Dunántúli Napló, 1990. február (47. évfolyam, 31-58. szám)
1990-02-17 / 47. szám
1990. február 17., szombat Dunántúli napló 9 Csernek Árpád: Végig a kék jelzésen" E lérkezett az idő, amikor ke- iménykalapos fehéregerek enciánkék turistajelzéseket ping álnak az éjszaka vásznaira, és ő engedelmesen ment a jelek után. Darab ideig még hallgatta az asztalnál folyó beszédet, de nem tudta pontosam, hogy mit mondanak, csak azt látta, hogy az egyik kolléga színpadias mozdulattal, fontoskodva homlokára tolja a szemüvegét, a másik a jelentéktelenség maga. De hát mi Ikörük egymáshoz? Néha találkoznak a színpadon, ennyi az egész. Felállt, még néhányszor körbejárta a helyiséget, mintha meg akarna kapaszkodni valamiben, de a füst sűrű, csípős rétegein keresztül közönyös arcok néztek rá. A fogashoz lépett, nyaka köré teikerte sál- ját, fejére tette siimléderes bársonysapkáját, aztán kilépett a ködös éjszakába, a nyirkos kisvárosi éjszakába. Az egerek szorgalmasan mázoltak, és ő folytatta útját a jelzések mentén. Cél nélkül csatangolt utcáiról utcára, aztán kiért a folyópartra. Megállt, nézte a szennyes vizet. Nem azért nézte, mert ez romantikus, vagy mert belé akart ugrani; csak úgy nézte. A józanság reményében. A tisztánlátás reményében. Ezt már többször megpróbálta; néha használt, de ma az átlagosnál is többet ivott, és ilyenkor évad végén már kimerült a színészember. Arra gondolt: miért él? A halál: az semmi. Se jó, se rossz. És az élet? Ott döntő fölényben van a küszködés, a kín, a mocsok. Hát akkor jobb a semmi? Ha nagy küzdelmek árán sikerül is legyőzni a kínt, kikerülni a mocskot, és érte - met adni a küszködésnek, utána mi jön? A halál; A semmi. Csak idő kérdése. Ezt már többször végiggondolta; rendszerint „filozófusra" itta magát. Úgy gondolta; ő nem lesz bűnös a halálában, mert akármilyen pocsék is ez az egész, mégiscsak valami, és a valami mindig több, és így jobb is a semm'inél. Bizonytalan léptékkel elindult a színészházmdk nevezett éjjeli menedékhely felé. Ami* (A ixtrxö IMO-bm m*gj*l*nő novellát kötet*bál.) kor belépett az ütött-kopoit szobába, és kabátját az ajtóra szerelt fogasra akarta akasztani, kissé megtántoro- dott, néhány lépést ferdén tett meg, de aztán sikerült felakasztani a kabátot. „Aki egyszer végigmegy a kék jelzésen, az nem ússza meg józanul" - gondolta. A színháztól a bárig, a bártól a folyópartig, a folyóparttól a szinészhá- zig olyan volt az út, mint máskor, olyan volt, mint a pályája; a színház világában eltöltött évei. Sötétben, magányoson, értelmetlenül, nem létező starttól nem létező célig való botorkálás. Nyirkos szelők paslkloták zsibbadt arcát: hiába. Útközben fiatal csóko- lózó párt látott. „Csak sikerüljön nekik, minden jót. . — gondolta, miiközben tovább cseflett-botlott. Nem értette; miiért van az, hogy minden éjjel végig kell mennie a kék jelzésen. Hiszen, ha előadás után haza tudna menni, ha volna otthona, akkor talán nem így lenne. De léhet-e valaha másképp? A klub: az első fröccsök, ezerszer elmondott, ezerszer hallott sztorik, viccek, aztán zárás után a bár: félhomály, kicsi székek, füst, rossz zene és könnyű lányok, rékedt fecsegésék, tele hazugsággal, aztán a friss levegő, bohémhiedelmek; „nem is rossz ez így, szép a mi életünk”, nagy üvöltések a vidéki éjszakáiban, aztán a féllábú Stein úr pá- Mrtkákiíimérése, lángos, és végül a resti: a megnyugtató bableves, a vasutas a tárcsájával, és a hajnalban induló pesti gyors. Aztán botorkálás a színészház, az induló ágy, az ájult alvás felé, hogy másnap élőiről kezdődhessen minden: a próba, az előadás, aztán megint végig a kék jelzésen. Színészházi szobájában minden poros volt, de ez már régen nem zavarta-: józanul sohasem látta. Zúgott a feje, gyomrát .-mardosta a sav. Felbontotta a harmadik csomag cigarettáját, rágyújtott. Előko- torta ágyneműjét, vetkőzrti kezdett, de egyre jobban gyötörte az éhség; ma elmaradt a lángos és a bableves. Eszébe jutott az a pár tojás, ami megmaradt Óbból a csomagból, amit édesanyja küldött. Kenyér is volt a konyhában. Kicsit szikkadt, régi, de kenyér. Kibotorkált. Fáradt szeme előtt felfokozott fényben vibráltak a tárgyak. Valahol a közelben megszólalt egy kakas. „Tízkor próba. Még jó, hogy eljöttem a bárból" — gondolta. Serpenyőt vett elő, belevert három tojást, megsózta. Kinyitotta a gázcsapot, rátette a serpenyőt, gyufát vett elő, egy szálat meggyújtott, az égő gyufaszálat a serpenyő alá dugta, közben a gázrezsó melletti kis- padra roskadt, két könyökével a tűzhely 'széfére támaszkodott, fejét a karjára tette, és a készülő rántotta reményében elaludt. Nem vette észre, hogy a gyufa tüze nem találkozott az ömlő gázzal. Reggel nem jelent meg a próbán. — Ennek véget kell vetni I - üvöltötte a rendező. — írd föl! — szólt ki az ügyelőnek. - Te meg menj el érte! — hangzott a következő parancs segédrendezőjének, és még hozzátette — hallatlan! A segédrendező káromkodva elindult. Megalázónak találta a feladatot. Amikor belépett a színész szobájába, csodálkozva %látta, hogy nincs ott senki. Gázszagot érzett, benézett a konyhába: ott ült a tűzhelyre borulva, mellette egy serpenyőben három nyers tojás. Mihalik Zzolf Vizsgálat a hegylakók, a völgylakók meg a pásztorok viszonyának ügyében A hegylakók elmondották, hogy félnek a völgylakóktól, kiket ugyan sosem láttak, de a pásztoroktól tudnak róluk. Ugyancsak tartanak a pásztoroktól is, bár velük gyakorta érintkeznek, mivel azok lejárnak a völgybe. A völgylakók elmondották, hogy félnek a hegylakóktól, kiket ugyan sosem láttak, de a pásztoroktól tudnak róluk. Ugyancsak tartanak a pásztoroktól is, bár velük gyakorta érintkeznek, mivel azok feljárnak a hegyre. A pásztorok elmondották, hogy tartanak a hegylakóktól, bár velük gyakorta érintkeznek, mivel azok tudnak arról, hogy ők lejárnak a völgybe. Ugyancsak tartanak a völgylakóktól is, bár velük gyakorta érintkeznek, mivel azok tudnak arról, hogy ök feljárnak a hegyre. A vizsgált területen - emberemlékezet óta — csak pásztorok élnek. H meglelt aranytallér Bicsár Vendel ötvösművész a pécsi Kisgalériában „Tőlem akarod megtudni/ az utat?/ Igen, mondtam,/ mert magam nem találom./ Add föl! Add föl! - mondta —,/ és nagy lendülettel elfordult/ .mint aki nem akarja/ hogy nevetni lássák." A talányos sorok Franz Kafka „Add föl" című versének zárósorai. Az útiránt érdeklődő válaszért egy rendőrhöz fordul, az (ön)feladásra szólító választ is tőle kapja. A helyzet, a választ kísérő gesztus is a képtelenségig ambivalens: „Tőlem akarod megtudni . ..?" Adható hiteles válasz egyáltalán? FöTtehető-e így a kérdés? A Bicsár Vendeí-kiállitáshoz mellékelt, karcsú, néhány lapból álló kiadványban bukkanhatunk a versre, s a feketét szürkével váltogató lapokon könnyű kézzel felskicceit két önarcképre is. És még a versnél maradva: van-e egyáltalán út, küldetés, művészet, amit az említett módon kereshetünk? Mert az így feltett kérdés alapján eszembe jut egy másik, ugyancsak az út (igazság? művészet?) megleléséről szóló példázat. Ez utóbbi egy szelídebb logika szerint. a Sartre-i Másik nélkül, a kaf- kai Tekintet nélkül, egyszerűen csak úgy teszi fel a kérdést: vajon végig kell-e ennünk az egész jókora tál pogácsát, hogy a kovászba kevert, egyetlen aranytallérra ráharapjunk? Én azt hiszem, Bicsár Vendel megtalálta mindenevő mohóság nélkül ez utóbbi értelemben is, és éppen azért is, mert soha nem tett igazán eleget a Kafka-versben foglalt felszólításnak, igaz, élete során készített „egyházi kegytárgyakat, korlátot és rácsot, épületre csúcsdíszt, május elsején filmet, házra cégért, ion oszlopfőt, réz feliratot, kiállításra plasztikát és képet" — ahogy sorolja, de ez nem többről, mint a mestersége iránti alázatról tanúskodik. Az ötvösségben, éppúgy, mint az építészetben, az individuális önkifejezésnek és a személytelenségnek, a szubjektív késztetések, nek és a funkcionális rendeltetésnek az ellentmondása egymást termékenyítő feszültségben akkumulálódik, ha valóban művészről, jelentős alkotóról van szó. Hogyan is lehetne felfedezni ezt a feszültBicsár Vendel kiállításának egy részlete séget a Capri cukrászda vagy a siklósi takarékpénztár sárgaréz csőidamaiban, az elegáns, eleganciájában is méltóságteljesen súlyos, vörösréz lábú és üveglapé asztalokban? A kiállításon látható egynémely tárgy azonban bizonyítja, hogy álmodni, elvonatkoztatni a többnyire tunikáiéhoz kötött fémek nyelvén is lehet. Igaz, nem látunk itt hagyományos értelemben vett rézdom- borításóikat, vésett, karcolt, faragott, ornaimensekkel ékesített csodákat: a gömbölyded por- zótakjára támaszkodó, sárgarézből készült, stilizált hársvi- rág — a felként itt, Dél-Dunán- túlon honos Ti Ka Cordata Mill, virága — légies és karcsú, a szelek szárnyán ereszkedett le, és állt meg a rózsaszín erezetű márványlapon; a fal mellett egy pajzs-parafrázis ugyancsak sima tülkrű sárgarézből, okár egy karjait égre emelő szónok, feltartott kezű katona; homorú szegmentívek, szudáni fű füzérfeje fémcsipkés száron, mélyzöld dörzspapírra szórt állati, növényi maradványokra emlékeztető csonkok, míves manstrancia — mindez így együtt egyszerre mutat különös, ékléktiikus, imásfetől elgondolkodtató képet egy pálya közbenső állomásáról. Anyagszeretetről és lírai érzékenységről. A geometria réz- lapokkal írt játékairól és a formák leleményt sem nélkülöző fegyelmére!. Bicsár Vendel főként rézbe álmodott, de aranyosan fénylő „tallérjairól”. Bóka Róbert Ordas Iván: Szieszta a hegyoldalban Kevés embert szeretett, de a feleségét igen. (Mégis mindennap külön gépkocsival indultak ebéd után a Szabad- ság-Jfegyre. Elöl a biztonság: emlberéké, aztám az ő lefüggönyözött Csajkája, majd ismét egy rendőrautó. A Csajka a Nagy Vezér ajándéka volt, speciális motorral és speciális páncélzattal. Ezt küiSŐ szemlélő persze nem (vehette észre, és ő se gondolt rá. A páncélt a távoli gyárban bizonyára gondoson kipróbálták. Élesben soha, hisz ez egy merényletszegény ország. A külső szemlélő egyébként is keveset láthatott, mert az első kocsi fülsiketítőén szirénázott, és minden jármű letalkarodotl az útjukból. így hivatásos ver- senyzőknék is becsületére váló sebességgel jutottak el az Akadémia utcától a Művész utcáig. A sebességet éppúgy szerette, mint azt, hogy eltakarodnak az útjában állók. Miire a villa előtt kiszállt, az első és hátsó autó legénysége már srétfröcosent az utcán, és biztosította belépését a vaslemezzel védett főkapun. A villa kertjét természetesen szintén őrizték. Válogatott, daliás legények. Az ő alacsony, köpcös termetéhez mérten talán kissé túlságosan is daliásaik, de ezt a kellemetlen tényt éppúgy kiszűrte a tudatából, mint azt, hogy amíg az ő kopasz fejbőre faggyúszerűen csillog, addig amazok d ú sha- júaik. Köszönt, méghozzá barátságosan, mert fontosnak érezte az atyai közvetlenséget. Köszöntését feszes tisztelgéssel fogadták. Odafenn a kertben az egyetemista fiúk, akiket a kertész karról hoztak ide, hogy rózsáit megimessék, és rendbe hozzák a vili la kertjét, már nem voltak ilyen feszesek, csak illendően tisztelettudók. Nekik szíves kézmozdulat és „Jó napot!" dukált. Tudta, hogy tilos meg szól ítartiók, nem is merészkedtek ilyesmire. Ömegtehette volna, de miinek? Az egyetemistáik bizonytalan társaság, nem kéll elkapatni őket. Ezek csak csattogtassák a metszőollót, hiszen még nem tudhatják, hogy rövidesen nagyarányú szűrés kezdődik közöttük, és 1949 nyarára az agráregyetem megbízhatatlan Tesz, tehát valószínűleg na- gyóbb része elmehet kapálni. Felesége érkezését az emeleti ablakból, a függöny mögül szerette nézni. Hajszálra úgy zajlott, mint az övé, csak az asszony valamivel többet mosólygott. Ázsia leánya volt, az ő fajtájánál az ilyesmi természetes és megbocsátható. Ámbár vétek lenne mindenkinek, mindig, mindent megbocsátani, ami természetes ... Korábban se módja, se ideje nem volt az immár megszokott délutáni sziesztához. Mostanában egyre inkább kívánta a lepihenést az asszony oldalán. Ha nem is óludt, legalább szundikált, ellazította a lábát és kurta karjait. A metszőollók pihentető zaja behallatszott az ablakon. Néha egy- egy párbeszédfoszlány is. — Ezt Így kell, elvtárs...? - a kérdő hang katonás volt. — Természetesen! Ha a végtelenségig engedjük nőni a futórózsát, akkor nedvességet visz fel Hozzá, az Ö szobájába a vakolaton keresztül ... — felelte az egyik egyetemista. Elmosolyodott. Beszédben az ilyesmi bajos, mégis tisztán érezte, hogy a Hozzá-t nagy kezdőbetűvel és az Ö-t is nagybetűvel mondták. Az asszony még aludt, így egyedül ment le a kertbe, és háitratett kézzel sétára indult, felfelé a domboldal gyöngy- kovticsos útján. A kertet jöbb- ra-bdlra gondosan nyírt sövény szegélyezte. Hallotta a sövény mögött felfelé futó katonák csizmájának dobogását, géppisztolyaik csörgését, akik biztosították a terepet, mire felért kedvenceihez. Egyik kedvence Bambi volt, az őzike. Bambi hívásra se várt, máris odajött a karóm, kerítéséhez. Megvakargatta finom homlokát, és szelíden élvezte, amint a fényes, fekete, nedves kis orr a kezéhez ért. Átellertben, az ólban Dugó lakott, a gyönyörű fehér hússertés. Sosem tisztázta magában, hogy miért nevezte el Dugónak. Az ól kerítésénél tisztára törölt takar- mónytököket raktak halomba gondos kezek. Felvett egyem- berfejnyi nagyot, az arcához emelte, és megszagolta. Aztán odacsapta Dugó óljának betonjára. A tök szétfröccsent, Dugó elégedett, röfögéssel habzsolni kezdte. Lefelé menet látta, hogy négy egyetemista a háztól jobbra jókora területet planí- roz. Oda szabadtéri pingpongpálya kerül majd. Régóta nem volt már ütő a kezében, de valamikor tűrhetően játszott, és kedve kerekedett az asszony- nyail újra megpróbálni. Hiányzott a testmozgás, és ő igazán nem mehetett a Népstadionba, hogy fusson néhány kört. Csak a kapuk és lelátók elállására zászlóaljnyi biztonsági embert kellett volna mozgósítani. Futólag a szemétgyűjtőkonténerre pillantott, és észrevette, hogy a nyitott tető alatt egy túlérett narancs fekszik. Narancsot odalenn a városban rég nem láttak, de Ö éppúgy szerette a déligyümölcsöt, mint a felesége. Kényesen megjegy- zett minden apróságot. Amikor bevégezte a sziesztát, és néhány perccel az asszony előtt elsőként indult a parancshoz híven pontosan előállt Csajkához, látta, hogy a narancs már nincs ott. — Valamelyik diók most biztosan boldoggá teszi véle a barátnőjét — gondolta, és valami csendes örömfélét érzett, hogy íme, közvetve jót tett legalább egy leendő agrárér- telmiségivel. Amikor az asszony autója is elment, a fegyveresék megkönnyebbült sóhajjal húzódtak be a valamikori kapuslakásba, mely most az őrség pihenőjéül szolgált. A házat egy azóta kii tüdja hová tűnt nagyiparos építtette a 30-as évek végén, akinek még nem voltak fegyveresei. A metszegetők is végigfi- gyelták az érkezés szinjátéká- nak a távozás tükörjátékába fordultát, és most megálltak néhány percre. — Hogyan tud valaki i g y pihenni? - kérdezte egyikük, magas, vállas, bajuszos. A többiek vállat vontak. — És miért tart Rákosi Mátyás egy fővárosi villanegyed legközepén disznót? - értetlenkedett egy másik. Amaz vállat vont: — Ki tudja? Talán kedveli c disznókat. . .- • -