Dunántúli Napló, 1989. december (46. évfolyam, 332-360. szám)
1989-12-16 / 347. szám
Dunántúli nqpio 1989. december 16., szombat — Berták László A valóságnak nincs neve Többé ugyanúgy sohase de mindig akkor s ugyanott odaképxelem a napot ahol lennie kellene megyek tehát visszafele mint a legyengült állatok zizegnek a viszonylatok látszik a fák lehellete ami velem tart a mese s hogy azért is itt maradok mert ahol a csorda robog az csak a mese közepe s a valóságnak nincs neve csak ősz van tél van hazudok. Birtálan Balázs Számban zabla ősz vagy tavasz pár mocskos hókupac a szürke ég tükör tavasz vagy ősz nem érzem kezed s a vers önmegsemmisítő gépezetében kicsontozott plágiumok közt csupán a kurvaélet kap létjogot hasba rúgott kutya menekülnék de erős a rács a Föld Szellemét megírta Madách megírták mindent az összes történelmi korban patává rágott körmeimmel túrok a porban emelném fejem számban zabla nyalogasd sebeimet csukott szemmel nézek a napba csecsemő kisgyerek kamasz gyújts gyertyát takard le az eget ősz tovasz Aratá Károly Valószínűtlenül Valószínűtlenül valószínű leszel? Alomian alá — majd ébredésre feli Akár redőnysötétben kora-fény, világosodunk egymás tenyerén. Jelenünkből jövőnk felé mozogva végre egymással telünk — Isten vagy Mefisztó van-e velünk? Képzeletben: te már magasba előttem, suhanva én utánad! Köszönetem a téged, engem fellóditó, fordított gyorsulásnak! Várhelyi József Decemberi etűd Á széi egyre harapósabb lett. A nyáron még oly tág, szédületesen magas égbolt összezsugorodott, fokószürkén lógott a végtelennek tűnő síkság fölé. Foszlott szélű felhők kúsztak elő a messze horizont alól. lomhán evickéltek a felörvénylő szelek hullámveréséiben, nedves hasukat felhosította az őrtornyok hegyes csúcsa, s nehéz hó- pelyhek loccsantak alá a latyakos földre. A hadifogolytábor kerítésének drótsora a hú- nyá nap tüzébe futott, de fekete csipkéjén kialudt az erőtlen fény. Akkor mór bizonyosan tudtuk, hogy itt ér bennünket a nagy ellenség, a tél. És a megváltás nélküli karácsony is. És azt is megértettük /már, hogy az a kedves biztatás, amelyet néha, munkába vonu- 'áskor a helybeli emberek, kiváltképpen a sajnálkozó asz- szonyok távolba legyíntő kézmozdulattal hintettek felénk: „szkoro damoj”, nemsokára hazamentek, csak jószívű ajándék volt, merthogy egyebet úgysem tudtak adni. Néhányon abbahagytuk a reménytelen harcot a kásásra dermedt sárral. Erőtlen lapátjaink már nem tudták odébb emelni, mert olyan .nehéz volt, mintha nem is ennek o bolygónak anyagából lenne. Hátunkat nekivetettük az egyik szélvédettebb barakk oldalának, lila kezünket ernyedt köpenyünk ujjába csúsztatva bámultuk a haldokló nop és a tintánál felhők viaskodó sót. — Nézzétek, a szögesdróton minden fény kialszik — suttogta Egri Bandi inkább magának, semmint nekünk, de hallottuk mind a harmincon, akik abban a brigádban dolgoztunk. Ér. azt is hallattuk, amit talán még halkabban mondott: — így alszik ki bennem is a remény, hogy valaha is hazajutok. Egri András tartaté kos főhadnagy francia—maayar szakos tanár volt valamikor az elmerült időben. Itt most csak hadifogoly immár nyolcadik hónapja, mint mi valamennyien, de ő ezt eddig még nem tudta kellőképpen érzékelni. A létezésnek ezt a formáját az első hónapokban düihrohamok- kal utasította el magától, de az idő múlásával egyre csendesebb lett, merengő, hallgatag. Tudtuk, hogy vigyázni kell rá. Egy sodró szél roham ólmos hógubancokat lőtt ránk. Úgy rezzentünk össze, mint annak idején a fronton az orrunk előtt felporzó első géppuskasorozattól. — Marha egy ország ez - krákogott Zsoké, a pöttöm huszár —, itt a szél is a föld alól fúj, még emberszabású hóesésük sincs, ami felülről libeg alá, ez vízszintesen spriccel az ember pofájába. Mit vártok ezektől? Zsoké szótárában a marha volt a leglesújtóbb ítélet, amellyel dolgokat és embereket illetett. Marha volt a Hit- ler, marha a Sztálin, a dolgok vilógosodtával marha a Horthy is, marha a háború, ami volt, marha a béke, ami nincs, és legfőképpen marha az, aki azt hiszi, hogy itt fog megdögölni. — Te is marha vagy, hogy kuvikolsz, ahelyett hogy franciára tanítanád a sánta nh- csulnyikot — förmedt a magába roskadt tanárra. De ő már újra valahol mesz- sze járt. Nézett a húnyó napba, és mintha semmit sem hallott volna, szinte révületben be. szélt tovább. — Tűnik ez az év is, hűvösen mosd'ik meg, utána a lélek és fagyosan kéklik s már színéről emlékszik oz évre, csak mint a gyermek úgy és újat nem köszönt, mert nem vár semmire, a piros szabadság tán nem jön el soha, számára csak mostoha év lehet ez és tétova táj. Döbbenten hallgattuk, s döbbenten elhallgatott a szél is. — Radnóti — húzta arca elé köpenygallérját Egri Bandi, és mi sokan röstelltük, hogy nem tudjuk, ki az a Radnóti. Már befelé vonultunk, amikor valaki felkiáltott: jön a mama! Vedlett katonaköpenyt viselt, szürke haját színehagyott svój- cisapka alá szorította, szlávos, íágy , arcára mély barázdákat rajzolt a történelem. Mindig halkan érkezett, és ugyaniig/ távozott. Körülbollagott a táborban, megszemlélt mindent, oztón beállított hozzánk a barakkokba. Mi akkor már rendszerint az óriási hodály prics- csein szöszmötöltünk, csereberéltünk kenyeret cigarettáért, nahorkát cukorért, magunk fobrikálta mérlegen mértünk minden kicsi morzsát, mert a hadifogolynak minden érték, amiről valahol a sejtjeiben úgy érzi, hogy segít megtartani törődött testét-lelkét a szabadulás percéig. Ilyenkor néha nem is hederítettünk rá, de aki előtt megállt, akire elgondolkodó tekintetével ránézett, az önkéntelenül kászálódni kezdett, hogy illemtudóan félóll- •jon. Ő szinte bocsánatkérő mosollyal intette vissza. Néhc úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de nem szólt. Egyenként szemügyre vett bennünket, egyszer-egyszer odalépett valamelyik elvadultabb küisejű emberhez, csők egy szelíd gesztusa volt, de az érintettek mélyen elröstelked. tek, ő csendesen bólintott, és elmenőben mintha sóhajtott volna. Azt is megfigyeltük, hogy a látogatása után mindig történt vclami jó. Vagy az elmaradt dohány érkezett meg, hol az elnyűtt lábbeliket cserélték ki, vagy éppen valamicskét javult a hadifogoly egyetlen istene és örök témája: a koszt. De az véletlenül sem jutott volna eszünkbe például, hogy az ordítozó, goromba' nacsal- nyikok meg sze üdülésé ben vagy leváltásában neki is része len. ne, hisz soha egy hangos szavát nem hallottuk. Megszoktuk őt, s ha hosszabb ideig nem láttuk, úgy éreztük, még elha- gyatottabbak lettünk. Amióta pedig megtudtuk, hogy o háborúban két fia tűnt el, nz egyikről utoliára a magyarországi harcokból érkezett hír, és ő kérte, hogy ennek a tábornak magyar hadifoglyaival törődhessen, már csak úgy hívtuk: mama. Decemberre összefagvott az ég a földdel. A nyírfák törékeny ágait ujjnyi vastag páncél szorította, a fenyők csonttá meredt tenyerein mázsánvi hóvánkosok márványoztak. Teljesen mindegy, hogy huszonöt, vagy harmincfokos o hideg. Ha az ember orrlyukai összetapadnak a belégzéskor, s a kilehelt pára jéggé gubanco- sodik a ködmön felhajtott gallérján, és a verdeső szempillák előtt vörös karikák vibrálnak, akkor hideg van. Hány tok? Ki tudja? Meg nem is a hadifogoly dolga számon tartani. Ha veszélyes a hideg, úgysem küldenek bennünk munkára. A siheder nacsalnyik, aki madzagra kötött. ócska flintával a vállán szokott ballagni velünk, ha a táboron kívülre mentünk munkára, kézzel lábbal elmagyarázta, hogy ők fel sem veszik az ilyen kis fagyot — lám ő most is kigombolt •ködmönnel jár, és a frontra is csak ezért nem mehetett, mert sánta — de mi, magyar ofíicí- rek nyavalyás puhányok vagyunk, és ha már nem vesztünk el a háborúban, hát men-' jünk haza épségben, isten hírével. — Máma különben is nagy práznyik van nektek, a mamka mondta. Hát csak mosakodjatok meg, rakjatok tüzet, de a barakkot nehogy megint felgyújtsátok, mert a mcwnka igen megharagszik. Az esti eligazításról azzal jöttek vissza a brigadérosok, hogy másnap, december huszonötödikén munkaszünet lesz. A konyhasók pedig, miután felhozták a mai vacsoralevest, menjenek vissza a konyhára. A hőiétől csata kos gerenda- oadló, a nyirkos, nehéz em- berszagú szálláshely egyszerre megtelt a betlehemi istálló puha szolmaiHatával. A Rákóczi bajszú kántorion ító nyírfa- kéregből kicsi jászolt tökölt, kisdedet is formált bele dró- gnlátos kenyérbélből, és fekete füsttel pislákoló, magunk eszkábólta kerozinmécseseink vibrálásában, qondosan ügyelő asszisztenciával elhelyezte az egvik alsó fekhely sarkában. És amikor a szárnyas bajszú kántor elsőként borult térdre az oktondi kis jászol előtt, egymás után szálltak alá a sötétbe vesző térségekből a reménységet szomiazó reménytelenek. Meagörbített hátukon nem volt fény, s a leheletek rőt odraiéban olyan volt nz arcuk, mint a megváltásra váró pásztoroké. A mikor teljes lett a békesség csendje, kiosztották a ropogós.a sült, káposztával töltött, forró lepényt. A mama csendesen behúzta mog-o mögött az ajtót, leült egy sötét sarokba, és az anyák minderet látó szemével nézte, nézte, hogyan eszi az otthon édes ízét — lassan, alig érintse, hogy minél tovább tartson — százegynéhány tépett, szomorú gyermek. Példaképvarázsló monográfia (Tüskés Tibor: Rónay György) 4 Rónay György neve fogalommá váll Túl azon, hogy századunk irodalma harmadik nemzedékének neves írója, költője, esszéistája és fordítója volt Túl azon, hogy a Vigília szerkesztője lehetett. És túl azon, hogy a koalíciós időkiben politikus is volt, az úgynevezett Barartkovics-párt parlamenti képviselője. Fogalommá vált ízlése okán és etikai hitele jogán. Hosszú időn keresztül ő volt a kritikus itthon, aki az irodalmi minőség értékrendjét állította szembe a konjUktúra-iroda lom divatos nagyságaival. A BBC-adások Cs. Szabó László, utóbb a Szabad Európa Határ Győző •nevéhez fűződő külföldi kontrollja mellett Rónay volt a megvesztegethetetlen hazai lelkiismeret. Az az irodalmi értékrend, amely mai tudatunkat meghatározza hosszú évekig egyetlen kritikus lelkiismeretes és szorgalmas olvasónaplójaként a Vigíliában élt és szólalt meg. Nem azt mondom, hogy nem voltok vele egyidő- feen nagy tehetségű irodalomértők, akik fontos elemzéseket Irtok értékes alkotásokról. De mondom azt, hogy Rónay volt az, oki arányérzékével nem engedett a pálya szélére szorítani élő értékeket Tudatosított és figyelmet éberen fenntartott. Nem azt mondom, hogy tévedhetetlen lett volna. Közeli példával élve: a Szabadulás 1947-es versei idején a Magyarokban írott kritikájában éppen Csorba Győző igazi értékeire volt kevésbé fogékony, mégis ő vette utóbb először •észre — már az 1968-as Lélek és ősz kötet idején, jóval a visszhongos Anabázis előtt' — minőségi különbséget, hogy a jó költő immár nagy alkotóként jelent meg. És máig érvényesen írta le a változás •költői sojátosságoit. Másik vitatéma : Szabó Lőrinc monográfiámban egy fejezeten át vitatkozom A huszonhatodik év általa adott megítélésével. Ma már inkább azt mondom: nem ítéletével, de magyarázatával. Azt hiszem, ez már Rónay befogadóerejének határa: a ciklusban életre kelő erotikától való elfordulás. Ha Rónay György korszakos jelentőségét hangsúlyozom, ezzel Tüskés Tibor irodalomtörténészi vállalkozását is minősítem: hiányt pótol, szükséges mértéket rajzol meg irodalmi életünk számára. Méghozzá •nogy filológiai apparátussal, komoly kutatómunkával, életrajzi tájékozottsággal, kellő kortársi tapintattal, ugyanakkor a szükséges szókimondással és nagy beleérző képességgel. Elsősorban az utóbbit hangsúlyoznám: a könyvből egyértelműen sugárzik, hogy Tüskés Tibor szereti és főként becsüli Rónay Györgyöt, örömmel talál olyan írót benne, akinek életútját követve egy szép pályát rajzolhat meg. Valljuk meg, századunk nehéz korszak, és az írók is csak emberek. Hány esetben találkozunk nagyszerű írói teljesítmény mellett is olyan emberi magatartással, amely nem egyszer magyarázatra, mentegetőzésre, esetleg még ítéletre is szorulhat. Rónay György jelentős íróegyéniség, akinek emberi pályáján sem találni olyan mozzanatot, amikor bármikor is szemben állt volna a humánummal. Ahogy olvasom Tüskés könyvét, éppen ezt a gyönyörködést figyelem: o magatartás szépsége örömmel tölti el a pályakép íróját. Csak jót mondhat róla, nem azért, mert közel áll hozzá, hanem azért áll hozzá közel, mert csak jót mondhat róla. örülök Tüskés örömének, örülök, hogy talált olyan írót ebben a huzatos huszadik században, aki közéleti szereplő is volt, nem egyszer szerkesztő is, mégis távol tudta tartani magától az embertelenség szirénhangjait. Katolikus költő volt. Nem programszerűen (ezt levetkez- te, Tüskés bravúrja, ahogy ezt végigkíséri), hanem lényegileg Emberségében, állásfoglalásainak etikájában. Éppen abban, amiben ember maradt az embertelenségben. Katolikus, azaz egyetemes tudott lenni az értékek tiszteletében és befogadásában. Barátai protestánsok, zsidók, sőt szabadságrajongó ateisták voltak: a kitaszítottságban a Rónay-asztal körül majd az alig megszólal- batás idején a Vigilíában. Legendássá vált, irodalmunknak már-már szentként tisztq.lt alakjaként. Szervezőjeként, résztvevőjeként és nem utolsósorban: életben tartójaként. Végül is itt élve, közöttünk. Tüskés mindezt pontosan dokumentálja. A legendát is és a valóságot is: mely ezúttal szinte egybeesik. Az értékes és tudós szép könyv adatai mellé végül hadd írjon ide még egy pór adalékot a kolléga, akit a véletlen néhány morzsával ajándékozott meg Rónay asztaláról. 1932 őszén az egyetemista Rónay, aki későbbi feleségének akkor már régóta udvarolt, egy fiatal egyetemi társnő iránt kezdett érdeklődni. A Hid című kötet verseinek kéziratai kezemben vannak. Az Én nem az vagyok, akinek ti láttok. kezdetű például 1932. szeptember -21-ről dátumozó- dik, az Egy székely góbéhoz címzett meghitt tabáni borozóban született. És itt van egy Zápor című, 1932. június 21- ről datált szabadvers kézirat, amely a Híd Meg fogok halni című versének előzménye. Az ifjú leány, a Szabó Lőrinc pályaképéből ismert Moldvai Klára ugyanis úgy érezte, nem engedhet a varázsnak, vissza kell vezetnie a költőt sorszerű szerelméhez, utóbbi feleségéhez, életen át hű társához. Egy másik adat kiegészítheti Tüskés leírását. Az 1944-es év terméseként említi a háború végső eseményei miatt (már kötetté nem válhatott Francis Jammes-fordításokat. Nem egyedül Rónay készült erre, közös vállalkozás lehetett volna, mert Szabó Lőrinc is ekkor készíti fordításait. A Révai Kiadó vezetőjének, ll'és Endrének volt kedvem? ötlete a kötet és — Szabó Lőrinc levelei és Naplója tanúsága szerint — ő ösztökélte a költőket a kötet összeállítására. És végül, a Révai Kiadónál maradva: Rónay még az államosítás előtt, mielőtt a Szépirodalmiba beolvadtak volna, megvált kiadói állásától. Ar ő helyére hívta meg munkatársként Illés Endre Vas Istvánt, aki büszkén emlegeti: Rónay valaha íróasztala mellett dolqozik még az Európa Kiadónál is. De ezt a történetet olvashatjuk Illés posztumusz, megjelent naplójában is, nekem is elmondta Vas István, A háborúnak vége lett című interjújában. Persze, egy. kritika csak részleteket emelhet ki, hangsúlyokra figyelhet. A könyv: pontos és figyelemreméltó pályakép, a regények születését és visszhangját éppúgy végigkíséri, mint a költő' fejlődését, köteteinek megjelenését. És természetesen a műfordító sok-sok úttörő vállalkozását- Én ezúttal inkább az emberről és a kritikusról írottakra figyeltem. Kabdebó Lóránt
