Dunántúli Napló, 1989. február (46. évfolyam, 32-59. szám)

1989-02-19 / 50. szám

A harmadik trubadúr „Kötőjel vagyok az emberek közölt" A trubadúrt úgy hívják, Miqueu Montanaro, életkora 33 év, állampolgársága francia, nemzetisége pro- vance-i, a felesége magyar. Miqueu időnként hangverseny- kőrútra érkezik Magyarország­ra, nemrég kétszer is fellépett Pécsen.- Én vagyok a harmadik trubadúr, aki Magyarorszá­gon jár, mondhatnám; az el­ső Pierre Vidal, a második Gaucelm Faidit volt, mindket­ten megfordultak Imre király udvarában a 12. században.- Kik voltak a trubadúrok?- Nemesi lovagok: zene­szerzők és énekesek, akik fő­urak szolgálatába szegődve-megénekelték uruk rajongását az imádott nő iránt, a 11—13. században alakult ki ez Pro- vance-ban. Újfajta szerelem­ről beszéltek: ezekben a da­lokban az asszony valóságos istennő volt, elérhetetlen: na­gyon tiszta szerelem, a szere­lem csak a fejben és a szív­ben volt, a testben nem. De énekeltek kemény politikai dalokat is a trubadúrok, ami­kor a franciák megjelentek Prova nce-ban.- Mii csinál ma egy tru­badúr?- Trubadúr-zenét játszani nem stílus - inkább életfor­ma. Járom a világot a saját dalaimmal. Leülök a közönség közé, beszélgetek velük, ját­szom egy kicsit: meghívom őket egy földközi-tengeri uta­zásra. Bemutatom az occitan kultúrát - ez olyan tájjellegű kultúra, mint nálatok az, hogy palóc. Ezen a vidéken éltek görögök, föníciaiak, arabok, franciák: igen gazdag a ha­gyomány. De kevesebbet' sze­repelek önállóan, többnyire Kobzos Kis Tamás kísérőié­ként jövök, vagy közreműkö­dők a Kecskés együttesben, ők is játszanak trubadúr-zenét.- Hogy találkoztál Magyar- országgal?- Engem a szeretet hozott ide. Volt otthon egy lemez magyar zenével, azt hallgat­tam sokat, hároméves korom­tól. Aztán tanultam zenét: fő hangszerem a furulya, a zon­gora, de játszom harmonikán és több fúvós hangszeren. Megismerkedtem magyar fia­talokkal: könnyű volt, ismer­tem a zenéjüket. Tudtam már néhány szót magyarul, eljöt­tem Lancia néptáncosokkal Magyarországra. És amikor csak én tudtam kimondani a kimondhatatlan „Sátoraljaúj­hely" szót, nekem kellett tol - mócso'ni. Vettem könyveket, megtanultam magyarul. Meg­ismertem egy lányt is, elvet­tem feleségül: ő festőművész és szövő. Letelepedtünk egy kis dél-franciaországi faluban. Van két gyerekem, természe­tesen ők is beszélnek magya­rul.- Mit szeretsz a magyar zenében? — Az első szó, ami a kér­désre jön: a hangulatát. És azt, hogy a komolyzenében - ahogy ti mondjátok — a dzsesszben és a jó könnyűze­nében - például lllésék —, kö­zös gyökér van: a népzene. — Hol jártál az elmúlt na­pokban? — Kedd: Pécs, szerda: Sop­ron, csütörtök: Pécs, a hét vége: Pozsony vagy Bécs. Mindig vonattal utazom, így megismerkedhetek emberek­kel: úgyis megkérdezik, hova cipelem a dobot. így aztán nekem sok barátom van. Én kötőjel vagyok az emberek között. Gyakran jártam Prá­gában, megismertem embere­ket és ezeket összehoztam. Nagy ötöm nekem, hogy em­berek, akik magányosak vol­tak azelőtt, most szilveszter­kor összegyűltek és barátok lettek. Ezt nem is én csinál­tam - hanem a zeném. G. T. Panoráma Egy magyar kislány: Bayer Mariann kalopmo- dell hat nyugati divatlap­ban aratott sikert. Persze nemcsak a kalapjával! Fekete négyzet­A leningrádi Tretyakov Képtárban megnyílt Kazi­mir Malevics szovjet fes- tőművész szimbolista és impresszionista művekből álló tárlata. Malevics mű­veit évtizedeken át tilos volt kiállítani. Most lát­ható az 1914-ben készült és sokat gyalázott híres Fekete négyzet című fest­ménye is. Veszprémi premieren Ritka, szinte kivételes alka­lom, hogy a földrajzi közelség ellenére nálunk kevéssé is­mert mai szlovén drámairoda­lommal találkozhassunk. Pénte­ken este mégis ennek a ré­szesei lehettünk Veszprémben, ahol Drago Jancar A nagy briliáns keringő c. darabját mutatták be, Magyarországon először, Paál István rendezésé­ben. Az esemény másik - sajátos­sága, hogy a mű fordítója, Gállos Orsolya, lapunk mun­katársa, akinek — a véletlen hozta így — két fordítása ju­tott közönség elé a héten. (Milos Miklen szlovén törté­nész Sztálin, a zsarnok élete c. biográfiája a napokban je­lt nt meg). S ha itt tartok, úgy gondo­lom, elfogultság nélkül írha­tom le, miután olvastam is a művet, hogy átültetésében Jan­car műve a nyelvi közegben is érzékelhető kiváló drámai ér­zékkel, művészi igényességgel és helyzetekben gondolkodó tiszta szép magyar szóval hangzott fel a veszprémi szín­padon. A péntek esti premier alig különbözött a hagyományos színházi eseményektől. Ha csak óbban nem, hogy a II. felvo­nás után 10—15-en tüntetőleg elvonultok a nézőtér első 5—6 sorából. . . (Nem sokkal előtte a színpadon szó esett egykon. certrőL ahol az egyik szereplő személy. Emerik, a zongorista szerelme ott ül az első sorok­ban, „körülötte csupa funkció­A nagy briliáns valcer A történész és Volodja, a föápoló egyik jelenete (Fazekas István és Borbiczki Ferenc) Fotó: Badacsonyi Éva Szlovén író művének hazai bemuteteja nárius . . .") Ez viszont, gondo­lom, senkit nem zavart. Az an­nál inkább, hogy ebben a da­rabban — s valószínűleg eb­ben az előadásban is jóval több van, mint amennyi a be­mutatón előjött belőle. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy sikertelen vagy középsze­rű produkciót láttunk. A darab fiktív környezetben játszódik, valamikor, Közép- Kelet-Európa közeli éveiben, jelenében vagy nemrég: egy különleges pszichiátriai inté­zetben, ahol a hatalom urai politikailag gyanúsnak, idege, sítőnek tartott „állampolgáro­kat”.— hogy szakszerű legyek —: „kivonnak a forgalomból”, és „terápiás" eszközökkel kény­szerítik őket személyiségük fel­adására. Az ápoltak legmarkánsabb alakjai értelmiségiek, önfel­adásuk fájdalmas és lehan­goló sikere a mű egyik fontos üzenete. Két kulcsfigurája: Vo­lodja, a szervezett politikai erőszak megszemélyesítője, aki a darab vége felé át is veszi a hatalmat; illetve Simon, a történész, akit arra kényszerí­tenek, hogy azonosuljon a ku­tatásaiban fölbukkanó 19. szá­zadi lengyel felkelő tiszt alak­jával. Az intézetben, amelynek homlákón „A SZABADSÁG SZABADDÁ TESZ" felirat áll, Volodja táncmesteri pózokban irányítja a szellemileg meg­nyomorított „veszélyes” egyé­nek bálját, megjelenik F. Cho­pin alakja. S miközben leül a zongorához, a mű az egyete­mes kultúra szimbólumaként fölcsendülő nagykeringő, a „Grande valse brillante" hang­jaival ér véget, miközben a hatalom „bikanyakú" képvise­lője kissé megzavarodottan téblábol az előtérben: itt vala­mi nem „stimmel” . . . A rendező az Írói mondan­dóra összpontosít. Hangsúlyai­ból, a kitűnő díszletből (Árvái György) és jó néhány kiváló színészi alakításból is szándé­ka nyilvánvaló. Az előadás viszont egyenet­len. Van atmoszférája, és van­nak kitűnően fölépített kulcs­helyzetei, főleg az I. és a III. felvonásban. Feszültségét vi­szont nem mindig tudják meg­teremteni, illetve megtartani és fokozni. A cselekmény a II. fel­vonásban teljesen „leül", von- tatottá válik, hosszú. Akad még igazítani, tömöríteni való rajta. Hibáival együtt is azon­ban fontos dráma gondosan kimunkált előadását láthattuk, bizakodva: hallunk még róla, róluk. W. E. Kereszt az asztalon... A péntek reggeli ébredé­sem alkalmával — eme dolgo­zót megírása előtt néhány órával- azon tűnődtem, hogy ez a hét elég csendes volt, szokásos nyu­galomban teltek el a napok bé­kés belpolitikai életünkben. Tolón nem is történt semmi különös, vagyis csendes vize­ken evezget tovább derék né­pünk. Ez tartott öt percig, mint minden reggel, mert a hét minden reggelén mindössze öt percig vagyok képes belehall­gatni a nagy csendbe. Amig a rádiót ki nem nyitom és bele nem lapozok az újságokba . . . Aztán kezdődik megint min­den, vagy éppen folytatódik ott, ahol tegnap a tévé utolsó- késő esti — híradóműsora abbahagyta. Egyik reggel például vala­melyik alternatív csoport kép­viselője élénken ecsetelte az évtizedek súlyos hibáit (bű­neit), majd amikor a riporter feltette a kérdés neki, vala­hogy ilyenformán: „Ha az al­ternatív csoportok vagy jöven­dő pártok is részesülnek a hatalomból, akkor mi lesz majd? Vannak e elképzeléseik miképpen találunk rá a kive­zető útra?" A válasz - amely elé fene nagy várakozással te­kintettem - enyhén szólva nem elégített ki. A frázisok és ta­lálgatások és feltételezések soha nem nyugtattak meg, sőt bosszantottak. Nem mondott semmit. Az ég-egy-világon semmit. A kérdésre legföljebb jómagam azt mondhatnám, hogy „A jóisten tudja!". De azt hiszem, egyetlen isten eh­hez kevés is lenne. A politikus azt mondja a rádió által közvetített beszédé­ben, hogy 1950-1953 között Magyarországon hatszázezer paraszt kapott börtönbüntetést (vagy internálást) közellátási „bűntett" elkövetése cimén. Tudjuk, mi volt ez a „bűncse­lekmény". Nem adta le a lisz­tet, a sertést, a tejet — amit megtermelt — mert . .. egysze­rűen nem maradt neki sem. A beszolgáltatási prés iszo­nyúan működött. Hatszázezer paraszt a bíróság előtt! Nem inerem nem elhinni ezt a ma­gas számot, hiszen ő tudja, az adatok, nyilván hitelesek. Mezőgazdasági szakemberek egyike mondja a riporternek, hogy a gabona felvásárlási árát most 5 százalékkal növel­ték, de ez sem sok, azaz, alig valamivel több a semminél, de ismervén az árak szakadatlan emelkedését — pénzünk inflá­lódásának ütemét - jövőre számolhatunk 15-20 százalé­kos felvásárlási áremelkedés­sel, amelynek következményét sejthetjük: nem kell hozzá közgazdasági diploma, hogy kiderítsük, ez majd a fogyasz­tási árak növelését vonja ma­ga után. Mondjuk a kenyérét, ami ugye, gabonából készül... A termelőszövetkezeti szak­emberek találkozóján elhang­zott, hogyan kerül egyre több téesz a csőd szélére, az örök­ké változó költségek miatt, hogy csökken á sertés- és szarvasmarha-állomány, nem érdemes már egyes mezőgaz­dasági termékekkel (zöldség­gyümölcs) sem foglalkozni, .mert az egész vállalkozás egy­re kisebb haszonnal jár. Aztán valaki azt is felvetet­te, hogy a magyar mezőgaz­daság kilencszázezres szövet­kezeti tagsága most éppen nem azon az országos vitát ki­váltó kérdésen gondolkozik, hogy például 1956 őszén nép­felkelés volt-e hazánkban vagy ellenforradalom, hanem, hogy - tavasz közeledtén -, hogyan védjék ki a már két eszten­deje tartó aszály csapásait, vagy hogyan tudnának az anyagi csődből kilábalni. Mert a kenyeret és húst nem az aszfalton, hanem a földeken állítják elő, vagyis a népet el kell látni élelemmel az idén is. Bizony ezekről a gondokról most egyre kevesebbet hal­lunk, miután a tömegkommu­nikáció nagy része most más­sal van elfoglalva. Reggel be­jövök a szerkesztőségbe, aszta­lomon az Universitas című jó kis diákújság legújabb száma. Első oldalon négyhasábos Írás, közötte kéthasábos archív fel­vétel 1956 őszéből. A képen kisebb tömeg a háttérben, bal szélen egy mosolygós férfi, az előtérben egy fekvő ke­resztalakban - mint a feszü­let - szétroncsolt fejű emberi test, két lábán kötél, a kötél másik végét két-három férfi fogja, láthatóan áldozatukat vonszolják a szemetes, piszkos aszfalton. A kép felfrissíti az emléke­zetet . . . Ö sztorid íjjal Fellbachban Egyfejű kétfejű irányítás Városgazdaságtan, kommu­nális -tudomány, regionális po­litikai kultúra, helyi tudat, vá­rosi identitástudat. . . Merő­ben ismeretlen fogalmak a magyar állampolgár, átlagem­ber számára. Tübingenben azonban, ahol Pálné Kovács Ilona kandidátus tanulmány­úton járt, a tudományos vizs­gálatok és a napi politika köz­ismert terminológiájába tartoz­nak. Októbertől decemberig ta­nulmányozta Fellbach helyi politikáját az MTA Regionális Kutatások Központjának mun­katársa. A tübingeni egyetem egyik professzora hívta meg, s útját a Thyssen Alapítvány finanszírozta. Említésre méltó momentum, hogy ez az ala­pítvány közvetlenül teremt le­hetőséget kelet-európai kuta­tók számára németországi tu­dományos munkát végezni; nem kell előtte a hosszadal­mas magyar procedúrát vé­gigszenvedni. Milyen is hát az NSZK-beli községpolitika? - kérdeztük . Kovács Ilonát, aki igen el­ismerően nyilatkozott a fell- bachi vendégszeretetről és együttműködési készségről. — Azzal a meggyőződéssel jöttem haza, hogy számunkra nagyon sok használható mo­dellt kínál a nyugatnémet köz- igazgatási szerkezet, s ennek működése. A kapitalista or­szágok közül talán náluk a leghangsúlyosabb az állam szerepe a gazdaságpolitiká­ban. Hasonló kiindulási alap lehet, hogy a tanácsok az NSZK-ban is a hatalom helyi szervei, s nem a helyi ha­talom szervei, mint a legtöbb nyugat-euiópai államban. Na­gyon érdekes párhuzamot kí­nál az a tény, hogy a körze­tesítést ők is túlfeszítették a hetvenes években, s a leg- ncgyobb gondjuk most az, hogyan kerülhetnének újra kö­zel a választópolgárhoz. A körzetesítés ott ugyan nem járt akkora egzisztenciális tragédiával, mint nálunk, vi­szont negyedmillió képviselői mandátum olvadt fel az át­szervezések során. Ma már ez a tendencia megfordulóban van, sikk lett falun élni, ami­hez persze a rendkívül fejlett közlekedés, távközlés is. hoz­zájárul. Kovács Ilona aztán arról beszél, hogy a helyi közigaz­gatás visszaszorulása egyálta­lán nem jelentette a közélet elsatnyulósát. A, legapróbb kisközségben is tucatnyi egyesület, ifjúsági és sport­klub működik Figyelemre mél­tó fejlemény, hogy a néme­tek kezdenek kiábrándulni a pártpolitikából. A választási harc sem kifejezetten a pár­tok között dúl már: laza szö­vetségek alakulnak egy-egy politikai program körül. Érdekes dolgokat mondott a pécsi kutató a polgármes­terek szerepéről. Tartományon­ként eltérően „kétfejű" vagy „egyfejű" helyi vezetőséget választanak aszerint, hány kézben összpontosul a taná­csi testület, illetve a közigaz­gatási vezetés irányítása. A polgármestert közvetlenül a lakosság választja, nyolc évre, a visszahívás lehetősége nélkül. Hallatlanul nagy bi­zalom kell tehát" a szavaza­tok elnyeréséhez. Persze az, hogy a Bürgermeistert nem lehet visszahívni, még nem je­lenti, hogy hatalma korlátlan. Hivatali működését, magán­életét kritikus szemmel figye­lik, s bizony tudnia illik, mi­kor kell lemondania . . . Kovács Ilona részt vett ta­nácsüléseken, találkozott a fellbachi pártfrakciók képvi­selőivel, járt a helyi újság szerkesztőségében, megkapta a város több kötetre rúgó költségvetési jegyzékét és számtalan hasznos kéziköny­vet. Egyszóval, vendéglátói komolyan vették a meghívást. Havasi J. vasárnapi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents