Dunántúli Napló, 1988. december (45. évfolyam, 334-363. szám)

1988-12-24 / 357. szám

1988. december 24., szombat Dunántúli napló 9 MÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT Mándy ívűn 70 éves M.ÁNDY IVÁN; Síta a sötétben (elbeszélés) 1089 BALASSA PÉTER: Két reszten 109? BECK ANDRÁS: Ami nwgm*i»dt (Mándy Iván világáról) 1101 KAROLYI CSABA: Ennyi «tolna ez az egész? (Mándy Iván Mi az, öreg? című könyve és a mm „nagy" dolgok) 1104 KALÁSZ MARTON vered 1109 RÓNAY GYÖRGY; Napié, 1968 (Készletek) 1110 CSENCERY KRISTÓF versei 1120 NEMES NAGY ÁGNES-. Versek kOzéir«! (Pilinszky Jánoí A szerelem sivataga - négysoros} 1121 VASADI PETF.R verse 1126 KATAR GYŐZŐ, Enmolposz (regény, Vili.) 1127 CSUHÁI ISTVÁN; Egy ismeretlen Ismer*» (UtóirM az Eumolposzitozl 1140 SOMI.YÖ GYÖRGY; Párizsi kettős (regény. IX.) 1143 GALLOS ORSOLYA: Az ifjú Krleía iskolaévei 1157 BÁLINT V. AGNES versei 1162 PANEK ZOLTÁN; Elvesztett otthonok (Kabdebá Lóránt ii 1163 * PALIT ANDRÁS; „Az iröáaték visszatér az éiBtlwz" (Rónay György: fák és gyümölcsök) 1173 KOCZKAS SÁNDOR; Históriai kóvüietek a létekben (Vészi Endre: Árvái bolyongásai) 1173 ROMVAEY FERENC.- Viíter Vasarelyrä! 1181 1988 DECEMBER A Jelenkor decemberi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új száma a hetvenéves Mándy Ivánt köszöntő ösz- szeállítással kezdődik. Az író új elbeszélése mellett Balassa Péter esszéjét, Beck András és Károlyi Csaba elemző tanulmányát olvashatjuk. A hetvenöt éve született és tíz esztendeje elhunyt Rónay Györgyöt 1965-ös Napló jónak részle­tei, valamint Pályi András tanulmánya idézi, melyben a költő, prózaíró, műfordító irodalomtudós és irodalom- szervező Rónay Fák és gyü­mölcsök című, 1941-ben megjelent regényét méltatja. Az írás valósággal újra fel­fedezi és méltó helyére ál­lítja ezt a kitűnő regényt. A versrovat élén Kalász Márton versei olvashatók. Vasadi Péter, és két fiatal költő: Csengery Kristóf és Bálint V. Agnes szerepel még a számban. Határ Győző regényének (Eumolposz) utolsó részletét Csuhái István tanulmánya követi, amelyben a fiatal kritikus az 1948-ban íródott mű keletkezésének körülmé­nyeiről szól, és kijelöli he­lyét a Londonban élő szer­ző életművében. Folytatódik Somlyó György párizsi regé­nyének közlése. Nemes Nagy Ágnes Versek közelről című sorozatában ezúttal Pilinszky János két versét elemzi. A tanulmányrovatban Gál- los Orsolya ír Miroslav Krleza Pécsett és Budapes­ten töltött tanulóéveiről. Kabdebá Lóránt Elvesztett otthonok című interjúsoroza­tában az Erdélyben élő Pa- nek Zoltánnal beszélget. Koczkás Sándor Vészi Endre posztumusz novelláskötetéről közöl kritikát. A számot a Pécsett szü­letett Victor Vasarely művei illusztrálják. Kalász Márton Kiváltság (Fojtott nyelv) V. K.-nak ne akaszd meg a végtelen munkálását végső beszédben mondd, már méltó volnék, Uram már hangtalan vagyok innen fojtott nyelvem a szárnyam vedd horzsolásom, orvoslásom állhatatos vagy fordulatlan léttartásom fönnen e fényben mindből értett lassú imám (Fal) Vladimir Holannak nem óv, majd rejteget visz, mint bolond csukott tenyérben legutolsó száraz szemet fülel, a kertfal menti szél mindig kínos lépé­seket követ forgat, rémülten arra gondolj régen leejthetett semmi vagyok, nyirkos vagyok hallja fejében s most merd kinyitni tenyered Irodalmi túrán Fellbachban Irodalomról, irodalmi kap­csolatokról hozhattunk hír­adást Pécs NSZK-beli testvér- városából ezen az őszön. Ba- den-Württenberg tartomány fővárosában, Stuttgartban és környékén tevékenykedik a magyar irodalom néhány for­dítója, sikeres magyar irodal­mi napokat rendeztek, és legutóbb meghívták Pécsről a pécsi írócsoport néhány tag­ját. Berták László, Csordás Gábor, a Jelenkor főszerkesz­tője, valamint Hallama Erzsé­bet töltött néhány napot ok­tóberben Fellbachban illetve Stuttgartban. Egy nagyobb csapattal érkeztek, éspedig a Baranya Táncegyüttessel, amely a Fellbachi Ősz nevű rendezvénysorozatra kapott meghívást. Ugyanekkor a test­vérvárosi kapcsolatok jövő évi programját egyeztette fellba­chi kollégáival Komlódi ló- zselné, Pécs Város Tanácsá­nak elnökhelyettese, s e tár­gyalásokon részt vett Lantos lózsel, a Baranya Megyei Ta­nács Nemzetiségi Albizottsá­gának elnöke is. A pécsi írók ezalatt bete­kintést kaptak az NSZK leg­koncentráltabb irodalmi cent­rumába: múzeum, irodalmi archívum, irodalmi egyesület, írók háza található az autó­gyártás, a Mercedes és a Daimler Benz központjaként ismert Stuttgart és bolygóvá­rosai területén, mintegy 20 kilométer sugarú körben. Mindezt a hagyomány szer­vezi, hiszen a közeli Marbach városkában született Schiller, a német „költőherceg”. Szü­letésének 100. évfordulójára, 1859-ben emelték múzeumi célra azt a palotát, amely azóta a Schiller Múzeumot foglalja magába. A 120 éves palotához kiválóan szervezett irodalmi archívum csatlakozik egy modern épületben, re­mek feldolgozási, kutatási le­hetőségekkel. A Schiller Mú­zeum kutatói gárdája az egész német irodalommal foglalkozik, különös figyelmet fordítanak azonban a tájegy­séghez, Württenberghez kötő­dő „sváb költőiskolára”, Uh- land, Wieland, Mörike, Le­nau, Hölderlin és természete­sen Schiller munkásságára. A múzeum a 3500 tagú irodalmi egyesületé, és álla­mi támogatást is élvez. Anya­gi bázisát az egyesületi ta­gok által tett alapítványok is erősítik: például Lothar Spät tartományi miniszteré, aki könyvének honoráriumát adta az alapítványnak. Több százezer kézirat, kép, knr.yv, múzeumi tárgy találha­tó a maiibachi Schiller Múze­umban, ahol külön gyönyörű­ség volt találkozni olyan ere­deti kéziratokkal, mint Rilke szonettjei, Trakl versei. Most Kafka A per cimű regényének kéziratát kívánják megvenni egy londoni árverésen. Kafka ma a legdrágább a nemzet­közi kéziratpiacon, egymillió font lesz A per kikiáltási ára. írók, irodalombarátok a tagjai a mindennek hátteré­ben álló irodalmi egyesület­nek, melyben minimum 20 márka a havi tagdíj — felső határa természetesen nincs az irodalompártolásnak. A társa­ság tartja fenn Stuttgartban az írók házát, melyben két vendégszoba található az át­utazók és egy lakosztály az ösztöndíjas számára. Négy Író kaphatja meg évente a havi 1500 márkás stipendiumot. A többszáz éves ház, amelyben mindez meg egy barátságos társalgó is elfér, Stuttgart központjában búvik meg. Mándy Iván, Nádas Pé­ter, Pap Károly fordítójával, Frederika Schaagga\ találko­zunk itt. Fellbachi háziasszo­nyunk, Christine Linsenmayer, a városháza munkatársa szer­vezi meg valamennyi találko­zót, a Stuttgartban élő Zsu­zsanna Ghaséval is, aki gyer­mekkora óta él német föl­dön, németül publikálja pró­zaköteteit, egyszersmind szo­ros kapcsolatot tart fenn a magyar irodalommal. Esterhá­zy Péter Fuharosok című könyvének nemrég megjelent német fordítását hozza el a találkozóra. A magyar irodalom olyan kiváló képviselői jártak Stutt­gartban, a magyar irodalmi napokon, mint Esterházy, Ná­das, Mészöly Miklós — és mivel ők a Jelenkorban pub­likálnak leginkább a hazai folyóiratok közül, a pécsi fo­lyóirat is közreműködhet ab­ban a fontos folyamatban, amely a német nyelvterületen, német fordítások által segít­heti a magyar irodalom kül­földi megismertetését. Köte­tek, folyóiratpéldányok cserél­tek gazdát ezeken a találko­zókon. Egy délután jutott idő a stuttgarti képzőművészeti mú­zeum megtekintésére is: Cra­nach, Rembrandt, Gauguin, Picasso, francia impresszionis­ták — lehetetlen felsorolni, hány kiemelkedő alkotást őriznek ebben a remek gyűj­teményben. Pécs testvérvárosában ez­alatt zajlottak a Fellbachi Ősz, a borünnep, a testvérvá­rosok fesztiválja rendezvényei.- Olyan a testvérvárosi kap­csolat, akár a jó bor, - mondta Kiel főpolgármester.- Minél idősebb, annál jobb. Bor és zene mellett, fiatalok körében építeni a barátság hídjait a határokon keresztül - olyan ez, mintha Schiller ír­ta volna. - A francia Tour- non, az olasz Erba, Meissen és Pécs testvérvárosok mutat­koztak be diaképeken és mű­soros esttel — köztük óriási sikert aratva magyar és Drá- vamenti horvát táncaival a Baranya Táncegyüttes, amely másnap a borünnep záróren­dezvényein is többórás műsort adott Fellbach utcáin — így keresve meg a hazautazás költségeit. Sátoros népünne­péllyel, tűzijátékkal zárult a fellebachi borünnep, mi va­lamennyien pedig egy közis­merten és láthatóan sikeres ország ünnepébe és kulturá­lis értékmegőrző tevékenysé­gébe kaphattunk bepillantást. Gállos Orsolya Az a karácsony E # letem egyre sokasodó karácsonyai közül mért pont az jár az eszemben, amire alig emlé­kezhetem? Két esztendős nem voltam még, kis bátyám a harmadik évéhez közeledett. A szomszéd ház pincéjében laktunk édes­anyánkkal, mert azt az épü­letet, amiben a mi lakásunk volt, bombatalólat érte, nagy lyuk tátongott az oldalán. Az emlékezetemben ez a pince egy homályos és szűk vasúti kocsihoz hasonlít. A fa­lak mentén szorosan egymás mellett ültek az emberek. Egymással szemben olyan kö­zel, hogy térdeik között alig volt néhány lépésnyi szabad hely. Én ezt a néhány lépésnyi szabad helyet arra használ­tam, hogy megtanuljak járni. Jobban mondva, hogy újra megtanuljak. Mert egyszer tudtam már, mielőtt ide, a pincébe kerültem, ahol a nyirkos hidegtől megbeteged­tem, és lázasan feküdtem or­vos és gyógyszer nélkül na­pokon át. Édesanyám attól félt, hogy apámnak nem tud már megmutatni élve. Apám, szegény, azonban egyre kés­lekedett - nem csoda, Buda­pestet már körülzárta az ost­romgyűrű, ők pedig valahol a Dunántúlon vonulok „visz- szafelé”. Én pedig szerencsé­sen meggyógyultam. Igaz, nem egészen a magam ere­jéből. Az történt ugyanis, hogy egyik nap - mikor anyám épp vízért ment a távoli kútra, mert a vízvezeték megrongá­lódott, nem működtek a csa­pok - valamiért lejött a pin­cébe az első emeleten lakó idős asszony. Válj nénit, ezt a magas, szikár asszonyt egyébként semmilyen harci cselekmény nem hajtotta le a pincébe. Düböghettek, hö­röghettek az ágyúk, eszelősen vijjoghattak a lövedéked, vil­loghattak a torkolattüzek, és dörömbölhettek az égbolton a repülőgépek, a két csöndes öreg nem mozdult ki a szo- ba-'konyhá jóból. — Ha meg kell halni, haljunk meg úgy, ahogy éltünk — dacoltak a háborúval. Most, hogy véletlenül be­nézett a pincébe, és meglá­tott engem, apró gyereket lá­zasan nyűglődni kiságyamon, nem sokat gondolkodott. Jól becsomagolt a takaróimba, kézen fogta aggódón figyelő kis bátyámat, és felvitt min­ket magához. Mikor édes­anyám megjött, és keresett bennünket, engem ott fent talált a Vali néni öreg ka­rosszékében az ablak előtt, a beeső téli napfényben. Nekem az a napsütés, akármilyen télies volt is, any- nyira megtetszett, hogy a ked­véért meggyógyultam. így kerülhettem aztán vissza a pincébe, és derülhetett ki ró­lam, hogy annyira legyengül­tem, hogy még járni is elfe­lejtettem. A pincebeli szűk szabad helyen tehát térdek közül in­dultam, és térdek közé ér­keztem. Nem haragudtak lá­batlankodásomért a pincebe­liek, evvel is telt az idő, el­tereltem a figyelmüket egy ki­csit arról, amiről egészen el­feledkezni úgysem tudtak. Még azért sem szóltak, hogy minduntalan ráléptem a vé­kony cipőkben, gumicsizmák­ban elfagyott, fájdalmas bütykökre. Egy ilyen egyhangú pince­nap estéjén - amikor minden­ki a megszokottnál is szomo­rúbban sóhajtozott, és féltve gondolt távollevő szeretteire: vajon őket hol éri a kará­csony? — ismét megjelent az ajtóban Vali néni. Édesanyá­mat kereste, aki éppen lefek­tetni készült bennünket. — Katókám, nem akarod megfürdetni a kicsiket? Kérdése szinte tréfának hangzott. Mióta a pincében laktunk, anyánk vizes kendő­vel törülte át a testünket, és dörzsölt gyorsan szárazra az épp csak levetett ruhák alatt: — Egyik kezet, gyorsan. A má­sik kezet, gyorsan. A felhaj­tott ingecske alatt a hátat, gyorsan... — Megfürdetni? — csodál­kozott el anyám. Vödörben hordtá'k felváltva az ivóvizet kilométerekről, a pince pedig fűtetlen hideg. — Jól megraktam a spar- heítot, vittem föl havat a la­vórban. Megolvad, megmeleg­szik. Akkor előbb a gyerekek, aztán te magad is megfü- rödhetsz. Mi már Jenő bá­csival megmosakodtunk. El­végre karácsony van! Anyám boldogan vette elő a törülközőket, a szappant, felöltöztetett, és felvitt ben­nünket az emeletre. A kony­hában, a vén, fehér zomán- cos, fekete tetejű sparhelton nagy, öreg lavórban olvado- zott a hó. Párás meleg volt, jó mosószappanszag. Mikor megmelegedett a víz, a földre tett kislámpa fényé­nél — az elsötétítés miatt nem használták akkoriban a mennyezeti lámpákat — bele- álltam a lavórba. Ma is em­lékszem a lámpa fénykörében pirosló, meleg vízben tocsogó lábaimra. Míg jólesően vé­gigmosdatott, nagyot sóhaj­tott anyám. — Szegény apátok, vajon jut-e neki legalább ennyi ka­rácsony? Hogy mért jár az eszembe ez a régi, szomorú ünnep, mikor azóta annyi szép, aján­dékkal teli fenyőfa alatt és mellett állhattam? Talán azért, mert azon az estén minden más karácsony­esténél nyilvánvalóbban bebi­zonyosodott: nincs olyan nyo­morúság, amelyben ne tudna örömöt okozni, ajándékot ad­ni az, aki akar. Ha másként nem, egy öreg lavór friss hóból olvasztott fürdővízzel.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents