Dunántúli Napló, 1989. február (46. évfolyam, 32-59. szám)
1989-02-11 / 42. szám
&rtók László Valaki magában beszél Rövidülnek a nappalok 'alaki magában beszél 6z elefánt az kisegér kinek használ ha hazudok ° nyár forró és zárva, volt •adhatnám hogy mi mennyit ér külön-külön mindenki fél s hogy együtt is magam vagyok csak megtalálnám azt a szót csupa szappan és csupa vér alatta cirkusz és kenyér szólnak a finom rádiók istenek de hosszú a csók de hirtelen lesz itt a tél. écsi Gabriella Lehetőségek ‘^serves hallgatásaim közt IAGY-BÁTRAN "inusz fok van de mennyi minusz?l) RIOGATOK Helyik csönd az enyém, Helyik csönd illendő, Helyik csönd a hazug, Helyik robban azonnal, Helyikre várva-várni, Helyiktől kell rettegni, Helyik csöndet remélni, Helyik, melyik, melyik 11 a csönd, 'melyik végül is tver a hazámból?! ©Irőczi Éva Mint egyetlen túlélő... Mint egyetlen túlélő Pompejiben, úgy érzem most magam, l-ávakéreg alá bújtak a régi arcok, teszketve járok dermedt hamuban. Vagy én volnék a láva-álcás Pompeji halott, és csak ti éltek, °lcik ittmaradtatok? Pécs, 1988. december. 'öröndi Lajos tél van lelőtt madár zuhanása arcot torzító éles sikoly tél van kívül belül és nincs megváltás vergődünk tovább sziv-jégtorlaszokon Kultúra, pénz, nemzeti hagyomány Nemcsak szövetkezetpolitikai kérdés A Dunántúli Napló január 28-i számából értesültem Pécs egyik kiemelkedő néptánc- együttesének működtetési gondjairól. Ügy érzem, el kell mondanom gondolataimat a KISZÖV-székházban elhangzottakról, hiszen a felvetett probléma nemcsak szövetkezet- politikai kérdés. Közel huszonöt éve kapcsolódtam be néptáncosként az amatőr művészeti mozgalomba. Az évek múltával nemcsak bcidoq pillanatokat, de gyakran kétségbeesett kudarcokat is megéltem —, korábban mint táncos, később mint táncot tanító. Mindkét állapot gazdagított, sokszorozta erőmet, a mozgalomba vetett hitemet. Ezért kívánok most megszólalni. tatlan, nagyszerű élmény éri őket, a nagyobbak pedig, mert tudásszomjuk állandó kielégítése mellett, a bemutatkozás vágya is erősödik bennük. Egyszer ők is felnőttként szeretnének nagy együttes tagjai lenni, művészi színvonalon táncolni. Egy élvonalbeli néptáncegyüttes feladata tehát nemcsak a tánchagyomány őrzése, hanem alkotó közösségek teremtése is! A közelmúlt-igazolta, hogy Pécs városának dinamikusan fejlődő együttese a Pannónia. A zalai díjak, társként, a ,,Világ világossága" alapítvány létrehozása, az „örökségünk" című előadássorozat, és nem utolsósorban a külföldi helytállások az országos mezőnyben is előkelő rangot biztosítanak számára. Nagy veszteség érné a város kultúráját, ha az együttest lelszámolnák. Ha az ipari szövetkezeteknek nincs elég ereje a további működtetésre, akad-e intézmény, vállalat, gazdaság! társaság, amely felkarolná a Pannóniát? Ma, amikor élsportra és „bundára" mérhetetlen összeg terem, jut-e egy kevés nemzeti kultúránk ápolására, alkotó közössége működtetésére is? Gyakran hallani ma vezetőink szájából: „van mit tennünk nemzettudatunk helyreállításában". Hát íme, itt egy lehetőség. Molnár János néptáncoktató A Pannónia Táncegyüttes egy a sók közül, akiket a gazdasági prés szorongat. Néptáncegyütteseink — természetesen - a színvonallal arányosan pénzigényesek. Táncaink színpadi bemutatása gazdag kosztümtárat, élő zenekíséretet, koreográfusokat, utaztatást igényel. Ezt tagsági díjakból, műsorok bevételéből nem lehet fedezni, támogatásra van szükség. A problémát tehát eredendően a fÁnz hiánya okozza. Talán az ipari szövetkezetek is a csőd szélén állnak? Néhány éve még éppen az volt az igénye a fenntartó szövetkezetek szövetségének, hogy profi színvonalú néptánc- együttest működtessen. Büszkén vállalták a fenntartó kizárólagosságát. Most pedig azt kérdezik önmagáktól, szükségük van-e egy ilyen csoportra. Sokba kerül a külföldi kiküldetés - vetődött fel az' értekezleten. Vajon az utazásokra fordított 572 000 Ft-ot, mind az ipari szövetkezetek biztosították? A táncegyüttes ugyanis külföldi utazásain Pécs városát, Baranya megyét, de leginkább a magyar nemzeti színeket, népünk kultúráját képviselte. Kiss László, az OKISZ asz. tályvezetője igen röviden foglalta össze a táncegyüttes működésének jelentőségét. A nemzeti múlt őrzésén túl ugyanis óriási a vonzásköre egy néptáncegyüttesnek, s így van ez a Pannónia ecetében is. Pécsett nyolcéves kortol gyermekek százai ropják a táncot. A kisebbek azért, mert számukra meghatározhaMohácsi Regös Ferenc: Mesemotivumok (faliszőnyeg) Fotó: Várszegi Lászlá ' a kósza jók san, és o H t, de értheti szül.- tolmácsoltc ig az édesai íné. «pár Vivánc beteg karok k fel a ként kötetet emel erősített szál néhány k hont bogara: 'szterböl; Ko ■ saját szüli at láttam v 'isogott az l 'Uzls-járvány gyerek állít« lan, lám, túl' ’•orgalmasabb a könyvtáro 'leteket. - V akit? - i«“"1 v0i„ becsukjam |t„°'na a fiatal- • kapkodva: ne, hagyja nyitva, ha lehet, nekem jólesik. Rettegtem, hogy kinnreked a júniusi fény, s rámzárul a dohszagú könyvtárzug.- Engedjék meg, hogy bemutassam kedves íróvendégünket... - tétova, vékony hangon kereste a szavakat.- Hagyja, Erzsikém - torkollta le özvegv Kozma Lászlóné, — bemutatkoztunk már. Volna néhány kérdésünk - fordult hozzám. - Rajta, Marcikám - tette hátulról fia vállára a kezét. Kozma Márton kusza mozgása fölgyorsult, rekedt sípolását, bárhogyan figyeltem, nem tudtam megfejteni.- Azt kérdi, hogyan kell Írónak lenni •* tolmácsolta az anyja. — Hogy kezd hozzá az ember? Várakozóan függött rajtam a két barna szempár. Habogva fogtam a válaszhoz, anyaggyűjtésről, készülődésről nyökögtem, meg hát a belső késztetés, hogy ki ne felejtsem, az ugye nagyon fontos - a sípolás be- lémfojtotta a szót.- Marci azt mondja, sajnos, nem olvasott magától semmit. Neki Sien- kiewicz a kedvence, mi a véleménye róla? Kínlódva válaszoltam, régen volt a kezemben utoljára,' gyerekkoromban talán, de akkor, azt hiszem ..- Ö szereti a tudományos-fantasztikus irodalmat, Aszimov és Lem a példaképei, hát magának?- Igazság szerint nem ismerem any- nyira a tudományos-fantasztikus irodalmat . . . annyira semmiképpen, hogy . .- Marci azt mondja, ő is irt egy regényt. Szeretné tudni, hogyan kell kiadatni. A könyv egy űrexpedícióról szól a Tau Cetire. Nagyon kalandos. Gratuláltam. Érdeklődtem, honnan vette a témát, özvegy Kozma Lászlóné füzetet nyomott fia kaszáló kezébe.- Marci felolvasna magának egy részletet, ha nincsen ellenére. Itt a faluban nem érnek rá az ilyesmire az emberek. Még jó a primőr. Kozma Márton keze a papír érintésére mintha megnyugodott volna kissé; vibrált még, de már nem olyan hevesen. A fájó sípolás hosz- szú, leíró mondatok prózaritmusára váltott, a tarka otthonkás, kontyos asszony nyugalmasan állt a tolókocsi mögött, és fordított. A regényrészlet egy marsbéli férfi és egy Tau Ceti lány szerelméről szólt. Sem a Mars- sem a Tau Cetilakók nem hasonlítottak a földiekre, több kezük és lábuk volt, mint nekünk, vagy éppen kevesebb, a beszédük pedig még csak nem is emlékeztetett az emberi hangra: fütyültek, recsegtek, csikorogtak. Mindkét bolygó lakói helytelenítették a vérkeveredést, és üldözték a szerelmeseket, akik kénytelenek voltak végigbújdokolni a Galaktikát. Néztem kortársamat, s hallgattam a tolmácsolást. A paralízisjárvóny járt az eszembe, a szomszédgyerek, és újra Kozma Márton; ülhetnénk éppen-, séggel másképpen is. ö az én székemben, én az ő tolókocsijában, ülhetnénk úgy is. Csönd lett; szapora kaszálás ismét. Lassan beszéltem, nyögvenyelős gonddal válogattam szavaimat. Izgalmas, fordulato: történet. Elementáris képzelőeröre vall. Különösen a menekülést kapta el érzékletesen. A menekülés, az nagyon jó. Persze a többi is. De talán a menekülés a legjobb. Ki lehet adni? - kérdezte özvegy Kozma Lászlóné. Azt feleltem, hogyne, nyilván van olyan kiadó, amelyik kapva kap rajta. Kell lennie. " Kozma Márton hosszan hálálkodott. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb Sienkiewicz, Aszimov és Lem mellett emlegetik majd a nevét. Azt mondtam, szerintem nem kétséges. Sok sikert kívántam. Elköszöntünk. O ** zvegy Kozma Lászlóné elébb a kijárathoz tolta a fiát, azután visszasietett hozzám. Hadarva súgta: — Maga az első, eleven Író, akit.a fiam látott. - Kezet nyújtott. - Hát minden jót magának is. A rebegő könyvtárosnő mellettünk termett, és félénken örvendezett.- Ugye, milyen tartalmasra sikeredett ez a kis . ..- Viszlát, Erzsikém - vágott közbe az asszony. A tolókocsi rézsutosan megfeneklett a küszöbön, özvegy Kozma Lászlóné nekifeszült, másodszorra sikerült csak ótbillentenic. Horváth Péter Szótlanul evett a család. A férfi a tévét bámulta. A képek némán peregtek, hetek óta rossz volt a készülék. — Nincs benne kolbász! — fontorgott a kisebbik gyerek. — Hallgass! _ szólt rá az as szony. — Egyél! A hangszóróban, akár kint, a falu körül, frissen feltámadt szél suhogott. — Utálom a babot. — A kisebbik gyerek eltolta a tányért. — Kolbászt akarok. — Nincs! — A nagyobbik sunyin röhögött. \ — Nyug hassatok! — Az asszony aggódva pillantott az emberére. A férfi moccanatlan arccal kanalazta a híg levest. Negyvenéves múlt, öt- vennek látszott. Hatodik hete nem dolgozott. Nappal munka után járt, este leült a tévé elé, nézte, mindegy, mi ment. Most éppen a Híradó. Műholdfelvétel. Hidegfront. A kölykök rugdosták egymást az asztal alatt. — Menjetek aludni! Mossatok fogat! — Az asszony leszedte az asztalt, vizet tett fel a mosogatáshoz. A két gyerek kiviharzott a konyhából, a kisebbik szobában rajcsúroztak tovább. — Igazán rájuk szólhatnál néha — mondta az asszony. — Nem bírok velük magam. A férfi megtörölte a száját, hallgatott. — Valami féreg jár erre megint. Két kiskacsát elpusztított. Kiszívta a vérüket. Én nem tudom, mi lesz. Hallod? A férfi gyufaszálat harapott a foga közé. — Miattuk van az egész — biccentett a kisebbik szoba felé. — Nem kellett volna világra hozni őket. Az asszony megdermedt. — Mit beszélsz? A gyerekek felnevettek odabent. — Te nem vagy eszednél. A férfi makacsul bámulta a képernyőt. Az asszony kikapcsolta a készüléket. Ellobbant a kép, a hangszóró sistergése elnémult, csak az akácok zörögtek tovább az ablak előtt. — Hogy mondhatol ilyet? A férfi felpillantott. — Ha ők nem volnának, eladnám a házat. — Ugyan, kinek? Ki jönne ide, az isten háta mögé? Főleg most, hogy sehol a környéken . . . — Azt mondták, talán Kemencén kaphatok kocsit. — Jóságos isten! — Az asz- szony lezökkent egy székre. — Az nyolcvan kilométer! — Nyolcvanhét. Szálló is van. Csak hétvéqén jutnék haza. Jófalun volna valami kazán. De ahhoz tanfolyam •kell. És a pénz se volna any- nyi, mint kocsin. — Ha bírnád az emelést. . . — De nem birom! — fa- 'kadt ki a férfi. — Nem én tehetek róla, hogy megroppant a derekam. Különben is: sofőr vagyok. Mindenki tudja. Jó sofőr. — Felforrt a vizem. — Az asszony nekilátott a mosogatásnak. A férfi a kredenchez lépett, bort töltött magának. A nagyobbik gyerek a szobaajtó üvege mögül leselkedett. A kisebb rángatta. — Hadd nézzem én is! — Iszik — vihogott a nagyobb. — Bort iszik. Vedel. — Bor van — duzzogott a 'kicsi. — Kolbász nincs! Az asszony végzett a mosogatással, megtörölte kivörösödött, töredezett kezét. — Gyere aludni. Megzörgették a bejárati aj-. tót. — Ki lehet az, ilyenkor? — Talán a szomszéd __ vélte az ember. — Azt mondta, benéz, ha tud valamit. Bent járt a munkaközvetítő irodán, Csőién. — Ajtót nyitott. — Jó estét kívánok. — Négy vacogó, sötét alak. Egy férfi, egy nő, két tízéves forma, rémült gyerek. Batyuk. A nő karján csecsemő. _ A híd al att jöttünk át a Szamoson. — Odaátról? — Engedd már be őket! Nem látod, hogy csurom vizesek? Még megfagynak ebben a szélben! A férfi kelletlenül .húzódott odébb, az idegenek beléptek az ajtón. — Kik jöttek? — tudakolta a szobában a kisebbik gyerek. ■— Románok. _ A nagyobbi k nekinyomta az orrát- az ajtó üvegének. A kisebbik lábujjhegyre állt, fülelt. — Magyarul beszélnek! — Olyan magyar románok — magyarázta a nagyobb. — Mostan sokan jönnek. Lövik őket. — Ügy kell nekik! — Fogd már be a szádat! — Piszkosok! — ágált a kisebb. — Nekik lehet kolbászt? Nekik ad az anya? A menekültek dideregve ettek, szürcsölték a forró teát. Az asszony száraz ruhát keresett nekik, vizes gönceiket kiteregette a gázsparhelt fölé, nejlonkötélre, — Egyenek csak. Fogyasz- szanak. Almában felsírt a karonülő. — Altatót adtunk szegénynek — magyarázta az apyja. — Eddig hallgatott pedig órákig álltunk a vízben, vártuk a ködöt. A két férfi már dohányzott. — Beszélik, milyen idő járja most magukra odaát. — Meg kellett próbálni — bólintott a jövevény. Szorongva pillantott körül. __ Itt csak jobb lehet. — Szakmája van? — Sofőr vagyok. — Sofőr? — Az ember arca megkeményedett. — Az a világon mindenütt biztos kenyér! — bizakodott a? _ideqen. — Azt mondják, Ré vtamásin, a parókián segítenek. Lesz munka is. Azt mondják. Az asszony megvetette az áayakat a tisztaszobában. — Nem akarunk zavarni. Csak megmelegszünk kissé, és ... —■_ Megférünk — mondta az asszony. Hiába pillantott az emberére, az hallgatott. — Menjenek csak _ fordult a vend égekhez. — Nyugodjanak. — Miért alusznak ezek mi- nálunk? — zörmögött a kisebbik gyerek. — Miért nem mennek haza? , Az asszony újra elmosogatott, letörölte az asztalt, begyújtotta a sütőt, az ajtaját lenyitotta, hogy jobban jöjjön a meleg. Eligazgatta a kötélen száradó ruhákat. — Szerencsétlenek. — Sofőr... — morogta az ember. A tisztaszobában leoltották a villanyt. — Gyere. Aludjunk mi is. — Menj csak Majd én is megyek. — A férfi bekapcsolta a televíziót, kitöltötte a maradék bort, rágyújtott megint. Micsoda világ. Az ember még magát is meg kell, hogy utálja. Az asszony közös ágyba parancsolta a gyerekeket, eloltotta a villanyt, levetkezett. Elsuttogott egy szégyenlős imát a Mária kép előtt, lefeküdt. A konyhából beszűrődött a tévé viliódzó, kékes fénye. — Mit csinál az apa? _ A kisebbik gyerek nem kapott választ. Az anyja és a bátyja mór álmodott. Szájába gyűrte az öklét, a kolbászra gondolt, amit amazok befaltak. A műsor véget ért a televízióban. A férfi meredten bámulta a vak képernyőt. A hangszóróban, akár kint, a határ menti falu körül, zúgott a szél, tombolt a front.
