Dunántúli Napló, 1990. január (47. évfolyam, 1-30. szám)

1990-01-06 / 5. szám

1990. január 6., szombat

Dunántúli napló

9

Fábián László

Halál Donostiában

lesznek. Az országos lapban napok óta követ egy sorozatot, Lobóról szól, a félelmetes 'harcosról (az újság, persze, másként minősíti), o ” fiúról, akit futólag ismert ő is: egy alkalommal együtt lopakodtak át a közeli határon.

Belefeledkezett az olvasásba.

Amikor fölnézett, és a lapot letette, néhány pillanatig még látta maga előtt Lobo sovány kamaszarcát, a pattanások visszamaradt rücskeit, önkéntelenül fölsóhajtott a lehetetlen ötlettől, hogy jó volna egyszer találkozni vele újra.

Elbizonytalanodott.

Hirtelen zavarát palástolta ugyan a fekete szemüveg, az óvatosság elemi parancsára azonban körülnézett. Tapasztalnia kellett, hogy a naptár, a befejezésre irányuló gesztusok korántsem riasztják a Playa hűséges közönségét: míg olvasott, szinte megtelt a homok. Igaz, az addig tartózkodó nap is magasabbra kúszott, most már nyugodtan megszabadulhatott fölső ruháitól.

Amint leült a Gipuzkoa téren a kávéház árkádsor alatti teraszán, órájára pillantott, és konstatálta, jócskán maradhatott volna tovább a Playón, hiszen délutánra valóban föl* melegedett az idő, megérkeztek a .diáklányok is, akiket délelőtt már lefoglal az iskolapad, hogy az utolsó pillanatokban még ledobálják melltartóikat, hadd érjen nagyobb fölületet a barnító sugárzós. Akinek azonban időre szóló kötelezettsége van, általában nyugtalanabb,, igyekszik mindinkább a megjelölt hely közelébe sümdörögni, hogy a- találkán pontos lehessen.

És, természetesen, korábban érkezik.

Pedig kiszámította, ha egy nagy kerülőt tesz, azzal elüti n várakozást. És még föltű - nést sem kelt. Valahogy ragaszkodott a tengerhez, a strandról csak a parknál ment föl, ahol már lenn nem folytathatta sétáját, elballagott a rendőrség előtt, és igyekezett olyan érdektelen képet vágni, amilyet csak tudott, noha szemét az őrről képtelen volt elfordítani, pillanatra megállt a iachtklubnál, ott ás a napozó -lányokat bámulta, majd egy váratlan ötlettel' úgy döntött, a hegyet mégsem kerüli meg, bevágott az Óvárosba, keresett egy vendéglőt, amelynek bárjában megevett valami melegszendvicset, ivott rá egy pohárka sört, úgy fordult le ismét a tengerpartra, hogy az. tón — vakmerőén — a rendőröktől népes fesztiválközponton is átjöjjön.

Lement a Playára, amely úgyszólván üres volt, néhány vénasszony menetelt fölhúzott szoknyával a sekély vízben, öregurak kocogtak a fövenyen. Nyomuk csíkokban sötétlett: a visszahúzódott dagály helyén még nem tudott fölszáradni a homok-fölülete sem.

— Vége az idénynek - gondolta, és ez így is volt. A nap már igen lassan kúszik föl a Kertváros magaslatai fölé, hogy melegíteni tudja o Playa fövenyét kora délelőtt: délben és a kezdő délutánban ugyan még erős, ez azonban rövid idő a dagály nyomainak eltüntetéséhez. Miközben tűnődött, arra lett figyelmes, két kis motoros közelíti meg az öbölben a strand és a Szent Klára-sziget közt le- horgonyzott fejesugró tornyot, acélköteleket erősítenek rá, az egyik hajóból alábukik egy könnyűbúvár, valamit matat a víz alatt, aztán már vontatják is a fejesugrót az Akvárium melletti belső kikötő irányába.

A fiatalember az állomásról a villasorra fordult. Ment a nyílegyenes járdán, nézte a gondosan nyírt sövények, ápolt fák lombja közül elővillanó épületek sorát, a pázsitos elökerte- iket. Hétköznap volt, nagy csönd, kora őszi, melengető napfény.

Odébb, az útszegélyen egy idősebb férfi állt, mintha várna valakire; körülötte termetes juhászkutya bóklászott, szaglászott a fűben. A férfi krémszínű farmernadrágot, hozzá finom pulóvert viselt, a mogyoró színében. Mögötte, a kovácsoltvas kapu előtt jókora rakásban tűzifa, méteres hasábokban. Kint, az úttesten bordó Deimler autó állt, fényes előkelőségben.

— Jó napot! — szólította meg a fiatalembert már mesz- sziről az idősebb. - Maga •idevaló?

— Nem.- Csak azért kérdezem, hogy ajánlana-e valakit, aki ezt a fát sürgősen berakja.

— Nem ismerek itt senkit — mondta a fiatalember, akinek a lábához már odahajolt a kutya, a nadrágja szárát szimatolta.

— Ne tartson tőle, nem bántja — vakarta meg a fejét az idősebb férfi, és cifrán élkárom'kodta magát.

— A jó édesanyjukat... Itt van ez a rohadt fa, idecseszték nekem a kapu elé. Még jó, hogy erre fördultom, mert ha a hét végén jövök, marad is belőle, meg nem is. Már így is megdézsmálhatták.

A fiatalember egy pillanatra megállt, nézte a fát. Amaz idegesen folytatta.

— Van nekem egy emberem, már jártam is nála, de alszik. Tökrészegen esett haza hajnalban, nem tudok életet verni bele. Nekem pedig legkésőbb délben el kell innen mennem. Ezer forintot adnék valakinek, aki berakja.- Ezret? - emelte föl a fejét a fiatalember.- Van itt egy gumikerekű targonca, azon szépen be lehet hordani - fordult a krém- nadrágos a fiatalhoz, és közelebb lépett hozzá. — Ott, hátul az udvarban stószba rakná, délre végezhet vele.

— Én berakom — döntött gyorsan a fiatalember, és tett egy barátságos mozdulatot a kutya felé, csak úgy, a levegőben.

— iMáris megegyeztünk - nyújtotta kezét a fa gazdája.

Bementek a kiskapun, föl- lépdéltek a verandára.

— Készüljön hozzá, pakoljon le!

A fiatalember letette a sarokba a nagy sportszatyrot, levetette a zakóját, fakó pólóinget viselt. Az idősebb gyors pillantással végigmérte keszeg alakját, a vásott nadrágját. A sovány karját is nézte, de úgy

Igen, ezzel hivatalosan is véget ért az idei fürdőszezon.

Fönn a strand fölötti sétányon, a széles úton egyelőre tartja magát a nyár végi forgalom, a Poseo és a park padjai még tele vannak újságolvasókkal, kutyasétáltatókkal, bevásárlásból érkező háziasszonyokkal. A fázékonyabb öregurak fején viszont, mégha rövid ujjú inget viselnek is, megjelent a nemzeti barett.

Ügy döntött, egyelőre nem vetkőzik le. Sporttáskájából színes törülközőt csomagolt ki, négyrét hajtogatta, úgy ült rá. Érezte a nyirkos homok hűvösét. Fészkelődött, majd két újságot is elővett, egyik helyi, a másik országos napilap volt. A helyi látszott vastagabbnak, súlyosabbnak; tudta, tele van fényképekkel, beszámolókkal, karikatúrákkal és interjúkkal, filmcsillagok nyilatkozataival, akik így fesztivál' idején elözönlik a várost. A Sötét napszemüveg zavarta kissé az olvasásban, letenni azonban nem merte. Talán, ha többen

találta, elég izmos a fickó, a vékony-szívós fajtáiból való.

Közben odalent a kutya le- heveredett a tamariszkuszbo- kor alá, figyelte az idegent, •minden mozdulatát szemmel tartotta. . __

A fiatalember előhozta a targoncát, elkezdte a fa berakását. A nyaraló tulajdonosa még tett-vett az asztalon, fél- szemmel figyelte őt, úgy látta, okosam, tempósan rakodik a fiú; éppen annyit rakott már elsőre is a targoncára, ameny- nyit erőlködés nélkül betolhat az udvarra. Mindenesetre tetemes adagokban szállította a fát. Végezni fog délre — gondolta a ház ura, és bement a házba.

Szépen fogyott az utcán a fa, rendre gyarapodott hátul a formás rakás. A fiatalember sietség, kapkodás nélkül dolgozott, derekasan. Csinos ház ez — gondolta minden fordulónál, ahogy húzta kifelé az üres targoncát, és szemügyre vette a nyaralót —, szá- zadeleji nagy villa; ízlésesen újjáépítve, megtartva az eredeti színeket is: a fal okker- sárgáját, az ablakkeretek, a zsalus, nagy ajtó fehér színét.

— Látom, nézi ezt a házat

— állított ki a gazda a verandára. - A feleségem örökölte romosán, ő állíttatta helyre az építészével. Én oer- sze szívesebben építtettem volna újat, modernet, lapos tetővel, betonnal, üveggel. Ez olyan bagolyvár.- Én inkább erre szavazok. A feleségének volt igaza — mondta a fiatalember, és elment a targoncával.

— Ezt legalább el lehet nézegetni, van rajta látnivaló — szólt föl a gazdának az újabb fordulónál. — Nyugodjon bele, a feleségének igaza van.

— Meg a lányomnak. Ö is ezt a vén bagolyfészket imádja - vetette oda a gazda, és lelépdelt a verandáról.- Maga nős? — kérdezte a fiatalembert, amint újra elment előtte az üres kocsival.- Nős vagyok, két gyerekem van.

— Magának? Két gyereke?

— nevette el magát a krém- nadrágos. - Már ne is haragudjon, de imég maga is félig gyerek. Diák maga?- iPedig így van. Két gyerekem van.

A fiatalember rakta szó

nélkül a targoncát, nyomta befelé a kapun.

— Nem is csodálkozik rajta, hogy bele sem kezdtem a fabordásba? - kérdezte amaz.

— Nem azért fizet, hogy csodálkozzam.

A gazda elnevette magát, és a fiatalember nyomába szegődött, távolabbról követte a targoncát, közben beszélt.

— Lábadozó beteg vagyok, egy hónapja operáltak epével. De mondja, tényleg két gyereke van? Ne vicceljen velem I Ugye, csak ugrat?

— Miért ugratnám?

— Igaz. Nem ezért fizetem. Hanem látom ám, nem először végez maga efféle munkát — követte a fiút fordulóról fordulóra.

— Hát, nem vágyók egészen kezdő.

Az idősebb férfi később megállt, cigarettára gyújtott. Az órájára pillantott, mintha stoppolná a fordulókat, szó- mítgotná, mikorra végez a másik.

— Tudja, az itt a baj, hogy egyre nehezebb embert találni — kezdett aztán újabb beszélgetést a gazda.

— Valóban, nem könnyű embert találni.

— Ma már az ilyen munkára nem lehet embert kapni — morfondírozott tovább a krém- nadrágos, és ismét a rakodó nyomába szegődött. - Egyébként maga mivel foglalkozik?

— Egyébként tanár vagyok.

— Ügy értsem, hogy eredetileg tartár volt?

— Most is az vagyak.

— Maga mégis csak ugrat engem, barátom. Na és, ha szabad érdeklődnöm, imit tanit?

— Biológiát és kémiát.

— Akkor mi a fenéért rakja itt nekem ezt a fát?

— Ezer forintért. Annyit ajánlott, nem? Egyébként megmutathatom a személyimet, ha nem hisz nékem.

— Dehogy mutatja! Csak- hát...

— Csákhót azt hitte, kirúgtak.

— Istenem . . . van úgy, hogy az ember hirtelen másra kényszerül. Szóval, csak tanít?

— Csak tanítok.

Az idősebb egy ideig töprengett, aztán megint nevetett, hangot váltott.

— Hát igen. Jól megy manapság a pedagógusoknak, októberben is ráérnek délelőtt. Ismertem itt egy pedagógusházaspárt, azok egész nyáron krumplit pucoltak, káposztát, tököt gyalultak a vendéglősnek, napi ezerért. De nyáron!

— Van most két üres napom. A gyerekek kirándulni mentek, és engem kihagytak a kíséretből.

— Aha I Aztán kiruccant ide egy kicsit szétnézni, igaz?

— Nem éppen szétnérni. Festeni jöttem.

— Ügy! Szóval festegeiünk is egy kicsikét?

— Nem úgy festegetek, ahogy maga gondolja. Egy faházat vállaltom festésre. Kívül Xilamon-Xi Iádékor, belül Dispers it.

— Értem. Egy kis mellékes. És ha szabad kérdeznem, mennyit hoz a konyhára?

— Egy ötöst.

— És így lesz egy hatosa, ezzel a fával együtt. Ez pedig talán egyhavi keresete a suliban.

— Olyasmi.

A gazda fölment a verandára, tett-vett, szöszmötölt, aztán sört hozott ki. A fiatalember közben végzett a fával, a helyére tolta a targoncát, a kerti csapnál megmosta a kezét, az arcát. A gazda töltött a sörből egy bajor- címkés korsóba, mellé helyezte az ezrest az asztalra.

— Köszönöm, barátom! Még fél tizenkettő sincs. Nagy jót tett velem. Most mennem kell. Nekem az idő hozza a pénzt.

A fiatalember megírta a sört, intett, hogy nem kér többet; elsimította csapzott haját, fölvette a zakót, vállára kanyaritotta a sporttáskát. Zsebre tette a pénzt.

— Nézze, adok én magának egy névjegyet — mondta már odakint az utcán a gazda —, keressen meg, vagy hívjon föl. Megvallom, először arra gondoltam, hogy megkérem, alkalomadtán vágja is föl nekem ezt a fát; és egyáltalán: vállalja el ezt a kertet, gondozza nekem havi ötezerért. De most mást mondok magárnak. Vállalja el a lányom fölkészítését az egyetemre. Negyedikes gimnazistáról van szó. Ezért hatezret adok. Látja, ebben sem vagyok smucig. Ha maga heti három—négy órát foglalkozik a lánnyal, még én is elhiszem, hogy fölveszik az egyetemre.

— Miért olyan biztos ebben?

— Maga tetszik nekem, barátom. Elnéztem, ahogy ezt a rakás fát betermelte nekem. Abban szellem is volt. Minden mozdulatálban ott volt a szellemi ember. És tudom azt is, hogy van két gyereke. Na, isten vele! Gondolkozzon az ajánlatomon I

A tanáir állt még egy ideig az úttest szélén, nézte a hintázva távolodó, nagy Deimiért. Előhúzta nadrágja zsebéből az ezrest, összehajtotta, most már gondosan eltette kabátja belső zsebébe. Aztán tempósan kilépett, már csak másfél napja maradt a faház festésére.

Hideg kóláját lötykölte, olykor kortyintott 'belőle.

Úgy ült, hogy az Idiaquez sarkán belátott az üzletbe, amit minapában vásárolhatott meg új tulajdonosa, és éppen most kezdte el kirakatait cipőkkel berendezni. Érdeklődését azonban nem kötötte le a bolt, az ablakaiban hajlongó kirakatrendezők, annál inkább a szomszéd asztal, ahol három lány fogyasztotta fagylaltját. Egyelőre nem tudta eldönteni, melyik tetszik neki, legszívesebben átült volna hozzájuk, megérdeklődte volna programjukat, hogy velük tarthasson, ameddig lehet.

Semeddig sem lehetett, a legnyilvánvalóbb óvatosság intette a fölösleges ismerkedéstől. A lányokat pedig fekete szemüvege mögül okát kockázatmentesen méregethette.

Olykor azonban úgy érezte, •nem nyújt elég védelmet a szemüveg, olyankor 'határozottabban vetette fejét az üzlet felé.

Váratlanul az a sejtése támadt, megálltak mögötte. Figyelik.

Nem akart föltűnést kelteni, egy hanyag mozdulattal belelapozott az előtte fekvő újságba, észrevette a lapok hajlósóban délelőtti olvasásának emlékeként a homokszemeket. Szárazra szívta őket az újságpapír, könnyedén csúszkáltak a papíron. Szivárványosan szikráztak köztük a parányi

•üvegdarabkák.

Pontosan tudta, valamilyen trükkel o másik székre dobott táskáját kell elérnie.

Talán az újságok visszcra- Ikása lehetne a trükk. Talán fölborítani a poharat. Netán lezserül átszólmi a lányokhoz, hiszen éppen cihelődnek.

De" mór kérték az igazolványát.

Hát akkor a táska. A törülköző alól egyetlen sebes mozdulattal előránthatja.

Legfontosabb a gyorsaság.

A

Már elültek a dörrenések zajai, a galambok a tetőkről egyesével visszaszáiiingóztak a tér padjai elé, az egyik lány, akinek véletlenül a lábát érte a napszemüveges golyója, halkan jajgatott, megsebesítője az árkád oszlopain kívül hevert egyre sűrűsödő vérében, ott rogyott össze, és valahol benn a kávé házban már keresték a fűrészporos zacskót, hogy a vért fölitassák, valahol összegöngyöltek egy piros alapon zöld átlókkal, fehér kereszttel ékes zászlót, a fesztiválközponttól pedig elindult az ott 'leselkedő televíziós stáb, hogy ezzel a históriával frissítse a mind egyhanaúbbá váló sztárajnározást. - • A pécsi Pannónia Könyvkiadó szép albuma ezt az egyetlen szót viseli címlapján: Kígyós. Alatta a Gömb- Hasáb című kompozíció, amelyre a villányi szoborparkban annyian rácsodálkoztak 1972 óta, és amelynek oly sokféle értelmezését adták a nézők a mű-, vés* naplója szerint. Kígyós Sándor neve összeforrt a villányi alkotótelep megszületésével, kezdeti korszakával és a hetvenes évek kísérletező kedvű neoavant- gárd magyar szobrászatával is. Fiatalon, 41 évesen szakadt meg művészi pályája, a visszaemlékező cikkek és kiállítások sorában ez az album az eddigi legteljesebb összegezése életművének.

Autodidakta volt: amit a szábrászatról tudott, azt Henry Moortól, ‘Brancusitól, Borsos Miklóstól, Amerigo Tóttól, Csutorás Sándortól tanulta - és legfőképpen önmagától: nemcsak alkotó- művész volt, hanem a művészet, a szobrászat titkait elméletileg is kutató, firtató ember. Keserű Katalin a kötet bevezető tanulmányában elmélyülten elemzi Kígyós indíttatását, korszakait.

köztereken, hazai és külföldi galériáikban, magángyűjteményekben látható szobrait és plasztikáit; fokozatos tökéletesedését, míg megtalálta saját formáit. Ugyancsak Keserű Katalin válogatta azokat a dokumentumokat, amelyek képet adnak Kígyós munkásságáról, •igen sokoldalú tevékenységéről. Naplót irt, művésztelepet szervezett, ismeretterjesztő előadásokat tartott, •sorozatot tervezett a televíziónak, könyvet int a faragás mesterségéről, klubot •szervezett Pécsváradan, tanulmányt készitett a korszerű művelődési otthonokról, tanított az egyetemen. Népművelő volt tehát a szó legjobb értelmében. Vállalta a vitát — interjúiban is, és Iköztéri szobraival is - á hagyományőrzésnek elkeresztelt maradi Ízléssel, a provincia lizm ussal.

A Molnár Tamás tervezte könyv feltérképezi ezt az életművet: kifejező műtárgy- fotőkkb'l (Farkas Árpád, Körtvélyesi László,/' Nádor Katalin, Zalka Éva), életmű- katalógussal (Kovács Orsolya) és bibliográfiával (Kígyós Sándorné).

G. T.

Sobor Antal

Alkalmi munka