Dunántúli Napló, 1989. május (146. évfolyam, 119-146. szám)

1989-05-06 / 123. szám

rz ISTVÁN öldönfutók A Föld nem tud futni, Csők a Földnek népe. Ady Egyébként ’él százada pennám "H lenne jó: censeo n tirannum lendam Földgyalu nem derül ? kenyerünk n*m száll ránk lo equabant Távlat ■°’iák múltam jelenem '"milyen jövöm ne legyen örnyülállás “ók az oltárt 'k bekóterolták al° most se átall meg egy lapáttal Hátha ’ók bűd alatt a szelíd holtak *°$ olajat szagolnak adás tüstént-idöpontját eryek hátha elnapolják °SI LÁSZLÓ ;zkonduláskor “" bogár udvarol. 9y°s gallyra gally hajol, k fölfokadnak. leng szárnyakon, °do ágakon y°k faragnak. lhotok ablakot. ‘iáján tej csorog. írfappan. kbol méh dönög. ,el* fögök. anak gyorsan. ',0"»hat a hideg, * 0|° Őrtüzek °9asodva. 'Hó süvegét let90 .cinegék ek Pirosba. Lajos )i Szerelem 9 ,beti|tott ünnep nkhennyi nyom en varjúszárny verdes 0 fajdalom ^ég fölmutatja * ostyaként a tájat . 0 sötétség l°m utánad! Tártai a Pécsi Kimarni ér Iában . . / ............................................. ........... ............ Fo tó: Kóródi Gábor Col in Foster szobrai \ . ­Ki segít majd szegény Marynek? Nincs módomban minden­nap a tengerparton csavarog­ni, így könnyen mentegetőz- hetem, hogy nincs alkalmam megfigyelni a víznek, a szél­nek azt a sok évezredes já­tékát, a kövekkel, parti fö­vennyel való birkózását sem, amely másoknak esetleg meg­szokott látvány. De emlékek, olvasmányélmények is segítse­nek, hogy elképzeljem: a kő végtelen türelemmel adja oda magát az elemeknek, hogy kiszabaduljon abból a néma­ságával tetézett rabságból, amit szigorú időtlensége je­lent. Alázatosnak tűnik a kő, még ha tudom is az eszem­mel, hogy ez a szenvtelennek tetsző öröklét látszólagos. Le­gyen csak egyetlen elfáradt madár, amely a „The Raj" feketén csillogó kőoszlopára ül, legyen csak egyetlen szél­korbácsolta hullám, amely egy-egy víztükörnek feszülő kőmonstrum orrát gyengéden megfricskázza - a kő egysze­riben tetstiesen eleven része, állhatatos szereplője lesz a természet időben zajló folya­matainak. A néhány éve me­gyénkben dolgozó angol szob­rászművész, Colin Foster, aki a British Council ösztöndíja­saként 1984-ben a köztéri szobrászat tanulmányozása ré­vén ismerkedhetett meg be­hatóbban országunkkal, s aki évek óta a Villányi Nemzet­közi Szobrászat Szimpózion tagja, alaposabban ismerheti a kő fentebb leírt természetét. A Pécsi Kisgalérióban az. elmúlt napokban megnyílt tár­lata példa erre - mindjárt „A föld, a tenger, a levegő" című, kőből épített, egymásra - tornyozott* „triptichonja”, a „Hajó" viharverten is diadal­mas röpte, a ragadozóhal vi­taiizmusa, a hajó és halfor- ma a kiállított rajzokon is sű­rűn felbukkanó antropomorf motívuma. Dolmen vagy tüm- panonnal lezárt kapu-motívum is fölsejlik egyik legszebb, fi­noman erezett nagyharsónyi mészkőből faragott szobrában, a „Csónakázók"-ban, töpren­gésre késztet a geometrikus elemeket archaikussal ötvöző ,,lndiánfej"-e. A szobrok zömében kismé­retűek, mintha a szobrászat „nagy klasszikusain", Henry Moore, Arp Brancusi, Gia­cometti művein is kimunkált képzelet előtanulmányai len­nének. További megmérette­tésre, az eddigieknél nagyobb feladatokra várva. De hát a kő, amellyel az első találko­záskor mintha csak annyi teendő volna, hogy körbe kell járni — a kő ebben a vára­kozásban is türelmes. Más műfajt képviselnek a különböző anyagokból össze­rakott, összekötözött, dróto­zott, csavorozott fa- és fém­installációk, ahol is a „nyi­tott" szoborban a kifejezöerő domináns eleme lehet a szer­kezet, maga a felépítés, s an­nak összhangzattana. Colin Fosternél azonban elsősorban a stilizóció, a humor eszköze a szarkasztikus ábrázolástól a profán fintoron és az irónia szelidebb változatain át a já­tékos derűig. Hiszen miből épülhetne fel egy katona, ha többek közt nem egy húsda­rálóból? És hova repíthetne bennünket a tárlaton látható, leleményesen összeeszkábótt harci szekér? . A „vásár" sámlijára épített ember-eke-igavonó hármassá­gában pedig a mosolyon túl ott a fájdalom, a részvét me­lankóliája is. És ki fog segí­teni szegény Marynek? . Bóka R. £0d°«. ott- ,,.. ePpen rá ? ftullám­J^mel be­vclniehetett J e9y sze- °r9,yPrkével S is na san á<- *°9°tt ren­I^odtak. **. 'T *>& esedékes 'fogyóbb ‘ k,eri"ge: ,d 0|dalad­konyök I ' 5 volt, * fezett. Ä ■iyt-Ä “90s *°n°- >2 s*mte ott. u9yan háttal az ablaknak, de közvetlenül a nagy, középső oszlop mellett, egy védett sarokban. A társaságra se panaszkodhatott. Szomszédja. egy szerény küllemű hivatalnokféle, le­szorított könyékkel a levesét kana­lazta. Szemközt pedig egy igazi úri­ember időzött ráérősen az üres tá­nyér fölött, mintha már elfogyasztotta volna az ebédjét. Kissé nekidőlt a vastag, zsíros, vörösmárvány-oszlop- nak, de fölényesen elbámult Varasdi feje fölött. Egészen belefeledkezett az örökmozgó tér forgatagába. A sze­me se rebbent, csupán az ádám­csutkája mozgott ütemesen föl-le, föl-le, mintha a nyálát nyelné. Jó szabású, de meglehetősen ütött-ko- pott öltönyt viselt. A zakó hajtókáján bársonybetét volt, s ettől a holmi ódivatú vadászkabátnak látszott. Va­rasdi kezdte kényelmetlenül érezni magát. Zavarta a férfi idegen, fel­sőbbrendűséget sugárzó lénye. Már- már szívesebben nézett volna szem­be egy csámcsogó, böfögő, hamisí­tatlanul életvidám városlakóval. A férfi, amikor észrevette Varasdi kínos tétovázását, az oszlop mögé húzódott. Kíméletesen, '"puhán moz­gott, mint egy árny. Varasdi érezte, hogy azért egészen nem távozhatott el. Az is lehet, gondolta, hogy itt áll a hátam mögött, és szómon- tartja, akár egy őrzőangyal, mindén mozdulatomat. Valaki óvatosan, mintha csak egy madárszárny súrolta volna, megérin­tette a vállát. Varasdinak le kellett tennie a kést, a villát, s bár még éhes volt, félbe kellett hagynia az evést. Hátrakapta a tekintetét. Aho­gyan számított rá, a férfi állt mö­götte. Tudtam, mosolyodott el Varas­di, s némi önelégültség lett úrrá rajta. A férfi kivette a szájából a félig szétrágott fogpiszkólót, és a pult aló dobta, a maradék szilánkokat ügye­sen összekotorta a nyelvével, és csak úgy, véletlenül Varasdi zakójára köp­te.- Bocsánat — mondta. Pillantása a félbehagyott pörköltre tévedt. - Nem kéri? - húzta fel a szemöldö­két. Az ironikus, csodálkozó kifejezés nyilvánvalóvá tette, a mondat más­ként értelmezendő, nem ahogy a kér­dő hangsúly sugallja. Nem, még csak nem is hétköznapi ténymegálla­pításról van szó. Parancs ez a javá­ból, aminek engedelmeskednie kell, mást aligha lehet'kezdeni vele. A férfi a zakójával piszmogó Va­rasdi és a tányér közé furakodott, s azon nyomban hozzákezdett az evéshez. Egyáltalán nem mohón mégis villámgyorsan nyelte le a fa latokat, úgyhogy mire Varasdi elké sz(jlt a zakója tisztogatásával, a tó nyérja már üres volt, kés, villa' egy mós mellett, a tányér jobb szélénél támasztva, az összegyűrt szalvéta ( tányérra dobva. A mócsingpkat biztoson egybei nyelte le, gondolta rágóképességért felettébb büszkén Varasdi, hiszer még nekem is időbe tellett volne megbirkóznom velük. A férfi beeset arca pedig ugyancsak hiányos foga zatot sejtetett. Lehet, hogy még c galuskának se esett bántódása, é: az egész porció úgy lapul a 'gyom rában, ahogy a tányérról eltüntette egészben és emészthetetlenül? Va rasdi, miközben a kijárat felé hát rált, nem tudott szabadulni ettől c gondolattól. Félprofilból látta a férfit, aki tel­jes észrevétlenségbe dermedve, sú lyosan leereszkedő szemhéja alól ál­mos oligátorpillantásokkal pásztáztc a termet, akár egy ragadozó, ame­lyik áldozatra les, és ott állt. Vala­miféle furcsa káprázat által megsok­szorozva mindegyik boldogan zabóló magábafeledkezett vendég mögött, azok azonban úgy tettek, mintha mii se tudnának róla. Haladék t Hallatna Erzsébet A bábu című könyvéről „A betegség a test által megszólaló akarat, a tudat dramatizólásónak nyelve: az önkifejezés eszköze." (Susan Sontag: A betegség, mint metafora) „Infantilizmusunk egyik súlyos tünete éppen az, hogy helyzetünkért kizárólag a -külső körülményeket s o felet­tünk levő hatalmasságokat okoljuk ...” (Hankiss Elemér: Az infantilizmus) Mire van szükség ohhoz, hogy valaki felnőtté, meg­lett emberré váljon? Trau­mákra, válságokra, krízisek­re. Olyan sorsfordulókra, amelyekben az egyén önma­gát és környezetét is más­hogy képes és kénytelen látni, s amelyben a belső és a külső világ egyidejűleg rendeződik ót. Hallama Er­zsébet A bábu című kisre­gényének hősnője, a har­mincnyolc éves Anna, ilyen fordulóponthoz jut el egy betegség és egy műtét idő­szakában. A mű (melynek egy részletével a DN olvasói nemrégiben már megismer­kedhettek), a daganat-mű­tét narkózisából lassan-las- san tudatára ébredő asszony pszichikumában játszódik. A filmszerű vágásokkal kom­ponált, apró, mozaikszerű részletekből összeállított mű- egész külső és belső törté­nete eltérő dimenziókat fog ót. A fiziológiai öntudatra- ébredés időszaka az operá­ciót követő néhány napot öleli át, a lelki öntudatra- ébredés a teljes életsors új- raélését és újraértékelését jelenti. Noha a hősnő lelke és tu­data a történet meghatározó közege, és az egymást kö­vető mozzanatok az asszo­ciációs logika és a szubjek­tív nézőpont alapján rende­lődnek egymáshoz, a mű mégsem lélektani regény. Tárgyát - közvetlenül -, ugyanis nem a lelki élet adja, hanem az életrajz reá­lis eseményei. Anna nem járatos a lélektanban, de amikor a műtét szükségessé­gével szembesül, azt éli át, amit a mottóbeli Sontag-i gondolat megfogalmaz. „Ö maga — most jött rá -, ed­dig is tudta, hogy gyógyít­hatatlan beteg . . ., de most végre valakik megnevezték, azt mondták, daganat..." A kórház belső tere és a betegséggel való foglalko­zás, csak egy vékony rétegét alkotja a kisregénynek. Hangsúlyosabb a kórházon kívüli világ, és a betegség által megszólaló akarat. An­na, sorsának újbóli átélé­se folyamán, volt férjének képzeletbeli meggyilkolásától családi-emberi viszonyainak újraértékeléséig, és újraren­dezéséig jut el, A troumatikus léthelyzet­ből, a halálos betegség tu­datából adódó felismerések belevilágítanak az addig rej­tett összefüggésekbe. Anna, szüleire gondolván, megér­zi, hogy saját kiszolgáltatott­sága (amit betegként foko­zotton él át), csak az elődök infantilitásának mintáját kö­veti. „Talán egy soha fel nem nőtt gyermeket temet­nék itt, gondolta a ravatal mellett állva," amikor anyját ^temették, s apja bábu-voltát így fogalmazta meg: „vala­kik bajuszt ragaszottak fé­lénk ajkai fölé, valákik fa­zonra nyírták a haját, beöl­töztették, vállbojtokat tettek rá, háborúba küldték, ki­törölték szeméből a biza- dóst, valakik oltár elé vezet­ték, apává tették, ... dol­gozni küldték, elnémítottak és eltemették.” Ezekben a felismerésekben önmagára ismer, saját bábu-voltát éli meg itt, s ezen a ponton a kisregény.ikilép egy egyedi asszonysors ábrázolásának kereteiből, és egy társadalmi tipus patológiájának diag­nózisává válik. Hiszen Annában azt az átlagembert láthatjuk vi­szont, aki azért halmoz ku­darcot kudarcra, azért az ábrándozásban, a tervez- getésben éli ki magát, mert nem tudta elsojátitani a fel­nőtt társadalom működési normáit. Ennek oka, persze, nem csupán az egyes sze­mélyben keresendő, hanem abban a társadalmi, politikai rendszerben is, amelyik ha­zánkban (Hankiss Elemér mottóbeli tanulmányának megfogalmazása szerint), azt szolgálja és erösiti, hogy a társadalmi és egyéni infonti- lizmust okozó „struktúrákat, intézményeket és tudati be­idegződéseket örököljük év­századok óta, nemzedékről nemzedékre ót". Ez az át­örökítés a regény gerincét alkotó, elmúlt négy évti­zedben különösen erősen és hetékonyan működött. Ezért az a betegség, amibe a hősnő sodródik, az én ér­telmezésem szerint nem csu­pán az ö egyéni patológiá­ja, hanem a társadalomé is, s a válság és a romlás tü­netei nemcsak az ő életútját tetőzik, hanem a jelen köz­állapotait is uralják. Hallama Erzsébet könyve nem erről az általános kór­képről szól, de lehetőséget ad erre az értelmezésre. Ez is jelzi az Írói érzékenysé­get, a társadalmi folyamatok árnyalt leképezését, azt, hogy a szerző olyan hősnőt választott, illetve alkotott, akinek sorsa a közösség sor­sát is modellálja. A lakoni- kus stílusban megirt könyv inkább jelez, mint részletez, többnyire pillanatképekben, s nem leírásokban tárja elénk Anna belső világát, s az azt determináló elmúlt évtizedeket. Az ábrázolás írói eredetisége az, hogy az elbeszélő eltűnik a hősnő­ben (noha, mindvégig har­madik személyben beszél), és a regény világa Anna személyes világaként, ide-oda kalandozó gondolatainak tük­reként jelenik meg. Az elemző szem számára azon­ban nyilvánvaló a szerkesz­tés, az ellenpontozások, fo­kozások, kihagyások íróilag tudatos volta. A válóperé­ben gyerekeitől elválasztott anyának a szerző haladékot ad: a műtét sikerül, s talán emberi kapcsolatai is rende­ződnek. A könyv mottója azonban figyelmeztet: „Ke­gyelmet nem kapott, csupán halasztást. .(Magvető, Rakéta Regénytár, 1989.) P. Müller Péter Részlet a kiállításból

Next

/
Thumbnails
Contents