Dunántúli Napló, 1989. március (46. évfolyam, 60-90. szám)

1989-03-11 / 70. szám

1989. március 11., szombat Dunántúlt napló 9 Baranya megye képzőművészei a Pécsi Galériában Arról már régóta nem be­szélünk, hogy van-e esélyes összemérésl kísérlet, ami az általános krízis állapotában a magyar képzőművészetet men­ti a dekadencia vádjától. Fél­ve kockáztatjuk meg az állí­tást: az alkotásokat működte­tő energia és az eredetiség is sokkal inkább a kiürese­dés és lehalkulás, mint az új­rakezdés lendületét idézik, senki nem bújt ki a bőréből, nem változtatta lel kületét és készültségét. Pedáns kivitele­zés, személyes, feltétlen hi­telű mozdulatok, bővítetlen té- makinálat: a kiegyensúlyozott­ság és biztonság mitológiá­jának garanciái. És mégis gyenge látású illuzionistának kellene lenni ahhoz, hogy most a magyar képzőművé­szet Baranyára eső hányadá­ról, a Megyei Tárlatról azt mondjuk: nyelve nem túlbe­szélt nyelv, titkoktól sem men­tes ujjgyakorlat, kommunikáció a mai Európa számára. Mert a változatosság gyönyörköd­tetése és a sokféleség zava­ra közötti piciny különbség előjel, közvetett Ítélet egy­szerre. Az első fizikai és in­tellektuális feltöltődés, a má­sodik motivációvá emelkedő tétovaság, a tradíciót haj­szoló és azt kényszeresen purgáló önáltatás. A nagy seregszemlék alig képesek szabatosan kifejezni az alkotáshoz kötő viszonyok­nak minőség szerint eltérő változatait, és ha a rendezés megfontolása protokolláris névsorolvasás inkább, mint Ítélethozatal, értékélés, akkor ezt a szerepet egy szem kri­tikus csak nagy kockázattal fogadhatja el. A beszámoló ritkán válik* örömforrássá. A megyei tárlat pedig nem a belső érettség alapján kikény- szerített nyilvánosság terepe, hanem a földrajzdefiniálta együttlét érdekmentes szomo­rújátéka. Számolás csak és nem számadás. Számosán ta­lán éppen ezt felismerve ma­radtak távol a kiállításról. De nyugtathatja-e magát ma va­laki is a „kiszállás1* kisebb felelősségű alternatívájával? Ha a távolmaradás gesztus- értéke láthatatlan marad, mégiscsak a jelenlét és részvétel tekinthető morális tettnek. Az a tény természete­sen alig kivédhető, hogy egy döntően zavaros-vegyes, tra­díciótisztelő kiállítás áldozatá­vá ne legyen bizonyos mes­terművek minden mást lefoko­zó „agresszivitásának". Keserű Ilona 1988-as fest­ménye - a kiállítás rendezői­ben nem véletlenül volt ilyen késztetés - természetszerűen került a terem közepére. Telí­tettsége, személyes - zenéje, hangulati és intellektuális egy­ségét fokozó megoldásai vé­gül is ellentmondásokat oldó (bizonyára csalható) ízlésé­nek személytelen pallérozott- sága. Ami segit megállapíta­ni, hogy Dobóny Sándor fes­tett edényei valamivel rútab­bak annál, hogy szépek le­gyenek: hogy Colin Foster- től, a szobrásztól jobb lett volna plasztikát látni, hogy a föl kloriszti kus értékű vízfest­mény, Orsós Teréz műve mé­lyebb és igazi belső kapcso­latokat sejtet Szilágyi Szilárd nem csupán fotókból kellett volna a bútorművesek teljesít­ményeit megismerni. Jegenyés János színes üvegfala méltón tükrözte alkotójának kiegyen­súlyozott, analitikus karakte­rét. Ha nem is kerülhettek be a fotósok a kiállításra, mégis úgy tetszik, hogy az idei Ba­ranya megyei tárlat Körtvé- lyesi László jutalomjátéka. A kiváló fotográfus készítette a megyében élő képzőművészek egytől egyig találó portréit, megbízható emberismeretről, Kőibe Mihály Kompravárók című alkotáso szépségbe torkollnak. Biztos kézzel kiválasztott főmű. Ne­héz megfelelni egy ilyen mun­ka közelségének, ha admi­nisztratív célokon túli szándé­kok kérnek bizonyítást. Milyen rangot adjunk Bocz Gyula plasztikai (fricskának tetsző) ötletének, ha vele szemben Bencsik István tökéletes mű­gonddal faragott, emelkedet­ten érzéki és emellett ponto­san fogalmazó „Genezise" áll? Az öt-tízéves „fogások­nak"? És hogyan másképp, ha nem önértékükön mérlegeljük az egymással összehasonlít­hatatlan porcelánedényt, fa­játékot és táblaképet? Az önérték alapja pedig még mindig egy reláció, az alkotói életúton elfoglalt hely védelme csak. Meg a kritikus Edzőtermével és Súlyemelőjé­vel, Dechant Antal örvénylő, festett faszobraival. Csak a teljes elfogadás utáni furcsa feszengés hívta fel a figyelmet a „túl szép" megoldásokra. Erdős János képei a főfalon tökéletesek. Annyi bennük a mesterség­beli tudás, mint egy nyugati szoftwerben. De unalmasak. Nagyotmondó címük van (Rend, Nyilvánosság). Másutt meg a szándékot béklyózó ki­vitelezési hibák csüggeszte- nek. Meg az, hogy sokszoro­san visszaköszönnek a mű­vek. Láthatóan bizonyítva van: a megyei tárlatra nem érde­mes új munkával jelentkezni, örömet jelentettek az ipar­művészeti alkotások, bár hi­telesebb lett volna a kép, ha művészi együttműködésről árul­kodó hitvallásként. A tárlat késésről szól. A magyar és az európai képző­művészet legjava mór bejár­ta azokat a tereket, ahol most mi időzünk a művek társasá­gában. önmagunk lehetősé­geihez mérve a késést nem tekinthetjük drámainak. Euró­pa azonban egy emberöltő- nyire előttünk jár a helyzet kritikus felmérésében, a mű­vészet helyének önáltatástól mentes meghatározásában, morális küldetésének vállalá­sában és a nyugalomban, hogy egy európai életforma leválaszthatatlan összetevője inkább a kritikus kérdezés, mint a megalapozatlan állí­tás. Aknai Tamás- Befellegzett találkánk­nak, folyó! - üzenem a ke­rekedő széllel lemondóan, fölpillantva a rajokbgn érke­ző, bálnavadász hajóknál testesebb zivatarfelhőkre. Sajnálkozásom kedvetlen­séggé szikkadt, kicsapódik ar­comon, mint a só. Minek ro­bogni ilyen borulatban sze- relmetes folyómhoz? A kocsit az országút szélére kormányo­zom, kiszállok, rábízom ma­gam fuvarozó lábaimra. Egy­kedvűen követik az országúi­tól elkanyarodó dűlőutat, mely a domboldali kis sző­lők, pala- és zsupptetős prés­házak, földbe bújt pincék fe­lé visz. Se ember, se csatan­goló kutyák ugatása. Gazban hasaló, rám leső répa- és krumpliföldek, csetres, vete­ményes - figyelnek, mint egy birodalmukba hatolt felderítőt. Janicsárbajszú kukoricás vi- gyázzba állt hadrendje előtt haladok el - a had .súlyos ci- merbuzogányokkal, éles levél­tőrökkel fölfegyverzett. Rab­nak karóra kötözött szőlőtő­kék vánszorgó csapatai kar­nyújtásnyi közelben. Miköz­ben sóvárgó. folyom sudáran nyújtózkodik néhány kilomé­ternyire innen és lassan su- sogássá halkul partjaival foly­tatott locsogása.- Mi járatban?! - toppan elém a pöttöm ember várat­lanul. Mintha a bakhátas dű­lőét lapulevelei, labodái, szá­raz papsajtjai közül ugrott volna elő. Szemügyre ve­szem: az alacsony termethez képest komikuson zord arc, melyet napszitt, konya vadász­kalap árnyékol be. Az em­berke vállán kétcsövű puska. Hökkenten nézek le rá: hát ez ki? Gulliver vadászpuská­val? Vagy minden lében ka­nál Hüvelyk Matyi? De emberkém nem tágít mellőlem, illetve: a sarkam­ból, makacsul követ és szi­gorúan megismétli a kérdést.- Például hol? - kérdezi bizalmatlanul. összehúzott szemmel fürkész, pár lépéssel hátrább maradva.- Hol és mikor? - csattan a kérdés. Furcsa, de már egészen vál­laltiig ér, sőt, ahogy tovább megyek, éppen olyan magas, mint én, talán magasabb is.- Ott! - mutatok bizonyta­lanul a fehérre meszelt, dió­Arató Károly Elém toppan a pöttöm ember — Visznek a lábaim! — rán­tom meg somolyogva a vál- lam. Feleletem nem elégíti ki, szorosan mellém lép, gyanú­san méreget. — Nem láttam még errefe­lé! - hallom keményen lent­ről. Rápillantok, most már nem­csak puskája van, hanem sá­ros küllőjű biciklije is. S mint­ha fél métert növekedett vol­na. — Pedig sokat jártam vala­mikor itt. fák mögül elővillanó préshá­zakra. — Kié az a ház? És a mel­lette álló? Azt mondta, hogy sokat járt itt, eszerint isme­rős ezen ti vidéken. Kié a harmadik? Elsorolom a húsz év előt­ti tulajdonosokat, lányokat, fiakat, rokonokat, a hirtelen eszembe jutó ismerősöket. Tu­dom, hogy a felsorolás e pil­lanatban a nacionálém. Si­kerül általa igazolnom ma­gam; bizalmatlansága alább­hagy, de ő továbbra is szo­rosan a nyomomban. Megfordulok, bemutatko­zom. — De kicsoda maga?- Mezőőr vagyok. Mezőőr? Konya kalapban a táj kerékpározó lelkiismerete? Faggatni kezdem teendői felől, és ahogy hallgatom pattogó szavait, egyre világo­sabb előttem, hogy orvvadász­nak nézett. Mire a kocsihoz értünk, gyanúja végképp el- oszlik. Zavartan topog tévedé­se miatt, mikor búcsúzóul ke­zét nyújtva név szerint is be­mutatkozik, és pincéjébe in­vitál egy pohár saját termé­sű borra, mit köszönettel há­rítok el. Megszerettem a lapuleve­lek, labodák, száraz papsajt közül előbukkant embert: itt biciklizik most is e rá' emlé­kező sorok körül. Teszi-végzi kerülőit lelkiismeretesen nap- jaim dimbes-dombos mezőin, orvvadász bajokra lesve, iga­zoltatja lopakodó rosszkedve- met. Ha megérti tekintetem­ből a kimondatlan kérést, va­dászpuskáját válláról rögtön leakasztja, a borulatra sörét- lel tüzel, hogy impresszionista fényben találkára roboghas­sak kilencven kilométeres se­bességgel kedves folyómhoz. S ha előmerészkedik, fáradha­tatlan veszi üldözőbe — hogy e9yetlen lövéssel leteritse! - ° bozótosából kicsörtető ide­geskedést: perceinket, eszün­ket faló, kártékony vadat. Politika, irodalom. Magyarországon nem számút új­donsógnak, hogy az író-olvasó­találkozón politikáról beszéljenek a költővendéggel: az irók, költők akart-akaratlan közéleti szereplése napjainkig tartó hagyomány - ha a politikusok ezt nem 'is vették mindig jó néven. Természetes hát, hogy azon az estén, amelyre Lezsák Sándor költőt hívták meg a pécsi Nevelési Központ könyv­tárába, s ahol a házigazda bevezetőjében elmondta, hogy a nézők sorában sok MDF-tag ül, elsősorban a politikáról esett szó. Lezsák Sándor ugyanis a Magyar Demokrata Fó­rum egyik alapító tagja, húsz éve él Lakitelken, ott tanít, szervezett színjátszó csoportot, baráti társaságot és politikai találkozót. A résztvevők elsősorban erről kérdezték Lezsák Sándor elmondta, hogy a Demokrata Fórum előzményei mór korábban megvoltak, mint a hivatalos megalakulás: a ba­ráti társaságokban, az írók között, művelődési hazakban — a „Kádár-korszak elszalasztott esélyei" meggyorsították az ország jövőjéről egyformán gondolkodók egymáshoz való közeledését. Beszélt arról, hogy az MDF márciusi találko­zójával lezárul egy hőskorszak a 12 000 tagot számláló fó­rum életében és arrói is, az MDF nem alkalmas még arra, hogy pártként politizáljon. De készül erre. A beszélgetés majdnem három óráig tartott, s amennyire rokonszenves volt Lezsák Sándor higgadt helyzetelemzése, annyira nem volt az „a hatalom" címére el-eleresztett számos ironikus megjegyzése. Ám tény: ilyesmiben az MDF-nek is volt része egy időben „a hatalom" részéről. Messzemenően egyetér­tünk azzal, hogy „ne ar ingerültség, az 'indulat szervezze az életünket", aminthogy azokkal az elvekkel is, amelyek fontosnak tartják a fiatalok műveltségének, tájékozottságá­nak emelését a haza szempontjából. G. T. Biztos tehetséggel. A hármas tagolásnak megfele­lően több diaflex, 'különböző ve­títőgépek lövik, szórják, pergetik ki a képeket a vásznak négyszögére. Vasarely-rmitáció. Vasarely zölden, vörösen, kéken pulzáló földgolyószeme, a színek és formák geomet­rikus diabolikája. Lüktető zene — a kozmosz szívedobogása. Hatásvadászat? Az is, csak nem feltétlenül abban a rosszalló értelemben, amit szokványosán értünk ezen. Amíg a film, a filmművészet látványos esztétikai megdicsőülésé­nek árnyékában a „köztes” műnemek, műfajok minősítésén vitatkozunk - például a fotó, a gobelin, a karikatúra el­méleti egyenrangúsításán -, addig a közönség újabb és újabb kifejezési formáknak tapsol. Pécsett, a Művészetek Háza nagytermében - a hét elején — például Mánfai Györgynek, az életkora szerint az emberélet útjának felén járó alkotó diaporámáinak. Aki ezt a szegények mozijának is csúfolt műfajt biztos tehetséggel „emeli meg”, emeli ki a középszerűségből. Munkáival tavaly valósággal berobbant a szakmai köz­tudatba, amit tizeneay fesztiváldíj fémjelez. Köztük talán a két legértékesebb, amit a diaporama, a fotó egyik legran­gosabb európai műhelyéből, a belgiumi Mechelenből ho­zott. Itt egy alkalommal a fődíjak egyikét, majd a Nemzet­közi Fotóművészek díját nyerte el. Ennek is köszönhető, hogy a Művészeték Háza nagytermében Juna Zseni és Eifert János fotóművészek is az est vendégei voltak, és közös be­mutatóval lepték meg a nézőket. B. R. Bejártam Tolnát—Baranyát. Hétvégeken meg­változik a , táj di­namikája. Többszörösére nő szombat-vasárnapokon a ma- góngépkocsi-forgalom; az emberek rokon- és baráti láto­gatásra indulnak. A módosabbak határon túlra is, a nagy többség a tájegységen belül autózik. Neves történelmi he­lyen, múzeumok, emlékházak, tó'jházak közelében megáll egy-két jármű. A tájiban, egyik-másik panorámát gyalog megközelítve, már kevesebb. Sietünk. Az évek múlnak, a gyerekek felnőnek, anélkül, hogy szőkébb hazájuk legalább egy vagy két jeles pontját bővebben ismernék. Elsuhanunk értékeink mellett. Ennek a szemléletnek üzen hadat a Móra Könyvkiadó „Ezerszinű Magyarország" c. sorozata, amelyben neves írók, költők vállalkoztak arra, hogy a fölnevelő táj arculatát megrajzolják; népművészetét, műemlékeit, hagyományait be mutassák. E sorozatban jelent meg a Szekszórdon élő kiváló „lateiner" kultúrájú író szép szavú kötete Bejártam Tolnát- Baranyát címmel. A jó másfél száz remek illusztrációs kép­pel eíhalmozott könyv iskoláskorúaknak (ha én tanügyi ha­talom lehetnék), szöveggyűjtemény, magával ragadó segéd­könyv lenne- mind a földrajz, mind az irodalom és törté­nelem tárgyak megszerettetése ügyében. Szüleiknek pedig sokoldalú válasz a mit nézzünk?, mit láthatunk? e környé­ken kérdésre. A kötet, szinte észrevétlenül művelődéstörténeti áttekin­tést is ad a lengyeli kultúrától Paksig; el-elidőzve egy-egy tájrészlet szépségeinél; a termelési kultúra, a vérzivataros történelem századaival — és a poézissel átitatott falvak, kisvárosok megannyi fölrémlő vagy ismeretlen emléke, em­lékhelye köveinél, házainál szomorú kis 'koszorúktól ékes parasztportáinál. É-tól D-felé fe'mutatva: mit mondhat ne­künk ma Ozora, Mohács, Szekcső, Sziget, Csáktornya, W. E. Drámapedagógia. Kétéves drámapedagógiai prog­ramot hirdetett meg a Janus Pannonius Tudományegyetem, a Megyei Művelődési Köz­pont, a Pedagógiai Intézet és a Pécs Városi Tanács. Egye térni és főiskolai hallgatók, általános és középiskolai taná­rok, olyanok vehetnek részt a programban, akik érdeklőd nek a színház iránt, akik szereplőként, rendezőként, de fő­leg pedagógusként részt akarnak venni valamely amatőr színház munkájában vagy pedagógiai tevékenységükben fel akarják használni a színházat. (A drámapedagógiának ko moly szakirodalma van mór.) A kurzus két részből áll: egy elméleti felkészítő szakaszból — 120 órás tanfolyam, ennek elvégzése után drámarendezői bizonyítványt kap a hallgató — és produkciós szakaszból. A diákrendezők tanfolyamát az idén, a drámatanári tanfolyamot jövőre rendezik, ápri­lisban konferencián tárgyalják meg a drámapedagógia helyzetét a felsőoktatásban. A gyakorlati munka a Pécsi Egyetemi Színpadra építve folyik majd: a meglévő irodalom és saját kutatásaik alap ján a hallgatók feldolgozzák a színjátszás kezdeteinek for­máit (mágikus játékok, jeles napok, iskolai színjátszás stb.), majd a huszadik század megismerése után 1990-ben, 91-ben fesztiválszerű bemutatókat tartanak. — Az Egyetemi Színpad Paraszt Hamlet című produkciója is kapcsolódik e munkához. I. T. K R oilmen

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents