, az nálam éppen a játékosságból fókád, még ha rosszul végződik is az egész történet, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatokban. Azt mindenképpen úgy kellett befejeznem, ahogy befejeztem, tehát művészi alkotásként vagy olyasvalamiként, ami airra hasonlít, ez az, amit SklovsZkij a különössé tevés elvérvék nevez, én tehát nemcsak az elbeszélés módját, hanem a struktúráját is sajátossá tettem azzal, hogy zsébkendőnyi területen cselezek . . . Sz.: Igen, a Szigorúan ellenőrzött vonatok önmagában paradox, de játékossággal átszőtt mű, és az eddigiekből arra következtetek, hogy az ön esetében a játékosság módszer. iH.: Különös munka volt ez Eleinte csók jegyzeteket készítettem, amelyék a Poupata- ban (Buborékok) jelentek meg. Ezék találkozásokról, látogatásokról szóltok. Eljártam Nymburkba az állomásfőnökhöz, és ő nagyon szerette hallgatni, amit meséltem, amit megéltem a protektorátus alatt, a háború idején, amikor Dob- rovicéban voltam tanuló, majd a Nymburk melletti Kostom- iatyban forgalmista. És mindenki, aki hallotta, el volt ragadtatva a történeteimtől, az enyhén mulatságos eseteimtől. Mondjuk, az állomásfőnök története a galam'bótókal: amikor az állomásfőnök előléptetésre vár, és megérkezik az igazgatója, mire ő a galamboktól lerondítva keveredik elő valahonnan. Egyszóval mindenki, a forgalmista, az állomás- főnök, mindenki, aki hallgatta ezeket a másvalakiről, a döbrovicei állomásfőnökről szóló történeteket, annyira elképedt, hogy szóhoz sem jutott. Mert közben egyszerre átélték, mi lett volna, ha velük törté- óik meg mindez, hogy valószínűleg ugyanúgy összetörtek volna, mint a dobrovicei állomásfőnök. Ezekhez a motívumokhoz, a feljegyzéseimhez csók mintegy tíz év elteltével nyúltam újra, és megírtam a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. És azt is mondhatnám: ez az én első kéziratom. Abban az értelemben kézirat, hogy ókkor már tudatosítottam, amit most fogok írni, az nem a la these, nem egyike az én banális dolgaimnak. Roland Barthes azt mondja erről, hogy a kézirat a történelmi szolidaritás aktusa, ez így is van, s akkor én életemben először számoltam az olvasóval, az olvasók sokaságával, vagyis az írást egyfajta üzenetként fogtam fel. Amit korábban írtam, azt önmagámnak írtam. A Szigorúan ellenőrzött vonatok az első kéziratom, az első elkötelezett irodalmi alkotásom, mivel akkor döbbentem rá, hogy az én történetem nemcsak az enyém, hanem mindazoké, akár millióké is, akik részt vettek a háborúban és itt kellett élniük a protektorátusban. De nemcsak itt, hanem Magyarországon, Lengyelországban, Oroszországban és másutt, a frontókon, így hát megírtam, és tudatoson kéziratot, nem pedig szélsőségesen szubjektív vallomást írtam. Számítottam az olvasóra, és már a szöveg hatását is éreztem, hogyan is fogadja majd az olvasó, nagyjából- mit is mondok neki, hogy meghatódjon, illetve hogy elhitessem vele, az egyszerű, mulatságos emberek is lehetnek hősök. Nálam mindig a látszólag utolsók az elsők. Pefri György: Szent a béke Ahogy nézem egy idegen erkélyről (nem az én lakásom; a tied se; bérelt-baráti) Te! Gondoltál már erre? Talán nem is lesz. Marad a szabad ég, meg az alatt. Szóval, ahogy nézem, hogy tünedezik őszülő szőkeséged át a lombözönön, ami meg rozsdállik (Isten tartsa meg ötét ilyen állapotában), mert a rozsda jót tesz: kívülről rohaszt, befelé konzervál: és ha a játszma végülisre áll - akarhatunk-e többet. Hát persze, miért ne? Akarni - ha épp akarunk - szabad. Akarhatjuk. Mint rozsda a vasat? Mint vas a rozsdát? Elmúlásukat? Azoknak aki én, te, ő, mi vagy? 89. szept. 15. Bohumil Hrabal: Zsebcselek
