Dunántúli Napló, 1990. január (47. évfolyam, 1-30. szám)

1990-01-10 / 9. szám

1990. január 10., szerda DTIJ^W« Lenkei Lajos emlékezete 1933. december 29-én balt meg Lenkei Lajos újságíró, a Füirufkirchner Zeitung, a Pécsi Ojság és a Pécsi Napló szer­kesztője. Neve összeforrt a hajdani régi Pécs társadalmó- naik életével, melynek tevé­keny tagja volt. önéletrajzi könyvében plasztikusan eleve­níti ‘meg Pécs egykori neveze­tes személyiségeit (polgármes­tereket, orvosokat, bíróikat, ügyvédeket, tanárokat, színé­szeket, bányavezetőket, keres­kedőiket). Háromszáz oldalas könyvét idős korában írta Pé­csett 1921-‘ben, melynek címe: „Negyven év Pécs életéből. Egy újságíró emlékezései." Lenkei Lajos 1864. novem- be 14-én született a pécsi Fe- renciék-utca (a mai Sallai utca) egyik házéiban. Apja a pécsi elemi mintái sko Iának ’(megfelel' a mái gyakorlóisko­lának) a budai helytartóta­nács által kinevezett tanítója volt évi 400 forint fizetéssel. Abban az időben, a Baeh-kor- szakban Pécs egy csendes vi­déki, főleg németajkú város volt, és a közhivatalokban az ún. „Bach-buszárok”, jórészt cseh származású tisztségvise­lők ültek. Bámulatos volt Pécs asszimiláló képessége. A száz­ötven éves török uralom után. sok török maradt itt, főleg a Budai-külvárosban, és össze­házasodtak a magyar csalá­dok gyermekeivel, s ‘belőlük később jó magyarok lettek, a nevük is magyar hangzásúvá vált. A Bach-'huszárok is a né­met ajkú, de magyar érzelmű családoktól „átnevelésben" ré­szesültek, a kiegyezés után ’sökan itt maradtak, s beolvad­va q pécsi „tűké-családokba", utódaik már jó magyarokká váltók. Lenkei Lajos az elemi isko­la elvégzése után a ciszterci­táik pécsi főgimnáziumába iratkozott be, ahol a negyedik osztályban derült ki szemének rövidlátása, mégpedig azáltal, hogy a matematikatanárának táblára írt levezetéseit nem értette meg. A szemüveget megkapta szüleitől, de a hiá­nyokat pótolni nem tudta. A hatodik osztály elvégzése után osztályfőnöke meggyőzte szü­leit arról, hogy az iskolát ne­hezen tudná elvégezni, így abba kellett hagynia gimnár ziumi tanulmányait. Szülei ke­reskedői pályára adták őt, mégpedig borkereskedőnek. Az Engel József Fia cég bor­kereskedelmi üzlete idősebb főnökének, Adolfnak tanácsá­ra előbb a kádármesterséget kellett kitanulnia, hogy meg­felelő előképzettséggel ren­delkezzen a borkereskedői pá­lyához. Nem telt el egy év sem, amikor mesterművét el­készítette, egy tízhektoliteres hordót, és ezzel a kádáripa­rosi segédlevelet megszerezte, melyre büszkébb volt, mint az évékkel (később megkapott Fe­renc József-Rend lovagkereszt­jére. Apja hirtelen halála után azonban állást kellett változ­tatnia, és a család négy kicsi ellátatlan gyermekéről, vala­mint özvegy édesanyjáról gon­doskodnia kellett. Egy ideig anyai unokatestvére —, aki szakképzett újságíró volt - vette át a Fünfkircbner Zei­tung szerkesztését, . magához véve Lajost, hogy mellette be­letanuljon az újságírásba, s így akorva-nem akarva „belepoty- tyont" az újságírás mestersé­gébe. A 80-as években Pécs vá­rosa. mór túlnyomó részben, ímegmagyarosodott. 1886-ban jelent meg az első magyar napilap, a Pécsi Napló, me­lyet a szegedi származású En­gel Lajos a Szegedi Napló minta.jóra kívánt kiadni, Vá- irady Ferenc szerkesztésével. Alig “telt el pár hónap, ami­A mohácsi csatavesztés kései dalnoka 1889. november 23-án, a Mohácsi Casino Egyesület fennállásánál« 25. évfordulóján énelkelte el először a Duna menti kisvárosban Klombauer Antal (1847—1922) főjegyző, a Mohácsi Dalárda oszlopos tagja Nyizsnyay Gusztáv (1829—1882) dalát „A mohácsi koldus"-ról. Az egri születésű Nyizsnyay afféle garabonciás­ként kóborló muzsikus volt. A világosi fegyverletétel utón megkésett Tin«>di módjára jár­ta az országot „hangorónak" ’becézett gitárjával. A mohácsi csatavesztés után földönfutóvá vált magyart is úgy siratta el „történeti romá‘nc"-ában, hogy keservei mögül opálosan át­tetszett a szabadságharc utá­ni nemzeti katasztrófa allegó­ria mögé rejtett rideg való­sága. „A mohácsi koldus” ősbe­mutatójára 1862. június 25-én Csongrádon került sor. Az er­ről szóló híradást veretes nyelvezete miatt tartottam ér­demesnek kijegyezni a Zené­szed Lapok 1862. július 17-5 számából: „Szerré és énelklé hangora kíséret ’mellett Nyizs­nyay. Gusztáv hangversenyző”. Ugyanebben a lapban 1861. június 19-én komponistánk al­kotásai már sokoldalú elem­zésben részesültek. A legked­vezőbb mondat szerint művei­ben „Iköltészetet és meleg ér­zést lehet találni". Ám a ki­oktatást sem ’úszta meg: „Ha a zenét komoly tanulmányává teszi, maradandó becsűeket írhat”. A száz évvel ezelőtti mohá­csi bemutatón a város kora­beli zenei életénei« büszkesé­ge, Läufer Ödön (1838—1913) kántor látta el a zongorakí- sárő feladatkörét. Az a vé- méndi származású Läufer, aki o Pest-budai hangászegyesü­let! Zenede zeneszerzés sza­kán Them Károlynál«, a Nem­zeti Színház operatársulata karmesterének osztályában ki­tüntetéssel végzett tanulmá­nyok után vette át Mohács zenei életének irányítását. Aligha véletlen, hogy Läufer egyik unokája a nemrég el­hunyt ’kiváló pécsi muzsikus­nak, Horváth Mihálynak (1903-1984) lett hitvese. Klombauer és Läufer példá­ja nyomán más előadók lis műsorra tűzték Nyizsnyay ro­máncát. így nem csoda, ha a város kulturális életével szer­ves kapcsolatban álló közeli Németbólyban (a mai Bolyban) is többször hallhatta a kö­zönség. 1913 márciusának idusán Plank Kamill (1864— 1923), a karnagyként és zon­goristaként is jeleskedő plébá­nos adta elő, Dévai Gyula ta­nító kíséretével. 1923. márci­us 4-én ismét műsorra tűzte Dévai, ezúttal Leiszter - János énékes szólista bekapcsolásá­val. Mohácson legutóbb Adler Sándor (1902—1944) zsidó kántor, a II. Lajos Dalkör kar­nagya énekelte el 1933. októ­ber 6-án, a 19 éves Feren- czy K'lementinnek — a későb­bi dr. Srkladányi Lászlónéna’k — zongorista közreműködésé- veL ’Nyizsnyay daláról nem azért méltányos szót ejtenünk, mintha a korabeli zene legér­tékállóbb gyöngyszemei közé tartoznék. Amikor e kuriózum kottáiéra a Kanizsai Doroty- tya -Múzeum fiókja rejtekében ráakadtam, mégis úgy érez­tem, nem tagadhatjuk meg tőle az utókor rokonszenvező érdeklődését. Hiszen ez a ’Bécs önkényét hangorájával elsirató vándorzenész a haza- fiság élesztését szolgálta a maga sajátos eszlközeivel. Mű­ködését minden lexikon érde- ímesnék tartja a megörökítés­re. Hódmezővásárhely, ahol — kis megszakítással — 27 éves korától haláláig élt, Pásztor János szobrával tisztelte meg egykori polgárát. Mohácstól, Baranyától is meqilleti a ke- gyeletes visszaemlékezés ezt az alig kimondható nevű, cso­dabogárként (kószáló dalnokot. Bojtár László kor' Lenkei Lajos - akit érzé­kenységében bántott, hogy őt kihagyták a lap szerkesztésé­ből — elhatározta, hogy ő is indít egy magyar nyelvű lapot „Fécs" címmel, ebben kiváló értelmiségi erőket (képviselőt,, jogakadémiai tanárt, város­házi tisztségviselőt, gimnáziu­mi tanárt) szervezett be. Mégl Jókai Mórtól és Mikszáth Kál­mántól is sikerü't neki eredeti* tárcákat szerezni. A közönség elpártolt Engel Lajos lapjától, aki a csődtől úgy szabadult meg, hogy eladta a lapot a, könyvnyomdával együtt Lenkei lapjának 7000 forintért, s így a ’két lap fúzionált, de meg­tartotta a „Pécsi Napló" fej­lécet, s ezen e néven virág­zott tovább Vórady Ferenc szerkesztésével, de Lenkei fő­szerkesztősége alatt. Lenkei Lajos a régi újság; írók jellegzetes ’fürge mozgá­sú, gyors eszű, jó tollú alakja volt. Mindenütt ott volt, ahol szenzációs hírt, vagy újdonsá­got sejtett. Fiatal koráiban már ott volt Wagner Riöhárd zene­szerző temetésén Velencében, ott felkérte ingyen magát egy idegen úr gondolájába, mely­nek fuvardíját ötszörös árra emelték föl az élelmes gondo- lásök. A Párizs—Lyon—Mediter- rain francia vasúti társaságtól kétszemélyes szabadjegyet kért és kapott, és Így sikerült megtékintenie a Marseille-ben lévő gyarmati kiállítást, mely­ről’ beszámolót írt. A Stock­holmban rendezett nemzetközi sajtókongresszus alkalmával egy országos (képzőművészeti kiállításon maga Gusztáv svéd. trónörökös mutatta meg neki a neves svéd művészék alko­tásait. Jelen volt Lesseps és Ei.íel mérnököknek, a Pana­ma-csatorna tervezőinek Bu­dapesten és a Balatonnál tett látogatásánál. Egy ízben kb. 850 főnyi magyar csoporttal meglátogatta Torinóban a száműzetésben élő Kossuth La­jost, erről pompás riportot írt. Majd a csoport elutazott Pá­rizsba, ahol Munkácsy Mihály festőm ű vé s z ün’ke t látogatta meg, erről szintén megható riportot írt. Személyesen ösz- szeismerkedett véletlenül egy külföldi utazásán vonaton Ib­sennel, a híres norvég íróval. Megismerkedett Clemen­ceau-vaf, a „Tigrissel", és a „harapósnak" ismert francia politikus ‘igen nyájasnak bizo­nyult Lenikeivel való ’beszélge­tésében, természetesen fran­ciául. Megfordult Európa, min­den nagyvárosában, nagy uta­zást tett az Amerikai Egyesült Állam ókban, 'bejárta a híres Yellostown-pa rkot. Dr. Szántó Károly Dohnányi Ernő zongoraművész hangversenyei Pécsett,!928-ban Művészetének titka: a fenséges egyszerűség A világhírű magyar zongo­raművész, zeneszerző, karmes­ter és zenepedagógus (1877— 1960) 1928-ban kétszer is hangversenyezett Pécsett — mindkétszer hatalmas si­kerrel. Abban az évben először február 14-én koncertezett Pé­csett. Jellemző volt hírnevére, hogy az egyik legtekintélye­sebb, pécsi napilap, a Dunán­túl így kezdte tudósítását a hangversenyről: „Ma örömtü- zek gyulladtak ki, a Pannóni­át zsúfolásig megtöltő, igen előkelő publikumnak a lelké­ben. Ma boldog büszkeség töltött el mindnyájunkat megint egy-két órára, hogy magyarók vagyunk, s hogy a zongora- játszás fejedelme, Dohnányi Ernő, vér a mi vérünkből. Há­lósak vagyunk néki, hogy év­ről évre lelátogat hozzánk és ünnepet ragyogtat lelkünk­re. ..” \ Először Liszt: B—A—C—H fantáziája csendült föl, amely­nek színorgiáját dübörög tette, szinte játszva a legnagyobb technikai nehézségek hihetet­len tömegével. Beethoven: C-dúr szonátájának megszólal­tatásával előbb mesélt, majd a zeneköltő fájdalmát érzékel­tette, később a tavaszi derűt szólaltatta meg zongoráján. Saját művei közül a cisz- moll rapszódia, valamint az ária és az f-moll capricco hangzott el. Átdolgozta Schu­bert: Valse Nobles című mű­vét, annak szelíd ‘báját ki­domborítva, saját lelkén szűr­vén át. Végezetül ismét Schu­bert alkotását játszotta, a Szimfonikus etűdök című mü­vet. Néhány ráadásszómot szintén eljátszott az őt tom­bolva ünneplőknek. A Pécsi Napló is lelkendező sorokban számolt be erről a zenei csemegéről, a Dunántúl pedig leszögezte: . Jkíkristá­lyosodott újból előttünk Doh- nányi nagy művészetének tit­ka, vagy inkább lényege: a fenséges egyszerűség. Akik ott voltunk, gazdagon meg­ajándékozva tértünk haza.. Leg’közelébb november 14-én lépett a pécsi hangversenydo- bogára, a Pannónia dísztermé­ben. A sajtó beharangozásá­ban ismét kivételes zenei ese­ményként üdvözölte a művészt, aki kétórás műsorral örvendez­tette meg pécsi híveit. Nem csoda tehát, ha a közönség A fiatal Dohnányi Ernő zsúfolásig megtöltötte a hang­versenytermet. A korabéli kritika megálla­pításai szerint műsorának első számát, Mendelssohn: e-moll prelúdium és fúga című alko­tását, annak szigorúan klasz- szikus formáját lágyan, dalla­mosan, a szerző pazar képze­letét és elmélyült érzéseit bril- liáns csillogással érzékeltette. Schubert: a-moll szonátájá­nak (Op. 42.) előadásánál an­nak részleteiben a szólamveze­tés művészete szólalt meg, majd Beethoven: F-dúr szoná­táját Chopin érzést és tempe­ramentumot sugárzó, elmélá- zást és szenvedélyt egyesítő, csiplkefinomsógú szerzeményei követték. A szünetet követően saját rapszódiáját, majd leg­ismertebb művének, a Rurália Hungarica címűnek f-moll (adaggio) tételét toímácsolta mély átéléssel. A koncert végén Brahms— Dohnányi: Walser című műve csendült föl, amelyet bűbájos­nak jellemzett a kord béli kri­tika. Az est méltó koronájá­nak értékelték a hangverseny befejező szórnának, Liszt gran­diózus XIII. rapszódiájának a megszólaltatását, amelyet fe­lejthetetlenül adott elő. Pécs városa mindig is büsz­ke volt arra, hogy nagy zenei hagyományókkal rendelkezik, tekintélyére jellemző volt a két Világháború közötti idők­ben is, hogy sok külföldi és a legtekintélyesebb hazai ’művé­szék koncertezték itt. Ezeknek a sorába illeszkedett a kor ünnepelt muzsikusának, Doh­nányi Ernőnek az ittléte is. Dr. Vargha Dezső Tündérragyogás A századfordulót megelőző és követő évtizedek ormánsági emiékbnyagát különös fénnyel sugározza be az ősi szabad­ság utáni nosztalgia. Nem több földet, hanem a szabad határhasználat gyakorlatának visszatértét várva íratták a siklósi választók is papjaikkal Táncsics Mihálynak, hogy „.. .minden földek, rétek, ber­kek legyenek a nép birtoká­ban.'. .", s annak használjanak a vizek is, „.. .ókinek földjé­be, vagy határába esnek. . ." Ne mondjuk most hűvös okossággal, hogy a magántu­lajdont zászlajára tűző forra­dalomtól naivitás volt a kol- léktív hatórhasznáíatot vissza­követelni, inkább keressük a források lapjain e kiirthatatlan vágyak nyomait. 1830-bön az akkor már 60 éves páprádi Böbék Samu, aki mint 9 éves „gyerkőcze" már Somodon pásztoíkodott, hite alatt vallja, hogy a vi­tás, berkes helyen a vaj szí ói uradalom jobbágyai búzakö­télnek való vesszőt vágtak, s maga a tanú is — felnöve­kedvén — ......az istálló ta­n yásának is onnénd származó rekettye vesszőt hordott” és ebben a tevékenységükben senki sem háborgatta őket. Böbék születése előtt egy évvel, 1769-ben egy másik ta­nú, „a páprádi . és sámodi fákban halászván" azt tapasz­talta, hogy száraz időben a sámodiak a rétek füvét sza­badon kaszálták s „marhájo- kat mindenfelé szabadon őr- zötték és legeltették.” Egy to­vábbi tanú ugyanabban a jegyzőkönyvben az erdőhasz- nálat sókot vitatott kérdésére utalva írja, hogy határukban a sáimodidk „békességes bí­rásában voltak" és ......az er­d őt faézván minden féle ke­rék szedre és más szükségre való fát váqta’k, faragtak és azt békességben haza is hor­dották." Más források megállapításai azt mutatják, hogy szegényes hajlékában, maga készítette eszközök és szerszámok birto­kában nem volt boldog a da­ráéban járó ormánsági em­ber, de amikor egy évszázad sorozatos történései szűk úr­béres teltére és rétjére szá­műzték, mégis úgy érezte, hogy elveszítette ősei paradi­csomát, a soha vissza nem té­rő aranykort. Boldogtalanná tálán nem is a kenyérnek-(ká­sának valót termő föld szűkös volta tette, hanem az, hogy urai megzavarták mindennapi szükségletei kielégítésében. Utólag derült ki, hogy ezék az apró vereségek sorvasztot­ták el megtartó civilizációját. Először a pécsi Káptalan akarta 1756-ban megrendsza- bályozni szabad határhaszná­lathoz szokott Dráva menti jobbágyait. Erdővédelem címen engedélyhez kötötte épület­nek-, kerítésnek- és szerszám­fának való fáik kivágását. 24 bot kilátásba helyezésével ri­asztotta a nyáron madarászó, télen evet- és nyest után járó, vagy éppen taplót kereső job­bágyait, s szigorúan tilalmazta a vadászatra betanított aga­rak, Lopok, vizslák tartását is. A korabeli források között kiemelkedő szerepet játszik Batthyány Károly tábornok sik­lósi uradalmának „Erdőrend- tartás"-a, amely azért készült, hogy . .minden nemű Hely­ségek Bírói és Lakási" annak 18 pontja szerint-„reguláíhas- sáf< magukat”, s egy csapás­ra megsemmisítette volna az ősi rendszer gazdasági alap­jait. A Rendtartás nemcsak a jobbágy szabad erdőhasznála- tándk kívánt véget vetni, de meggondolatlanul tiltotta a kévekötésre, sövénycsinálásra való vessző vágását is. Ezzel a rendelkezéssel az uradalom csók az erdők megújulását akarta szolgálni, és megfogal­mazója, Georgius Frendl a ki­tűnő agrárszakember, nem gondolhatott arra, hogy a ci­vilizáció adott szintjén o vesz- szö a házépítés-, eszközkészí­tés-, halászat-vadászat-, állat­tartás és földművelés nélkülöz­hetetlen anyaqa is. Az ormán­sági embernel« majd csak egy évszázad múlva lesz • annyi pénze, hogy felhagyva „re- kesztéssel, fonyással", új tech­nológiákat vezessen be a gaz­dasági élet különböző terüle­tein. Érré utalva jelentik az ormánsági gyülekezetek lelké­szei az 1886-ban látogató du- nomelléki református püspök- mék: „A réqiek elmúltak, ' íme ú’iió lett minden." Ha a jobbágyot puskával ’kezében tetten érnél«, fenyeget tovább a Rendtartás, vaqy a határban „Lesben, -Tőrben vagy akórmeily más alattom- ban Vadakat s Madarakat fogna". puskájától fosszák meg, 3 napra verjék vasba és utána „50 páleza ütések­kel érzékenyessen” büntessék meg, ha pediq úira bűnbe esnék, ,,.. mint Tolvaj Puskás az Urasáqh Jószáqibul ki tso- pattátni fog". — Tilos számá­ra az urasóq részére „. . J«i czéqérezett vizekben" a halá­szat és a rákászat, sőt mar- háját-disznaját is csak községi pásztor gondjaira bízva legel­tetheti ezután. Nem az említett uradalma­kon, hanem a királyi udvar ismételt beavatkozásán múlott, hogy a Dráva és a „fekete vizek" között még eqy évszá­zadig ne'm halványodott az ősi civilizáció „tündérragyogá- sa”. Az 1780-nal kezdődő év­tizedek forrásaiból azonban csak úgy árad a kutató felé az állattartói«, fafaragók, ház­építők, halászok és madará­szok panasza. A mozgásában korlátozott ormánsági ember ókkor talál rá az életszínvonal megőrzésének .pnqyilkos mód­jára: a fogyasztók számának rendszeres csökkentésére. Kiss Z. Géza kandidátus Tejipari múzeum Székesfehérvárott Az ország egyetlen tejipari múzeumának a székesfehérvári skanzen egyik évszázados épülete ad otthont. A Rác utca 19-es számú ház szerb egyházi iskola volt egykor. A felújítást végző mesterek munkájának köszönhetően nyerte vissza eredeti szép­ségét, itt láthatják ma az érdeklődök a tejipar történetét be­mutató kiállítást. Több mint ötszáz tárgy és dokumentum ismerteti meg a lá­togatókat a tejgazdaság fejlődésével a múlt századtól az 1970-es évekig. A kiállított tárgyak többsége eredeti, de kora­beli képanyagok és írásos emlékek is segítik az ismerkedést. Képünkön: tejipari gépek, berendezések a két világháború között.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents