Dunántúli Napló, 1989. április (46. évfolyam, 90-118. szám)

1989-04-22 / 110. szám

Nádas Péter - Vidovszky László Jelenet az előadásból Fotó: Tóth László Találkozás A PNSZ és a Harmadik Színház közös bemutatója Nádat Péter 1942-ben szüle­tett Budapesten, de már jó pár éve Gombosszegen, a negyven­négy lakosú zalai kis faluban él. 1986-ban megjelent Emlék­iratok könyve c. regénye — mint mondja a maga 95 de­kájával az év második „leg­súlyosabb" szépirodalmi kiad­ványa volt. Esterházy 1,3 kg-os Beveztés a népirodalomba c. munkáját követte. - Az öngyil­kosság magyarországi elterjedt­ségével foglalkozó kutatók meg­állapították, hogy világelsősé­get jelentő számadataink fur­csa megoszlást mutatnak: a hajdani török hódoltsági terü­leteken lényegesen magasab­bak, mint az ország más ré­szein. Az emberi viselkedés törvény­szerűségeit kutató humán eto- lógusok kimutatták, hogy már a megszületést követő első órák­ban a csecsemő megkülönböz­teti az emberi arcot, sőí, utá­nozza a mimikát, grimaszokat. Arckifejezésünk számos jegye olyan genetikai kód hordozója, mely biztosítja, hogy a világ bármely embere számára ugyanazt a belső történést köz­vetítse. - A kommunikáció-el­mélet leszögezi, hogy az „üze­net" nemcsak attól függ amit mondunk, hanem attól is aho­gyan mondjuk. És függ a kö­zegtől, valamint a „vevő" elő­zetes ismeretanyagától. Az előbbi közlések egyedi igazságtartalmuk és informá­cióértékük ellenére, látszólag teljesen kuszák, és semmi ösz- szefüggést sem mutatnak Ná­das Péter Találkozás c. szín­padi műve bemutatásával. Pe­dig mindegyik racionálisan kö­tődik Nádas szuverén világú, drámaiatlan dramaturgiájának hátteréhez Aj 1979-ben ír!Ta­lálkozás a Takarítással és a Temetés sei, dtámoi trilógiát al­kot. A Takarítás győri és egri, a Találkozás Pesti Színház-be­li (1985) bemutatójával kap­csolatosan ritka egyöntetű kri­tikai visszhang alakult ki: a művek értékeinek és a meg­valósítás fiaskójának szembeál­lítása. (Ruttkai Éva évekig küzdött érte, készült rá, míg eljátszhatta a Találkozás Má­riáját!) Mi az a „titok", ami ezt a kiáltó ellentmondást szül­te, mi az a kulcs (ha van ilyen), amivel a dráma színházi tör­ténéssé formálható? A pécsi bemutató ismételten felveti eze­ket a kérdéseket. Az alaptörténet egyszerűkét generáció életútjának közös csomópontja, mellyel az egyik szembesülni akar, a másik pe­dig megtisztulni tőle: az asz- szony tolálkozik egykori szere­tője és egyben vallatótiszt­je —, fiával. Az „információ- csere" hozza meg a közös ka­tarzist: Mária öngyilkosságát, o fiú számára a nyitva hagyott esélyt. Nádas azonban nem generációs drámát csingl, és nem is az 50-es évekről mai eszünkkel alkotott ítéletek ér­deklik. A mát boncolja, az itt, és most élők létezéspszicho­lógiája és -biológiája, a ki­mondhatatlan és megrajzolha- tatlan belső történések és ezek rugói a tét. („Fiatalember: Amit mondok, azt nem gondo­lom, amit gondolok, azt nem mondom.") Ehhez keresi az esz­közöket, ennek megjelenítésé­hez tartja erőtlennek a klasszi­kus és avantgarde dramatur­giát egyoránt. Sietős korunk­ban, a thrillerek és horrorok üteméhez szokott nézőt az idő, a csend, a terjedelem szinte erőszakos jelenléte vágja mell­be (vagy nyeri meg), a kávé­főzőből felszálló illat, vagy a széttört pohárból szétfolyó fo­lyadék intenzív borszaga, va­lós időben árad szét a térben és a nézőtérre »szinte rófeszü- lő. rövidült perspektívájú szo­bában, annok á metakommuni­kációs rendszernek kellene ré­szeseivé válnunk, mely a két szereplő belső történését úgy tárja fel, hogy ennek domi­náns részét ne azt, „amit mond", megszokott kényelmé­ből realizáljuk. A kimondott szavaknak itt legalább annyi­ra „hangzási" funkciójuk is van, mint tartalmi, s a művel egybeépülő Vidovszky-zenével rímelnek. A vállalt érzelmek csakúgy, mint az érzékiség, en­nek a rendszernek, kompozíciós módszernek fontos részei. És azok a melodramatikus és szer- torfásdrámai elemek is. Nádas drámai művei szín­játszásunk számára kétségte­len kihívást jelentenek. Értéke­ik csak a megszokottól eltérő, Magyarországon hagyomány és példa nélküli játékstílussal tol­mácsolhatok. (Molnár Gál Pé­ter fogalmazásában: érzékeny elegye a színésznek, mint de­monstrátornak, és a színész­nek, mint mágusnak.) A Vincze lános rendezte pécsi előadás feltétlenül helyeselhető szán­dékkal szüléién. Ä iTÍOi ínűgyűf színháznak, a mai magyar kul­túrát vállalni akaró városnak ezt a kísérletet meg kell ten­nie. Sebők Klára Mária alak­jában, maximális alázattal és fegyelemmel igyekezett megva­lósítani a merőben új játék- kultúrát kívánó feladatot. Ez segítette hozzá, hogy olykor szinte fizikailag éreztük saját mélységeiből kiásott fájdalma valóságát. Puskás Tamás szándéka ellenére, de kívül moradt ebből a játékból. A szerzői utasítások aprólékos követése sajnos, csapda is le­het, ha nem történik meg a nádas! világgal való azonosu­lás. V. Pachmayer Ilona (hár­fa), Ódor Veronika. (hegedű), és Balogh Jenő (ütőhangszer), nagy játékintenzitással azono­sultak a szokatlan feladattal. A díszlet és jelmez Werner ló- zsel munkája volt. Szilárd István Leveleskönyv - Déry börtönleveleivel Két pécsi nyerte se is van a Liget pályázatának A hét díjnyertes pályázat kö­zül kettőnek a szerzője pécsi — árulták el a Liget című iro­dalmi-ökológiai folyóirat alapí­tói és szerkesztői, Levendel Jú­lia és Horgas Béla, akik nem­rég Pécsett néhány órára a Délszláv klub vendégei voltak. P. Müller Péter irodalomtör­ténész, a Janus Pannonius Tu­dományegyetem Tanárképző Ka­ra irodalomtudományi tanszé­kének adjunktusa, és Tóth Ká­roly, a pécsi Kodály Gimnázi­um tanára, a folyóirat téli szá­mában közzétett pályázatra je­lentkezett az egész-ség foga­lomkörét elméleti igénnyel ér­telmező pályaművel. A tíz-tíz­ezer forinttal jutalmazott esszék természetesen a Ligetben is ol­vashatók lesznek. A sajnos, ke­vés érdeklődőt vonzó író-olvasó találkozón elmondták azt is, hogy a Téka Könyvkiadó gon­dozásában az idei könyvhétre várható a Liget Levelesköny­vének a megjelenése, amely kortárs és közelmúltban el­hunyt írók dokumentumértékű, esetenként irodalmi-esztétikai szempontból sem elhanyagol­ható jelentőségű leveleinek gyűjteményes válogatása, 1956. és 1988. között születtek - köz­tük olyan ritkaságokkal, mint Déry Tibor börtönlevelezése, a felesége amnesztiakérelme, majd az erre adott válasz. De Cs. Szabó László, Zelk Zoltán, Örkény István neve is garancia arra, hogy ez a ritkán könyv­piacra kerülő, jobbára csak folyóiratokban felbukkanó mű­faj, fokozott érdeklődést kelt­sen, s talán még kevés is le­gyen az a 20 ezer példány, ami a boltokba kerül. Tartalmában szeretnék frissí­teni a jövőben a Hazafias Nép­front támogatásával megjelenő Családi Kalendáriumot, és is­mét szóltak - mint erről már a televízióban korábban nyilat­koztak -, a Liget előállításával, terjesztésével kapcsolatos gon­dokról is. A tízezer példánybjn megjelenő Ligetre háromezren fizetnek elő- fele-fele arány­ban vannak fővárosiok és vidé­kiek, míg a posta 2 ezret terít J Budapesten és ötezret más vá- ! losokban. Az igazi vonzerőt természetesen olyan tervezett és várhatóan meg is jelenő szer­zők és írások jelentik, mint Konrad Lorenz munkatársának az Egyesült Államokban élő Festetich Antalnak ökológia és emóció címmel írt tanulmánya, vagy Ágh Attila, Nyiri Tamás és más szerzők munkái. Ugyancsak rövidesen, a ; könyvpiacra kerül Levendel Ju- j lia, „Szabad vagy" című re­génye is a Magvetőtől. Az 56- os eseményeket is felidéző, tar­talmáról egyébként a közel­múltban a rádió Vasárnap1 Újság című műsorában már nyilatkozott az írónő. B. R­Mindig más 1. Bronzszínű sötét terpeszke­dett a szobában, „A szoba!" - gondolta'Edgár, aki fölöltő­ben ácsorgott a méregmintás szőnyegen. Megint hazaérke­zett. Süllyedést érzett,_ határo­zottan látta maga előtt, hogy a süllyedés kerek, fémes esiI- legású. Csalóka dolog: visszaérke­zett a lakásba. Ahová csukott szemmel is eltalál, nem gond sötétben kiigazodnia a szom­szédos sikátorok útvesztőiben. Van kopukulcsa! - lélekben fölnyögött: a mogyarázat or­dasmód fölfalja a sejtést. Vé­giggondolni a lépcsőhózat, a pokol e csöppet sem hétköz­napi megnyilvánulását. A ka- pudöndülést képtelen fölidéz­ni. HolI hangokat, de ezek vé­konyabbak, mint a csikordulós, és túlzottan távoliak. Ha han­gulata egy nagy torony lenne, kések harangoznának benne. A kapualj sötét, a villanykapcso­lót nem találni. A házmester csuda pofa. De jobb elkerül­ni Ajtaja nyitva, éthordóból eszeget, nadrágja fölcsiptetve. Biciklivel jár szódáért. Sárga kockakövek. Az udvar. Formá­ja megállapíthatatlan, beszö- gellések, sarkok minden irány­ban ... - Edgár a díványon ül, lába keresztbevetve. Nem gyújt rá. Mindenre emlékezik. Ezt az utat már nagyon sokszor meg­járta, napohto megjárja. El­megy (abban a pillanatban mindig úgy tűnik: ha ezt vá­lasztja, nincs más választása), valahol máshol van, de az időről képtelen pontos elszá­molást adni. A helyekre, hely­zetedre többnyire az illik, hogy „hasonló". Aztán a nop bizo­nyos szakaszában visszatér a kiindulási helyre. Mire följuta második emeletre és végigbot­ladozik a sötét folyosón, mire jut? » Megfordult, Káposztás elv- társ éppen kijött a toaletről. Eléje lépett. A folyosó kövei hófehérek voltak, a fail váll­magasságban olajjal lefestve, vékony sárga szegőcsíkkal. Sokszor hallotta, hogy a folyo­sók ilyenek. Az ablakok egy­mástól távol. A helyzet — hogy ó itt lenne — már-már kilá- tástolannak tűnt.- Káposztás elvtárs, enge- delmével... Órákig várakozott. Azt hitte, tudja, miről van szó, mért is jött ide, mi ez az épület, le­föltűnő lépcsőivel, végigszántó folyosóival. t Káposztás elvt...- Igen, igen - Káposztás elvtárs fehér zsebkendőt halá­szott elő a zsebéből. Gyűrött s eléggé viharvertnek tűnő zsebkendő volt ez, de Káposz­tás elvtársat ez nem zavarta a szójtörölgetésben.- Az az igazság, Káposztás elvtárs ...- Hogyne - szólt fojtott hangon Káposztás elvtárs a zsebkendője mögül. A folyo­són ajtók nyíltak és csapód­tak. A havas falakon rőt sá­vok jelentek meg.- Bátorkodom megjegyezni, hogy igazság szerint. . .- Tudom — hallatszott Ká­posztás elvtárs szájából, omit teljesen telegyömöszölt a zseb­kendő'el, szőrös ujjaival csak tűrte a zsebkendőt a szájába, szemei kidülledtek, halántéka remegett.- De valóban . . . Nekem ez nagyon fontos ... Ne képzelje, hogy ...- A világért sem - hang­zott valami rikoltásféle Káposz­tás elvtárs torkából. Ujjait csuklóig a szájába nyomta, rágott néhány lassú ütemet, majd végképp legyűrte a zseb­kendőt. Arca egyszerre szabá­lyos formát öltött, megnyugod. ni látszott. Kezével óvatos mozdulattal végigsimított ko­paszodó fején. Edgárra né­zett:- Bízza csak rám. Elintézem - azzal intett, s belépett egy nagy, fekete, párnázott ajtón. A hivatal mozdulatlanul he. vert, mint egy kioperált szem­golyó. 3. ül a fotelban, állát tapo­gatja. Nem tett jót a délutáni borotválkozás, valóságos nyú­zógép az a masina. Fellini fe­lesége jutott eszébe az Or­szágúton című filmből. Zam­pano megveri. A szemközti ablakból néz valaki. Az a fél­emeleti W.C. ablaka. Keskeny és koszos. De tisztább, minta felette lévő. Óraütések hallat­szanak a polcról. Az ismétlő­dő, innen-onnan származó reccsenések és pattanások sze­mernyi esélyt sem hagynak a hitetlenkedésnek. Valamelyik szent írás azt mondja: „Mert amidőn elkövetkezik, ami rég megjósoltatott, valójában sem­mi különös nem fog történni'- Hát, csak a kulcsokra vigyáz­zon az ember, mert még oda sem jut be, ahol tudomása szerint otthon lenne. Lassan kisötétedik. A fotel karfája. Látja a könyvespolc szélét. A lyukacsos szürke ká­vét a tenger mellől hozta. ^ messzi északon sűrű szelők fújnak. Hány csatahajó sül­lyedt el ott a háborúban! utazás, akkor. Nincs képe visz- szamenni. Egy halványzöld utazás, olyan, akár egy rég1’ szép patikai üveg. Szüksége lenne valamire, hogy az ujj0' ne ilyen idétlenül álljanak, hogy legyen ereje nyakkendő1 kötni. Rá se hederítsen 0 szemhúnyás iszonyatos voltófO ünnep legyen! Hajlamos a képzelődésre. ^ fogfájás és a sok egyéb, of’1 belőle fakad. Ahogy szíde1' mesztő hangon képes beleszól­ni a telefonba: ő, a rendőr- viccek kifogyhatatlan bajnok0 Éhes. De még nem áll föl. ^ fene egye meg. Valójában az égvilágon se"' kire sem tartozik. Csak hajl^ mos azt hinni, hogy ami a*0’ volságok között van, az való mi más. De mégis olyas"1' aminek az érintése nem lekö­tetlen. Nagy magyarázkodás­Méhes Káról? Bényei József Lángolt a víz fölött a nap. Szin­te szemlátomást olvadt a folyó, szürke homokdombok bukkantak elő a mélyből, s a ladik lassú vonulása mutatta, hogy oz eve­zők o meder alját kotorják. A víz­parton óriási tölgyek és fűzfák. Idehúzódom alájuk, így ebéd után jólesik lepihenni, élvezni a semmittevés örömét. Előbb egy kutya jön odo a pok­rócomhoz. Füttyentek neki. Barátságos. Szürke korcs, szimatol, ennivalót keres. Mikor a gyerekekhez is kö­zelebb ér, alvó arcukhoz bújna, el akarom riasztani.- Isz te! - jut eszembe a régi kutya riasztó. Nem érti. Vagy nem akarja. Csak elmozdul ütésre lendülő ke­zemre is, arrébb dobja a dere­kát, de marad. Megnyugszik. Le­ül.- Nem bánt az, kérem - hal­lom hirtelen hátulról, öreg ember jön, olyan falusi-féle, ruhája tisz­ta, de régi és olcsó. Bakancs van a lábán, kezében olyan bot, ami lehet védekező fegyver is, valami hivatal jelvénye is.- Nem bánt az — jön köze­lebb. - Szelíd az kérem. Játszani akar.- Csak a gyerekek... - intek odo. Az öreg botot emel a kutyára, erre odább • somfordái, lefekszik egy óriási tölgy tövébe, kilökött nyelve pirosán mozog.- Ott én, uram. Megszolgál­tam a magam idejét.- Akkor akár otthon is elkelne a segítség - kötöm tovább a szót, hogy megnézzem, ki lakik a fekete kalap alatt.- Otthon? Kinek uram?- No. Csak nem agglegény?- Nem én kérem, hanem öz­vegy vagyok. Már egy jó eszten­ség1 * h o9\ ReW i sí gO Árnyék a u t i Az öreg leül. — Messziről? - kérdezi. Mondom. Aszott kis- arca van az öregnek, bajusza szürke pa­macs. Szemmel láthatóan társat keres a beszédhez, hasra fordul a füvön, fejét a két öklére tá­masztja, kalapját kicsit a szemé­re húzza. Felém néz. Muszáj visz- szakérdeznem. — Hát maga? — Én? Én vagyok itt a csősz- mutat a parkírozóhelyen álló ko­csikra, biciklikre, meg félmozdu­lattal a botra is maga mellett. — Megél belőle? — Megélni megélek. A nyugdí­jam mellett. — Hát már nyugdíjban? deje, hogy itt hagyott az asszony. Azóta aztán magam vagyok. Nyáron még jó is, itt a víz mel­lett. munkám van, emberekkel is találkozom. De télen ... Csapódik a keserűség a hang­jából. Érzem, hogy ereszkedik le mögöttem a vízre a délután ár­nyéka.- Hát a gyerekek? Először nem szól. Csönd van, már azt is hiszem, nem akar be­szélgetni, vagy másra figyel. Kö­rülkémlelek magam is, nem jött-e új kocsi vagy bicikli, nem moz­dul-e a kutya. De nyugalom van, csak a forró levegő mozog a víz fölött. ha'" szű'« m«" m09 25 ne"! cs «í r a*" tat"1 me$ ha de meí 1‘ me$ h o4 d°v lak'

Next

/
Thumbnails
Contents