Dunántúli Napló, 1989. augusztus (146. évfolyam, 210-240. szám)

1989-08-12 / 221. szám

1989. augusztus 12., szombat Dunántúli napló Sarkady Sándor Jövendőnk gyümölcsfái Sietnek mégis emelt fővel — Ujjuk begyével váltanak sürgönyt (Két nyilallás közt) A rugdalózó jövendővel. Tenyerünkből a földre léptek — Vigyázza útjukat az élet. Fogja karon őket a Féltés; Növő terhükkel nehéz a lépés, Tördöfések a döccenök — Vékonyka lábuk, Tömérdek hasuk Ne gúnyoltassék — Jövendőnk gyümölcsfái ök. Kenyeret, szívet Felezni készek, őket rendelte Mellénk az élet, Űk álmodták meg otthonunkat Almavirágos hegyi úton — Ök ébredtek fel zokszó nélkül Albérletben az oldalunkon. Fiús frizurát Kontyra cseréltek, Mellettünk lettek Modern cselédek; Valódi meséből: Hamupipőkék. Lakásukat a Hivatal Folyton utalja (s folyton másnak), Nehezen kelnek reggelente, De kelni kell, munkába járnak. Gyakori hányástól Sápadt az arcuk, Nem tanakodnak kocsin, tévén S egyéb jóléti vétón; Viszik tovább az életet Emberhez méltón — Költők, akik az életet Szivük vérével kell, hogy írják, (De mert az anyjuk is kibírta, Hiszik, hogy ők is csak kibírják). Nehezükre esik a járás — Kisérje léptüket az áldás. Bennük a jövő. Léptük: az idő. Szemük: sugaras szivük tükre. Gyönyörű gyermek, Gyönyörű ének Szülessen emlékezetükre. Erika Kiffl fotói a Pécsi Kisgalériában Erika Kiffl: Raimund Girke festőművész „Barthes annak a Lévl- Strauss-i gondolatnak tulajdo­nít különös jelentőséget, hogy az emberi jelenségek tökéle­tesen magyarázhatók a szub­jektivitásra való legcsekélyebb hivatkozás nélkül” - írja Ro­hand Barthes-al, a jelentős strukturalista gondolkodóval foglalkozó esszéjében Kelemen János. A nyelv abszolutizálá­sával méltán támadható fran­cia író-filozófus számára a vi­liág - elég csak belelapoz­nunk „Mitológiák” címmel megjelent kis esszé-, illetve cikkgyűjteményébe - a nyelv „objektív erőterében", tárgyak, tevékenységek metakommuni- 'katív hálójában létezik, és lá­tásmódjának eredetisége ép­pen a nyelvben, nyelvének ref- fektív elevenségében van. Töb­bek közt pontosan abban - nem csekély ellentmondásban a korábbiakkal hogy a lát­ványban, a felszín csevegésé­ben is képes felfedezni a hallgató mélyt - szándékaink, téveszméink burjánzását, az Emberi Színjáték mitológiáját. Ezért lehet tisztában a be­széden innen és túl a hallga­tás sokértelmű paradoxonéval is. Ezért hivatkozhat rá és ké­szít „Hommage a' Roland Barthes” címmel fotósorozatot egy vonzáskörébe kerülő, nem­zetközi hírű düsseldorfi fotó­művész - Erika Kihfl - néhány éve. Erika Kiffl, aki 1986-ban mutatkozott be Budapesten ezzel a kollekcióval, ezúttal „Művészek és műtermek" címmel rendezett kiállítást a Pécsi Kisgalériában. De ko­rántsem szakadt el az ihlet­adó gondolatkörtől. Igaz, nagy érzékenységre valló mű­terementeriőrjeiben, fényeffek­tusaiban látszólag nincsen semmi különös. Ahogyan a te­lefonálgató kalapos öregem­berként bemutatott Y. Beuys- ban, az E. Heericket körülfo­gó és bekerítő kubista mágiá­ban, vagy az ecsetek, tányé­rok csendéleteiben, a szögek- szögfejek katonás rendjében sem. Gyanútlanul léphetünk be W. Pétnek borzalmainak megszelídített új naturalista pa­noptikumába vagy B. Köber- iing expanderrel és macská­val teljes műtermébe Is - te­kinthetjük az egészet egy ha­tásos portréösszeállításnak. Portréknak, dhol egy-egy műterem egyéniségek és al­kotásmódok eltárgyiasult le­nyomata, atmoszférikus foly­tatódása, az alkotói egyedül­lét illetve magány tárgyakban is megfogalmazódó visszfénye. Azonban a képekből sugárzó, némelykor már-már baljós nyugalom, a művészi önkitá­rulkozásnak ezek a némelykor ördöginek tetsző vegykonyhái, a bebábozádó lárva áttetsző héját fölidéző fóliatakarás, a félek bonctermeinek ezek a mesterkedései sokkal többek az egyéniség bélyegét hordozó lírai etűdöknél. Erika Kiffl mintha egy kényes, illékony egyensúlyt keresne, és próbál­na megteremteni, sőt megtes­tesíteni a pőre látványban, ebben a redukált képi nyelv­ben. Azt az egyensúlyt, amely­ben a valóságnak, az emberi világnak az a bizonyos bar- thes-i, beszédes, jelentésektől telített hangtalansága még megőrizhető. Nem illusztrálni akar és nem értelmezni, ha­nem valamilyen módon meg­ragadni a tragikus, sorsfor­máló határpontokat, ahol az ember számára a világ még jelenthet valamit. .Bóka Róbert írójegyzet Qsak innen Batsányi a vigyázó sze­meket Párizs felé irányítot­ta. Pesten Petőfi lelkes köl­teményben üdvözölte a pa­lermói forradalmi megmoz­dulást, mert jól tudta, hogy az ottani események nem közömbösek a mi forradal­munk szempontjából sem. Itália földjén Türr István és az általa szervezett magyar légió katonái nagyon Is tisztában voltak azzal, hogy távoli hazájuk sorsa elvá­laszthatatlan az olasz egy­ségért és függetlenségért folytatott harc kimenetelétől. Győré Imre nem is olyan nagyon rég verset írt egy sugárszennyezett francia katonáról, akif a messzi Mururoa szigetén ért el a végzete. Messze van az a sziget, de a Jacques Bu- ton életét kioltó radioakti­vitás - lelki értelemben - idáig sugározhat. Hozónkat tehát sohasem lehetett kiszakítani a világ­méretű összefüggések szöve­vényéből. Aki úgy ápolná ezt az országot, mint vala­miféle környezetéből ki­emelt, üvegházi növényt, az a vesztét idézné elő. Mert nincs elkülönítő üvegház: egy hatalmas kert közös ta­lajába plántáltalak a Föld népei. A kert különféle ágyásalt lehet eltérő mó­don trágyázni, kapálni és locsolni, de a jégverest lo­kalizálni nem lehet, hiszen az egyformán sújtja az egész kertet. Védekezni is csak összefogva lehet elle­nért a hatékony hazafi- ság termést ígérő aga csak­is az internazionalizmus tör­zsökébe ojtva foganhat meg. Mellverő es szajte- pő, önző és elvakult ma­gyarkodással nemcsak kart okozunk magunknak, de nevetségessé is va un VÍ'£ikorébUNESCO-ösztön- díjas bölcsészhallgató vo - tóm a franciaországi Poiti­ersben, társaim fanyalogva maguktól egy ma is élő, modernkedő magyar költő verseit. Megkaptuk ezt mór a század elején, a saját költőinktől - mondták. Ugyanakkor nagy érdeklő­déssel forgatták az itthon provinciálisnak bélyegzett Veres Péter bácsi Próbaté­tel című regényének fran­cia fordítását, mert az olyannak mutatta a világot es az emberi természetet, amilyennek csak innen le­het látni. Mint magyar író, akkor vagyok korszerűen hazafi, ha azt a picinyke szeletet illesztem a világkultúra gömbjéhez, amelyet csak innen lehet odailleszteni. In­nen, ebből a kicsi ország­ból, ebből a lelki klímából, ennek a népnek a karakte­rét hordozva, ezzel a törté­neJ^mmel o hátunk mögött Minden más csak szó, szó, szó. vagy éppen néma csend. Baranyi Ferenc Lázár Ervin Asszony, gyermekkel* aszxasr Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány hét­tel karácsony előtt még fe­ketében, fagyott göröngyö­ket didergett a táj. Ebből a sötét vacogásból jött elő az asszony, csecsemő fiát a mel­léhez szorította. Nem tudni merről iött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem is kopogott.- Az Istenért, jöjjön be, hiszen megfagy - mondta ne­ki anyám. < Az asszony nem mozdult, szemét szüléimre emelte, és csendesen így szólt:- Engem üldöznek.- Egy nőt? Csecsemővel? Miért? - kérdezte apám. Anyám szelíden megfogta a karját.- Jöjjön már be.- Nem követtem el semmi rosszat - mondta az asszony, de még mindig nem indult befelé. - Azt mondták, aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik.- Jöjjön csak be. Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa, aranyszegé­lyű, világoskék köpenyét, ki­bontotta a pólyából kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ránk nevetett, fo­gatlan, bölcs nevetéssel.- Csak karácsonyig. Kará­csonykor már lesz hova men­nünk - mondta az asszony. Anyám ránk nézett.- Gyerekek, senkinek se mondjátok meg, hogy a néni nálunk van! Megértettétek?- Nem azért, mintha bár­kitől tartani kellene - mond­ta apám -, itt Rácpácegresen nincs senki, aki elárulna ben­nünket. De biztos, ami biztos. Tudom, akkor mindannyian Bederik Durira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott Rácpác­egresen, de itt ólálkodott min­dig a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerü­lő-féle volt. Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, megrikatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő asszo­nyokat. Igen, Qtőle félni kellett. Pedig mióta az asszony a gyermekkel megérkezett, egy- r® 9Va'<rabban keringélt kö­rülöttünk, s azután, hogy a hirdetményt felolvasták, egé­szen elszemtelenedett. A katonák terepszinű dzsip­pel érkeztek, addig nyomták a dudát, amíg mindenki elő­szállingózott a házakból. Egy katona fölállt, ordítva olva­sott. Egy nőt keresnek, cse­csemővel. Bárki látja, köteles jelenteni. A parancs megsze- gojet a helyszínen agyonlö­vik, házát porig rombolják. Fagyott szívvel álltunk, ku­tatnak-e? De nem, odábbáll- tak. Csak Bederik Duri nem állt odább, sőt, megindult a hazunk felé. ~ Ha akarja, most rögtön elmegyek - mondta az asz- szony apámnak. - A kerten át, nem veszi észre senki.- Nem megy sehová I Öt nop múlva karácsony, addig ki kell bírnunk. Bújjanak el! °ederik Duri estig ott ült. Fülelt. Gyereksírásra lesett. Ax MTI-Press pályázatán II. di- i°l nyert novella. Azt aztán leshette! Mert alig­hogy kényelmesen elterpesz­kedett a konyhában, oda­kint, a gazdasági épületek takarásában, megjelent Jós­vai Jancsi, addig integetett anyámnak, amíg észre nem vette.- Mit akar,. János?- Az asszony meg a gye­rek miatt...- Milyen asszony? - reb­bent meg anyám.- Ne tessék félni. Tud róla az egész puszta . . . Amíg ez itt ül, jobb helyük lenne ná­lunk. A kerten ót észrevét­lenül átjöhetnek. jgy került az asszony a gyermekkel Jósvaiékhoz, majd amikor Bederik Duri körülöt­tük kezdett szaglászni, átmen­tették őket az alsó ház csa­ládjaihoz, aztán o fölső ház­ba került, majd vissza a kö­zépsőbe, nem volt Rócpáceg- resen egyetlen család sem, aki ne bújtatta volna, ha csak félórára is. Eljött a ka­rácsony, a lányok ezüstpapír­ral borított diót, cérnára fű­zött pattoqatott kukoricát ag­gattak a fenyőágakra. Az asz- szony a kicsivel akkor már újra nálunk volt.- Sötétedés után a pálfai öreghegy alatt várnak rám. Apám befoqta á lovakat, és a biztonság kedvéért nagy kerülővel, a Sió fölötti erdők között vitte az asszonyt meg a fiát, a megbeszélt helyre. Még kicsit mosolygott Is ma­gán, túlzás ez az óvatosság, ki kóricálna szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bi­zony kóricált! Előlépett o fák közül Bederik Duri.- Állj! Kit visz maga? Apám nem válaszolt, a lo­vak közé csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy Bederik Duri ne tudja elkapni az asszony aranyszegélyű köpenyét. A ke­zében maradt, diadalmasan lobogtatta. Vágtázva értek az öreghegy alá, valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony sebtében bú­csúzott, átszállt, a könnyű pa­rasztszekér elzörgött vele a sűrű éjszakába. Apám megfordította a lo­vakat, hazaindult. Most már az országúton, egyenesen. Amikor a Paphegy tövébe ért, az útmenti bokrok mögül ijesztő nevetés harsant Apám tudta, hogy ki az, és szívszo­rongva nézte, ahon" a fagyos sötétségben ballangkórókat hömbölgetett a .szél. Másnap hajnalban fölboly- dult Rácpácegres. Jönnek! Ki hozta a hírt, nem tudom, de már az is elterjedt, hogy egy lánctalpas monstrum is köze­leg, azzal rombolják le a há­zakat. Bederik Duri nem so­kat késlekedett. Ö vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű kék köpeny. Egy darabig hihettük, hogy csak ijesztés, de ahogy a haj­nal kibontotta a tájat a ho­mályból, ■ kibontotta a lőrinci úton való sereget is, igen, jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal, végünk van, véged van Rácpácegres. Me­nekültünk volna, az asszonyok batyukat kötöttek, de akkor már valaki jött vissza a mag­tár felől, nincs kiút, igen, aki­nek jó szeme volt, láthatta, mint a szögesdrót tüskéi, az őrszemek szuronyai, köröskö­rül a ráadás! úttól o Paphe­gyen át a Vitéz tanyáig, min­denütt katonák, körülzártak bennünket. Ki lehet ez az asszony meg ez a gyerek, hogy ilyen ádá­zul gyűlölik? A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlód­tunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk o Nogyszederfo alatt. A monstrum már a Kissarok felé dübörgött, hallottuk a kérlelhetetlen hangot, mór idevillant Bederik Duri kezé­ből a kék, amikor Keserű Pis­ti felkiáltott: Odanézz! A házak körvonalai meg­bomlottak, mintha köd eresz­kedett volna rájuk, de nem lehetett köd, hiszen minden mást élesen lehetett látni, idelátszott az Erzsébetdomb fenyőfája, a lőrinci torony. A házak mégis elmosódnak tü­nékenyen lebegnek, mint forró nyarakon az utak fölött a dé­libáb, újabb kiáltás, a ke­zem, a kezem, idenézz, a ke­zem! Tényleg, mintha elpárál- lona a testünk, áttetsző lesz a kezünk, megfakul a ru­hánk, eay pillanatra látom a mellettem lévők testén át a dombokat, aztán már csak a dombok, a fák. A házak és az emberek, mint a pára, nincsenek, üres pusztaság Rácpácegres helye ... de mégis itt vagyunk, hiszen ér­zem, hogy fogom anyám ke­zét, a hátam mögött szuszog a húgom. A had hökkenten áll az üresség közepén, Bederik Duri eszelősen kapkodja a fejét, itt volt, itt van, itt kell neki lenni, a páncélosról leszáll egy tisztféle, Bederik Duri kapkodva mutogat, lobog ke­zében az aranyszegélyű kék köpeny. A tiszt botot emel, Bederik Duri vállára sújt vele, aztán az arcába. Itt meg, mi- köztünk, valaki hangosan föl­nevet, csönd, sziszegi apám, de nem lehet visszatartani a kárörvendő hangokat, sziszeg, fortyog, sistereg, úgy kell ne­ked, gazember. Most már a többiek is ütik, Bederik Duri szűkölve rohangál a körben, szinte sajnálja már az ember. A katonák sorokba rende­ződnek, a páncélos megfor­dul, mennek dolgukvégezetlen, Bederik Duri, mint egy rongy­csomó, a földön. Amikor a ka­tonák már látótávolon túl vannak, föláll, az arcán gyű­lölet, rázza az öklét az égre, a katonákra, ránk, belőlünk meg, láthatatlanokból, föltör, fölszárnyal a felszabadult ne­vetés, Bederik Duri rémülten rohan át a földeken, egyre messzebb, eqyre távolabb, olyan lesz, mint egy szélűzte ballangkóró. Halvány vibrálás, helyükre sűrűsödnek a házak, fölködlik a kezünk, az arcunk, juhé, itt vagyunk, világítanak a bol­dog emberek. S mintha csak erre várt volna, nagy pely- hekben, mint a kegyelem, hullani kezd a hó.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents