Dunántúli Napló, 1989. december (46. évfolyam, 332-360. szám)
1989-12-02 / 333. szám
e Dunántúli napió 1989. december 2., szombat A dicsőség napja* (részlet) mi Am Dir ív Am A, kis Ballal Átviszem őket a szomszéd udvarba a kis Baliához. Kopott, külvárosi figura egy külvárosi udvar mélyén. Előbb volt itt, mint maga a ház. Senki se ismeri úgy ezt a környéket. Csak megpöccintem és kidől belőle minden. A németek ráharapnak a kis Baliára. A nyugatnémet televízió! Filmforgatás a külvárosról, és hát éppen hozzám fordultak. Ott ültek tegnap a Zser- bóban. Egy hölgy és egy úr. Herr Werner és Frau Werner. Ők mérik fel a terepet, a helyszíneket. Tolmáccsal jöttek. Egy meglehetősen mogorva, kalácsképü fiúval. Furcsa. A kalácsképüek nem ilyen kedélytelenek. Ö mutatott be Werneréknek.- Herr Zsámboky! Ez nem szereti az írásaimat. Bárkivel szívesebben ülne egy asztalnál, mint velem. Na mindegy, öregem, ezt most már le kell nyelned. Azért persze ejtett néhány szót a novelláimról. Éppen csak néhány szót.- Ach so! -mosolygott a német úr. A hölgy bólintott és talán mondott is valamit. A fordító fordított . . .- A hölgy már hallotta az ön nevét.- Hallotta? És talán olvasott is egy-két. . . A németek összehajoltak. Suttogtak. Biztatóan néztek rám. A fordító nem fordított. Ma jönnek hozzám. Ma délelőtt tizenegyre. Háromnegyed múlt öt perccel. Tehát még tíz perc. Kávét tudok adni. Kávét, .bort és valami rövid italt. Hosszúnyakú, homályos poharak az asztalon. Talán, ha jobban eltörölném . . . Nem, ezek akkor is homályosak. Csengetés. A német úr és a tolmács az ajtó előtt.- És a hölgy? Werner úr egy mozdulatot tett. Mintha a hölgy éppen most tűnt volna el mellőle. * A Jelenkor decemberi sióméból. A tolmács unott hangja.- Orvoshoz kellett mennie . . . váratlanul. Hosszú, szürkésfehér toll a tolmács kalapján. Az arca, ha lehet, még kedélytelenebb, mint tegnap. Váratlanul német szavak törtek fel belőlem, kissé tántorgó német szavak. — Ich bedauere sehr. Enyhe meglepetés Werner úr arcán.- Herr Zsámboky!- Minden elismerésem, mester!- Büszkévé tesz. Foglaljanak helyet. Werner úr hátravetette magát a fotelben. A tolmács a díványon, mellette a kalapja. A toll elbizonytalanodott, megremegett. Vörösbort töltöttem. Magasra emeltem a poharat.- Engedjék meg, hogy . . . A pohár magányosan keringett a levegőben. Nem talált társra. Werner úr valahogy beleragadt a székbe. Kissé gyanakvóan forgatta a poharát. A pohárra is gyanakodott, a borra is, meg talán rám is. A tolmács a díványról integetett felém a poharával. Hát jó. A koccintás elmarad. De ez a fickó azért ne integessen. Lefogadom, hogy ir. Novellákat, vagy hosszú, dögunalmas regényeket. Soha nem jelent meg egy sora se. És mindenkit gyűlöl, aki . ..- Bedugom a kávét. Nem dugtam be a kávét. A kötet! A német novellás- kötet. De hiszen nekem megjelent odakint egy kötetem úgy tíz-tizenöt éve.- Moment! Moment! Kezem végigsiklott az alsó polcon. Gyors, ideges mozdulatok, ahogy kidobáltam néhány könyvet. Egyszerre csak a kezemben az a vékonyka. sötétzöld könyvecske.- Ha megengedi ... Wenn Sie gestatten .. .- De hiszen maga egész jól beszél németül. - Közben azt a tollat fújta, fújdo- gálta. A német úr kezébe vette a kötetet. És mindjárt vissza is adta. A tolmács éppen csak egy pillantást vetett rá. — Hagyja, mester! Ne dedikáljon. — De hát . . . — Már tegnap adott egy kötetet. — Tegnap? — A Zserbóban. Ügy álltam a kötettel a kezemben. Azok meg csak mosolyogtak. — Hát akkor... — Egy suta mozdulattal felemeltem a borosüveget. Werner úr a poharára mutatott. A tele poharára. A tolmács biccentett. - Csak rajta, mester! - Eltűnődve kortyolgatott. — A borbélynál olvastam néhány novelláját. Még gyerekkoromban. A borbélyhoz járt a Tolnai Világlapja.-> Kész szerencse. — Valami Őszi alkonyatra emlékszem. — Én nem emlékszem semmiféle őszi alkonyatra. Kedvetlen csönd ereszkedett a szobára. Elhangzott egy név. Mint a pisztolylövés. — Fritz Kortner! Werner úr felemelte a fejét. Alig 'hallhatóan megismételte. — Fritz Kortner. Most már újabb neveket dobtam be. — Albert Bassermann! Heinrich George! Oscar Homolka! Szünet. — Ök mutatták meg nekem, mi az, hogy filmszínész ... a Dreyfusban ... a Dreyfus című filmben. Mert addig csak a történet érdekelt. De akkor a Phönix moziben rájöttem, hogy van valami más is! A filmszínész! Újra elhangzott a névsor némi kiegészítéssel. — Fritz Kortner, mint Dreyfus! Albert Bassermann, mint Piccard ezredes! Heinrich George, mint Zo- lg! Oscar Homolka, mint Wal- sin Esterházy! Fritz Rasp . . . igen, azt hiszem Fritz Rasp is benne volt. A német úr riadtan bólogatott. A tolmács hirtelen feltette tollas kalapját. — Azt hiszem, indulhatunk. Werner úr lassan, kényelmesen felemelkedett. És már az ablaknál. Kinézett a térre. Én meg, mint egy széljegyzet. Egy régi-régi szöveg j/éljegyzete. — Itt valaha bódék voltak. Bódék és árusok. Árusok nemzedékei ... és ha azt mondom, hogy . . . Mögöttem csönd. A tolmács nem tolmácsolt. Megfordultam. Merev arca tollas kalap alatt. — Ne haragudjon, mester, de most már. . . Előreengedtem a vendégeket. Bezártam az ajtót. Nem engedtem el a kulcsot. Mintha kulccsal együtt beszorultam volna a zárba. Elkapott valami jeges rémület. Úristen! De hát hová viszem én ezeket? Miféle térre? Milyen utcába? Milyen házba? Mintha egy pillanat alatt mindent elvesztettem volna. Tereket, utcákat, az egész kül- vá rost. A kis Ballal Hát persze, semmi vész! A kis Balia a bázis! Egy végtelenül lassú mozdulattal kihúztam a kulcsot a zárból. Köznapi varázs (Pákolitz István: Mandulavirág) A Pannónia Könyvek sorában megjelent Pákolitz-kötet sokszínűsége bizonyára még azokat is meglepi, akik korábban is az árnyalatok és tónusok gazdagságát becsülték e költészetben. Tematikai változatosság, a szemérmes ünnepélyességből a groteszkig terjedő hangzás, a daltól az elbeszélő költeményig, sőt a hangjátékig ívelő műfaji sokféleség. s a versformák halmozása jellemzi a könyvet: könnyed hexameterek, játékos leoninusok, komoly hatos jom- busök és keresetlen hangsúlyos formák ma már szinte pazarló bősége. S ugyanakkor még soha nem érzékeltem ennyire e líra belső egységét, mint most, azt, hogy a változatok mélyén egyetlen éltető idea sugárzik felénk. Először arra gondoltam, hogy a titok Pákolitz István bensőséges kisvilágában rejtőzik, hogy a vidéki környezettel vagy a felsőgyükési kiskert hol didergő, hol nekiveselkedő gyümölcsfáival és kedves ma daraival kapcsolatos. Mintha ezt igazolná a Flórián-tér avitt báját felidéző, Rebbenő című szép vers, melyben meghitt egységbe olvad az éjféli varázs és a hajnali kijózanodás. De már a Menthető őszies kerti színpompájára mintha ironikus árnyék vetülne. S csakugyan, o Nyugtalan című ciklus válogatott verseiben. visszafogottságuk ellenére is feszült ellenpontok húzódnak meg, melyek gyakran a költői tudat és a szemléletmád különbözőségére utalnak. A pontos rajzú Széche- nyi-tér életképének otthonias, sőt kedélyes közelisége még szelíd humorral cáfolja a felülről letekintő hivatalnok nézőpontjának jogosultságát, de az 1957-ben keletkezett Nyárutó már kínzó öniróniával tárja fel a „száz meseszín, mese fény" káprázata mögött meghúzódó fanyar élményt: „alku van, önhitető”. Bevallom, a kötet legértékesebb darabjaihoz tartozó „istenes" versek segítettek hozzá leginkább a fentebb jelzett Pákaíitz-féle rejtély megoldásához. Ezúttal szándékosan kerülöm a „vallásos" jelzőt, mivel e költeményekből teljességgel hiányzik a kegyesség, a misztika s az emelkedett hang, éhelyett profán áhitat és életbizalom árad belőlük. S egy felsejlő rend élménye, melynek hétköznapi mája a munka. Nem véletlen, hogy a költő mestereket és példaképeket köszöntő verseiben újra és újra „hűsége- sen-óllhatatos Dologtevők" előtt tiszteleg, legyen szó Csontvázról, Várkonyi Nándorról, Radnótiról, Krúdyról, vagy akár a kötet címe és bevezető ciklusa által is megidézett Janus Parvnoniusról. Úgy vélem tehát, hogy Pákolitz István verseinek fókuszában egy sajátos identitás-élmény rejlik. A lét levéssé válásának örök jelene, melyben a lények és a dolgok — rendeltetésüket betöltve — azzá válnak, amik. A kötetbe foglalt elbeszélő költemény és a címadó hangjáték, bár, mint jeleztem, kétségkívül gazdagítják a költői világot, de ehhez az alapélményhez új elemet nem adnak, jóllehet, maguk is hordozzák azt. A Janus végórájáról készült hangjáték üldözött és haldokló költőjéből is ez az öntudat formál tárgyi szempontból talán vitatható, ám lírai értelemben hiteles figurát. S ez az élmény hatja át és nemesíti meg a sokac népmonda alapján írt Busófarsang falusias, sőt vaskos életképeit, amelyekből a meglepő természetességgel kezelt és mégis szabatos hexameterek szárnyán olyan tiszta lí- raiságú jelenések lebegnek fel, mint például Marica átkelése a befagyott Dunán, amikor „ pil longó-f íbegése nyomón fényt szórt az aranynap”. Az öntudat és a szemlélet- mód e költészet megharcolt és kivívott identitásélményében egyesül. A hetvenéves költő új kötetének, s benne különösen Nyugtalan című ciklusának versei, mint az egyik szép költeményben a felidézett szerszámok, „hivalgós nélkül vollják mesterük míves dolgait". Nagy Imre Csanády János Mint alvó, nagy ősállatok Alföldem, read gondolok én most is és szivem meleg, bejárom a betonblokk házak tág űréit, a satnya gyep poros partjain elmélázok: já a szoba, jó a meleg, jó a papírra fekete kis betűket rakni sorra, melynek egyike sem meredt; őrzik nyarad, őrzik teled akkor is, ha már letaroltak mezőid, némán fénylenek s mint alvó, nagy ösállatok, csak ködlő orrlikuk remeg. A kukoricát letarolták, * pipál a föld csendesen, ködöt ereget, gőzölög nem takarja már semmi sem, csak néhány megfeketült gaz, őszi muhar, amely a gépek magas lába alatt megmaradt; ök hirdetik, él még az élet, a többi arany, sárga fog kipergett már a magtárban, vagy a szárítóban forog. A kis mezei bogarak nem döngicsélnek, megdermedtek, csak egér neszez a padlásban: Hanczik János: bosnyák ajtó NOVÁK BÉLA DÉNES Eldorádó A fákon akasztott gyümölcsök, kivégzésre áll a határ. Búzát dörmög ki a hörcsög. Szétfröccsen a kiterpesztett madár. Dugig rakott a város sáskanéppel. Pléh-agyak farsangja tart. Apró, divatos szentek seregestül, átlépve vérnyomot, keresztet, hagy (hegynyi ganajtl) Belterjes szerelem, csont-húmuszon, jó igy szeretkezni eszmék közé dőlve! Úgyse jön haza, ki rajtakapjon. Kataton ritmust zakatol senkiföldje. RÓZSA ENDRE A sikondai út TETTYE Szikla repedez, lepkét szül a rózsaóg; kő-, virág-, himpor... DOMORKAPU Erdős, cilámpás hajamba jánosbogár szállt: pici lámpás. KISRÉT Rugós tőrként döf a vadgesztenye-szurony; kés a szelídé. KANTAVAR Zsizsegö zsongás ... Rá ne lépj: a tinorú húsos öz-orrú. PAFRANYOS Belém hasit még: apám is fél, hasra ránt - lódarazsak fent... MELEGMANY Mélán lépkedve hangyavárban tüzmoha fut föl combomra.
