Dunántúli Napló, 1988. november (45. évfolyam, 304-333. szám)
1988-11-30 / 333. szám
1988. november 30., szerda Dunántúli napló 3 Sztrájk? Vagy valami más? Nem o sértettség íratja velem e sorokat, mert a sértődés beismerése annak, hogy az állítás indítéka jogos, o sértettre nézve igaz. Ha mégis sértődöttség érződik ki néha mondanivalómból, az azért van, mert a „sértő fél" maga is annak a közegnek a része, melyről nézeteit a Dunántúli Napló. 1988. november 23-i számában leírta. A pedagógusokról van szó, és az érintett szerző, Czuczor József, a Megyei Pedagógiai Intézet munkatársa. (Cz. J. nem az intézet, hanem a maga nevében írt, munkahelyét kérésünkre jelölte meg neve után — a szerk. megjegyzése.) Olyan állításokat tartalmaz írása, melyek néha túl általánosak, máskor pedig éppen a lényeget elhomályosítva, ál-értékeket állít az olvasó elé. Mert milyen jogon állíthatja valaki, hogy egy teljes ágazat „munkásaira" érvényes az ún. lassító sztrájk már évek óta? Vajon azok is lassítják a munkát, akikről -— érdekes véletlen —, egyazon szómban, két oldallal hátrább ír a Napló (nevezetesen a pedagógiai pályázaton résztvevőkről)? Furcsának tartom a szsfző ki nem mondott elhatárolódását ettől a jelenségtől, hisz — ha valóban ez a helyzet — ő, mint volt és jelenlegi oktatásirányító is tehetett volna valamit, hogy a dolog ne fajuljon el onnyira, ahogy ő látja. És vajon az „igazi munkalassító, az órára pontosan járó nagy tömeg" (idézet a cikkből), tényleg olyan megátalkodott, mint ahogy azt Czuczor József látja? Határozottan állítom, hogy iskoláinkban tanító pedagógusok között arányosan nincs több lezser, nemtörődöm, passzív egyén, mint bármely ágazat, üzem, intérmény dolgozói között. S hogy miért „sejtet félmondattal" a tanár? Mert ma még nehéz megtanítani, a hivatalos álláspont és a valóság közt miért van ellentmondás, és ezért a pedagógus sem „hisz" abban, amit el kellene mondania. Miért passzív? Mert az oktatásirányítás évtizedeikig ezt várta el tőle a maga bábáskodó, túlcentralizált beavatkozó módján, a központi és a helyi kis'királykodó hatalom. Hogy miért „embertelen", miért „nem tud szeretni": mert ... de hisz ez nem is igaz!!! Akik benn élnek (és ezek szerint csak ők?), az is- 'kola mindennapi valóságában, azok látják, hogy — persze, kivételek vannak —, a pedagógusok emberként, a szó nemes értelmében nehezebben —, az iskola falain kívül hagyni rossz hangulatukat, otthoni gondjaikat, egzisztenciális problémáikat. S ha valaki egy rossz órát tart, az nem szándékosan ártó voltából következik, hanem mert előző nap az ő gyereke is megbetegedett, s ma kénytelen volt egyedül otthon hagyni, mert ő maga is 39 fokos lázzal jött be az iskolába, hogy ne maradjon el az óra, mert egy ingerült szülő, (enyhe alkoholszaggal), szá- monkérte tőle „példás” gyereke elégtelen osztályzatát. . . És természetesen a mi pályánkon is érvényesül a munkaerőpiac mechanizmusa: ha valaki taxisként, benzinkutasként dolgozva többet keres, ergo jobban él, hót szíve joga „eladni magát" ott, hisz a hivatástudatért — elnézést a vulgáris kifejezésért —, a hentes nem adja olcsóbban a húst. Úgy gondolom, hogy Czuczor József — nem kételkedve jószándékában —, tovább rontotta e cikkel a pedagógustársadalom presztízsét. Ha egy bányász kételkedik a tanárok „sztrájkjának" hasznosságában, ha valamely más ' ágazat dolgozója elítéli a pedagógusok élet- és munkakörülményeinek javítására, (jelzem, nemcsak arra, hanem az egész oktatásügy helyzetének jobbítására) irányuló törekvéseket, az — mondjuk — érthető, hisz ő is piacról él, s nem szívesen veszi, ha „el- lobbizzók" előle a fizetésemelést. De idegennek érzem azt, aki ilyen írassa! elködösíti a valós ellentmondásokat. Nem „dombóváriaskodásról", önmagáért való „sztrájkolgatás- ról" van szó, amikor az eddig tűrő tanárok felemelik hangjukat. Egy népért, nemzet jövőjéért érzett aggódás készteti az egyszerű pedagógusokat arra, hogy a politika színterén megjelenítve próbálják a hatalmat reális, jövőcentrikus gondolkodásra bírni. Ez érdeke minden szülőnek, a leendő felnőtt generációnak, a pedagógia hanyatlása miatt aggódó oktatásirányítóknak és a tanároknak egyaránt. Barna Viktor, a pécsi Zipernovszky Szakközépiskola tanóra BizonyíWány munkalassításból A város, a megye, sőt az ország tanítói, tanárai nem kis meglepetéssel olvashatták a Dunántúli Napló november 23-i számában, hogy Czuczor József soron kívül „kiosztotta" pedagógiai munkásságuk bizonyítványát. Szöveges értékelésében kitért a pedagógusok önsajnólatóra, a késve órára menő, passzív, félmondatokkal sejtető, hitetlen, csak beszélő, de semmit sem mondó, embertelen, gyermekeket nem szerető pedagógusokra. Eddig eljutva az olvasásban, azt gondolná a nemzet „naiv" napszámosa, ezt fokozni mór nemigen lehet. De ékkor újabb színes ecsetvonóssal gazdagodik jellemének palettája. Többek közt megtudhatja, hogy munkája „a legrosszabbak fajtájából való, mert alattomos". Mi tagadás, a cikk szerzője — még félév előtt — kíméletlenül megbuktatja a pedagógusokat. Ezekután most törheti a fejét a szülő, a gyerek, érdemes-e holnap iskolába menni? Hadd nyugtassunk meg mindenkit, hogy érdemes, mert a cikkben fölsorakoztatott, helyenként vérforraló, közvéleményt félrevezető megállapítások nem fedik a valóságot. Sajnos, az írás szerzője - mint manapság sokan mások — beleesik a hamis általánosítás csapdájába. Kiemeli az iskolai valóság egy-egy részletét, és úgy mutatja fel, mint a teljes igazságot. „Csakhogy nem ami rész szerint igaz - Olyan kell, mi egészben s mindig az” - figyelmeztet bennünket több, mint száz év távlatából Arany János is. Ezt a bölcs- gondolatot kellett volna megszívlelnie az írás szerzőjének is, akkor most örömmel . üdvözölhetnénk igyekezetét. Hiszen cikkének későbbi soraiból mintha azt olvastuk volna ki, hogy a magyar oktatásügy érdekében ragadott tollat. Érthetetlen számunkra, hogy éppen egy pedagógiai vezető nem veszi észre a pedagógus társadalom nagy többségének testet-lelket felőrlő erőfeszítéseit, a lelkiismeretes, tisztességes, tanítványait szerető, értük áldozatot, felelősséget vállaló, „vert helyzetében" is megújulni akaró tanítók, tanárok ezreit. Nem látja a- -kiváló tanárok, pályadijas, továbbtanuló pedagógusok sokaságát. Ugyanakkor mi azt látjuk, hogy igen sok gyakorló pedagógus számára éppen a megyei Pedagógiai Intézet által szervezett tanfolyamok, továbbképzések nyújtanak értékes szakmai, pedagógiai segítséget. Mindezzel nem azt akarjuk bizonyítani, hogy nincs készületlen pedagógus, rosszul sikerült óra, esetleg kudarc- élmény az iskolákban, de meggyőződésünk, hogy lényegesen több a pozitív nevelői példa. Szerencsésebb lett volna, ha az írás szerzője a negatívumokat ott mondja el — 'helyben —, ahol a leírtakat tapasztalta. Az említetteken kívül nem értünk egyet a cikkíróval abban sem, hogy a kiragadott, egyedi negatív példákat a pedagógusok munkalassító sztrájkjaként tünteti fel. Éppen ezért a pécsi általános iskolák igazgatói munka- közössége, valamint pedagógus kollégáink nevében visz- szautasítjúk az írás megalapozatlan állításait és a szerző által rólunk, pedagógusokról kiállított bizonyítványt nem írjuk alá. Pécs és Pécs környéki általános iskolák Igazgatói Munkaközössége, Vókó János Ot pécsi művész (H. Barakonyi Klára, Kelle Sándor, Molnár Tamás, Pandur József és Soltra Elemér) festményeiből, grafikáiból rendeztek kiállítást Boksán, a termelőszövetkezet tárgyalóiában. A művészek a nyári boksái alkotótelepen készült müveiket mutatják be az érdeklődőknek. A tárlat a hét folyamán még látható. Fotó: Proksza László Délszláv kulturális rendezvények Számos kulturális rendezvény, kiállítás van Pécsett ezekben a napokban, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének 10. kongresszusához kapcsolódóan. Matusek László tanár gyűjteménye, a baranyai bos- nyák és sokác viseletek december 2-ig láthatóak a pécsi Ifjúsági Házban. Ugyanerről a népcsoportról, annak szinpompás viseletéiről, mindennapi életéről festette képeit ötven évvel ezelőtt Döb- rentey Gábor — kiállítását az August Senoa Klubban láthatjuk december 20-ig. Képei megvásárolhatók. Megjelent a Délszláv Klub Asszonykórusának műsorkazettája. A Matusek László vezette együttes ebből tart bemutatót december 6-án 19 órakor az IH-ban. Ismét újraéled a Baranya Táncegyüttes vezette táncház: a PÉTÁV vezetősége, élén Fenyvesi József igazgatóval ingyen engedték át nagytermüket e kulturális célra. Havonta minden második szombaton 18-22 óra között rendezik a táncházat, az elsőt december 10-én Vidá - kovics Antal vezetésével, aki baranyai délszláv táncokat fog tanítani. A táncház szünetében Frankovics György néprajzkutató beszél e népcsoport karácsonyi hiedelmeiről, népszokásairól - egyébként minden táncházon lesz hasonló kiegészítő program. A zenét a Boranya zenekar szolgáltatja. Két kiállítás A Vonal Divatáru Tervező, Készítő és Lapkiadó Kft. mutatkozik be pénteken este 7 órakor a Művészetek Házában. Progresszív iparművészek csapata hozta létre ezt a céget magasszínvonalú divat kialakítására, és a hozzátartozó életmód, külsőségek befolyásolására: ehhez fogyókúrareceptektől a szépségápoláson át tornogyakorlatig mindenféle tanácsot adnak többek között a Vonal magazinban is. A Vonal című divatlap téli modelljeiből a Művészetek Háza folyosógalériájában december 5-től december 20-ig kiállítás és vásár lesz, a tervezők: Sárvári Katalin, Semsey Gabriella iparművészek és a Habitus alkotóközösség. Ezekben a napokban mór érkeznek a zsűrihez azok a művek, amelyekkel képzőművészek járultak hozzá a Világ Világossága című alapítvány számára. A Művészetek Háza felkérésére Baranya és Somogy megyéből eddig több mint 30 művész jelezte azt a szándékát, hogy műveit felajánlja eladásra. A beküldött művekből a Tetőtéri Galériában december 5., hétfőtől december 12- ig kiállítást és vásárt rendeznek, az így befolyt összeget a vak és csökkentlátó gyerekek számára építendő foglalkoztató számára gyűjtik. Amikor alig több, mint egy éve a Megengedeti sebesség című „tévékabaré" meg nem engedetté vált, nem hittem, hogy Sándor György „utcai játékai” hamarosan újra megengedetté válnak a képernyőn. Ehhez azonban az kellett, hogy időközben ne csak a KRESZ változzék, hanem azok a személyek is, akik a szabályokat változtatják, $ akik a sebességfokozást hol megtiltják, hol megengedik. Ezek a személyek két módon változhatnak: vagy mások váltják fel (és le) őket, vagy ők lesznek mások. A változásoknak ebben a sméleoni ritmusában persze smcsak oz utca embere érzi El vagyok tévedve magát eltévedve. Én is egészen el vagyok tévedve annak láttán, hogy ami eddig tilos volt, az ezentúl kötelező, ami eddig tévedhetetlennek tűnt, az most hosszú tévelygésnek mutatkozik. De különösen annak láttán érzem úgy, hogy el vagyok tévedve, hogy e nagy változékonyság közepette én az állandóságot érzékelem. No, nem o hivatalból megnyilatkozókét, hanem például a Sándor Györgyét, aki most, ötven évesen is ugyanazt mondja, amit egész eddigi pólyáján is mondott. És épp így nem érzem a változást magamon sem. Évekkel ezelőtt is ugyanaz volt a véleményem arról a helyről, ahol élünk, és arról, ahogyan élünk, ami ma. De amikor azt látom, hogy aki tegnap Á-t mondott, az ma B-t mond, akkor ezt nem tudom dicső pálfordulásként üdvözölni. Mert az illető ebben az esetben nem a szóláshoz tartotta magát, hogy „aki Á-t mond, mondjon B-t isi”, hanem ő tegnap csak az Á-t mondta és engedte mondani, mo pedig mindent megtesz, hogy csak a B-ről halljunk, tőle vagy általa. Esterházy Péter az Élet és irodalomban „A bohóc" című kis írásával köszöntötte a nyáron az ötvenéves Sándor Györgyöt. Akkor igaztalannak éreztem a címet, és elírásnak gondoltam az ötvenet. Az El vagyok tévedve műsora azonban ráébresztett arra, hogy E. P.-nek igaza van. Sándor György valóban bohóc, hiszen kortalan, s - miként a bohóc — műsoraiban az örök vesztest jeleníti meg. Az utcai játékokban is mindig azt a szerepet öltötte magára, ami az ügyefogyott, el- tévelyedett, szerencsétlenkedő clown-ra jellemző. S ebben a bohóc-szerepben rejlik a magyarázata annak is, hogy miért etikusak Sándor György utcai játékai. Ö, aki önmagát pályája kezdetétől humorafistaként definiálta, játékait nem az utca embere, hanem önmaga rovására űzi. „Zsebtolvajként" mindig rajtakapják, „eltévedett- ként" tovább tévelyitik, ajándékot gyűjtő Mikulásként a villák kapujából elzavarják, vezetni nem tudó taxisként gyorsan kiszállnak a kocsijából. Sándor György most az életben mutatta meg az abszurdot, amit önálló estjeiben a színpadon íróilag-szinészileg fogalmazott meg. Ez az abszurditás vagy abból ered, hogy Sándor György a magára öltött szerep reciprokát játssza el (taxisként és Mikulásként), vagy abból, hogy egy praktikus helyzetet életérzéssé absztrahól (el vagyok tévedve). Higgyük el neki, hogy el van tévedve, és akkor tévelygő környezetünkben az ő morálja lehet az egyik biztos pont, amire ma is - mint már jó húsz éve — biztosan építhetünk. M. P. Jubilánsok és utódok Negyvenéves az amatőr művészeti mozgalom Ünnepélyes díjkiosztással zárult a napokban a megyei tanács pályázata: az amatőr művészeti mozgalom föl lend í - tésére. A meghirdetésre, mint korábban hírül adtuk, 58 amatőr csoport, együttes pályázott; s a bizottság a kiírt feltételek, illetve működésük nívója szerint 40 pályadíjat tudott odaítélni. A tervezettnél jóval többet, igaz, kisebb „címletekben", hogy többeknek jusson. Ami arra utal, hogy ez a többség sokféleképpen bizonyította: a korábbinál mo- gjasobb szinten képesek helytállni műsoraikkal, bármilyen megméretést is vállalva itthon vagy ha úgy adódik, külföldön is. Kórusok, fúvószenekarok, néptáncegyüttesek, színjátszók; népdalkörök és hagyományőrző népi együttesek. S hosszan sorolhatnám valaménnyiök nevét, ha nem vinné el e megemlékezésre szánt helyet. Mert az alkalom, amikor e pályadíjakat a díjazottak képviselői átvehették a hagyományőrzők pénteki gálaestjén, valóban emlékezetes jubileumhoz kötődik. 1948-hoz, amikor Gyuláról, mint egy hatalmas, eleven mezeivirág-csokor, kibomlott és szétszóródott szerte az országban a paraszttánc ihletésű néptánc és nyomában az amatőr művészeti mozgalom gondolata, üzenete, küldetése. S ez a sokféle virág sokfelé és sokféleképp gyökeret vert. Szélfútta magjai új és új irányokban futottak fel, generációkon ót, megszámlálhatatlan élményt adva a befogadónak és előadóknak egyaránt. Igen, Gyuláról indult el az amatőr művészeti mozgalom, március idusán, 1948-ban, a centenárium jegyében. Több mint ezer paraszt-, gyári munkás és diákfiatal gyűlt össze itt a népzene és a néptánc háromnapos ünnepére, tele hittel, bizakodással és naiv reményekkel egy népi-nemzeti egységben fogant szocialista jövő iránt. Másképpen alakult. . . Nem az ő szégyenük és nem az akkor fiatal mi gererációnké, hogy ide jutottunk, ahová, s\. ahol az amatőr mozgalom se mérhető mór 40 év előtti méreteivel és lelkesedésével. De, hogy a magyar politika elmúlt négy évtizedének szkhüllái és charibdiszei között, a sok mindentől megke- serült közérzés nyomasztó légkörében is, ma - ha másképp is, ha nehezen életben maradva is — vannak vagy maradtak sokan még, akik föl tudják mutatni a szépet, a dalt, a szokásokat, a megőrzött hagyományt — ez maga az ígéret. A nyirkos sziklarepedésekben nyíló gyopár, a „Sok van, mi csodálatos ..." élő summázata. Baranyában, ahogyan országosan is, megcsappant az amatőr művészeti együttesek, csoportok száma az utóbbi 8- 10 évben. Ennek ^oJiféle oka van, s a jelen helyzetben örülnünk kell - velük együtt - annak, ami van, ahol és ameddig ... S azoknak, akik vannak, hogy átmentsék ezeket az értékeket jobb időkre. Amikor talán méltó, érdeme szerinti társadalmi megbecsülés övezheti majd munkásságukat, amellyel kincseket, nemzeti értékeket nyújtanak át az utókornak. S reménykedünk: utódoknak . . . W. E.
