Dunántúli Napló, 1989. augusztus (146. évfolyam, 210-240. szám)

1989-08-19 / 228. szám

Katusáról iveiében tán baji­addá! őr- lrjo. hogy « ered a A korona ig területi srésjt az K és az mindezek lorisztokra- ['tetet ki Kség tag- *od móso- ftizálódott ™e9 István M'. sem említi a s o maiak szerint írvár m el- Ki-ki gon- akar, a dtási rend ' at volt, rehérváron ^ fontos ° Szent r meg a Qmely ön- ‘ gyakor­latot fog­adhatott biztonságos őrzés nélkül. Ist­ván király az általa alapított fehérvári Nagyboldogasszony templom prépostjára, mint magánkápolnájának vezetőjére bízta ezt a kényes feladatot. A koronát, a koronázási jel­vényeket az istváni bazilika egyik tornyában őrizték. A fe­hérvári prépost és az általa kiválasztott őrkanonok őrizte a Szent Koronát Árpád-házi uralkodóink idejében. Az An­jouk tették át az őrzés he­lyét pompásan ki é p i tett vi­segrádi palotájukba. Zsigmond Budán őriztette, saját palo­tájában. Habsburg Albert ki­rállyá koronázása után előbb Esztergomba, majd a visegrá­di Salamon-toronyba került a korona. Ettől kezdve a Szent Korona vándorlásának _kalan- dos történetét már nem aka­rom követni 1978-ig. Jogtörté­nészek feladata annak elbí­rálása, hogy az elmúlt évez­redben a Szent Koronát ki, mikor és milyen joggol bírta vagy bitorolta. Szent István fehérvári bazilikáját, igaz, hogy romjaiban, mindenesetre ismerjük. Fülöp Gyula sztus 20-a »zőművészetben l6kö kfró- távnapjót óta ün- ^sősorban ünnep, de ^ódott az “i kenyér Jót meg­*ttel vette ü- Szentté (ó király Jn, omi­<Or. 0 kor művű , *1. A ' fiához a '*«trek za- Ü ^ magya- nemzeti- 0 magyar- ,s?imbolikus védő - Síózadokon "“ott. Bár ^ronybulla ^nvpl ómról > »19 r11 A>­ünnepé­Augusztus A 12. századtól kezdve Ist­ván alakját gyakran ábrázol­ták festőik és szobrászok, leg­inkább abban a jelenetben, amint halálát közeledni érez­vén, koronáját és országát Szűz Mária oltalmába aján­lotté. A barokk korszaktól sok templomunk oltárképén látha­tó e jelenet az ország min­den részében (Nagybörzsöny, Győr, Andocs, Sümeg, Szeged, Kiszombor, Szombathely). A téma legújabb megfogalmazá­sát Varga Imre szobrászmű­vész valósította meg, száza­dunk művészetének formanyel­vén, Lékai László bíboros prí­más megbízásából, a világ katolicizmusának főtemplomá­ban, a vatikáni Szent Péter bazilika Magyarország Nagy­asszonya kápolnájának 1980- ban készült oltárán. 1949 óta augusztus 20-a a magyar alkotmány és az új kenyér ünnepe. A népi Ha­gyomány eddig aratás után, júliusban ünnepelte az új ke­nyeret. A kenyér egyaránt volt áldozati étel, de a termé­kenység és a bőség szimbó­luma is a népi hagyomány­ban. Elkészítéséhez, megszegé­séhez és fogyasztásához elő­írások és tilalmak csatlakoz­tak, például hogy megszegé­se előtt keresztet kell rá raj­zolni. A hozzáfűződő mágikus eljárások még századunkban is élnek egész Európában. A népi gyógyításban is fontos szerepet töltött be, sokféle be­tegség gyógyszereként hasz­nálták a javasasszonyok, és fontos szerepe volt a halott- kultuszban is. A korai középkorban csak a legfelső társadalmi réteg evett kevés, lepényszerű kenye­ret, mint a miiniatúrák és a templomok oltárképei is tanú­sítják. Magyarországon a házi- kenyér-készítés kezdetei a 14. század közepétől mutathatók ki a jobbágyszofgáltatásakban. A kenyérfogyasztás gyorsan emelkedett az ország nagy részén, a 16. században már jelentős egész Európában. A 18. században az alföldi búzakenyér finomsága, szokat­Varga Imre: Szent István oltára Ionul nagy mérete már foga­lommá vált, a hazátokban járt angol, német utazók szóltak róla elismeréssel, köztük a francia enciiklopédisták is. A falusi és városi lakosság ja­varészénél századunk első év­tizedéig a házi kenyérsütés dívott. Az alkotmány ünnepének új szimbólumát a képzőművé­szeti ábrázolások is megörö­kítették. Köztük a legismerteb­bek a mindenkiben régi, szi­vet melengető családi emlé­keket ébresztő kenyérszegő nő- ábrázolások, mint Pátzay Pál 1944-es, több változatban megmintázott szobra. Egyik változatát 1973 augusztusá­ban őlitották fel a Kossuth- díjas művész szülőhelyén, Ka­puvá rótt. Bensőséges, többsikúan ér­telmezhető ábrázolása Kovács Margit keramikus kezétől szár­mazik. Az emberi élet har­móniájának, a családi élet békéjének jelképe az 1952- ben készült, nagyméretű, a ré­gi paraszti életet idéző női figura Szentendrén, a művész múzeumában látható. Brestyánszky Ilona Katona Judit: Ima a fény istenéhez Omlik a búzák meleg vére, könny folyik árvák kenyerére, a tarló koszorúkkal ékes: gyorsan issza a verítéket. Fény Istene, védd meg a földet, enyhítsd éhét oz éhezőknek! Gép iramlik a mag szivének, porrá zúzódik az élet. Esők szárnya, erős, hatalmas, az éhezők élni akarnak: vedd el kínját a gyermekeknek, teljenek búzatárlók, vermek. Nincsen számadó. Nép a gazda: kenyere sül piros-magasra, naptól gyötört föld méhe hordta: legyen megáldott minden morzsa! Makay Ida: Augusztus­Augusztus érett, mézes körte, Sűrű mézed a délutánra, mint súlyos gyöngyök, úgy pörög le. Hatalmad zenitjén ragyogsz. Császár vagy. Végső trónfosztás előtt. Kegyet osztasz, s Ítélkezel. S fejed fölött már ég arany tetőd. De kiüríted kristályserleged az őszi vereség előtt fenékig. Bor meg vér csorog forrón arcodon. A delekben bukásod Napja fénylik. Pákolihz Isfván: Hajnali Fótyolfelhö az égen. A teli hold remegő buja-fényes lepedő, szétterül a háztetőn. Bizsereg a szerelem. Rőt bakmacska kódorog, riszálgat a macskalóny, innyog-vinnyog, miukál, kezdődik a macskából, a kacor-nász föllobog. Kiskakasunk megszólal és kitartón szövegel: félkrajcárral fölemelt napidijat követel rikoltozó fennszóval. Nyisztor Miklós: Naphimnusz Megszállottak alázatával hívlak, érleld meg kenyerünket végtelen asztalunkra, életünk aranymadara; táguló pólusainkkal isszuk a véred takarod csontjaink zöld simogatással csorbítatlan égi dicsőség, méltóbb utódokon derülhetsz, fegyvertelen testük szabadon táncol mezitlen fényben letétien fáiós mindenség alatt. bnlJ l t.e.pPPn fölszaba- leletet a hajda- nezedő nyomása lte terméketlen­ig volna meg. 1 j^Sak mégis meg- H-Jp^es-téglás ta- ¡iu' a transzfor- ,, "erecetfa nőtt ki, p kapu tőszom- H ¡5*'9 egy min- I ( hor, és sorra , g ükét a kelle- >tje kevés napfényt i^n'éle árokparti még lehetett * puszta vélet- 0 'kor azonban a t PapFil<a, a bab, efféle konyha- ls feltünedeztek f, ^ Qhalánossá váló 97ar"jss° | ^ piszén ezeknek MVáltoIgn kihajt­ja, védelmet kel. túlnépesedett csiMopit- Jol különben aliq- * . meg őket. Az *benr|f«« zöld ma­okkor már o bűnjelet is föl lehetett fedezni. Egyre több gyanús körülmény vallott a tudatos művelésre. A sárgára meszelt tűzfalak tövé­ben kerti földet tartalmazó, ki­mustrált reklámszatyrok bukkan­tak fői, aztán öntözővízzel töl­tött étolajos flakonok. Maga a kertész azonban nem jelent meg a színen. Évekig csak a talál­gatás járt a nyomóban, szemtől szembe nem látta senki sem. Egy furcsán verőfényes, még­is szokatlanul hideg ősz eleji napon, meghazudtolva a látha­tatlanságáról szőtt legendákat, mégiscsak kilátogatott a maga teremtette édenbe, s leplezetle­nül megmutatta magát minden­kinek, aki csak belesett a kerí­tést elborító futóbab egynyári lugasának levélrésein. Egy fősz. ladozó kárpitú, oroszlánkörmös karosszékben foglalt helyet egy felhólyagosodott furnérzatú, in­tarziás női biedermeier öltöző- asztalka előtt. Indián arcéle a transzformátorra meredt. Az asz­talon egy tintatartó s egy régi­módi, mártogatós toll társasá­gában nehezékkel leszorított ív­papírt kapkodott a szél. A pa­píron egy félbehagyott perirat szálkás betűi voltak láthatók, akár egy szívrendellenességre valló elektrokardiogram. A férfi fakult-szürke munkás­nadrágot viselt, amelynek jobb térde ki volt szakadva. A többi ruhadarab is meglehetősen si­ralmas állapotban leiedzett. A barna, kézzel kötött pulóver roj- tosodott. A kőkemény orrú kincstári bakanosot kiverte a só, és talán sohase látott éle­tében zsírt vagy cipőkrémet, de még fűzőt se, kilógott a nyel­ve, mint kánikufóban a juhász­kutyának. Csupán a zöld-sárga kockás sál képviselt kivételt az újdonságával, rikító, összeférhe­tetlen színeivel. A férfi kényel­mesen elnyújtózva inkább fe­küdt, mint ült a karosszékben, hosszan kinyújtott lábát oda­lenn az asztal alatt keresztbe vetette, a kezét meg összekul­csolta a hasán. Kézfeje messzi­re világított a lemenő nap der- medtsárga fényében. Az asszony már régóta körö­zött a háztömb körül, nem mert megállni a kerítés mellett, csak futtából lesett be, de akárhányszor ismételte meg a mutatványt, mindig csak ugyan­azt látta. Talán a tizedik kört is megtette már, amikor rá­szánta magát, hogy benyissa a barátságtalan, zártnak mutatko­zó vaskaput. A napsütéses idő ellenére olyan hidegnek érezte a kilincset, hogy szinte odara­gadt hozzá a keze. Otthagyta hát a kaput. Lehajojt, s egy kö­vet emelt fel az útszélről. A férfi felé dobta. A dobás vá­ratlanul jól sikerült. A kő pon­tosan a kis asztalkán koppant, csaknem felborította a tintás- üveget, de a férfi nem neszeit föl. A nő erre, mivel betegesen irtózott minden feltűnéstől, újabb figyelemelterelő sétára indult a ház körül. Azon volt, hogy minden áron a gondatlan sietség látszatát erőltesse ma­gára, a szatyrát lóbálva úgy próbált viselkedni, mint aki ép­pen csak bevásárolni indul. Néhány kör után azonban nem bírta tovább, lesz ami lesz. gondolta, és váltóval nekifeszült a makacs kapunak. A kapu en­gedett. Az asszony óvatosan járt a kertben, hátulról, lopa­kodva próbálta megközelíteni a férfit, de egészen nem lépett oda hozzá. Néhány lépésnyire tőle megállt, s onnan szólon- gatta. — Mit keresel itt? Gyere ha­za! - Csak amikor nem jött vá­lasz, akkor szánta rá magát az utolsó lépésekre. Tekintete a férfi válla fölött a félbehagyott írásra tévedt. A föld azé, aki megműveli, ez volt az első mondat. Az asszony jól ismerte a fogalmazványt. A fér­fi, amióta szemet vetett erre a gazdátlan telekre, tíz éve pon­tosan, mást sem tett egész nap, bírósági beadványokat fogalma­zott. Törvénykönyvek sorát bú. várolta át, retorikai tankönyve­ket forgatott, és közben e fél­behagyott beadványnak több ezer piszkozatát készítette el. Csak arra várt, hogy a tíz év leteljék. A törvény szerint ekkor nyújthatto volna be a bíróság­hoz elbirtoklósi keresetét, amely­ben azt kéri, írják telekkönyvi- leq is a nevére a mind ez ideig háborítatlanul birtokolt és meg. művelt földdarabot. Igen, min­den ki volt tervelve, elő volt ké­szítve, csupán a pont hiányzott az í-ről. Az asszony a férfi vállára tet­te a kezét, de akármilyen óva­tos is volt, nagy bajt csinált. A magatehetetlen test menten fél- recsufclott tőle, olyannyira, hogy a szék karfája belereccsent, amikor fölfoqta a súlyát. Az asszony elkapta a kezét, de köz­ben hozzáért o férfi arcához, omely olyan hideg és viaszos volt, mint a szalamandra bőre. Tudta, ekkor már tudta, mi történt, nem ‘kiabált mégse se­gítségért. A vérében volt, hogy a feltűnést kerülői kell. igen, kerülni minden áron. A férfi fe­je hátra nyak lőtt. az asszony jól látta hát a szemét, amely tág­ra meredt ugyan, de a tekintet mégis hiányzott belőle. Ösztö­nösen nyúlt oda, meqpróbálta lezárni a szemhéját, de sikerte­lenül. Túl bátortalan volt, úgy 'ftszik, a mozdulat. Ettől az asszonyban valamiféle értelmet­len reménykedés ébredt. Amikor elindult a telefonfülke felé, őzt qondofta: igen, mégis a men­tőket hívom inkább, és nem a hullaszállítókat. Kovács Margit: Kenyérszegő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents