Dunántúli Napló, 1990. január (47. évfolyam, 1-30. szám)
1990-01-06 / 5. szám
e Dunäntaii napló * 1990. január 6., szombat „Ha nem nyúlunk hozzá azonnal, később már semmit sem kell csinálnunk..." Végveszélyben a Péter-Pál sírkamra Újabb változat a betekintésre: alulról Egyházmüvészeti kiállítás a kovácshidai református templomban. A református templom főhomlokzata. Szigethi András lelkészt parókiája akár ormánsági múzeum is lehetne. Proksza László felvételei Szunnyadó Kovácshida Elkészült és felavatták tehát a második, korszerű vér delemben részesített pécsi sírépítményt, a II. számú - korsós — festett sírkom rát. Pécs számára fontosak ezek a római-kori temetői emlékek, amelyek viszonylag jó állapotban vészelték át a másfél évezrednél hosszabb korszakot. Általuk többet tudunk bemutatni is abból a régi korból, mint a hajdan itt virágzott polgárvárosból. A sírépítmények gazdagon díszítették, a bibliai jeleneteket, az új vallás első szentjeit ábrázoló festmények túlzás nélkül azonos művészet- történeti értékűnek mondhatók a Rómában láthatókkal. A Székesegyház délkeleti tornya tövében lévő I. számú festett sírkaimrát Szent Péter és Szent Pál képe disziti, innen az elnevezése is. Mi ennek a sorsa, a jövője? Dr. Bachman Zoltán az előző két sírépítménynél szerzett tapasztalatait hasznosítva megtervezte már ennek a - bemutatásra alkalmas - védelmét is. Mert azt azért jegyezzük meg: a Péter—Pál-sírkamra mór évek óta nem látogatható a közönség által. Mi most a ba- Jusztrád alatt nyíló keskeny ajtón át lépünk a sírkamrá- hoz vezető hosszú folyosóra. Ám mielőtt bármit is mondanék az ott látottakról, a fényképezőgép objektív látását hívom segítségül. Fülep Ferenc 1975-ben „Sopianae - a római-kori Pécs" címmel jelentetett meg egy gazdagon illusztrált könyvecskét, 1988- ban pedig „Sopianae-Pécs ókeresztény emlékei" címmel jelent meg a Fütep-Bachman —Pintér szerzőhármastól egy kiadvány; az előbbi fotóit Kónya Kálmán, az utóbbiét Pa- nyik István készítette. Mindkettőben szerepel a sírkaimra legjellegzetesebb és legismertebb festményének, az alig ökölmyi Má ria-fej nek a fényképe. Nos, a kettőt egymás mellé téve világosan látható, hogy alig másfél évtized alatt mennyit romlott a kép állapota. A (helyszín maga pedig arról győz meg, hogy nemcsak a Mária-fej van végveszélyben. Lassan, de biztosan pereg a római-tkon vakolatréteg a rajta lévő festékréteggel együtt;, rombolnak a mikroorganizmusok, sókristályök verik ki a felületeket, s a Fülep-könyv- ben közölt rajzolt ábrázoláshoz képest is — ami padlótól padlóig, kiterítve mutatja meg a boltozat festésének akkori állapotát — sok a negatív változás. Megállítható-e a további romlás? Bachman Zoltán szerint: ha nem nyúlunk hozzá azonnal, akkor később már semmit sem kell csinálni. Nyilvánvalóan * a falképek stabilizálása a legfontosabb teendő, s erre Pintér Attila festő-restaurátor készít is egy tervezetet. Ha ez megvalósul, 1991-ben esedékes pécsi látogatásakor be is lehet ezt mutatni a Szentatyának. De ezt a szükségintézkedést mégsem a pápa miatt kell megtenni, hanem azért, mert különben tényleg nem lesz mit megmenteni. Pedig . .. — őszintén csodáljuk a mauzóleum falfestményeit, amióta csak láthatóvá váltak, pedig azok - be kell ezt látnunk - provinciális jellegűek - állapítja meg az építész. - Ezek viszont, amiket itt láthatunk, a rómaiakkal vetekednek .. . Bachman Zoltánnak kész terve van már a Péter—Pál- sírkamrára is, amit kemény vitákban kellett megvédenie. A mauzóleumnál született koncepció újabb változatáról van szó, amit össze kell kapcsolni a torony megerősítésével, íme: — A mostani folyosószintről a sirkamra előtt egy kb. 3 méter mély aknát kell mélyíteni, ahonnan egy-egy minimális méretű vágattal nekimennék a torony alapjának vagy „néma lapjának”, s egyben aláfalaznám a sírkamrát. Mindez az ún. régészeti szint alatt történne, tehát az ásatási rétegekbe nem zavarnék bele. Az I. számú sírkamra mellett vannak ismert és ismeretlen, csőik kontúrjaikban ismert sírkamráík (ezek „rosz- szabb” esetben festettek is lehetnek), tehát négy sírépítmény együttesét lehetne itt bemutatni. A Péter-Pál-sír- kamrának a bemutatását úgy képzelem el, hogy egy szinttel lejjebb mennék - a közvetlen megtekintés itt is elképzelhetetlen -, a jelenlegi, nem eredeti padlót elbontanám, ennek a helyére üveglapot tennék, így tehát alulról lehetne a remélhetőleg még szépen helyreállítható falfestményeket megtekinteni. Ez a megoldási terv szakmai körökben nem aratottosz- tatlan sikert. Úgy vélték: soha nem lehetett így betekinteni egy sírkamrába. Bachman Zoltán ellenvetése: egyáltalán soha nem vólt szokás semmilyen módon betekinteni egy sírkamrába. A nagyvonalú terv hallatán felmerül az obiigát kérdés: miből ? Dr. Cserháti József püspöktől van ugyan egy 600 000 forint összegű ígérvény, amit remélhetőleg megerősít az új püspök; ebből indítható lenne az említett bányászati jellegű munka. De a többi? ... A megye és a város „kimerült”, s egyéb hazai , pénz sem igen várható. Külföldi tőke pedig ... Bachman Zoltán Sopianae római-kori emlékeiből vándorkiállítást állított ösz- sze, amely a közelmúltban a testvérvárosi kapcsolatok felvétele alkalmából sikeresen mutatkozott be Grazban, jelenleg Fellbaohban van ez, onnan pedig Würzburgba kerül, a Pollack Mihály Műszaki Főiskola testvérintézményének az „érdekszférájában" lesz tehát látható. Kedvcsináló, tőkeélesztő akciónak ^tekinthetjük ezt? * Mindezek olvastán felmerülhet a kérdés: nem túlzás-e most, amikor az ország a gazdasági összeomlás rémével küzd, egy ilyen, meglehetősen költségesnek ígérkező tervvel, annak a megvalósításával foglalkozni? A válasz egyértelmű, és csak egy lehet: nem! Sajnálatos, hogy éppen hazánk jelenlegi nehéz helyzetében került napirendre az I. számú sírkamra megmentésének az ügye. De hát nem halogatható ez tovább. Nem lehet „eltenni" jobb napokra, mint pl. a Cella Septichoraval is tették 50 esztendeje. Azt védi a • falakat körülvevő föld, itt a másfél ezer éves, európai örökséget is jelentő falfestmények védtelenül, a környezet károsító hatásainak kitetten kiáltanak segítségért. Hársfai István Az elmúlt hónapokban kétszer jártam Kovácsbidán. Először a nyárutón, amikor a fecskék még gyülekeztek, másodszor az ősz derekán, amikor a szürke felhők alatt már azt a kevéske színt és derűt is hiába kerestem, amit a nyár végi bágyadt napsugár jelentett. De megmaradt az utcán nézelődő, megállásra késztető, beszélgető emberek emléke . . . * Antoni Jánossal, a község elöljárójával jártuk a falut. Benéztünk az egykori tanácsháza épületébe, amely most féliig-meddig kihasznált egészségház. Az elöljáróságnak is van egy szobája. Az épület sarkánál üres üvegekkel megpakolt férfit állított meg az elöljáró, mondván: ne siessen, mert már bezárt a bolt. A férfi csalódottan, a hirtelen harag hangján kérdezte: hogy-ihogy, miikor legtöbbször tovább van nyitva?! Szavaiból az is kiderült, hogy nem a boltos jószántából, hanem azért, mert hol ez, hol az a szállítmány késik. De most frissek voltak a sörösök, bár ez őt akkor egy cseppet sem vigasztalta. A viz — mint tőle és másaiktól is hallottuk - nitrátos és vasas. Az országúton melegítés, horgászfelszereléssel megpakolt fiatalember, a boltos kerekezett el mellettünk. Ö az üdítő miatt dohogott. Hiába várta, nem hozták, a felesége indult érte saját kocsival. Akkor még az elhúzódó boltfel- újítás miatt is kesergett. Azóta megszépült a településen kívül eső üzlet. Több mint fur- . csa, hogy egy községnek ilyen távol legyen á boltja. De hát ez az épület nagyon régi, egykor fogadó is volt. A boltos budapesti születésű. Eljött Harkányba zöldségesnek, aztán itt vett házat, és most már nem is tudja elképzelni az életét a fővárosban, de még Harkányban sem. Letelepedni akaró tanítóra vár az eredetileg orvosi rendelőnek készült pedagógus szolgálati lakás is. A helybeliek azt mondják, egészen más lesz a falu, ha tanító él köztük. A pedagóguslakás mellett van az egykori iskola. A körzetesítés Után üresen állt, aztán kibérelte a beremendi cementmű, nemrég pedig megvette. Ide járnak a gyár dolgozói, családostól egész napos kirándulásokra, itt tartanak szakmai továbbképzéseket, üzleti tárgyalásokat. Dlós- di Ferencnél a gondnok felesége készségesen megmutatta a helyiségeket, miközben jóleső érzéssel nyugtázta, . hogy az országúiról megint fényképezik az épületet. Nyáron nagyon sokan ' megálltak gyönyörködni benne, mielőtt továbbindultak a közeli horaósztó felé. A tó szintén a cementműé, de ide jár fél Ko- vácshida is. A horgászkirály Cs. Bak János, aki a siklósi tsz-iben dolgozik, és Oki többék szerint sok és csak nagy halat fog. A 85 éves Holot László a háza előtti pádról nézelődött. Ma sem tudom, mi kötötte le a figyelmét, hiszen szemben, amerre figyelt, nincs más, mint az egykori liget, amely napjainkra teljesen elvadult. Lehet, hogy nem is ezt látta, hanem a szatmári kis házat, gyott el arra a hírre, misze riot errefelé olyan jó a föld, hogy falkapával lehet benne dolgozni. Tavasztól késő őszig többnyire kint üldögélve várja az estét. A lányát, aki mindennap vacsorát főz neki, és a vejét, Oki mindennap meglátogatja, Okkor is, ha nem ő viszi a vacsorái. A csendes utca egyik kapujában álldogált a 77 éves Kormos János. Eltréfólkoztak Antoni Jánossal a régi időkről. Én gyerekekről, unokákról, kérdeztem. Rosszat szóltam:az egyik unokája súlyos betegség, a másik motorbaleset miatt halt meg ... — Mindenkinek megvan a maga keresztje — mondta hosszú hallgatás után Antoni János. Kiderült, neki is. Az ő fia is meghalt. Villanyszerelő volt, ott találták meg, nem messze az oszloptól. Máig sem tudják pontosan, hogy mi történt. A lánya Szentesen tanít, a veje ott körzeti orvos. A nyári és a téli iskolaszünet a gyógyír minden bajra, amikor itthon vannak az unokák. Az ő kedvükért gyűjtött be a felesége négy kismacskát. Az unokákra gondolva fagyasztották le kilószám a zöldborsót, a tejesbabot, nékik tették el a rengeteg befőttet, azért hizlalták a disznót, tartják most is a baromfit, hogy legyen mit csomagolni. így van ezzel szinte mindenki, akinek a gyerekei máshol, városban élnek. A munkásjó rátok ötkor indulnak Kovácshidáról. Sokan a drávaszerdahelyi termelő- szövetkezetben és Harkányban, a fürdővállalatnál meg a vendéglátásban dolgoznak. De bejárnak Siklósra, a kesztyűgyárba, a márványbányába. Néhányon a talajerőnél és négyen—öten Pécsett, a kertészeti és parképítő vállalatnál találtak munkát. A negyven óvodás- és iskoláskorú gyereket fél hét és fél nyolc között viszik Harkányba. Évek óta két—három gyerek születik Kovácshidán, korosodik a település. A ma még többségben lévő közép- korúakat nem követi fatal generáció. Az igaz, hogy hosz- szú szünet után az elmúlt öt évben öt új ház épült, néhányat pedig felújítottak, de a legtöbb régi, s nagyrészükön még a pofozgatás, rendben- tartás nyomai sem látszanak. Akik évtizedek óta itt élnek, abban reménykednek, hogy eljön az az idő, amikor a fiataljaik nem akarnak majd másutt boldogulni, hogy talán máshonnét is jönnek ide életerős emberek. Nehezebb, zártabb lett az élet- a városban, de Kovácshidán sem olyan, mint egykor volt. Hajdanán földesét szelte át a falut, nyáron mindig nagy port, télen pedig csizmát marasztaló sárt jelentett. De az utat tavasztól őszig söpörték, mindenki a háza előtti részt. Vasárnap délelőtt 10 órára mindig tiszta lett az udvar, vele együtt az út is. Azóta, hogy köves útjuk van, elvétve látni valakit, hogy tisztítja az utca frontját. Erről már Szigethi Andrással, a község református lelkészével beszélgettünk, aki 35 éve él Kovácshidán, s akinél a világ számos országából megfordultak látogatók, hiszen itt van a Baranyai Református Egyházmegye egyházművészeti kiállítása. A lakása is olyan, mint egy múzeum. Az ormánsági használati eszközök, berendezések túlnyomó többsége 1 családi örökség. Mindegyikhez meleg, személyes szálak fűzik. Mint az előttünk lévő kobaktökhöz, amit nyers állapotálban elkötöttek, és csutorának, azaz italtartónak használtak. Tizenkilenc évvel ezelőtt kapta az akkor 82 éves Szabó Ábel Sámueltől, kinek szava szerint ezt a csutorát még az öregapja vitte magával pálinkával töltve . .. Szabó Ábel Sámuelt pedig Szigethi András nagyapja tanította írni, olvasni. Ezek a közelmúlt emlékei, de Szigethi András kiválóan ismeri a község régmúltját is. Kovácshida régi település, már a XIII. századból származó okiratok is említik. Pontosabb adatok a XVIII. századból maradtak. Érdekesség, hogy a XIX. század elején végzett lelkészi felmérés szerint 310-en laktak a faluban, s hogy a település lélekszá- ma - a betelepülések következtében - minden bizonnyal 1960-ban volt a legmagasabb, amikor 360-an éltek itt. Tiz év múlva ismét 300 körülire csökkent a lélekszám. Keserűséggel szól arról, hogy ennek a vidéknek a falvai egykor református közösséget alkottak, 1870-ben még egész Kovácshida ennek a templomnak a nyája volt, de 1954-ben, amikor idejött, már csak 139-en voltak, most pedig mindössze hatvanon vannak. Mint a községet jól ismerő embernek pedig az a véleménye, hogy kevesebb örömmel, barátsággal és szeretettel, de az összes gondjuk ellenére könnyebben élnek ma az emberek, mint 40 vagy 60 esztendővel ezelőtt. A kérdésre, hogy miként lehetne nemcsak könnyebben, de jobban is élni — egy mondattal válaszolt: „Valamikor ennek a határnak minden szöglete művelt föld volt". — Néhány pillanatnyi hallgatás után szenvedélyesebb hangsúllyal hozzátette: „a falu a fundamentuma az állam, a nemzet életének. A termőföld pedig forrás, amiből minden táplálható, amire minden építhető . . ." Török Éva Antoni János, Kovácshida elöljárója amit még a háború előtt ha
