Dunántúli Napló, 1989. december (46. évfolyam, 332-360. szám)

1989-12-23 / 354. szám

1989. december 23., szombat Dunántúli napló 7 Magyar önkéntesek a téli háborúban Váll-lapjukon az arany medve Új hazára leltek Mohácson Kolozsváron, Dojna Cornea otthona melletti házban élt ez év október végéig Nagy István és családja. Mohácsra no­vember 9-én érkeztek, öten — négy bőrönddel. Az Újváros 11 -es épület, 3. emeleti lakásukban beszélget­hetünk. A lapuai iskola falán 1940. április 7-én emléktáblát helyezett el az önkéntes magyar zászlóalj a „hős finn testvérek emlé kére kegyelettel". A felvételt 1961-ben Sütő László készítette. A három gyermek édesapja o Pannon Volán Mohácsi Üzemigazgatóságánál dolgo­zik, sofőr. (bolya a Korona cukrászüzemében tudott elhe­lyezkedni, ugyanide vették fel Szilvesztert, ő harmadéves szakácstanuló. Attila, hetedi­kes, a Széchenyi téri iskolába jár. Stefániái a gimnázium ne­gyedik osztályát hagyta félbe Kolozsvárott, de román nyelvű tanulmányai után most nem mer nekivágni az érettségi­nek, Így először Pécsre megy, számítógépes tanfolyamra, és késő'bb esti tagozaton szeret­ne érettségizni.- Nem az éhezés, nem is a nélkülözés adott vándorbotot a kezünkbe - mondja Nagy István. — A gyerekeink jövő­jéért aggódtunk, ezért hatá­roztunk úgy, hogy otthagyjuk szülőföldünket, szüleinket, test­véreinket, rokonainkat, ©tthon teljesen kilátástalan a helyzet. Nem megélni, élni nem lehet! Tulajdonképpen nem nélkü­löztünk. Négyszobás, szépen berendezett lakásunk, egy öreg Moszkvicsunk volt, és a befizetett új Öleit átvételére megkaptuk az értesítést. Ju­tott ennivaló is. Igaz, rend­szeresen hajnali 2-3 órakor odaálltam a bolt elé o sor­ba, hogy tejet, kenyeret kap­jak, de beszereztem. A hús sem hiányzott, mert kétha­vonta a testvéreinkkel össze­álltunk, 'közösen vettünk hízót és levágtuk, ügyeskedtünk, ke­reskedtünk, ahogy lehetett. Csak éppen arra nem láttunk semmi reményt,, hogy a gye­rekek valaha is tisztességes munkához, biztos megélhetés­Az ország infrastruktúrájá­nak állapota, ezen belül is a telefonhelyzet kritikán aluli. Ezért kiemelkedő jelentőségű, örömteli esemény az, ha táv­közlési beruházás készül el. Kétszeresen örömteli - véltük mi, postások - egy elmaradt térség távközlésének huszadik századivá tétele, és mindvé­gig így is álltunk hozzá a szi­getvári góckörzet beruházásá­hoz Az üzembehelyezés de­cember 15-én, pénteken meg­történt, ezzel 4800-as auto­mata, távhívó kapacitás lé­pett be a manuális, kézikap­csolású központok helyére Szi­getváron és góckörzetében, azaz a térség összesen 83 la­kott településén. Természetes, hogy ezért nem vártunk dicséretet, hisz hez juthatnak. A nevük ma­gyar. — Amit ott művelnek, az embertelen. Láttuk, ahol Doi- na Cornea lakását éjjel-nap­pal őrizték. Még Pistát is hurcolták napokig, a Securi- tatéra, mert egy alkalommal, amikor kukoricát voltak szed­ni, azt mondta, hogy a ma­gyarok ezer évig nem csinál­tak annyit a románoknak, mint Ceausescu 24 év alatt a magyaroknak. Csak tudnám, melyik árulta ezt el, mikor mind a négyen magyarok vol­tak. A határon levetették ve­lünk az irhabundákat, Attilá­ról a dzsekit. Azt mondták, hordtuk már eleget, majd a magyar testvérek adnak má­sikat. Még szerencse, hogy készültünk ilyen esetre, apó­som és a testvérek elkísértek a határig, ők visszavitték a kabátokat. Egy bőröndöt még­is elvettek, a másik négyet is meglopták, pedig csak a személyes holmit csomagoltam be, ami engedélyezett. — Ez legyen a legkisebb bánatunk - folytatja István. — Inkább azon törjük a fejün­ket, hogyan mondjunk köszö­netét az embereknek azért, amit értünk tettek. 1988-ban ismerősökhöz jöttem 'Mohács­ra és barátokra találtam. Ők adták a befogadó nyilatkoza­tot. Egy évbe és igen sok ká­véba került, amig az áttele­pülési engedélyt megkaptuk. Vártunk, bizakodtunk és sike­rült. A Vöröskereszt mindjárt adott ruhákat, Pécsett 12 000 forintot, utána a Mohácsi Ta­nácstól 3000-ret kaptunk. Ki­utalták ezt a lakást. Jött egy ez a dolgunk. De az egy kis­sé megdöbbentő volt, hogy a jószerével egyetlen érdemi reagálás az ügyben a VDN december 17-i számában meg­jelent cikk jelentette, melyben „Szentlőrinc péntektől vidék lett” címmel lényegében a kö­vetkezőkről van szó:- Szentlőrinc a szigetvár1 beruházás során a 72-es, pé­csi körzetből átkerült a 70-es szigetvári körzetbe.- Ez hátrányos, mert a 90%-ban pécsi hívásaikat ez­után drágábban bonyolíthat­ják. A drágulás éves szinten legkevesebb 6 millió Ft több­letköltséget jelent a szentlő­rincieknek.- Anyagi kárt okozott az is, hogy a változásról annak be­következte előtt mindössze két fiatalember, kocsival, mondja, menjünk bútorért. Fotelcfk, szekrények, asztal, rekamis — adták. Kopog egy idős bácsi, fél zsák krumplit, hagymát, egy par kolbászt hozott. Má­sok is jöttek ajándékokkal, és a munkatársaink is nagyon kedvesek. Ügy röstellem ma­gam, félek, hogy köszönés nélkül megyek el mellettük az utcán, s mit fognak rólunk gondolni. — Kaptunk egy doboz sza­loncukrot is és fenyőfát is — újságolja Ibolya. - Csak az otthonról jövő hírek nagyon nyugtalanítanak. Nem kelle­ne ezt így csinálni, Brassó­ban, Temesváron fellázadni. Egyszerre mindenhol! Akkor a sok népet nem tudnák úgy bántani. A románoknak is nagyon rossz, ők is akarják, hogy már legyen vége. Azt szoktuk mondani, nincs ott mivel 'harcolni, még dobálni való krumpli sem jut elég, mert jegyre csak kicsit adnak. — Nekünk már biztos, bol­dog karácsonyunk lesz — ál­lapítja meg István. — Tudom, itt is drága minden, de aki dolgozik, kap pénzt, a bolt­ban vásárolhat. És béke van! Az emberek nyugodtan be­szélhetnek, mondhatják a vé­leményüket, ez nekünk szinte hihetetlen. Nekem itt adták meg az igazi karácsonyi aján­dékot: mikor bementem a pa­pírjaimért a rendőrségre, pont olyan szorongást éreztem, mint Kolozsváron. Aztán a szíves fogadtatást, a barát­ságos egyenruhásokat látva, nekibátorodtam és menten kértem: ne írják a jogosítvá­nyomba, meg a tartózkodási engedélyembe, hogy Stefán. Az eleget voltam 40 évig, ezentúl István szeretnék lenni. Sikerült! Berta Mária nappal értesültek, így partne­reiket nem tudták időben ki­értesíteni.- Mindez vidékké degradál­ja Szentlőrincet, amíg több település (Harkány, Bikái, Má- gocs) továbbra is Pécshez tar­tozik. Azt hiszem, akkor igazsá­gos a tájékoztatás, ha a má­sik felet is meghallgatják. Szentlőrinc lakossága nem­hogy csak két napja, de több mint két éve - és azóta fo­lyamatosan - kapott tájékoz­tatást a változásról, többek között és elsősorban Győrvári Márk tanácselnökön keresztül is. Igaz, hogy Győrvári Márk nem fogadta el érveléseinket, de attól még érveltünk, nem is egy menetben! A 6 millió forintos telefon­Azon az ötven évvel ezelőtti őszön inkognitóban utaztak a magyar katonák. Turistaként járták be fél Európát, 344, zömmel fiatal önkéntes ment a finn-orosz háborúba a fin­nek oldalán. Az elmúlt évtizedekben ho­mályban maradt a magyar ön­kéntesek részvétele. A törté­nelemtudomány is tsupán az elmúlt években szól ténysze­rűen erről a mindössze 105 napig tartó háborúról, amely súlyos véráldozatokat követelt mindkét féltől, arról, hogy a sztálini birodalom igazságta­lan, területszerző háborúja volt ez. Akantisz Lászlót, az akkor mindössze húsz esztendős fia­talembert is ez az igazságta­lanság fogta meg. Az, hogy a 200 milliós orosz biroda­lom megtámadta a mindösz- sze három és fél millió lako­sú Finnországot. Gyorsan dön­tött, és az első hívó szóra az önkéntesek közé állt. Az elmúlt napokban Sütő László, a Finn—Magyar Társa­ság pécsi szervezetének tag­ja bekopogott hozzá ifjúko­rának e felkutatott esemé­nyeivel. Sütő Lászlónak, és mindazoknak a lelkes f:nn- barátoknak a kutatásaiból is­merhetjük meg és követhet­jük nyomon a magyar önkén­tes zászlóalj finnországi útját. Pécsről tizenketten mentek, közülük a mai napig Akantisz Lászlót sikerült megtalálni. ötven éve, 1939 őszén a budapesti, Hárshegyi cserkész táborban gyülekezett az ön­kéntes zászlóalj, amelyet Ké­men Nagy Imre szervezett. Bár a magyar kormány hiva­talosan nem vett tudomást ró­luk, gróf Teleki Pál, minisz­terelnök el búcsúztatta őket. Síruhát, bakancsot, rövid bun- dáskabátot kaptak és turista minőségben utaztak Trieszten, Olaszországon, Franciaorszá­gon, Anglián, Skócián, Norvé­gián és Svédországon át. A kormányok szemet hány­tak, az emberek megkülönböz­tetett szeretettel fogadták a különös turistákat. Csupán Londonban volt ijedtség, ami­kor a továbbjutásra várakozó és az utcán kóborló fiatalem­bereket a szemfüles londoni újságírók kifaggatták, és más­nap fényképes tudósítás je­lent meg a Finnországba tar­tó magyar önkéntesekről. A finnországi Lapuaban, egy iskolában szállásolták el őket, ahol a szomszédos épü­tehernövekedés nem felel meg a valóságnak, éves szinten mintegy 1,5—2 millió Ft vár­ható. Ha feltételeznénk, hogy minden szentlőrinci telefontu­lajdonos kizárólag pécsi szá­mot hívna, akkor lenne a nö­vekedés a jelenlegi teljes im­pulzusbevétel, ami 3 millió Ft. Mivel a valóságban budapes­ti, nemzetközi és egyéb bel­földi hívások is vannak, me­lyek tarifáit nem érinti a vál­tozás, továbbá q teljes szi­getvári körzetre 50%-ra csök­ken a tarifa, ezért 6 millió Ft-os drágulásról említést ten­ni teljesen irreális és megté­vesztő. Ami pedig az átterhelés va­lódi hátterét illeti: Magyaror szág területe a telefonhálózat szempontjából góckörzetekre ietben amerikai önkéntesek laktak. Tízezer önkéntes segí­tette akkor a finneket a vi­lág minden tájáról. Magas rangú tiszt fogadta őket, és a finn hadsereg egyenruháját kapták, méghozzá egy elit alakulatét, amelynek váll-lap- ján az arany medve jelvény volt, a SI-SLJ felirattal. Erőt, bátorságot, becsületességet jelent. Akantisz László ma is őrzi a fegyverzethez tartozó tőrt — pukkanok hívják —, amely sok mindenre alkalmas önvédelmi fegyver. A kiképzéskor szerencséje volt, mert a Mecsekben meg­tanult síelni, az ottani harc­modor lényeges eleme ugyan­is a sí, amelyen nem hasz­náltak kötést, a rajtaütéssze­rű támadásoknál könnyen ki lehetett belőle bújni, majd el- siklani. Ezt a kiscsoportos raj­taütésszerű támadást gyako­rolták elsősorban, amelyet a finn hadsereg nagyon ered­ményesen alkalmazott, sok bosszúságot okozva ellenfelé­nek. Maguk nem tapasztalták, hallomásból tudták, hogy a finnek kihasználták szülőföld­jük adottságait. A Ladoga-ta- von többször okoztak megle­petést, arattak győzelmet az­zal, hogy az ott állomásozó csapatok körül felfúrták a van osztva. Egy góckörzet ha­tárait műszaki és közgazda- sági megfontolások alapján vonták meg annakidején. Szentlőrinc elvileg akkor is a szigetvári góckörzethez tarto­zott, amikor csak úgy tudta megkapni az automata, távhí­vás központot, hogy közvetle­nül Pécshez kapcsolták. Ugyanis akkor még Szigetvár nem volt automatizálva, nem tudta a szentlőrinci központot fogadni. Szentlőrinc akkori ve­zetése ezzel a ténnyel is tisz­tában volt. Egy 320 millió Ft-os fejlesz­tési program során megvaló­sult végleges megoldás elke­rülhetetlenül érdeksérelemmel jár, az ideiglenes megoldás kedvezményének megszűnésé­vel, azonban meggyőződésem, hogy hosszú távon a teljes automatizálás mind a helyi, vastag jeget, és a megma­radt kör alakú táblát felrob­bantották. Zömmel ezekkel a gerillatámadásokkal értek e! sikereket. Az már csak az 1940. már­cius 12-én megkötött fegyver- szünetnek köszönhető, hogy a magyar zászlóaljat nem ve tették be. Ennek ellenére ma­gas kitüntetésben, a Fehér Oroszlán Rend második foko­zatában részesültek. A fegy­verszünet után Lappeenrauta- ba szállították őket, a határ­vidéken álltak szintén beve­tésre készen, ám erre itt sem került sor, mert a szerződé­sek értelmében el kellett hagyniuk Finnországot. Idehaza aztán nagy megle­petést keltett Akantisz László: ő volt az egyetlen újonc, aki kitüntetésekkel kezdte a koto- naszoigálatot. Megjárta Er­délyt, a Délvidéket, a kemény orosz frontot, Lengyelországot. A véletlenek különös ajándé­kaként a nagy bevetéseket nem kellett átélnie. A hosszú szolgálat után önként jelent­kezett a demokratikus magyar hadseregbe is, végül Szombat­hely mellől szerelték le. Egy évszázad kellett ahhoz, hogy ezekről az eseményekről szólni lehessen. Akantisz Lászlót a Finn- Magyar Társaság befogadta. Örömmel újságolta tagságát, amelyet feleségével együtt bol­dogan vállalt. A közelmúltban a pécsiekkel részt vett a ha­zai szervezetek székesfehérvá­ri találkozóján, ahol őt is kö­szöntötték a téli háború fél­évszázados évfordulóján. Ja­nuárban a finn nagykövetség­re várják. A hetvenéves Akan-' tisz László újraéli emlékeit, a finn emberek csodálatos sze- retetét. Vágya, hogy újra el­jusson az ezer tó országába, ahova egykor segítő szándék­kal önként ment. Gáldonyi Magdolna mind az országos érdekeket jól szolgálja. Végül még egy megjegyzés: Szentlőrinc és a külvilág kö­zött összesen 17 (?) beszél­getés bonyolódott eddig egy- időben, mert a műszaki lehe­tőségeknek pécsi viszonylat­ban a vasútviUamosítás óta a MÁV-tól ideiglenesen bérelt áramkörökön ez a felső ha­tára, ezen túl pedig 36, ami az újonnan magas költséggel létesített, nagy kapacitású rendszereken még bővíthető is. A szentlőrinciek a megmond hatói, hogy az a 17 milyen kevés volt, milyen nehéz volt kijutniuk az országba. Akkor válna Szentlőrinc igazán „vi­dékké”, ha a korábbi ideig­lenes állapotot konzerválnánk. Tölösi Péter távközlési igazgatóhelyettes Akantisz Lászlónak és Sütő Lászlónak ma már közös al buma van Fotó: Proksza László Ül in csen rozsa tövis nélkül...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents