Dunántúli Napló, 1989. július (146. évfolyam, 179-209. szám)

1989-07-22 / 200. szám

Nagy harsány és lfíllany kozott

Vesztett folyóirat július—augusztusi >óndor emléke előtt tiszteleg: a köl- ' 'rerstöredékein kívül bővebb válogatókból a levelekből, amelyeket We- 0rón barátjához és pályatársához, ® írt; itt kapott helyet Károlyi Amy !rse és Balassa Péter Weöres egyik szóló tanulmánya.

Csorba Győző versei és három ha- Nr író írásai állnak: a Kanadá'ban Sy versei, az újvidéki Balázs Attila, ,c'Oországban élő Karátson Endre el- °tódik Csapiár Vilmos kisregénye, s ly-egy verssel szerepel Utassy József, Bisztray Adóm; elvesztett otthonairól " Grandpierre Emil.

0 tanulmányok közül figyelmet érdest Miklósról szóló két dolgozat: Ru- ífó több évtizeden át írt, befejezni Orpheus breviáriuma c. regény1 Györffy Miklós pedig Szentkuthy öntetéről ír. Aczél Géza Kassák-tanul- tócs Éva Megyik János művészetéről Jstozik még e szóm értekező prózái 'I1 részhez érkezett Poszler György ,e című kultúrtörténeti esszéje; Zsu0 mci magyar irodalom NSZK-ban sóját Stutgart-élményéről ír, Jókai An- j0 viszonyról szól, amely őt olvasásiéhoz, Kodolányi Jánoshoz és Vár- fűzi. Bükkösdi László egy ötvenes ^művészeti Főiskolán lejátszódott ki- ‘Pciós per, a Bencsik István és társai tjyelmi vizsgálat dokumentumait ad!jóan Dérczy Péter ezúttal Lezsák Sán- *51, György Péter a magyar irodalmi oientúrnait bemutató antológiáról, Sni avantgarde legjelesebbjeivel fogata tanulmánykötetéről, Farkas Zsolt “óla A láthatatlan történet c. köteté“!«usi összevont szám a Szigetvári Al- I támogatásával készült.

főző

ksú két hangra

K. E. építész halálára

fj« búcsúztatnom kellene: ólszáz év hogy itt éltem vele

volt most rákerült a sor rám is izgat mint esett s mikor

jutnám a szokásos kegyelet ""»ait hűlt hullája felett

^enne szó kevés legyen ha lesz 9yászjelentés-űrlap: — félüres

I 0 szem átsiklik s meg nem áll *** hol már órát s napot talál

^°<nám de nincs kedvem erre se búcsúztatás: cécós mese

S* hát meghalt nincs hozzá közöm *^*m holnap néked” — dünnyögöm

^ócsúzás búcsúztatás helyett .** illetlen emlékeket

'•kő vidám legény

0pP és már egy asztal tetején

t^rák a bús asszonyokat , *órje soká elmaradt

örökre volt olyan r,Qk s meg is jött boldogan)

■bólékét... Gazdag esküvőt... sok órát elmélkedőt

Balázs Attila

Csomolungma

c*1*

ft S bennedf A

ayó hús a csont

[V ---------------* ro9T°

^ n*9 valamit ami volt?

^•szólsz, de nyelved mint a szél:

1 aem értem hogy miről beszél

műszer megmérhetni hogy Zlőlem mit találhatok

my.'^anék: űr üresség üres

0 műszer semmit sem jelez —

J! cirkusz mégis szenvedek **®tésre áll s könnyem pereg

K_------------------------------A Fruska gora, a Durmitor, a Trigláv, a Telecskai-dombok, a Títo-csúcs, a Dinári-hegy- ség ormai, a Magas-Tótra, az Alpok és Karavankák, az újvidéki nagytemplom tornya — a mindenféle ormok és legkimagaslóbb pontok, továbbá a Popocatepetl után: most a csúcsok csúcsa, Csimborasszóx Csimborasszója I Csimborasz- szók még el nem ért Csimbo- rasszója, a földgömb még megmószatlan, virgo intacta hívogató pontja. Furcsa szerelmes érzés futott végig Iván- csin Adalbert gerincén, s egy pillanatra mintha elnehezedett volna. Ez volt a figyelmeztetés, de akkor nem tulajdonított ennek nagyobb fontosságot. Haja már dere- sedni kezdett. Ügy érezte, éveit elherdálta és most már sietnie kell a nagy nászra. Még nem késő lágy h/áncsn Adalbert-i csókot lehelni a kecses Csomolungma odafenn vakító fehérséggel csillogó ajkaira. homlokára, nyakszirtjé- re — nem utolsósorban: a feje búbjára! Oda írni ki mindörökre: IVANCSIN ADALBERT, AZ ELSŐ!

Egy régi barátjával, Franz Müllerrel és hat sherpa bennszülött kísérőjével könnyen vette az első akadályokat, ötezer méter fölött azonban Müller Feri amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan - kigurult a történetből. Nem is jutott időnk rendesen megismerni, pedig derék fickó lehetett, ha már ilyen nagy hegybe vágta a fejszéjét. De félre az ilyen rosszmájú, könnyen sébezhető, csúfolodó kiszólásokkal! Majd fél tucat nyil törésével Franz Müllert, aki egyébként nem volt tapasztalatlan hegymászó, a Bronz Hágóvas elismerés és az ezzel járó jelvény büszke viselője volt, hol nem volt, két sberpárrak vissza kellett volna vonszolni a . .., leereszteni az első rögtönzött men- helyig. Jól megkínlódtak vele, mire sikerült. Amikor - jóval később - a majdnem teljesen béna Iváncsin Adalbertét melléje fektették, Franz Müller zöld szemében már belefagyott a fájdalommal vegyes áhítat. Gránitkemény volt, és nem érzett, nem gondolt már semmit.

Jó ideig tolókocsira ítéltetett magányában - akárcsax a sakkozók az utolsó nagy elveszített játszmát - Iváncsin Adalbert évek hosszú során át elemezgette a történteket. Néha fejből, néha könyvből, minduntalan újrarágta a témát, végérvényes következtetésig azonban aligha jutott el. Viszonylag későn indult a Legnagyobb Csúcsra - ez igaz. Az is igaz, hogy nem rendelkezett a legjobb emberekkel

(részlet)

és a legjobb felszereléssel. Mégis: egyszerűen talán csak arról van szó, hogy nem volt szerencséje. Még a szegény megboldogult édesapia 7495 méteres csúcsrekordjót sem sikerült megdöntenie!

Ügy esett, hogy Franz Mül- ler végzetes balesete nyomán kezdett kibicsaklani minden. Az a balsejtelmű nyom! - volt a második vészjósló jel, ő pedig vakon ment el mellette. A sherpák azonban észrevették és borzadály futott végig rajtuk. Szinte egy csapásra mintha elbizonytalanodtak volna.- Dzsiramóri - mintha ezt suttoqták volna rémülten: - DZSIRAMÁRI!

Egészen furcsa nyomként hatott ez a dzsiramóri vagy akármi. Mintha csámpás go- rillalóbok hagyták volna maguk mögött a hóban, valahol a harmadik platónál. A hatalmas. gondterhelt léptek egy sziklafal mögött tűntek el. Mögéje kukkantva Iváncsin Adalbert franciakenyér nagyságú ürüléket vett észre, körülötte ledöngölt hóval és ko- sárlabdányi szerteszéjjel heverő, ürülékfoltos hógolyókat. Volt valami határozott cinikus ebben a látványban, ami mérhetetlenül lehangolta,

csaknem teljesen kedvét szegte Adalbertnek. Lelki szemei elé könyörtelenül egy emlékkép tolult, valahonnan a távoli gyermekkorból: egykor - egy farkasordító hideg télen — az az óriási szármák, Dimit- rije Lebovcan vadőr — aki Iváncsin Adalbert édesapját, Iván Ivánovics Iváncsint támogatta haza, jómaga is nagyhangon énekelve, mert (Schmidt Piroska szavai szerint): utóbb jól kijöttek egymással - hagyott elmenőben hasonló Ízléstelenséget valamelyik szárkúp mellett a Római Sáncoknál. NEM, NEM AKAROK TALÁLKOZNI A HIMALÁJÁI EMBERREL! - tiltakozott Iváncsin Adalbert minden porcikája. Lázas sietséggel verte be a szögeket, kereste a szilárd pontokat, tornázta magát tovább a tisztának vélt magasságokba, amikor — elkapkodó igyekezetében — megcsúszott. A világ kibillent. Iváncsin Adalbert fölött megremegett, felborult az azúrkék ég. Pór másodpercig ösztönös csapkodó mozdulatokat tett a karjával, aztán az egyik sherpa fejére zuhant, onnét pedig a sziklafal élére. Irtózatos ütést érzett a dereka tóján. Mintha távoli vonatfüttyöt hallott volna. amikor eszméletét veszítette.

— Olyan álmos vagyok — panaszolta később Müller Ferinek, aki mellette ült és elnézett valamerre.

Kövek és szőlősorok

Egy kőkapu, amely a váci Duna-partra kerül

Gyalogolni jó.

Mostanság, a könyörtelenül elegáns utazások, a céltudatos csavargás és az idő Prok- rusztész-ógyába ‘kényszerült helyváltoztatás korában, a motorizáció korában hányszor hivatkozunk az íróra — akár őszintén, akár önigazolásul? Ha csak divatból is, de egyre többször.

Lassan már csak az eszünkkel tudjuk, ha gyaloglunk, az útszéli, poráztatta virágok, de az emberi arc, sőt az ég madarai is testiesebb közelségbe kerülnek hozzánk. Ami legmesszebb van, az is csak karnyújtásnyira. Persze, sokminden másért is szeretni lehet a gyaloglást. Móricz még azt is megengedhette maqónak, hogy harcban álljon vele.

Jóval Nagyharsány után, a műúton a „tetőhöz" érve eay rövid kaptató még. és ott állhatok a kopaszodó homlokú, lankáin szőlővel telepített heqyoldal déli-délkeleti teraszán, a nevezetes szoborpark, és a szoboroarkot hatalmas félkaréiban övező sziklafal élőtt. A déli hőségben ellankadó fiayelem hamarabb vesz tudomást az ooró büféskocsiról. és a néhánv fáról, amelyeknek némi árnyékot is ajándékoz a lombja. Eav darus teherautó fák möaül elő- tünedező napszítta sárqa színeit is hamarabb észrevenni, mint az emberléDtékhez képest monumentális aránvokat. Pe- diq a qvaloalás elvben orra is iá. hogy időnként rádöbben- iünk ezekre az arányokra. A természet tiszteletére intő, gyarló törpeséqünkre.

A páratelt levegőben mintha elfakulna a pádon üldögélő német turisták nevetése is.

— A művészek egész éjszaka dolgoztok. Alszanak még — kapom a hideg sört mellé az előzékeny információt a kis fekete büféslányoktól. üvegekkel elbarikádozott, fülledt homályból csilingel elő a hangja.

— Elvezetem én magát a telepvezetőhöz, ha a szobrászokra kíváncsi - ajánlkozik kalauznok a daruskocsi sofőrje, Ziiga István, amikor mondom neki, mi járatban vagyok.

— Ma hozzuk ide a követ a közeli lapüzemből — mondja, ahogyan haladunk a gyönyörűen művelt szőlősorok közt, a szálláshelyükre vezető, szelíd kaptatón. Arról váltunk szól hogy korábban elevenebb volt a villányi szobrász szimpozion élete, s hogy itt már lassan hely sincs újabb munjcák elhelyez_ésére. Azután a megrendelések úntig ismételt hiányáról. — Am a szemünk a szőlő életteli, haragoszöld levelein az idejekorán duzzadásnak induló fürtökön.

Az út jobb oldalán lejtőnek induló pasztákban mór föl vannak kopaszítva a tőkék,

hogy a gyümölcsöt minél több napfény érje. Az időjárás a jelek szerint kegyes lesz hozzánk az idén — hajtogatjuk —, de tekintetünkben az elismerés, a látvány fölötti áhítat a környékbeli németség föld- és munkaszeretetének, az emberkéz hozzáértő leleményének szól.

Amikor a kétszintes, zöld zsalugáteres épületbe lépünk, a földszinti étkezőben Gaál Tamás és segédmunkára fölfogadott társai a második.

harmadik tányér levest kanalazzák. Az asztalfőn Doháczky József. Földerülnek, amikor említem, hogy délelőttjükről honnan s milyen információim vonnak.

*

Az ebéd utáni szűk félóra az indulóban lévő Gaál Tamásnak arra azért elég, hogy a váci Duna-part dél felé nyíló, szélesedő mezsgyéjét a három plasztikával sebtében felvázolja. A raktárban lévő makettet - a legnagyobb, kaput formázó, térplasztika makettjét — is megtekintjük futólag. Ez a dolmenekre emlékeztető, nyolc méter szélesen elfekvő, hozzávetőleg négy méter magas kapu lesz az első építmény a három közül, amelynek még az idén kellene elkészülnie.

Merthogy a váci folyópart köztéri szobrai és a rendezéséhez szükséges műtárgyak jórésze - ahogyan erről lapunkban már beszámoltunk — itt '/¿erűinek majd. A szakmai zsűri és a váci tanács Gelesz A^Hrás építész és Gaál Tamás szobrász fáiba illő terepasztalát, kőkapu-terveit, valamint Fazekas Gábor és Róth János énitészek, Török Péter tájépítész, s nem utolsósorban Péter Ágnes és SzcHlősy Enikő szobrászművészek elképzeléseit ítélte életre valóknak.

— A most építendő legnagyobb kapu fedőköve süttői márvány lesz, a többi elemét a nagy méretek miatt csak részletekben tudjuk összerakni — mondja Gaál Tamás. - A másik két kapu, a parttól fokozatosan beljebb, ennél kisebb lesz.

— Tudomásom szerint félmilliót költ így a váci tanács a dologi kiadásokra, ebben az

évben félmillió pedig a munka-, azaz alkotói díj. Tehát a megbízó közvetlenül a tanács, aki a Baranya Megyei Alkotóteleppel és a művészek- ’ kát ilyen módon üzletet. Az alkotóknak megéri?- Sokkal többen pályáztok volna, ha ez a művészeknek is olyan ió pénz _ mondja a fiatal szobrász. - Engem tulajdonképpen a feladat izgatott, és azt hiszem ez játszott szerepet valamennyiünknél. Az idei feladatok közé tartozik méa a szökőkút elkészítése is, Szöllősy Enikő és Péter Ágnes munkája, és persze, kérdés, tudunk-e végezni mindennel a tervezett három éven belül.

Sietősen, mindazonáltal udvariasan tessékel a Trabantba. A délután ugyan még hosszú, de tonnákat nyomó mészkőlapok ideirányítása így sem lesz gyerekjáték. Hogy milyen lesz megszelídítve az őspark, milyen lesz Vác Duna- partja, az a terepasztalon és a képzelet vásznára kivetítve már létezhet. Én bízom ab- Ibon, hogy olyan, ahol majd gyalogolni jó.

Egy hírmondó már megkezdte a munkáját Villányban.

Bóka R.

lator

szigorun

, i*,. két évtizede nem

Sk -n. Ö? Az öreg |^. rágja a bagót, fo- |tt5|l$s® ütődött >a maga- !\i ^er°n néz, fel- '¡¡dt ° "tagosba mutat, cji te hegyek. Tudom: Wql következő pilla- , t|- ° Hegyek Szelle- jNbb énjének!..Jó, jVlt Feleségembe ka- iSoV- házból álló

TOg '. /'ap süt, körös- fW ^koronával. Hir- v! ér'»? ráj ossziáni lesz. ,nk. hátrafordulok,-n ugyanott, fel- °en, látomásként, üjjtj/’rámolom, de mire "em, tompra dörre- ' r«L v°lgybe, ahol pár .ártunk.

J q '*/. elhagyva Sáros- , ."°hidon, robogunk V1 p ^térből, viharfelhő T |> ránc hallhatatlanul V C"?. et Libertate!” '®l kezem levéve rák neki, hódolatüratö Károly

Át a túloldalra

— Mit hadonászol? — kérdi hökken- ten feleségem, aki eddig félig-húnyt szemmel bóbiskolt mellettem. — Csak nincs valami baj? ...

Hogy magyarázzam meg? ... Életünket óvó, vén norvég halász után a Nagyságos Fejedelem?... Mert választ^ nem kap, lassan oldalra ereszti fejét, és elszunnyad a motorzúgástól.

Síksági... Síksági... Mintha óriás úthenger simította volna ki. Itt-ott egy- egy zöld léggömbként felfújt gömbakác, a kánikulai vibrálásban kettőződő jegenyesor.

Elérkezünk a csörlőskomphoz, tarkómat nyomja a hőség. A platón három robogó, tulajdonosaik ósítoznek, kar- órájukra pillantva rágógumit szednek elő A révész Mihály bácsi, észrevéve minket, felénk ‘lohol gumicsizmásán, nyakig gombolt overólban, nem lan- kasztja a 30 fok. A piros falu kis épület ajtaját nagy dörrenéssel bevágja, megfordítja benne a kulcsot.

7 Hányán? - kérdezi fontoskodva. Szónoki a kérdés, hiszen: mi ketten. Akkurátusán átad két jegyet, a visszajáró pénzt tíz- és húszfilléresekben számolja le. A robogósokkal nem törődik, ők környékbeliek: bérletük van, különben is ismeri őket. Szemügyre vesz ben- nünket, érdeklődne hovatartozásunk felöl, de tiltja illedelmessége — nem kérdez, gyakorlott mozdulatokkal eloldja a kompot.

A Tisza közepe felé érünk, mikor ész- reveszem: egy karra1! húzza a kampós vonót. Lassan haladunk előre, bal karja furcsán lóg.

— Itt hány méter mély a folyó?

Feleségem kérdésére nem válaszol.

Lihegés, fújtatós nem árulkodik arról, hogy erőlködne.

— Kikotorták a hajóknak— felel jósokéra. — Lehet úgy tíz, tizenöt.

Összerezzen feleségem. Falusi kutakra emlékezik, amikbe szédítő volt belenézni.- Látja jobbra ezt a csónakot? ültem a végén, tartottam a kormánylapátot. Elöl a fiam volt, ő evezett. Jégtáblák jöttek lefelé, zajlott a Tisza. Nem akartunk átkelni rajta, mert ilyenkor gonosz. Déhót nagy hasa volt a fiatal- asszonynak. Kérlelt, könyörgött: vigyük át, merthogy a férje igen várja, és rosz- szat sejt, ha nem érkezik. És mi lesz vele, ha itt kell maradnia egyedül? Betakarta magát nagykendővel, alatta két kézzel óvta a terhét. Elértünk majdnem a túlsó parthoz, mikor a csónakot egy tábla meglökte. Jöttünk visszafelé, épp egy örvény fölé. Mondtam, itt mély a víz. Kisodródtunk belőle a drótkötél felé. Akkor már álltam a ladikban, a fiam is. Vártuk, hogy a kötél alá érjünk, megfogjuk és nem engedjük a csónakot tovább. De az elment az asszonnyal, el- pörgött vele. Kapálóztam, fel akartam tornászni magam a kötélre. Fáradni kezdtem, a pufajka, csizma igen húzott. A fiam akkor már fent volt. „Mindjárt megyek alól..." - kiáltottam neki. „Dehogy megyen, édesopám!..." -elkapta a csuklómat, rángatott fölfelé. De akkorra már nem volt szuflám, lezuhantam. A pufajka, csizma a vízben egyre nehezebb lett. Jól úszók, de odalent a bal karom nem engedelmeskedett. Kifordult, mikor a drótkötelet elhagyta a sajka. Addigra már sokan voltak a parton. „Tarts ki, Mihály!. . . Tarts ki, Mihályi..." - hallottam, amikor felszínre értem. A mentőautó folyvást szirénázott, amíg ki nem vergődtem a partra. Egy fehér köpenyes szétfeszítette a számat, sokszor belelehelt. Eszméletemnél voltam, csak a szemem nem bírtam kinyitni. „A fiatalasszony!.. . Mi lett vele?!... - kérdeztem, jobbulva valamelyest. „Kimentették ..." - hallottam messziről a fiam hangját. Aztán tűt szúrtak a karomba, és a kórházban ébredtem fel.

Mihály bácsi mindezt úgy mondja el. mint egy bevásárlást. Nem tulajdonit neki különösebb jelentőséget. Végül jó utat kíván, cigarettára gyújt, amint felberreg a motor és nekivágunk a síknak.

Míg bennem, az átkelés után: a „Pro Patria et Libertate!”, a fekete fogú, vénséges vén norvég halász, a völgybe zúduló balállavina. És Mihály bácsi, aki fölött, miközben visszaindul, csupa nagybetűkkel íródik a levegőégbe:

PRO VITA!