Dunántúli Napló, 1989. december (46. évfolyam, 332-360. szám)
1989-12-30 / 359. szám
e Dunántúli napió 1989. december 30., szombat Mennyire esetleges, milyen irnértékig szubjektív az ember alkotta művel való találkozás, milyen szükségszerűségeket hordoz ezzel az elsődleges vagy tán másodlagos teremtéssel kialakított viszony? A sapiensre nézve, halovány kiindulópont a helyes válaszhoz. Ha ilyen igényünk egyáltalán lehet. De még ha segítenénk is a gondolatmenetünket a be- fogadásesztétika vigotszkiji, davidovi -teorámáival, vagyis azzal, hogy a művészet, egyáltalán a művek története a befogadói fogékonyságunk változásainak, a művek „elsajátításának" - létezésének és létez te té sé nek, e I m ú z e u m oso d á - sának és felébresztésének — története is — egyszóval ha kitérnénk szubjektivitásunk egyéni és társadalmi korlátáira is, akkor sem jutnánk feltétlenül közelebb bizonyos alkotók és alkotások titkához. Néha azután a művészet, s vele az elmélet kalandja tűnik bűvészmutatványnak, ha úgy érezzük, hogy az anyaggal párbeszédet folytotó alkotónak sikerült közelednie, netán visszatérnie természetes elemébe — mint ahogyan azt Barnák, fehérek vonulása tapasztalhatjuk Nádler István legújabb, a pécsi Széchenyi Galériában kiállított képein. E századdal fordul meg a világ, hogy a táblakép kereteit feszegető művészi önkifejezés — Gehlen szavaival — „a tudat k i ráad u Iá só i na k tclrtóosz lopá - vá váljon", de a kiinduló kérdés, a művel való találkozás titka egyszeriben okkulttá, már-már érvénytelenné válik, ha a keresett titok a teremtő működés maga, ahogyan az Nádler festészetére jellemző. A Balaton fel vidéki táj adhat felszabadító természetélményt a léleknek, az iskolák, stílusok elvezethetnek az anyag- formálás kényes — mert kétélű — biztonságához, de a lírai absztrakciókon, majd a „kemény élen" (hard edge) és a redukált formákon is áttörő temperamentumos festőiség zabolázha tatlan, alig szelídíthető adottság. És ez már elég a találkozáshoz Feketebács szőlődombjával, ahol — mint Kovalovszky Márta írja — „sötétebb zöld fű” terem és a hegyek csúcsai mögött, „távolodóban kifehérül a táj.” Mint amikor az eső finoman szitáló permete itatja a földet, hogy elsötétüljön, de egyúttal föl is ragyogjon az éltető nedvektől elsúlyosulva, úgy 'lüktetnek Nádler képfelületei; a barnák imázsás tömbjei a tér határtalanságát sejdítő fehérekben, így bolyonghatunk az egymásra úszó, az idő határait sem ismerő színek egy-egy mágikus jellel megjelölt homoksivatagában, tűnődhetünk el a szépiák formaváltozataiból kirakott, a döniken-i feltevések világéit az éppoly időtlen jövővel összekapcsoló „triptichonon”, és a barna, a zöld, a narancs monumentális dimenziókat nyitó erővel telt nyugalmán. A képzőművészeti főiskolát 1963-ban befejező művész, módszerében a gesztusfestészet eszközeivel él szívesen, szubjektív világával, a geometrikus és szuprematista előképeket is átsajátító művészetével fejezetet írt a hazai kortárs pik- túrában: a Pécsi Galériában látott művek közt a legsikerültebbek egy jelentős út, egy — paradox módon — vitaiizmusában megnyugvó pálya állomásai. B. R. Két levél színházügyben A Dunántúli Napló a közelmúltban közzétette a Pécsi Nemzeti Színház Társadalmi Tanácsának felhívását. A színház rekonstrukciója megindításának eldöntésekor már elődpártunk, az MSZMP Megyei Bizottsága is határozottan kiállt a döntés szükségessége mellett. Az év sorón, amikor a város tanácsa foglalkozott a kulturális intézmények költségvetésének kérdésével, szintén aggodalommal kísértük a fejleményeket, és lépéseket tettünk a kultúra, a színház iszámára előnyös megoldás érdekében. A 'művelődési intézményeket és így a színházakat is nehéz helyzetbe hozó költségvetési elképzelések árnyékában szükségesnek tartjuk megfogalmazni álláspontunkat, és nyilvánosságra hozni alábbi válaszlevelünket. A Pécsi Nemzeti Színház Társadalmi Tanácsa titkárának Örömmel értesültünk a Pécsi Nemzeti Színház Társadalmi Tanácsának megalakulásáról. A felhívásban megfogalmazott gondolatokkal egyetértünk, és osztjuk azt a kimondott igényüket is, „hogy végre Pécsett is legyen kitűnő, országosan elismert, a város és a régió társadalma által megbecsült színház.” A város és a régió művelődésének jövőjéről kialakított koncepciónk elszakíthatatlan része, hogy a nagyszínház rekonstrukciója határidőre befejeződjön, ezért politikai eszközökkel, kiállásunkkal tenni is kívánunk. Kívánatosnak tartjuk mi is, hogy a színház műsorában egyaránt jelen legyenek a tömegkultúra magas színvonalú, igényesen szórakoztató „termékei”, és a szorosabban vett „művészet" részét képező kiemelkedő színházi élményt nyújtó előadások. A valóságban — természetesen — a határvonalak néha elmosódhatnak, és a magunk részéről semmiféle elit, vagy propagan- dakultúra nevében nem tartunk célszerűnek hátrányos fnegíkü- lönböztetést az előbbiek kárára. Véleményünk szerint az alkotó soft e két típusa minden egészséges színházi kultúra egymást feltételező és kiegészítő részei. A színházi élet belső viszonyait nem tartjuk egy politikai pártra tartozó kérdésnek, de a nyitottság igényével és a közönséggel való közvetlen kapcsolatok építésével egyetértünk, e kapcsolatoknak mi is részesei kívánunk lenni. Kitartó színhózbajórás és a sikerült, jelentős előadások népszerűsítése révén jó szívvel járulunk hozzá közös céljaink eléréséhez. A további együttműködés reményében a Magyar Szocialista Párt megyei pórtszervező- bizottsága nevében: dr. Szirtes Gábor, dr. Vonyó József í Kocsi László Tisztelt Társadalmi Tanács! Tájékoztatójukat köszönettel vettük, s az abban foglaltakkal támogatólag egyetértünk. Ha önök aggódnak a kultúra, s azon belül a színházi a „Ml SZÍNHAZUNK” jövőjéért... nos, mi is aggódunk! Jó okunk van rá, hiszen a hangzatos fogadkozások mögött sokszor csak az ásító sötétség tátong, s a továbbra is „maradékelven", elosztott kulturális támogatás töredéke — mely a színháznak jut —, nem a művészetszerető Maecenas nemes gesztusaként, de sokkal inkább a kultúratámo- gatás muszójfelodatát „letudó" hivatal megalázó koncaként éri a rászorulókat. A magyar gazdaság közismerten kritikus állapota további érveket szolgáltat az amúgyis csekély szubvenciót tovább szűkíteni szándékozóknak. A közszolgáltatások és az ún.: „elitkultúra" szembeállításának demagóg szólamai is tapsra számíthatnak bizonyos körökben ... S a piacgazdaság elvét a kultúra területeit bevezetni szándékozók nemcsak a művészet műhelyeit fojtják meg, de egycsapásra gúnyt is űznék a jóléti társadalom megteremtésére törekvő progresszív erők gazdaságpolitikai koncepciójából is. Nem tudunk olyan jövőképet elfogadni, s még kevésbé támogatni, ahol — működjön bármily kemény piaci megméretés —, ne lenne államilag is támogatott az értékteremtő s közvetítő magas színvonalú művészi munka, s ne lenne biztosítható ezek feltételrendszere! S mert így gondoljuk, akarjuk — és már MA —, élvezni is kívánjuk, érért fenntartás nélkül támogatjuk az önök törekvéseit, színházunk társadalmi bázisának megteremtésére és eredményes m üköd tetősére! Molnár Tamás ügyvivő Szabad Demokraták Pécs- Baranyai Szervezete Köszöntések ideje A régi népeknél vagy a Nap vagy a Hold változásai voltak irányadóak, eszerint különböztettek meg nap- vagy holdévet. Az egyiptomiak már a legrégebbi időben a Napnak az állatöv ugyanazon pontjára való visszatérését számították évnek, és azt - 365 napra osztották be, illetve tizenkét 30 napos hónapra, 5 kiegészítő nappal. A hinduk, szintén a Nap mozgását vették figyelembe a naptár összeállításánál. A babiloniak, kalde- usok és nyomukban a zsidók holdévet használtak. A holdévet fogadta el Mohamed is. Ez az év 354 napból áll, de 30 évben 11 szökőév van. A rómaiak holdéve 355 napból állt, de minden második évben február 23. után egy 22 vagy 23 napból álló hónapot Iktattak közbe. Az éveket Róma építésétől, tehát i. e. 754-től számították. De csakhamar összezavarodott az időszámításuk, és Julius Caesar kénytelen volt rendet teremteni. Sosigenes alexandriai csillagász számítása szerint bevezette a 365 napos évet. Ez i. e. 46-ban volt. Közhasználatban az év csak 365 napos lehetett, ezért minden 4. évben közbeszúrta a szökőnapot. Eszerint éltek aztán az emberek egészen 1582-ig, amikor XIII. Gergely pápa azzal bízott meg egy csillagászt meg egy matematikust, hogy reformálják meg a naptárt, mert Julius Caesar óta a tavaszi napéjegyenlőség 13 nappal lemaradt. 'Elrendelték tehát, hogy 1582. október 4. után azonnal, 15-ét írjanak. Aztán minden néggyel osztható év szökőév lett. így állt helyre a rend, de a Gergely- féle naptárt nem fogadták el mindjárt: Magyarországon 1587-ben, Angliában csak 1752-ben lépett életbe. A római birodalomban az i. e. Hl. évszázadban már márciusban kezdődött az év. Időszámításunk előtt 153-tól azonban a tisztviselők már nem március elején, hanem január 1-'jén foglalták el hivatásukat. A Julius Caesar-fé- le reform utón véglegesen január 1. lett az évkezdő nap. A CaJendae Januariae, azaz január 1. később nagy jelentőségre tett szert, s már 'nemcsak az újév napját jelentette, hanem az egész télközépi ünnepkört és a hozzáfűződő szokásokat. Az évkezdéshez fűződő szokásokhoz tartozott, hogy a konzulok hivatalba lépésükkor fehér bikát áldoztak, rabszolgákat szabadítottak föl, s a szenátus megtartotta első ülését. Ovidius is említ néhány szokást: jókívánságok hangzottak el, a házakat zöld ágakkal díszítették, ajándékokat küldözgettek egymásnak, jósoltak o következő évre. A IV. századra a rómaiak évkezdő ünnepe, más ünnepek jellemző vonásait is magába olvasztotta. Az év utolsó estéjén mindenki ünnepi köntösbe bújt, és ajándékokat készített. A gazdagok lakmá- roztak, de a szegényebbek is jobban étkeztek, mint más napokon. Éjjel senki sem feküdt le, táncolva, vidáman vonultak ki az utcára. Mindenki ajándékot osztogatott. A tanítók megkapták fizetésüket (ami már Rómában is különleges napnak számított). Az ókorból a középkorba való átmenet századaiban az ünnepkörre vonatkozó feljegyzések legtöbbet az állatala- kos'kodókat emlegetik. Ezek háztól házhoz jártak, és ajándékot kértek. Az ünnepkörnek ez a jellegzetessége a mai napig megmaradt, elsősorban a keJet-európai népeknél. A téli ünnepkör szokásait nehéz napokhoz kötni. Ugyanazok a szokáselemek ugyanis felbukkannak karácsonykor, újévkor és vízkeresztkor —mert mindezek az évszázadok folyamán egy ideig évkezdő napok is voltak. Mindegyik köszöntője jókívánságot tartalmaz, és ezért jutalom jár. A karácsonyi és újévi köszöntést minden európai nép ismeri és gyakorolja. A keleteurópai népeknél a karácsonyi köszöntést a Calendae Ja- ouariae szó valamely szárma- zékszavával fejezik ki, ilyen például a román kolinda. A koledálás, kolindálás nálunk is ismert szó, és egyaránt vonatkozik a karácsonyi köszöntésre és vízkereszti alamizsna- gyűjtésre. Persze vidékenként változik a szokás és a szó- használat. Bánátban például többet kolindáltak, mint Bácskában. A karácsonyi köszöntőknél az egyházi és népi elemek állandó kölcsönhatásáról beszélhetünk. Az ünnepkör köszöntőinek egyik csoportja István és János naphoz fűződik. István napján zabot, János napján bort szenteltek. Bőd Péter arról ír, hogy János pohara a németeknél pogány korukból maradt meg. Új esztendő táján János emlékezetére és a barátságra ittak. A szokás megmaradt, sőt másoknak is átadták. A köszöntők mondásának, éneklésének fontos napja jo- nuár 1-je. A keresztény egyház főként a január 1-jé!hez fűződő pogány szokások miatt karácsonyra tette az évkezdetet, de a polgári életben megmaradt a januári évkezdés is. Január elseje régóta az ajándékozás napja. Galeotto írja Mátyás király udvaráról: „Január 1-jén Krisztus körülmetélésének napján a magyarok sztrénót, vagyis ajándékokat szoktak adni, hogy jól kezdődjék az év." Zsigmond lengyel herceg számadáskönyve igazolja, hogy a budai udvarban o XVI. század elején is volt ajándékosztás. A köszöntéseknek és ajándékozásoknak utolsó napja vízkereszt. A katolikus országok három királyok napjának is hívták január 6-ót. Köszöntésének nálunk egyházi és laikus formái alakultak ki. A papság vízkeresztnapi ala- mizsnagyűjtéséről Galeotto emlékezik meg. De arról is vannak adataink, hogy a XVI. század óta szokás, hogy a gyerekek három királynak öltözve, csillaggal járnak köszönteni. Bőd Péter a XVIII. században írja, hogy vízkeresztkor a három királyok nevét szokás az ajtókro fölírni. Ez a szokás a legutóbbi időkig megmaracj?. s vidékünkön így írják föl: „19 G -f M ' B + 90." A vízkereszt napi köszöntésnek egyházi és laikus formája évszázadokon át népszerű volt. Tripolsky Géza Kautzky Norbert Nem akarja tovább nézni ezt a rohadt telefont. A pezsgő a gurulós kocsin van, zsúrkocsim. Mellette zöíder- nyös lámpa. Az alsó polcon könyvek. Egy szüle és nyálkás búra alatt készíti a leltárt. A veríték csurog a mellén. Később megszárad, és minden kezdődik elölről. Mi az a minden? És a hiányért, ki a felelős? Ez a gondolat elszabadult, pányvát a nyakába. Ez az igazán ordító hülyeség. Tényleg, ordíthatna, mint a meglőtt állat. Mielőtt leszúrják és elviszik. Nincs köze az ügyhöz. A lezárt dossziékba kór belelapozni. Van elég belőlük. Az első hívásnál elérzékenyült, nosztalgia, játék a múlttal. Mint ez a szilveszteri őrjöngés. Fújják a trombitákat, pedig az öröm csendes. Ha egyáltalán von minek örülni. A negyvenedik születésnapján eldöntötte, szilveszterkor egyedül marad. Az öregektől tudja, ez a fordulat éve. Magánügyekben feltétlenül, a többi elhanyagolható. Most Tominál hülyéskednének, a maguk módján, egy kicsit filozofálgatva. Még szerencse, hogy a 'barátságul: ezt a szörnyűséget is elviseli. Általában mindent elvisel. Egymást segítve jó néhány csi- ki-csuki ügyből kimásztak. Ebben az a srörnyű, hogy tiszta és világos. Ha ihatna egy korty pezsgőt vörös borral. még jobban megértené. De a távolság a zsúrkocsitól az asztalig, áttekinthetetlen. Tomi változatlanul csodálja, hogy ragadnak rá a nők. De az irattárban túl sok dossziét őriz. Rámegy az élete. Ez a bénaság undorító, és belerúg a qurulós 'kocsiba. Ez a rohadt - telefon a képébe röhög. Nem . tűri, hogy kiröhögjek. Azonnal hív eqy taxit és odamegy. A készülékkel leül a szőnyegre, és tárcsázza a számot. Egyiket a másik után. Megint izzad, és a türelmetlenségtől reszketnek az ujjai. Süket banda, nem veszik fel. Megy a bolt a placcon is. Maid Tomival sikerül. Nála bejön a hívás. Csak semmi zűrözés, nehogy megijedjen. ,,Sze- vassz, itt Zoltán! Betűzzem, zé, mint Ubul. Na végre, te hólyag! Adhatok hólesőn néhány húsz fillérest. Az iram? Ja, az nálam is tűrhető. Semmi vész, kipótoljuk. Egy szót se értek, beszélj hangosabbon. Halló! Emlékszel Ágnesre? Nincs senki, egyedül vagyok. Hogy unatkoznék, az túlzás. Te memóriabázis, három éve szakítottunk. Mit vacakolsz o hangommal? A telefon torzít. Csők azt cftarom mondani, boldog új évet kívánt. Személyesen?? Te ökör! Mi az, hogy ordítok? Ember, te berúgtál. A mázlista nem így néz ki. A végén rájövök, hogy irigyelsz. Hallgatlak. Kecses, japán baba; átlátszó, mint a fény; őzikeszemű. Elmehetnél költőnek. Úgy van, minden további nélkül kívánta. Simán, boldog új évet. Rosszul emlékszel, közbe jött egy pasas, a főnöke. Igen, nagyon sajnáltam, hosszú távon is. Hagy mi az értelme? A megérzés, egy belső nyugtalanság, elkezdek félni valamitől. Nem mondta meg. Ez az őzike ugyanis védtelen volt. Jó, ezt a bakit vállalom. Nem volt, most is az. A te precíz lelked néha ki- birhatatlon. Születési rendellenesség. Vedd úgy, hogy szokás szilveszterkor boldog új évet kívánni. Neked is, Tomikám, és köszönöm, de nem hiszek benne. A hangulatommal ne foglalkozz. Pocsék. Emlékszel Ágnes szomszédjára? Jött hazafelé az éjféli miséről, és megérezte a gázszagot. A házmesterrel feltörték az ajtaját. A. mi őziénk elköszönt. Itt hagyott minket. Halló! Te bőgsz?" És végre szabadon folyhatnak a könnyei. Nadler a Pécsi Galériában Boldog új évet kapcsolat mások révén — önmagunkkal? Csernisevszkijnek az a vélekedése, hogy az ember önkéntelenül és mindenben esztétikai emóciókat kereshet és találhat, bármilyen hízelgő megállapítás a homo