Dunántúli Napló, 1989. február (46. évfolyam, 32-59. szám)
1989-02-13 / 44. szám
1989. február 13., hétfő Dunántúlt napló 3 Grósz Károly interjúja a televíziónak és a rádiónak Szocializmust - többpártrendszerrel „A kultúra minden civilizált országban támogatásra szorul” A pécsi művészen intézmények vezetőinek kérése a tanácsüléshez (Folytatás a 2. oldalról) történteket, lehet elsietettnek minősíteni a nyilatkozatot, de abból az aspektusból nézve semmiképpen sem, hogy hány év telt már el 1956 óta, és még mindig nem tudunk tisztán szembenézni a múltunkkal. Ahhoz képest nem lehet azt mondani, hogy korai lenne az értékelés nyilvánosságra hozása. Abból a szempontból nézve azt kétségkívül elsietettnek lehet minősíteni, hogy nagyon meglepte az embereket, és hirtelen nem tudták a dolgot kezelni. Oe hát nemcsak ezzel vagyunk Így. — Bocsásson meg, de mintha emlékeimben úgy derengene, hogy még Görgey szerepéről ma is folyik valami vita a történelemtudományokban .. . — Biztos, hogy nem vagyunk birtokában mindenféle ismeretnek, aminek pedig jó lenne, ha a birtokában lennénk, de talán előbbre tartanánk akkof, hogyha korábban sikerült volna tisztázó vitákat létrehozni. Olyan tisztázó vitákat, mint amilyen - fölteszem —, ez a mostani központi bizottsági ülés is volt. Hiszen az ön szavaiból is arra következtetek, hogy a Központi Bizottság, mint testület nem vonta meg Pozs- gay Imrétől a bizalmat, miközben el tudom képzelni, hogy vonnak, akik nyilván másként látják ugyanezt a dolgot. És ettől nem történik semmi, ez a világ legtermészetesebb dolga - ma már. Tegnap - most, amikor tegnapot mondok, egy történelmi múltról beszélek -, tegnap nem igy volt. Azért ezt ne felejtsük el. — Nem, felejtjük el, de nekünk nem a tegnapra kell a napi politikában figyelnünk, hanem a mára, és még inkább a holnapra. Szerintem az a stílus lesz korszerű, az a felfogás lesz életképes, amelyet ma vallunk és kezdünk tanulni. Nincs olyan téma -, ezt elmondtam előadói beszédemben is —, amelyet ne lenne jogunk, vagy kötelességünk újból végiggondolni, hogy ha a fejlődés ezt követeli meg. Vannak olyan kérdések, amelyekkel a politikának ma már nem kell foglalkoznia, nem aktuálisak. 1956 aktuális, ezzel tehát foglalkozni kell. De mi azt a bizottságot, amelyet az elmúlt évben kiküldtünk, azzal bíztuk meg, hogy a négy évtizedet tekintse át. A négy évtizedből 1956 csak egy esemény. Nagyon jelentős, de csak egy esemény. Hadd tegyem még hozzá: szerintem az utolsó 15 évről igen rövid időn belül nagyobb viták lesznek a pártban, mint 1956- ról. — Azt mi szívesen elhisszük, azt kell mondanom ehhez, de hát 1956-tal az a gond, sokminden egyéb mellett, hogy ha ez a történelmi kutatás tárgya, nem volna-e valóban - az én megítélésem szerint — katasztrófa, hopy ha ennek a megítélésnek a mikéntje fölött 1989-ben két pártra - és most itt tudatosan nem a pártra célzok —, két táborra szakadna? — Az ilyen kérdések fölötti vita tartósan a közélet része lesz, és ez nem is baj. Ha az embereket ez foglalkoztatja, ha ez érdekli, ha véleményük van róla, mondják meg, kérdezzenek, vitatkozzanak. Miért ilyen érzékeny ez a probléma? Mert a feltáró munka, de főleg a napi közéleti politizálásunk nem elég árnyalt. Sok ember, aki például akkor, az ellenforradalmi megnyilvánulások láttán, azok felszámolásáért fogott fegyvert, most úgy érzi, hogy szégyellnie kell magát, mert rosszul döntött. Több százan visszadták a tagsági könyvüket. Voltak olyanok, akik a Munkás-Paraszt Hatalomért kitüntetésüket ide elküldték borítékban. Pedig nem kell, hogy ezt tegyék. Amit akkor felvállaltok — tehát a harcot az ellenforradalom ellen —, azt büszkén vállalják, vállalhatják, és kell vállalniuk ma is. Ha akkor azt ők nem vállalják, olyan res- taurációs ellenforradalmi folyamat ment volna végbe, amely egy más hatalmat hozott volna létre, nem a szocializmust. — Engedje meg, hogy egy kicsit másként közelítsem ugyanezt a kérdést. Nem kell-e félteni a párt egységét a vitától akkor, ha a vita túlságosan sokáig elhúzódik? Vajon nem kell-e valamiféle egységes álláspontra jutnia elöbb-utóbb a politikai vezetésnek, esetleg őzért is, mert különben köny- nyen érheti az a vád, hogy ha a politikai vezetés nem egységes, akkor az alsóbb régiók a dolog természeténél fogva zavarba jönnek, instabil helyzet alakul ki. Már igy is lehet hallani azt, hogy a felső vezetésben olyan éles viták vannak, amelyek arra utalnak, hogy itt a vezetők inkább rivalizálnak egymással, és tulajdonképpen inkább csalc- egy politikai vita látszatát kelti ez a dolog. Nem tudom, hogy ebben van-e egy szemernyi igazság is, de ha igen, akkor én úgy gondolom, hogy beszélni kellene erről. Jobban működő szocializmust akarunk — Nagyon zavarba tudnám hozni azokat, akik azt állítják, hogy itt hatalmi harc folyik a vezetésben. Nem tudnák bebizonyítani. A kérdés másik része, hogy éles viták folynak; erre meg azt mondom, hogy hál’ Istennek! Ebben a pártban olyan „egység” remélem soha nem lesz, mint ami korábban volt. Itt mindig lesznek olyan kérdések, amelyektől éles és szenvedélyes vita folyik. Mert új úton járunk, új kérdésekre kell válaszolnunk, és az új kérdések óhatatlanul különböző véleményeket és ellenvéleményeket váltanak ki. És ez a jövőben egyre többször lesz így. Az alapkérdésekben azonban nincs köztünk vita. Abban, hogy szocializmust akarunk, nincs vita; hogy másféle módon működő, tehát jobban működő szocializmust akarunk, ebben sincs vita köztünk. S abban sem, hogy olyan gazdasági és politikai reformot akarunk végrehajtani, amely meghaladja mindazt, amit eddig elértünk, s amelynek eredményeként ez a nép, ez az ország jobban fog élni, jobban fog boldogulni, jobban el tudja helyezni magát a világban. Olyan reformfolyamatot akarunk, amely által le tudjuk küzdeni a gazdasági és politikai válságtüneteket; ezek sajnos, már tíz éve itt élnek, együtt velünk. — Szeretném megkérdezni: nem gondolja-e, hogy jobb gazdasági feltételek között, egy konjunktúra viszonyai között, ezek a politikai viták könnyebben kihordhatok, vagy leküzdhetők lennének. Ezt azért mondom, mert sok magyar fejében, azt hiszem, megfordult egy történelmi párhuzam, mégpedig Spanyolországgal, ahol öt évtizeddel ezelőtt, térdig gázoltak a vérben és óriási volt az áldozatok száma. Ez a gyilkos polgárháború azt hiszem, jóval nagyobb tehertételt jelentett az ottani társadalomnak, mint — bár tudom, hogy a máricskélés soha nem igazi -, 1956. Magyarországnak. Ezzel együtt, azt tapasztalta az ember, hogy a 60-es évek végétől, a 70-es évek elejétől kezdve, kialakul ebben az országban egy bölcs civil konszenzus, amelyik félresöpri ezt, léire teszi - bocsánat -, a történelem tényeit. Az emberek viselik a mindkét oldalról való érdemrendjeiket, és egyszerűen, ma a civil életükben és a társadalmi tudatukban ez nem zavarja őket. És akkor jön az, hogy igen ám, ezt megengedhetik maguknak. Mert nálunk ez a nagy nemzeti megbékélés egy gazdasági konjunktúra viszonyai között, egy erősen fölfelé ivelő szakaszban jött létre. Erről szeretném a véleményét kérdezni. A felépítmény nem elég rugalmas- Teljesen igaza van, a spanyol példa pedig nagyon jó. Egy ilyen politikai átrendeződést egy gazdaság felfelé ívelő szakaszában sokkal könnyebb végrehajtani. Sajnos, nálunk akkor indult el a politikai reformfolyamat, amikor a gazdaság mélypontjára került. Demokratizálódás és a gazdaság gyors rendbeszedése - bizony nagy szellemi és szervezeti teljesítmény, nem sok példa van rá a világon. Nekünk azonban mégsincs más választásunk, máshoz nem tudunk kezdeni, más módszert nem tudunk kitalálni. Látszik, hogy egy ponton - főleg a korábbi élmények bizonyítják ezt -, amikor a demokratizálási folyamat lelassult és a politikai reform nem segített a gazdaságnak, akkor elakadt a gazdasági reformfolyamat is. Tehát, egy sajátos helyzet van mc Magyarországon. S ehhez hasonló szituáció — nem merem mondani, hogy ugyanez-, van minden szocialista országban. Ez pedig azt mutatja, hogy a felépítmény nem elég mozgékony és rugalmas ahhoz, hogy lehetőséget adjon az alapok, a gazdaság dinamikusabb fejlődésére. Persze történelmi távlat is kell ahhoz, hogy a korábbi sebek behegedjenek, hogy a politikában lévő érdekellentétek, nézetkülönbségek, filozófiai konfliktusok, ne váljanak társadalmi konfliktussá.- Ehhez azt hiszem, még nemzeti bölcsesség is kell.- Sokat kell egy népnek tanulnia.- Azon tűnődöm, vajon ebből nem az következik-e, hogy nagyon kell vigyázni arra, hogy a politikai reform és a gazdasági reform együtt haladjon, ne váljon szét egymástól. Ha szétválik egymástól, rendkívül veszélyes lehet — igy hiszem.- Igen, így van, ezt az előadói beszédemben el is mondtam. Egyébként hétfőn — így döntött d Központi Bizottság -, a Népszabadság teljes terjedelemben közli az előadói beszédet, abban olvasható lesz, hogy erre a veszélyre mindnyájunk figyelmét felhívtam.- A politikai reform részeként tekinthető - úgy gondolom -, tíz is, hogy a sajtó, a társadalmi nyilvánosság részeként nem ugyanúgy működik ma, mint működött mondjuk egy évvel ezelőtt. Szeretném hinni, hogy önnek még mindig jó véleménye van a sajtóról, ugyanúgy, mint régen, és ugyanúgy szereti mondjuk a rádiót, mint régen, és gondolom a televíziót is. Bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy időközben az álláspontja nem billent ki egy picikét. Nem tudom elképzelni, hogy - most idézőjelbe teszem ezt a szót -, ez a fajta „sajtó pluralizmus", ami jellemző most nálunk a helyzetre, ez mindig tetszik önnek. De szeretnék ezzel szembenézni, ezért is kérdezem.- A rádiót és a televíziót változatlanul szeretem. De: egyre többet békétlenkedem a sajtóval, .elsősorban a nyomtatott sajtóval, a magyar rádióval, és néha a televízióval is. Úgy érzem, hogy korábban az volt a probléma, hogy a televízió, a sajtó, a rádió nem kapott elég mozgásszabadságot, jogot, lehetőséget ahhoz, hgoy a társadalomban végbemenő folyamatokat pontosan visszaadja és tükrözze, az ellentmondásokra felhívja a figyelmet, az értékeket rangjukon kezelje. Ez nagy hibája a sajtóirányításnak. Most pedig úgy vélem, hogy a magyar sajtó egyikmásik munkatársa nemcsak él, hanem olykor vissza is él azzal a lehetőséggel, amit a mai politikai felfogás és szemlélet teremt. Meg kell mondanom, hogy a korábbi gyakorlat időszakában én azoknak a pártján álltam, akik a sajtó nagyobb szabadságáért küzdöttek. Részben h'. a'.alból, „díjátalányozva", mert hát én mégiscsak az agit.-prop. osztályt vezettem ebben a pártközpontban, és sokáig dolgoztam a szakmában, de elvi meggyőződésből is. És ha lehetett, mindenütt megvédtem a sajtót az igaztalan bírálatoktól, akkoriban, emlékszem, nagyon nagy volt az érzékenység. Most azonban a másik oldalon állok. Azt kérem a kollégáktól, a sajtóban dolgozóktól, hogy nagyobb önfegyelemmel és önmérséklettel nézzék a társadalomban végbemenő folyamatokat, jelenségeket, tüneteket. Nagyon nagy a hajlam a szenzációhajhászásra, arra, hogy részjelenségekből általános konzekvenciákat vonjanak le. Nem hiszem például, hogy az elmúlt 42 év alatt csak hibák történtek, nem hiszem; hogy egy párt attól tisztességtelen, ha valamely tisztségviselője nem erkölcsös és nem tisztességes. Márpedig mostanában bőségesen el vagyunk látva olyan információkkal, amelyek elterelik a figyelmünket a pozitív, valóságos folyamatoktól. A sajtó felelőssége- A sajtóról általában igen nehéz Ítélni. S meg kell mondanom, hogy a 'sajtót érő bírálatok meglehetősen <számosak. S - ha nem haragszik meg —, azt is elmondanám, hogy egy funkcionárius, akármilyen szintű legyen is, szinte bizonyosan jó pontokat tud szerezni a hallgatóság előtt, hogy ha odcksap egyet a sajtónak. Eléggé különösnél és rejtélyesnek találom ezt a dolgot, mert általában a sajtóról én szerintem nagyon nehéz beszélni. Mi sokkal iób- bon örülnénk annak, hogy ha konkrét esetek konkrét bírálata merülne föl az ilyen ösz- szegező véleményekben. Sokan mások azonban nem összegező véleményt mondanak, hanem sommás Ítéleteket a sajtóról, meglehetős gyakorisággal. Arról nem beszélve, hogy azért a sajtó nemcsak „szóló" műfajokból, tehát publicisztikából és újságírói véleményekből áll. Következésképpen, ha igaz az, hogy időnként előfordul, hogy a sajtó ma ezt Írja, és holnap meg az ellenkezőjét, az néha azért is van, mert nyilatkozatok jelennek meg a sajtóban. S nem az újságíró változtatott véleményt, hanem a nyilatkozó. Ilyen is előfordul.- Igen, nem is vitatom, ilyen is előfordul. De hadd mondjam meg, nekem már nem kell „piros pont”. Tehát en nem azért morgok, nem azért fogalmazom meg véleményemet, mert így akarok népszerűségre szert tenni, hanem azért, mert — hitem és me99yőződésem szerint — ebben a nagyon érzékeny közegben ma nagyon nagy a felelőssége a sajtónak. És nem szeretném, hogy ha any- nyira elfajulna a helyzet, hogy visszatérne a korábbi állapot, ami ellen mindnyájan harcoltunk, s ha ennek az lenne a vége, hogy a sajtó mozgás- szabadságát ilyen vagy plyan eszközökkel szűkítenénk. Ez nem lehet érdekünk. A politikának nem a sajtóval szemben, hanem a sajtó munkatársaival együtt kell a társadalom érdekében dolgoznia.- Köszönjük az interjút.- Én is köszönöm a beszélgetést. Alulírottak, Pécs város művészeti intézményeinek vezetői, megdöbbenve értesültünk a városi tanács 1989. február 9-i ülésén elhangzott - intézményeink anyagi helyzetét érintő — nézetekről, az ezzel összefüggő gondolatokról és a végső határozatról. Nem feledkezünk el az ország, ezen belül Pécs város nehéz gazdasági helyzetéről, sőt jelen helyzet megoldásáért mi is fokozott felelősséget érzünk. Azonban a tanácsülés megállapításaival és az intézményeinkbe kirendelt ad hoc bizottság létrehozásával nem értünk egyet. Pécs város mindig a szellemi és művészeti élet jelentős bázisa volt. Kétezer éves múltja elégséges bizonyítékkal szolgálhat erre, de az utolsó fél évszázad is bővelkedik rangos eseményekben és kiemelkedő szellemi nagyságokban. A közelmúltban még olyan országos és határainkon is túlmutató kulturális események színhelye volt városunk, mint a nemzetközi felnőttbóbfesztivá- lok, a nemzetközi zenei táborok, a Magyar Játékfilmszemle vagy legutóbb az Europa Can tat. A tanácsülésen elhangzott vélemények és javaslatok megvalósulása folytatása lenne annak a — véleményünk szerint téves - kultúrpolitikának, mely az említett rendezvények többségét egy tollvonással eltörölte, ezzel súlyos károkat „okozott Európa szerte kivívott és elismert kulturális rangunknak. Különösen érthetetlen ez az Europa Ccntot kirobbanó sikere Három kerek-évfordulós eseményről emlékeztek meg tegnap délelőtt Szigetvárott. Mindhárom a város török hódoltságának 123 évéhez kötődik. A fő esemény történelmi dátum: 300 évvel ezelőtt, 1689. február 13-án, hosszú és keserves kiéheztetési blokád után, a megmaradt várbeli törökség kapitulált. Hasszán bég ezen a napon adta vissza Sziget várát a császári haderők képviselőjének. A vár 1566-os ostromát követően Ali pasa több időtálló építkezéssel irta be nevét a város történetébe. Közöttük áll ma is a Zrínyi téren az a dzsámi, amelynek az építését 400 évvel ezelőtt fejezték be. A dzsámit II. József alatt római katolikus templommá építették át. barokk stílusban. Kupoláján látható ma is az európaihírű mester, Dorfmeister István történelmi témájú freskója, amely éppen 200 évvel ez-, előtt, 1789 januárjában készült el. A hármas évforduló tiszteletére vasárnap 10 óra előtt 5 perccel megkondultak a harangok. Ali pasa zsúfolásig megtelt dzsámijában, Szigetvár római katolikus plébániatemplomában először dr. Nagyváradi lános, a város tanácselnöke köszöntötte az ünneplésre egybegyűlt közönséget és a híveket. Külön üdvözölte az emlékünnepség vendégeit: Piti Zoltánt, a Baranya Megyei Tanács elnökét, dr. Cserháti József megyéspüspököt, dr. Fábián Gyula vezérőrnagyot, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnokhelyettesét, Krőtzl Helmuth-ot, Bécs seután, hisz bebizonyosodott, hogy az összefogásban mérhetetlen tartalékok rejlenek. Intézményeink újabb anyagi megszorítása, illetve meg. szüntetése a város művészeti életének további leépülését jelentené, ezzel tragikusan szétrombolná a kultúra nehezen megteremtett értékeit s félünk, hogy mindez szellemi életünk elsivárosodásához vezet. Ezért is érezzük manipuláltnak a művészeti élet és az oktatás szembeállítását. A kettő nem választható el egymóstóf, hiszen ez az „először művelt ember, aztán művészet" hamis ideológiáját sugallja. Továbbra is hisszük, hogy a kultúra nem áru; minden civilizált országban támogatásra szorul,, s kizárólag közgazdasági szemléletű megítélése súlyos következményekhez vezethet. Kérjük, hogy a tanácsülés vegye fontolóra az említett bizottság visszahívásának lehetőségét, mivel a tanácsülésen elhangzott hozzászólások és javaslatok nem hagynak kétséget bennünk a bizottság értékítéletének kimondottan gazdasági orientáltsága felől. Javasoljuk, ihogy a testület a művészi és gazdasági kérdések komplex vizsgálatát szakigazgatási szerveire bízza. Szkladányi Péter, a Pécsi Szimfonikus Zenekar igazgatója Lengyel György, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója Bagossy László, a Pécsi Nyári Színház igazgatója gédpüspökét és dr. Tóth Józsefet, a bécsi papnevelő intézet rektorát, valamint Törökország magyarországi nagykövetségének képviselőit: Aszli Kökszál követségi attasét és Nur Demren követségi tanácsost. Bevezető szavaival az ünnepséget megnyitotta. Piti Zoltán mondott ünnepi beszédet. Megemlékezett a Mohácstól, majd a város el- estétől Szigetvár és az ország területének fölszabadulásáig eltelt másfél évszázados török hódoltság tanulságairól, különös tekintettel a nemzeti egy- ság hiányára, amely jelenünk számára is intő példa. Beszédét köszönő szavaival zárta, e nemzeti ügyet szolgáló nívós rendezvénysorozatért. Az ünnepség két Bárdos Lajos kórusművel és J. Renner Te Deumával folytatódott a Tinódi Kórus előadásában, Her- genröder József vezénylésével. Majd a dzsámi külső falán elhelyezett emléktábla előtt, Ftavazdi László, a Szigetvári Várbaráti Kör elnöke mondott avatóbeszédet. Az emléktáblán közös babérkoszorút helyeztek él a városi tanács, a Hazafias Népfront-elnökség, a Várbaróti Kör és a Szigetvári Római Katolikus Egyházközség képviselői. A 11 órakor kezdődött egyházi ünnepségen és hálaadó szentmisén részt vettek az emlékünnepség egyházi és állami vendégei. Az évfordulók ünnepségei ezzel az eseménnyel zárultak: a történelmi rendezvénysorozat szeptemberben, a vár elestének hagyományos évfordulós megemlékezésével fejeződik be. W. E. Szigetvár visszavétele 300 éves évfordulóján Együttes állami és egyházi emlékünnepség