Dunántúli Napló, 1989. október (46. évfolyam, 271-301. szám)

1989-10-28 / 298. szám

Egy új kultúrpolitika felé? (6.)

A rongyos lepedőt is

Korszerűtlennek, idejétmúlta, 19. századvégi törekvésnek nevezte dr. Zeller Gyula, o Pécsi ionos Pannonius Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karának dékámja azt az elvet, hogy újabb ipartelepítés révén kellene megoldani Pécs foglalkoztatási gondjait, bevételeinek, presztízsének növelését. „Kultúrát ide!" — imondta, amivel ikellőképpen feltűnést keltett - egyrészt, mert közgazdászoktól nem szoktunk meg ilyen javaslatokat, másrészt, mert a mai gazdasági válságos időkben nem a kulturális beruházásokban szokták látni a kilábalás lehetőségét.- Bevezetőben azt a közhelyet kell megismételnem, hogy a kultúra igenis áru, habár különleges áru; különleges beruházást jelentő, de jól megtérülő áru, ha különleges bánásmódban részesül. Ennek a bánásmódnak tudomásul kell vennie, hogy a kulturális termék előállításának, fogyasztásának és terjesztésének sajátos törvényszerűségei vannak, ezért az órát is sajátos módon kell megállapítani. És a dotációt is másképpen kell adni neki, mint teszem azt a tejnek, kenyérnek. Tehát az a közgazdasági metódus, amely az operaházi jegyet támogatja, hibás, hiszen csak az kapja meg az állam dotációját, aki jegyet vált. De ugyanilyen hibás az is, hogy a dolgozó az általa megtermelt értéknek csak mintegy hatvan százalékát kapja meg bérként, de egyes szolgáltatásokat olcsóbban kap; az állam a tőle elvont pénzt átcsoportosítja egyes termékek dotációjára. Az értékekén kellene megfizetni a munkaerőt is, a kulturális szolgáltatást is - ez utóbbit azzal a megszorítással, hogy az oktatás és a mogas művészet (opera, szimfonikus zenekarok, diákműso- ■rok stb.) minden fejlett nyugati és keleti országban dotáltak az állam által - ellentétben a tömegkultúrával. Nemrég jártak nálunk az USA-beli Knoxville-i egyetem tanárai. Ök az összes' oktatási költségek 43 szq/alékát kapják az á I la mtólf ^15-20 százalék a saját bevételük, a többit alapítványok adják.

— Magyarországon ennek a rendszere még nem alakult ki eléggé.- Igen, még az elején vagyunk. A vállalatok nem érzik ebben a saját érdekeltségüket, pedig a gazdasági szférának hosszú távon érdeke, 'hogy ne csak a termékei alapján ismerjék meg, hanem mint az oktatási, művészeti tevékenység önzetlen, megfontolt, nagylelkű támogatóját is, de a kulturális intézmények sem használják ki eléggé ezt a lehetőséget. Pedig ma már le lehet Írni az- adóból az e célra fordított összeget. Persze, van ostoba rendelet elég. Mert micsoda gondolkodás az, hogy

a művelődési háznak annyival csökkentik az állami támogatását, amennyivel emeli a saját bevételét. Az NSZK-ban annyit ad hozzá az állam, amennyit a ház bevesz. Ha többet, akkor többet .. . Von különbség, ugye, az ösztönző erőben?- Mi indokolná, hogy Pécsett az ipar szerkezetváltásával egy időben vagy helyette a kulturális szférát fejlesszük jobban?- Az ipar eddigi eredményei és a kultúra, a művészet meglévő hagyományai és kiaknázatlan lehetőségei. Menjünk sorban! Manapság minden kisebb vidéki város egyetemet, de legalább főiskolát okar. Pécsett vaa több nagymúltú intézmény, amelyek nehéz körülmények között -működnek. Állítom, hogy kifizetődő lenne az_ egyetemek bővítése, nemcsak hosszú távon, hanem irövidebb idő alatt is; dollárban fizető külföldiek már most is tanulnak az orvosi egyetemen is, nálunk is. De ha nem beszélek bővítésről, akkor a kapacitás jobb kihasználását hozom fel. Hazánk, városunk divatban van most külföldön, nyári kurzusok sokaságát kellene rendezni; a nyári egyetemista - fiatal és felnőtt — nem luxusellátást kíván, hanem olcsó, egyszerű szállást és étkezést, és főleg érdekes témakörökben okos emberek színvonalas előadásait. Nincs ennél jobb biznisz. A mi hallgatóink most abból a valutából utaztak külföldre, amit a nyári egyetemünk hozott. De ez kevés: jelenleg bajban vagyunk, ha külföldi professzor jön vendégségbe: hol találunk - neki is, a pénztárcánknak is — megfelelő szállást.- Aztán ott vannak a konferenciák. Pécs néhány területen - az orvostudományban, a társadolomtudomány egyes ágazotoiban - vidéki központ: ehhez a szállodai hálózatot, a közlekedést kellene fejleszteni, nem szólva olyan alapvető feltételekről, mint a telefon, telex, telefax. Lassan, de biz-, tosan megtérülő befektetés. Harkány, Pécs bolygója, vagy legalábbis azzá válhatna, ha lennének ott olyon korszerű gyógyszállók, amelyek fogadhatnák a turisták tömegeit: a gyágyturizmus által kitermelt dollár olcsóbb, mint a bármi más módon előállított dollár. Benne voltam egy nemzetközi bizottságban, amely ezzel a témakörrel foglalkozott: az első megbeszélésen a külföldi partnerek a térkép fölé hajoltak és azt kérdezték: és hol vannak a repülőterek? Harkány és Pécs között legalább légkondicionált autóbuszoknak kellene közlekedniük, ha már gyorsvillamosok nem közlekedhetnek: a vasúti pályát ugyanis - mint ismeretes — felszedték.

— És itt vannak a város művészeti értékei. Szomorú, hogy nincs egy tisztességes hangversenytermünk, miközben van egy világjáró szimfonikus zenekarunk. Én még emlékszem a Székesegyház előtt rendezett kulturális nyári játékokra. De nem emlékszem arra, hogy találkoztam volna a Modern Magyar Képtár megtelelő propagandájával, pedig itt középeurópai viszonylatban páratlan anyag von együtt. Az ókeresztény sírkomrák is európai ritkaságnak srámitanok. Sok más helyi kulturális értékünkről elmondhatom: nem tudjuk eladni, az eladást reklámmal és propagandával hosszú távon megtervezni. Pedig a múzeum egész Európában fontos piac. Az idegenforgalmi cégek nemcsok szállásról és étkezésről gondoskodnak, hanem a múzeumi látnivalókat is megszervezik. A mi idegenforgalmi embereink nem eléggé szakértők művészeti kérdésekben, a kulturális propagandisták viszont nem ismerik a propaganda szakkérdéseit, sértődötten ülnek és panaszkodnak. Ide tartozik, hogy álszo- ciólis megoldásnak tartom 5 vogy 10 forintos múzeumbelépőket. A külföldi megszokta, hogy az értéknek ára von: ha meg akarja nézni Vasarelyt, Csontvóryt, Zsolnayt, akkor megadja érte a többet is. Ha mindenáron támogatni akarjuk a magyar múzeumlátogatót, mehessen be ingyen. Egyébként: hogy jó szervezéssel rangos nemzetközi kulturális eseményt lehet rendezni, amely még nem is ráfizetéses anyagilag, viszont erkölcsileg sikeres és óriási reklámot jelent a városnak, arra példa a tavalyi Europa Contat fesztivál. Vajon hasonló hozzáértéssel lehetetlen lenne nálunk az új színház elkészülte után nemzetközi színházi fesztivált csinálni? Lám, a kis Zalaegerszeg megpróbálta, és* sikerült neki.

— Továbbmegyek. Nem lehetne-e képaukciókat rendezni külföldieknek? Klasszikusokból és helyi művészek alkotásaiból — az utóbbiakat egyébként érdemük alatt ismerik itthon és külföldön. Idetartozik, hogy a küföldi gyakran nem ajért nem költ nálunk többet, mert ■nincs pénze, hanem azért, mert nincs mire költenie. Például nem tud olyan jellegzetes pécsi ajándéktárgyat vásárolni, ami sokkal feljebb van, mint a bóvli.

— Bányászok tízezreinek várható munkanélkülisége idején nem túl népszerű milliókat javasolni a művészetre, a kultúrára. Hiszen az itt elmondott javaslatokhoz pénz kell, sok pénz.

— Természetesen. De a kultúra és idegenforgalom háttéripara, a felfejlesztett szolgáltatások sok embernek adhatnak munkát, ha nem is lehet átképezni minden bányászt pincérnek és idegenvezetőnek. Nem lehet azonban ilyen sze- letenkint szemlélni a problémát. A külföldi turista a legjobb exportáló: a rongyos lepedőt el lehet neki adni, ha ■jól von csomagolva és ügyesen kínálják. A város hoszna nemcsak az új munkahelyekben jelentkezhet, hanem a turista biztos vásárlóerejében, a Zsolnay-porcelán, az élelmi- szeripari termékek biztos piacában.

— Mi kell még a pénzen és a koncepción kivül ehhez a pécsi „szerkezetváltáshoz"?

— Invenciózus, tárgyalóképes kulturális menedzserek hada. Azonkívül egy feladatát jól látó tanács. Amelynek szerepe nem a dirigálás, hanem az ötletezés, összefogás, szervezés, irányítás. De — mert ez komplex feladat — a tanácsi apparátus jelenlegi, osztályokra tagozott szervezete erre teljességgel alkalmatlan.

Gárdonyi Tamás

Bán Zsuzsa"

Nemsokára

A

hojnoli takarítóbrigád jó munkát végzett, nesztelen gépeikkel éltüntették az utcákról a port. felmosták az utakat, fertőtlenítették a házak külső falait.

A fák nedves-zölden csillogtok a felkelő nop fényében, és ilyenkor senki nem mondta volna meg, ha nem tudta volna amúgy: ezek a fák a régieknek mór csak műanyag másai. A valamikori élő, lélegző lombok rég leszáradtak már, és az embereknek sírni támadt kedve a száraz, csonka ágak látványától.

Volt, aki azt mondta, észrevétlenül történt a változás, mások viszont azt bizonygatták, hogy sokan időben meghúzták a vészharangot, de senki nem hallgatott rájuk akkoriban.

Hogy az embereknek ne legyen állandóan rossz kedve a kiszáradt fák látványától, valaki kitalálta a műonyag fákat szerte a városban, a régiek helyére. Így hajnalonta, a takaritóbrigád szorgoskodó - so nyomón valóbon élethűek- nek látszottak.

A változások többek között azt is magukkal hozták, hogy minden családban otthon maradt valaki naponta — egymást váltották. Érre azért volt szükség, mert reggelre például átláthatatlanokká váltak az ablakok, ujjnyi por fedett minden bútort a lokásokbon, és valaki egész napos tevékenysége az volt, hogy akkora takarítást végezzen, mint régebben évente egyszer vagy kétszer szoktok.

Estére vagy délutánra, mire hazatért a család, annak az egynek az erőfeszítései nyomán egy-két árára tisztának látszott a lakás, ki fehetett látni az ablakokon, és mindez

azt az illúziót keltette, hogy még mindig a régi szép időkben élnek.

A viz sem volt a régi már, az óriási tisztítóberendezések ellenére is sok volt a fertőzés, a betegség a lakosság körében.- Nem tudom, mi lesz — mondta az asszony a férjének, mialatt feltálalta a vacsorát —, hetek óta izomlázam van ettől a rengeteg takarítástól, mégis úgy érzem, napról napra többet kell dolgozni.- Holnap én maradok itthon — mondta a férj vigasz- talóan.- Nem erről van szó, az a baj, hogy nemrégen még órákra tisztának tűnt a lakás az egész napos takarítás után, de nézd meg, most hagytam abba. és máris ujjnyi por ül megint a szekrényeken. Ha így megy tovább, valokinek egész éjjel is takarítania 'kell. Már nem fesz elég reggeltől délutánig. El 'kellene mondani a szakszervezetben. Aki egész éjjel takarít, az nem tud reggel dolgozni menni. A végén már nem tudjuk majd megkeresni a 'kenyérrevalót.

A férj rosszkedvűen tette le a kanalát.- Bezzeg, amikor a búravá- rosba akartak helyezni, te tiltakoztál. Most irigyelhetjük őket, hiszen összehasonlíthatatlanul jobb 'körülmények között vannak, mint mi. Hiába kapunk mi takarítási pótlékot, azért az osak hatvan százaléka a teljes fizetésünknek. A búraváros pedig megtelt. Szó van arról, hogy ide is húznak majd egy fóliasátrat, de te is tudod, hogy az mennyit ér. És még azt is o lakosság terhére. tehóból.- Most már nincs mit csinálni. Akkor elleneztem, mert

Pandur József rajza

azt hittem, nem bírom mesterséges levegőt, most * fulladozom itt — felelte * morúan az asszony.

Két sápadt, vékony dort? kamaszgyerek is ült az as^ nál, akik eddig nem szó* de a nagyobbik most éld a tányért maga elől.

— Miért nem eszed vacsorádat? — kérdezte anyja.

— Nem vagyok éhes. W ban szinte soha nem ^91 éhes. — Lógatta a fejet gyerek.

— Van egy nagy heg! szólalt meg a kisebbik W dozva. — Hallottam, hogy nők a tetején még ege! tiszta a levegő. Több ba«> is nekiindult, hogy fefmo oda.

— Aztán mit kezdenek fent? - 'kérdezte az apó— Hát, valami tábort lé* tettek azok, akik feljutó* Ügy élnek, mint a norn°‘ de sokkal egészségese" nálunk. Ott még tiszta 0 vegő. Azt hiszem, holnap is nekiindulok.

— Meg me próbáld! - ^ magához az anya. — Niná neked erőd felmászni odfl; félúton valami szakad® esel, senki nem tud máj" gíteni neked. Kétségé esek, ha ilyeneket be*1® Egyetek!

Az asszony hangja s'® csuklott, a hang ott re' a levegőben, és senki válaszolt. Az apa nem az ablakokra nézni, rnelf megint vastagon belepd por. Bent már a lámpád tek, pedig nem is ment' Je a nop. A lakásból az° ez mór nem látszott.

Reggelre kelve a két nem tolóitok, helyettük eí velet a 'konyhaasztalon. í — Kedves szüléink, & satok meg nekünk, de tástalannak és reményt^ érezzük a piszokkal, led séggel való további l* met. Sajnálunk bennetek nem akarunk úgy élni. gyan ti éltek. Elindulta nagy hegy felé baráttá Talán sikerül feljutnunk ahol igazi élő fák és vannak, ahol mélyeket hetünk . ..

A

z asszony o lev r-ult, úgy rázta kogás, az apa hallgatott. Magában - adott a fiainak. Még dk* ha minden idegszála ír rándult az aggodalom*®1 jón nem pusztulnak-e * úton?

— Ha én fiatal lennék gondolta, de hangosad mondta 'ki. Nekiállt toké*

Vámko*

Ekkoriban készültem arra. hogy (le- gényes kojónsággol szólván) negyedszer hajtsam a fejem igába, azaz házasságra lépjek ismét. Szörnyűséges idők! — no, nem ezért, hiszen köztudomású, hogy ez a megkötött állapotom máig változatlan —, hanem úgynevezett történelmi napok rengették kicsike országunk túlontúl fekete földjét megint

Tudniillik, az a bizonyos őszutó. Az ötvenhatos. Meg a rákövetkező hónapok. Amikor százezrével vágtak neki, borostás arccol, batyura kötött kendővel, madzagos gyerekbakancsban, semmilyen céllal, bele az árvaságba akár, de mindenáron túl a határon. Viszont én nem. éppen én nem, okit anyja naponta csöngetett föl telefonon Rámából, sírva, rimánkodva, fuldokolva, hogy minednki jön. csak én nem, s hallja, hogy mi történik itt; nekem nem kellene lágerben meghúzódnom, nekem nem kellene menedékjogot kérnem, nekem nem kellene alantas munkát vállalnom egy falat kenyérért, nekem semmit se kellene, nekem ott az anyám, lakással, fűtéssel, gondoskodással, nem is akárhol, honem a dolce vita közvetlen szomszédságában, mégse indulok, mert nekem nem fontos az onyám. szívtelen vagyok, nem törődöm vele most sem. aki pedig meghol, ha nekem valami bajom esik itt.

És így tovább. Másnap, jövő héten újra. Telefonon, levélben, táviratok sorozatával. Rómából. Mégse szedtem a sótofrfám.

Csak akkor szálltam vonatra, miután megkaptam az útlevelemet.

Hát ilyen okmányhoz — okkor! — valóban nem sokan jutottunk. A gyéké- nyesi (vagy a murakeresztúri?) határállomáson nem is maradt más „turista" a fülkében rajtam kívül. Alighanem az egész szerelvényen egyedül utaztam.

üldögéltem magamban, de az idő mulatósa végett sem fütyürészni, sem dúdolni nem kezdtem. A szolgálatos vámtiszt, amikor fölfedezett, csaknem beütötte fejét a fülkeajtó üvegébe a meglepetéstől: - nemigen szokhatott még hozzá, a látvány talán idegesítette is, hogy valaki, ebben az új történelmi időszakban, egyszerre im ilyen „törvényes” módon kíván túllépni az országhatáron. Közelről, távolabbról, majd még 'közelebbről, percekig vizsgálta a piros borítású útlevelet, mintha meg akarná tanulni, hogyan is néz ki az ilyen.

— Csomagja? - hallatszott végre egy emberi hang.

— Ennyi.

— Hm... Ne vicceljen.

— Látja.

S mutattam, és akasztottam a csuklómra azt a kis barna bőrholmit, amit úgy szoktak hívni, hogy kulcstóska, vagy autós táska.

ö meg tétován megfordult, kezdett

Kende Sándor

megnyit lete, ne" csomagé

úgy éré' végűi sek aló-.

A cs^ téknyi & öt doll".

fütyülős"

nánt, ce1“ levél ré* És égi szendvió nyörű • Meg"* zacskót vetkezet1!- HoSj kö'högé^;

lám. ,j- Mi" _ Tes^- Ne"1, _ így _ Hí”’- Jó í

ta a

“ KÖÍ

Mert j rnagam^ zsamót