Dunántúli Napló, 1989. április (46. évfolyam, 90-118. szám)

1989-04-15 / 103. szám

1989. április 15., szombat Dunántúli napló 7 fi DM politikai fóruma Néhány szó az „idegen ideológiák?"-ról sy, Bajcsy-Zsilinszky féltő fi­gyelmeztetéseit a germán faj- mítosz veszedelemről? - hogy csak a baranyai vonatkozá­siakat említsem meg. Bár, azt hiszem, abban az idő­ben nem annyira az ideoló­giától kellett félteni a ma­gyart —, mert ebben ugyan­csak dicstelen helyet kapott keleti eredete miatt -, ha­nem a hatalmi törekvésektől. Végül példának hozta fel — talán csak nem azt akarta bizonyítani vele, hogy az idegen ideológiák már akkor is hasznunkra váltak? — Szent Ist­vánt arra, hogy ő volt az, „aki a magyarságra rákényszeritett egy eddig tőle teljesen idegen ideo­lógiát, hagyományaival szöges ellentétben álló életformát, so­ha nem gyakorolt társadalmi berendezkedést. S nemcsak szép szóval, de karddal". Rá­ismerek az 1950-es években kialakított képre, amikor Ré- vaiék egyszerre akarták szét­rombolni Szent István eszmé­it, megtörni a nemzet önbe­csülését, az egyházat egysze-’ rüen a királyi hatalom és az uralkodó osztály kiszolgálója­ként bélyegezve, megindokolni a vallásellenes intézkedéseket. Ezzel párhuzamosan bizony­gatta egy-két „tudós", hogy a magyarság itt a Kárpát-me­dencében a szlávoktól tanulta meg a letelepült életmódot, a földművelést, az államszerve­zés tudományát, egyszóval az európai kultúrát. Ezt így azonban sem az azóta előke­rült hiteles adatok alapján, a mai, éppen a korral foglal­kozó európai szaktekintélyek, mint Györffy György vagy László Gyula, a neves régész, soha nem tartották vagy nem írták le. Mind a keresztény­séggel, mind a földművelés­sel és letelepült életmóddal, (pl. a házépítéssel, kender­munkával stb.) a magyarság nem Szent István korában ta­lálkozott és ismerkedett meg először, hanem jóval koráb­ban, még a Fekete-tengertől északra lévő területeken. Minderre bő bizonyító anya­got olvashatnak az érdeklő­dők Györffy György Szent Ist­vánról szóló monográfiájában vagy László Gyula eredmé­nyeit reprezentatív kötetben összefoglaló művében, az „Ár­pád mépé-ben". Ha itt, a Du­na mellett és akkor az ez­redfordulón sajátítottuk volna mindezt el, mint azt Bodó László föltételezi Révai alap­ján, akkor a földműveléssel, kertészkedéssel, gyümölccsel, szőlővel, házzal, egyistenhitre valló, fejlett vallási képzetek­kel kapcsolatos szavaink nem bolgár—török, kazár és kau­kázusi eredetűek lennének, hanem valóban szlávok, lati­nok és németek. Ilyen szava­ink is vannak természetesen, főként egyhózszervezeti és tár­gyi anyagot illetően, hiszen valóban az egyházat Szent István szervezte meg, (templom, oltár, püspök, kereszt stb.), de nem karddal, mert erősza­kos térítésre, sem mártírhalált halt hittérítőkre nálunk nin­csen adat. Az úgynevezett po- gónylázadások Szent István korában és Péter király idejé­ben - politikai - hatalmi" harcok voltak: illetőleg az idegenek ellen lángoltak föl. Kérem, vegye elő az idézett könyveket, s győződjön meg belőlük erről, bőséges bizonyi- 1 tó adatokat sorolnak fel. Ha e szigorúan tudományos szak­könyvek olvasásától idegen­kedne, éppen e tárgyból, te­hát mennyire volt idegen a magyarságtól a kereszténység és a kultúra, röviden össze­foglalást is készítettem a Honismeret 1988. 6. számában és bővebben kifejtettem a Hitel 1989. 4. számában. Arról is tudnék vitázni, hogy mennyire volt a magyai' történelme során demokrati­kus. Mindenesetre a közép­korban a sokszínűség, a más­ság elismerése valamifélekép-'“ pen a demokrácia előfutára. Ebben pedig nemcsak Szent István Intelmei, hanem törvé­nyéi messze humánusabbak, csaknem forradalmiak voltak ,a többi európaihoz képest. Szent László törvényei az egyetlenek Európában, melyek elismerik a zsidók és moha­medánok szabad vallásgyakor­latát — egy keresztény ország­ban. Folytathatnám a tordai országgyűlés ugyancsak Euró­pában első, a vallási pluraliz­mus törvénybe iktató példáját és még sok mást. A szenvedéllyel vitatkozók­kal szót tudok érteni, a maga igazának tudatában fölényes gúnyolódóval, a cinikussal már kevésbé. Ez a hang nem szol­gálja a közmegegyezést és azt az óhajt, hogy vissza kell1 állítani nemzetünk önbecsülé­sét. Andrásfalvy Bertalan Bodó László a március 16-i Naplóban szigorúan megrótt -, hogy „modern" keresztes lovagként „csúsztatásokat és ferdítéseket" keverek jobbító szavaim közé. „Aki ma szól, nem árt, ha legalább annak a népnek a történelmét isme­ri egy kicsit, amelyre hivat­kozva oly ékesen keveri az igaz szót a hamissal." Most is sajnos úgy járt el, mintegy gyűlésről hozott tudósításkor: néhány szót kiragadott önké­nyesen és azt a maga mód­ján értelmezte. Március 14-én, este a ma­gunk felelősségét hangoztatva nem „óvtam az idegen ide­ológiáktól" népünket, bár er­ről a témáról, hogy történel­münk során kik, mikor és mi­lyen sikerrel próbálták a ma­guk, másutt kialakult „ideoló­giáikat" az országra kénysze­ríteni a Habsburgoktól kezd­ve Rákosiig, tanulmányokat le­hetne írni. Azt mondtam, hogy a magyar, nevet — Petőfi so­rait idézve: „a magyar név megint szép lesz" sohasem az idegen hatalmak mocskol­ták be, hanem mi magunk. Mégpedig ügy, hogy közülünk számosán megnyergelték eze­ket az ideológiákat, s ezen a címen indokolták meg, „tör­vényesítették" uralmukat. Nem a világ keletkezéséről vagy a termelőerők fejlődéséről szóló elméletekről van szó, hanem arról, hogyan indokolták meg egyesek tudományosan politi­kai ellenfeleik elpusztítását a koncepciós perekben, a kulá- kok, az osztályidegenek, a nacionalisták, a klerikálisok, a revizionisták stb. elhurcolását, üldözését, jog- és vagyonfosz- tását. A haszonleső, meggyő­ződés nélküli, hatalomra vá­gyó kiskirályokról és a buz­gó, szolgalelkű végrehajtói­ról volt szó - világosan. S el­ítélem az önző közöny és. gyávaság minden formáját is, mellyel mi szótlanul, vagy nem kellő eréllyel tiltakozva eltűrtük, hogy közülünk so­kakat keletre vagy nyugatra hurcoltak el. Ha ezt is meg­hallotta volna, talán nem ve­ti a szememre, hogy elfelejt­keztem e beszédben emlékez­ni a fasizmus áldozatairól is. Abban is vitatkoznék vele, hogy „ötven évvel ezelőtt nem féltették ennyire a magyarsá­got az idegen ideológiák­tól" . . . Olvosta Fülep, Illyés, Kodolányi, Kiss Géza, Talpas­TISZTELT BODÓ ÚR! A Dunántúli Naplóban 1989. március 17-én, pénteken meg­jelent, Idegen ideológiák? cí­mű cikkéhez kívánok hozzá« szólni. Ebben az országban, az el­telt évtizedekben mindent el­követtek annak érdekében, hogy minél többet feledjünk el történelmi múltunkból. Ebbéli igyekezetükben egyesek odáig mentek el egy időben, hogy Magyarországon a magyar történelmet törölték a kötele- *ö érettségi tantárgyak sorá­ból. Mindenféle szerveződéstől *öggetlen magyar ember va­gyok. Mindig felháborított az, fia a történelmi igazságot el­hallgatva, a tényeket elfer­dítve tárták azt az emberek elé. Ezért is háborított fel cikkének mind a hangvétele, mind pedig az a módszer, ahogyan ön, a negyvenéves gyakorlatnak megfelelően, a történelmet eltorzítva, egyes tényeket elhallgatva azokra hi- vatkozik és azokkal érvel. Ön lei rjo azt, és sajnos '9az, hogy egy magyarságtól valóban idegen ideológia mil- . fiákat juttatott koncentrációs 'óborokba, de azt elfelejti megemlíteni, hogy ugyanakkor----------------------------­- «---------------------------­Eu ropa egy másik országá­ban egy másik ideológia az ottani becslések szerint 40 millió embert gyilkolt le. ön említi a zsidóság kipusztitását. de azt nem említi, hogy nap­jainkban egy szomszédos or­szágban, egy nagyon ismerős ideológiát vallók a magyar­ság megsemmisítésén fáradoz­nak. Igaz, a Német Nemzeti Szocialista Munkáspárt által alkalmazottnál finomabb mód­szerekkel. Hivatkozik a Don- kanyarban elpusztult magyar katonákra, de mélyen hallgat azokról, akik 1968-ban, bár számszerűségében az előbbi­ekhez viszonyítva elenyészően kevesen, de egy másik ide­gen hatalom tőlünk idegen érdekeiért, idegen országban pusztultak el éppen olyan értelmetlenül, mint az a sok másik az oroszországi hómező­kön. ön nem átallotto Szent Ist­vánt is személyében kikezdeni, mondván, pont Ö volt az, aki idegen ideológiát kényszerített rá az akkori magyarságra, akár karddal is.” De, figyel­men kívül hagyja: az az ide­ológia, az akkori Európa ide­ológiája volt és annak elfoga­dása az egyetlen lehetséges út a magyarság megmaradása érdekében. A nagy király egy szétzüllött törzsszövetségből egy erős államot alkotott annak az ideológiának a segítségé­vel. Szent István az akkori Európa legnagyobb hatalmá­nak állt ellent, nem fogadta el annak jelvényeit, és ala­posan elporolva a Vértesben annak hadseregét. Szent Ist­ván nem egy idegen hatalom érdekében és irányításával cselekedett, míg egy másik ideológiát a nemzetre erőite­tők igen. Itt Nyers Rezsőre, az MSZMP PB tagjára hivatko­zom, aki 1989. március 15-én, az ünnepi beszédében elis­merte azt a köztudott tényt, hogy évtizedeken keresztül . a magyar kormányt egy idegen ország fővárosából irányították. Milyen ideológiáktól kell óv­ni a magyar nemzetet? Amenyiben ön tárgyilagos, történelemhű cikket ír, úgy sa­ját maga is rájöhetett volna. Vagy netalán rá is jött? Egyetlen mondatával azon­ban teljes mértékben egyet­értek és vele azonosulok. „Aki ma szól, nem árt, ha leg­alább annak a népnek a tör­ténelmét ismeri egy kicsit, amelyre hivatkozva oly éke­sen keveri az igaz szót a ha- missol." Maráczy Tibor, Pécs, Alkotmány u. 75. lffalasz Az Idegen ideológiák? című cikkemben szándékom szerint csak arra vállalkoztam, hogy jelezzem: az, aki ma azzal próbál híveket toborozni ma­gának, hogy bizonyos eszmé­ket „idegennek” nyilvánít, az vigyázzon, mert a magyar tör­ténelem is igazolja, hogy nem lehetünk mentesek idegen ideo­lógiák hatásától. Erre soroltam „jó" és „rossz" példákat: arra, hogy sem az államiság, sem a szabadság, sem a demok­ratizmus eszméje (és gyakor­lata), nem törzsökös magyar találmány, hanem ha úgy tet­szik, „idegen”. Mint ahogy az a nacionalista köntösbe öltöz­tetett antikommunizmus is. Igen megtisztelő, hogy And- rástalvy Bertalan magára vet­te, mi több, csők magára vet­te e cikkem keresztjét. Jó lett volna, ha leírja, miért ismert magára soraimban, amikor én a leghalványabb utalást sem tettem személyére, a március 17-i (s nem 16-i), számunkban megjelent írásomban. Igazából el sem tudtam eddig képzel­ni, miért kellett volna reá gon­dolnom írás körben! A. B. feltételezi, hogy mást nem is olvasok, mint Révait, így kényte­len vagyok „olvosatlanul1' idézni Györffy György István király és müve című könyvének sorait a to­vábbiakban. Kezdetnek mindjárt o 128—129. oldalról: „A Könyves Kálmán alatt készült legendában olyan kemény szentist- váni Ítéleteket olvashatunk, ami el­lentétes az idealizálás folyamatá­val, és nincs mindig összhangban oz athleta Christi példaképpel. A belső ellenfelek legyőzésekor: „•*... a győztes király övéivel el­lenségeit legyőzve, részben levág­va, részben elfoglalva és megbilin­cselve győzelme jeleivel tért meg . . . a föld népe hallá oz ítéletet, me­lyet a király tett, és megrémült."" Tudjuk, sem a kislegenda, sem a Magyar Krónika megál­lapításai nem feltétlenül iga­zak. Aminek több oka, egy­úttal több tanulsága is van. Az egyik, hogy a történelem átértelmezése, átköltése nem sajátosan e századi, durváb­ban: a „történelemhamisítás" nem sajátosan kommunista cse­lekedet. Györffy szépen bemu­tatja, hogy a pillanatnyi poli­tikai érdekek szerint, már nem sokkal Szent István halála után, mikor és hogyan rajzolták át alakját. Természetesen másként, ha szenttéavatásról volt szó, s másképpen, ha igazolást ke­res, mondjuk Kálmán, a saját keménykezűségére. Természetes, hogy a magyar államiság sem csak Szent Ist­ván műve egyedül, mint ahogy a korona sem csak a feudális állam fejének éke, a magyar­ság mindenesetre már a ha­todik századtól ismerte szimbo­likus jelentőségét. Szent István semmiképpen nem lehetne ál­lamiságunk jelképe, ha édes­apja, Géza nem ismeri fel a letelepedés elkerülhetetlensé­gét, az európai rend, beleért­ve a kereszténység felvételét. Mint ahogy a szentistváni mű nem lett kész Szent Istvánnal - hosszú századok kellettek, míg az ország lakossága bele­szokott, beletörődött az „új” rendbe. Mindenesetre Szent István­nak is jutott az állam elnyomó funkcióiból gyakorolnivaló jócs­kán. „A keresitény térítés előfeltétel* a régi bálványok ledöntés* és a kultuszhelyek elpusztítása volt. Ezt a véres ellenállást kiváltó munkát nogyrészt Géza elvégezte, így Ist­vánra inkább csak o térítés, az egyházépités és o megfélemedett népnek a templomboterelése ma­radt." (I. ni. 177. „id.) Tehát nagyrészt és inkább csak, no meg a terelés. Mikor karddal, mikor nem. Ettől még igaza lehet. A. B-- nek, hogy révaista vagyok, csak ak- kor egy szegény jó, névtelen szer- is Révai ügynökének kellene nyilvánítania, oki az Altraichi Év­könyvben az 1003-as évnél ezt írja: „István magyar király sereggel ment anyai nagybátyja. Gyula ki­rály^ ellen: midőn őt elfogta fele­ségével és két fiával, országát erő- *•1 o kereszténységre hajtatta." Ig&n, kedves Andrásfalvy Bertalan, őzt akartam bizonyí­tani, hogy „idegen ideológiák” olykor hasznunkra voltak, mint például a Szent István nevével fémj tűzhető történelmi folya­matban, de azt is, hogy az „el­hurcolás", az üldöztetés, a jog- és vagyonfosztás „nem a szocializmus sajátja, hanem az államé általában - nem fel­mentve ezzel a szocializmus eszméjével visszaélőket bűneik alól, s nem elítélve a „forra­dalmi erőszak” alkalmazóit, legyen az akár Szent István is. De tudom, a két korszak kö­zött bármennyi analógia is vonható, mégsem ugyanaz a kettő. S nemcsak azért, mert a „feudalista forradalom" ál­dozatainak, üldözöttjeinek, jog- fosztottjainak jajszava nem hal­latszik máig, szemben az ötve­nes évek törvénytelenségeinek, az ötvenhat utáni időszak „fél­alkotmányos abszolutizmusá­nak" eleven emlékével — ha­nem mert közben mégiscsak eltelt ezer esztendő, s huma­nizmusában is érett valamelyest az ember. Bár éppen a XX. század cáfolja ezt sokszor, s nemcsak a sztálinizmus, a hitlerizmus, de bármelyik lé­tező demokrácia. Mert bár a demokrácia nem változatlan fogalom, minden esetben ma­gában rejtette ezen lehetősé­geket azóta is, s rejti ma is. A. B, nem azt olvasta, amit ír­tam -- visszaadom a labdát: ha­nem azt, amit kiolvasni akart, csakhogy rámbizonyíthassa a sztálinistát — némi eufémizmussal, révaistaként. Csak közben ő nem követne el ferdítést I Én például nemcsak azt tudom, hogy a pogány- lázadások politikai-hatalmi harcok voltak voltaképpen, hanem azt is, hogy amikor István (másodjára Gi­zellával), újból megsérti azt a hagyományosan magyar öröklési rendet, amit először Koppánnyal szemben rúgott fel Sarolta támo­gatásával, akkor szintén nem osto­baságból, szüklátókörüségből, ne­tán gonoszságból teszi Orseolo Pé­tert utódjául, hanem nemzetközi po­litikai-hatalmi harcok következté­ben, mégha ezen döntésével szaba­dított is; elég bajt és viszályt országára. Maráczy Tibornak is vála­szoltam már részint: például a történelemhamisításról. Ab­ban feltétlenül igaza van, hogy kár volt törölni egy időre a magyar történelmet az érettsé­gi tantárgyak sorából, külön­ben talán nem írná, hogy Szent István porolta el a Vértesben az akkori Európa legnagyobb hatalmát. Amikor István m.ég élt, 1030-ban, II. Konrád tá­madása Győrnél elakadt, a vértesi csata viszont 1051-ben történt, de akkor már I. And­rás uralkodott. Abban is egyetértek M. T.-vef, hogy Szent Istváh (no meg Géza), az egyetlen lehetséges utat válasz­totta népe megmaradása érdeké­ben. De ha azt kívántam, volna bizonyítani, amit M. T. kiolvasni vél, akkor nem Szent Istvánt hozom példának, hanem az inkvizíciót. M. T. ellenérvének ugyanis az a pandantja. De nekem eszem ágá­ban sincs azonosítani a keresztény­ség ideológiáját sem az inkvizíció­val, sem az erőszakos térítéssel, mint ahogy a jelenlegi demokráciá­kat sem a születésük körüli erő­szakos, s ugyancsak sok emberéle­tet kívánó, sok embert földönfutó kisemmizetté tevő, mára már szin­tén feledésbe merült, s mára már feleslegesnek is tűnő folyamatok­kal. Ahogy Istennek nincs kö­ze Brúnó halálához, úgy a marxiz­musnak sem a törvénysértésekhez — pedig hát mindkettőre hivatkozva történtek a borzalmak. Némi kitérő után vissza a ,,meghamisított" történelem­hez: annak a köztudott tény­nek, miszerint évtizedeken ke­resztül a magyar kormányt egy idegen országból irányították, mégiscsak előzményéhez tarto­zik, hogy nem a Vértesben, hanem határainkon kívül mi voltunk a támadók, a veszte­sek oldalán. A jaltai osztozko­dás elkerülhetetlen volt, mert a győztesek mindig a háborús tapasztalatok alapján gondos­kodnak jövendő biztonságukról, de megkockáztatom, némikép­pen másként alakul e térség ama néhány évtizede, ha Hor- thyék fékezni tudnak azon a kényszerpályán, amire Trianon terelte őket. Ha már az első világháborús részvételünk olyan volt, mint amilyen volt - szintén nem a Vértesben. Ki tudja, meddig kellene visszabontani a történelem szö­vedékét, hogy valódi választási helyzetet találjunk ennek a népnek! - de oz aztán a leg­igazságtalanabb, hogy a XX. századi történelemért kizárólag a kommunistákat tegyük bűn­bakká. Túl ferdítéseken, pontatlanságokon I Miről is van szó tulajdonképpen? Szerintem arról, hogy a szocializ** mus eddigi gyakorlatának sok vo­natkozásban jogos, de sok voná­sában igazságtalan elutasítása so­kakban a szocializmus eszméjének az elutasításával is jár. Ez még rendjén is: nem kötelező, hogy min­denki a marxizmust tartsa követen­dő, rendszerező elvnek, hogy a szocializmus legyen számára az el­érendő. De elutasítom, és harcolok az ellen, hogy a szocializmus- ellenességét valaki is rágalmazással, ferdítéssel indokolja, szándékosan összekeverve a jelenséget és lénye­get, okot, okozatot, egymást kizá­róként beállítva demokráciát és szocializmust. Elutasítom az ilyen nézete­ket, különösen akkor, amikor ma éppen az MSZMP teszi a legtöbbet egy valóban sok­színű, ténylegesen demokrati­kusabb Magyarországért. Eb­ben a folyamatban becsülöm az MSZMP-vel szembeni, vagy az MSZMP melletti ,,alternatív" szervezeteket, törekvéseket, amennyiben azok a demokrá­cia és nem a káosz felé segítik az országot. De személyek olyan törekvése ellen küzdők, me­lyek egy újfajta ,.demokrácia" jegyében azokat akarják kise­perni a magyar közéletből, akik saját mozgalmuk sokszor politikai-hatalmi harcok, törté­nelmi kényszerpályák diktálta, nem mindenben dicső gyakor­latán éppen ma tudnak és akarnak változtatni. Egy kötél ezernyi és ezernyi ele­mi kenderszálacskából sodródott. Felfejteni a kötelet, s egy elemi szálat kivenni belőle, s azt az egy szálat kinevezni kötélnek magának, ez nagy-nagy hiba. A honfoglalók, mint a kor kalandozó népei általá­ban, magukba fonták a legyőzött, a vezetőitől megfosztott törzseket, összeolvadtak a Kárpát-medencében talált, főleg szláv népekkel, mint ahogy összeolvadtak, összefonódtak azokkal a telepesekkel, akik ke­letről és nyugatról érkeznek hoz­zánk Gézától napjainkig. Az igy fonódott nép a magyarság. S a kötélpélda a demokráciára is igaz: az MSZMP már letett arról, s éppen saját belső folyamatai ál­tal vezérelve, hogy a saját szálát nevezze az egésznek. Az MSZMP ma azt ajánlja, hogy az ország politikai tényezőinek elemi szálai­ból fonjuk meg a kor lehetőségeire, előfeltételeire épülő, de vágyainktól sem elszakítható új közmegegyezést, a demokrácia ma legjobbnak te­kinthető kötelét. Csak éppen illúzióinkat kell köz­ben elhagynunk: azt is, hogy ebből a kötélből bárkik, igy a kommunis­ták is, kihagyhatok, s azt is, hogy a demokrácia ma több lehet, mint az állam hatalmának megszervezö- dése. További vitákban - és erre lehetőséget adnak a DN-la- pok nem ártana tisztázni, hogy ki, mit ért demokrácia alatt. Ma ugyanis sokan, sok­félét. Az én értelmezésemben a demokrácia az állam hata­lomgyakorlási módja, amely bi­zonyos anyagi-tudati állapo­tokhoz és feltételekhez kötő­dik. Régimódibban: a termelési viszonyok milyensége határoz­za meg a demokrácia minő­ségét. Nincsenek nagyon nagy illú­zióim ma az általában vett, nagybetűs demokrácia iránt. Kenyerünk kevés: igazságosan, mindenkinek egyenlően elosz­tani ma képtelenség. S nagyon nagy a veszélye annak, hogy új rend szerint, de éppen olyan igazságtalanul kerül majd elosztásra egy új „de­mokrácia" jegyében, mint mondjuk eddig a „szocialista demokrácia" eltorzult gyakorla­ta által. Ezt o veszélyt érzem azon megnyilvánulásokban, amelyek bizonyos, „idegen ideológiákat", következéskép­pen híveket, ki akarják zárni a közéletből. Mindemellett bízom abban is, hogy egy adott fejlettség, a „kenyérelőteremtés” ma adott szintjén is van választási le­hetőség, s minden eddiginél ■igazságosabban lehet elosz­tani a nem eleget. Hogy ne néhányon, ne szűk csoportok szabják meg, kinek mennyi jár, hanem a közmegegyezés állapodjon meg arról, hogy kinek mennyi juthat! S hogy az állom funkciója e közmegegyezés érvényesítésé­re szorítkozik. Bodó László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents