Dunántúli Napló, 1989. május (146. évfolyam, 119-146. szám)
1989-05-06 / 123. szám
rz ISTVÁN öldönfutók A Föld nem tud futni, Csők a Földnek népe. Ady Egyébként ’él százada pennám "H lenne jó: censeo n tirannum lendam Földgyalu nem derül ? kenyerünk n*m száll ránk lo equabant Távlat ■°’iák múltam jelenem '"milyen jövöm ne legyen örnyülállás “ók az oltárt 'k bekóterolták al° most se átall meg egy lapáttal Hátha ’ók bűd alatt a szelíd holtak *°$ olajat szagolnak adás tüstént-idöpontját eryek hátha elnapolják °SI LÁSZLÓ ;zkonduláskor “" bogár udvarol. 9y°s gallyra gally hajol, k fölfokadnak. leng szárnyakon, °do ágakon y°k faragnak. lhotok ablakot. ‘iáján tej csorog. írfappan. kbol méh dönög. ,el* fögök. anak gyorsan. ',0"»hat a hideg, * 0|° Őrtüzek °9asodva. 'Hó süvegét let90 .cinegék ek Pirosba. Lajos )i Szerelem 9 ,beti|tott ünnep nkhennyi nyom en varjúszárny verdes 0 fajdalom ^ég fölmutatja * ostyaként a tájat . 0 sötétség l°m utánad! Tártai a Pécsi Kimarni ér Iában . . / ............................................. ........... ............ Fo tó: Kóródi Gábor Col in Foster szobrai \ . Ki segít majd szegény Marynek? Nincs módomban mindennap a tengerparton csavarogni, így könnyen mentegetőz- hetem, hogy nincs alkalmam megfigyelni a víznek, a szélnek azt a sok évezredes játékát, a kövekkel, parti fövennyel való birkózását sem, amely másoknak esetleg megszokott látvány. De emlékek, olvasmányélmények is segítsenek, hogy elképzeljem: a kő végtelen türelemmel adja oda magát az elemeknek, hogy kiszabaduljon abból a némaságával tetézett rabságból, amit szigorú időtlensége jelent. Alázatosnak tűnik a kő, még ha tudom is az eszemmel, hogy ez a szenvtelennek tetsző öröklét látszólagos. Legyen csak egyetlen elfáradt madár, amely a „The Raj" feketén csillogó kőoszlopára ül, legyen csak egyetlen szélkorbácsolta hullám, amely egy-egy víztükörnek feszülő kőmonstrum orrát gyengéden megfricskázza - a kő egyszeriben tetstiesen eleven része, állhatatos szereplője lesz a természet időben zajló folyamatainak. A néhány éve megyénkben dolgozó angol szobrászművész, Colin Foster, aki a British Council ösztöndíjasaként 1984-ben a köztéri szobrászat tanulmányozása révén ismerkedhetett meg behatóbban országunkkal, s aki évek óta a Villányi Nemzetközi Szobrászat Szimpózion tagja, alaposabban ismerheti a kő fentebb leírt természetét. A Pécsi Kisgalérióban az. elmúlt napokban megnyílt tárlata példa erre - mindjárt „A föld, a tenger, a levegő" című, kőből épített, egymásra - tornyozott* „triptichonja”, a „Hajó" viharverten is diadalmas röpte, a ragadozóhal vitaiizmusa, a hajó és halfor- ma a kiállított rajzokon is sűrűn felbukkanó antropomorf motívuma. Dolmen vagy tüm- panonnal lezárt kapu-motívum is fölsejlik egyik legszebb, finoman erezett nagyharsónyi mészkőből faragott szobrában, a „Csónakázók"-ban, töprengésre késztet a geometrikus elemeket archaikussal ötvöző ,,lndiánfej"-e. A szobrok zömében kisméretűek, mintha a szobrászat „nagy klasszikusain", Henry Moore, Arp Brancusi, Giacometti művein is kimunkált képzelet előtanulmányai lennének. További megmérettetésre, az eddigieknél nagyobb feladatokra várva. De hát a kő, amellyel az első találkozáskor mintha csak annyi teendő volna, hogy körbe kell járni — a kő ebben a várakozásban is türelmes. Más műfajt képviselnek a különböző anyagokból összerakott, összekötözött, drótozott, csavorozott fa- és féminstallációk, ahol is a „nyitott" szoborban a kifejezöerő domináns eleme lehet a szerkezet, maga a felépítés, s annak összhangzattana. Colin Fosternél azonban elsősorban a stilizóció, a humor eszköze a szarkasztikus ábrázolástól a profán fintoron és az irónia szelidebb változatain át a játékos derűig. Hiszen miből épülhetne fel egy katona, ha többek közt nem egy húsdarálóból? És hova repíthetne bennünket a tárlaton látható, leleményesen összeeszkábótt harci szekér? . A „vásár" sámlijára épített ember-eke-igavonó hármasságában pedig a mosolyon túl ott a fájdalom, a részvét melankóliája is. És ki fog segíteni szegény Marynek? . Bóka R. £0d°«. ott- ,,.. ePpen rá ? ftullámJ^mel bevclniehetett J e9y sze- °r9,yPrkével S is na san á<- *°9°tt renI^odtak. **. 'T *>& esedékes 'fogyóbb ‘ k,eri"ge: ,d 0|daladkonyök I ' 5 volt, * fezett. Ä ■iyt-Ä “90s *°n°- >2 s*mte ott. u9yan háttal az ablaknak, de közvetlenül a nagy, középső oszlop mellett, egy védett sarokban. A társaságra se panaszkodhatott. Szomszédja. egy szerény küllemű hivatalnokféle, leszorított könyékkel a levesét kanalazta. Szemközt pedig egy igazi úriember időzött ráérősen az üres tányér fölött, mintha már elfogyasztotta volna az ebédjét. Kissé nekidőlt a vastag, zsíros, vörösmárvány-oszlop- nak, de fölényesen elbámult Varasdi feje fölött. Egészen belefeledkezett az örökmozgó tér forgatagába. A szeme se rebbent, csupán az ádámcsutkája mozgott ütemesen föl-le, föl-le, mintha a nyálát nyelné. Jó szabású, de meglehetősen ütött-ko- pott öltönyt viselt. A zakó hajtókáján bársonybetét volt, s ettől a holmi ódivatú vadászkabátnak látszott. Varasdi kezdte kényelmetlenül érezni magát. Zavarta a férfi idegen, felsőbbrendűséget sugárzó lénye. Már- már szívesebben nézett volna szembe egy csámcsogó, böfögő, hamisítatlanul életvidám városlakóval. A férfi, amikor észrevette Varasdi kínos tétovázását, az oszlop mögé húzódott. Kíméletesen, '"puhán mozgott, mint egy árny. Varasdi érezte, hogy azért egészen nem távozhatott el. Az is lehet, gondolta, hogy itt áll a hátam mögött, és szómon- tartja, akár egy őrzőangyal, mindén mozdulatomat. Valaki óvatosan, mintha csak egy madárszárny súrolta volna, megérintette a vállát. Varasdinak le kellett tennie a kést, a villát, s bár még éhes volt, félbe kellett hagynia az evést. Hátrakapta a tekintetét. Ahogyan számított rá, a férfi állt mögötte. Tudtam, mosolyodott el Varasdi, s némi önelégültség lett úrrá rajta. A férfi kivette a szájából a félig szétrágott fogpiszkólót, és a pult aló dobta, a maradék szilánkokat ügyesen összekotorta a nyelvével, és csak úgy, véletlenül Varasdi zakójára köpte.- Bocsánat — mondta. Pillantása a félbehagyott pörköltre tévedt. - Nem kéri? - húzta fel a szemöldökét. Az ironikus, csodálkozó kifejezés nyilvánvalóvá tette, a mondat másként értelmezendő, nem ahogy a kérdő hangsúly sugallja. Nem, még csak nem is hétköznapi ténymegállapításról van szó. Parancs ez a javából, aminek engedelmeskednie kell, mást aligha lehet'kezdeni vele. A férfi a zakójával piszmogó Varasdi és a tányér közé furakodott, s azon nyomban hozzákezdett az evéshez. Egyáltalán nem mohón mégis villámgyorsan nyelte le a fa latokat, úgyhogy mire Varasdi elké sz(jlt a zakója tisztogatásával, a tó nyérja már üres volt, kés, villa' egy mós mellett, a tányér jobb szélénél támasztva, az összegyűrt szalvéta ( tányérra dobva. A mócsingpkat biztoson egybei nyelte le, gondolta rágóképességért felettébb büszkén Varasdi, hiszer még nekem is időbe tellett volne megbirkóznom velük. A férfi beeset arca pedig ugyancsak hiányos foga zatot sejtetett. Lehet, hogy még c galuskának se esett bántódása, é: az egész porció úgy lapul a 'gyom rában, ahogy a tányérról eltüntette egészben és emészthetetlenül? Va rasdi, miközben a kijárat felé hát rált, nem tudott szabadulni ettől c gondolattól. Félprofilból látta a férfit, aki teljes észrevétlenségbe dermedve, sú lyosan leereszkedő szemhéja alól álmos oligátorpillantásokkal pásztáztc a termet, akár egy ragadozó, amelyik áldozatra les, és ott állt. Valamiféle furcsa káprázat által megsokszorozva mindegyik boldogan zabóló magábafeledkezett vendég mögött, azok azonban úgy tettek, mintha mii se tudnának róla. Haladék t Hallatna Erzsébet A bábu című könyvéről „A betegség a test által megszólaló akarat, a tudat dramatizólásónak nyelve: az önkifejezés eszköze." (Susan Sontag: A betegség, mint metafora) „Infantilizmusunk egyik súlyos tünete éppen az, hogy helyzetünkért kizárólag a -külső körülményeket s o felettünk levő hatalmasságokat okoljuk ...” (Hankiss Elemér: Az infantilizmus) Mire van szükség ohhoz, hogy valaki felnőtté, meglett emberré váljon? Traumákra, válságokra, krízisekre. Olyan sorsfordulókra, amelyekben az egyén önmagát és környezetét is máshogy képes és kénytelen látni, s amelyben a belső és a külső világ egyidejűleg rendeződik ót. Hallama Erzsébet A bábu című kisregényének hősnője, a harmincnyolc éves Anna, ilyen fordulóponthoz jut el egy betegség és egy műtét időszakában. A mű (melynek egy részletével a DN olvasói nemrégiben már megismerkedhettek), a daganat-műtét narkózisából lassan-las- san tudatára ébredő asszony pszichikumában játszódik. A filmszerű vágásokkal komponált, apró, mozaikszerű részletekből összeállított mű- egész külső és belső története eltérő dimenziókat fog ót. A fiziológiai öntudatra- ébredés időszaka az operációt követő néhány napot öleli át, a lelki öntudatra- ébredés a teljes életsors új- raélését és újraértékelését jelenti. Noha a hősnő lelke és tudata a történet meghatározó közege, és az egymást követő mozzanatok az asszociációs logika és a szubjektív nézőpont alapján rendelődnek egymáshoz, a mű mégsem lélektani regény. Tárgyát - közvetlenül -, ugyanis nem a lelki élet adja, hanem az életrajz reális eseményei. Anna nem járatos a lélektanban, de amikor a műtét szükségességével szembesül, azt éli át, amit a mottóbeli Sontag-i gondolat megfogalmaz. „Ö maga — most jött rá -, eddig is tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg . . ., de most végre valakik megnevezték, azt mondták, daganat..." A kórház belső tere és a betegséggel való foglalkozás, csak egy vékony rétegét alkotja a kisregénynek. Hangsúlyosabb a kórházon kívüli világ, és a betegség által megszólaló akarat. Anna, sorsának újbóli átélése folyamán, volt férjének képzeletbeli meggyilkolásától családi-emberi viszonyainak újraértékeléséig, és újrarendezéséig jut el, A troumatikus léthelyzetből, a halálos betegség tudatából adódó felismerések belevilágítanak az addig rejtett összefüggésekbe. Anna, szüleire gondolván, megérzi, hogy saját kiszolgáltatottsága (amit betegként fokozotton él át), csak az elődök infantilitásának mintáját követi. „Talán egy soha fel nem nőtt gyermeket temetnék itt, gondolta a ravatal mellett állva," amikor anyját ^temették, s apja bábu-voltát így fogalmazta meg: „valakik bajuszt ragaszottak félénk ajkai fölé, valákik fazonra nyírták a haját, beöltöztették, vállbojtokat tettek rá, háborúba küldték, kitörölték szeméből a biza- dóst, valakik oltár elé vezették, apává tették, ... dolgozni küldték, elnémítottak és eltemették.” Ezekben a felismerésekben önmagára ismer, saját bábu-voltát éli meg itt, s ezen a ponton a kisregény.ikilép egy egyedi asszonysors ábrázolásának kereteiből, és egy társadalmi tipus patológiájának diagnózisává válik. Hiszen Annában azt az átlagembert láthatjuk viszont, aki azért halmoz kudarcot kudarcra, azért az ábrándozásban, a tervez- getésben éli ki magát, mert nem tudta elsojátitani a felnőtt társadalom működési normáit. Ennek oka, persze, nem csupán az egyes személyben keresendő, hanem abban a társadalmi, politikai rendszerben is, amelyik hazánkban (Hankiss Elemér mottóbeli tanulmányának megfogalmazása szerint), azt szolgálja és erösiti, hogy a társadalmi és egyéni infonti- lizmust okozó „struktúrákat, intézményeket és tudati beidegződéseket örököljük évszázadok óta, nemzedékről nemzedékre ót". Ez az átörökítés a regény gerincét alkotó, elmúlt négy évtizedben különösen erősen és hetékonyan működött. Ezért az a betegség, amibe a hősnő sodródik, az én értelmezésem szerint nem csupán az ö egyéni patológiája, hanem a társadalomé is, s a válság és a romlás tünetei nemcsak az ő életútját tetőzik, hanem a jelen közállapotait is uralják. Hallama Erzsébet könyve nem erről az általános kórképről szól, de lehetőséget ad erre az értelmezésre. Ez is jelzi az Írói érzékenységet, a társadalmi folyamatok árnyalt leképezését, azt, hogy a szerző olyan hősnőt választott, illetve alkotott, akinek sorsa a közösség sorsát is modellálja. A lakoni- kus stílusban megirt könyv inkább jelez, mint részletez, többnyire pillanatképekben, s nem leírásokban tárja elénk Anna belső világát, s az azt determináló elmúlt évtizedeket. Az ábrázolás írói eredetisége az, hogy az elbeszélő eltűnik a hősnőben (noha, mindvégig harmadik személyben beszél), és a regény világa Anna személyes világaként, ide-oda kalandozó gondolatainak tükreként jelenik meg. Az elemző szem számára azonban nyilvánvaló a szerkesztés, az ellenpontozások, fokozások, kihagyások íróilag tudatos volta. A válóperében gyerekeitől elválasztott anyának a szerző haladékot ad: a műtét sikerül, s talán emberi kapcsolatai is rendeződnek. A könyv mottója azonban figyelmeztet: „Kegyelmet nem kapott, csupán halasztást. .(Magvető, Rakéta Regénytár, 1989.) P. Müller Péter Részlet a kiállításból
