Dunántúli Napló, 1988. november (45. évfolyam, 304-333. szám)
1988-11-26 / 329. szám
1988. november 26., szombat Dunántúlt napló 9 A Jelenkor novemberi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat novemberi számában a maga sajátos módján reagál a román-magyár kapcsolatok romlásában rejlő szellemi és erkölcsi kihívásra. A lap élén a Bukarestben élő fiatal prózairó, Szávai Géza új regényének részlete olvasható, akinek előző regényéről ugyanebbe a számba Erdődy Edit irt kritikát. Folytatódik Határ Győző 1948-ban írott regényének és Nádas Péter Évkönyvé-nek közlése. A prózarovatot Balassa Péter esszékönyvének (Halálnapló), újabb, a szerelemről szóló részlete egészíti ki. Kiemelkedő színvonalú esz- szét közöl a lap a bukaresti Romania Literara című folyóirat szerkesztője. Mir- cea lorgulescu tollából. Az esszé a nagy román drámaíró, Caragiale műve kapcsán a balkáni mentalitás torz vonásait elemzi. Mintegy erre válaszol Borsi Kálmán Béla higgadt tanulmánya a magyar-román ellentét történelmi okairól, és áthidalásának esélyeiről. A lírai rovat Utassy József, Ágh István, Tornai József és a Romániában élő Markó Béla verseit közli. A román—magyar tematikát folytatja Pályi András Színházi levele - ezúttal Gyuláról, Csurka István Megmaradni című drámájának előadásáról, valamint Kántor Lajos és Egyed Péter terjedelmes esszé-dialógusa. A két neves romániai magyar szerző vitájának tárgya a korszerűsítési törekvések esélye és sorsa az erdélyi szellemi életben. A kritikai rovat - Nagy Imrének Jókai Anna új regényéről írott tanulmánya mellett —, ugyancsak az. erdélyi vagy onnan elszármazott magyarság sorsát, a román- magyar kapcsolatok történetét tárgyaló könyvekről számol be. Borsi Kálmán Béla Megközelítések Néhány fogódzó a XVIII—XX. századi magyar—román - „differendum” történetéhez (Részlet) Mielőtt azt kezdenénk feszegetni, hogy miért 1987 elején jutottak ismét pélypontra a sok évszázados magyar-román kapcsolóitok, nem árt tisztázni, hogy történelmileg miről is van szó! Még akkor is, ha ez a kérdés terjedelmes monográfiát igényelne. Mégis hasznos lehet néhány olyan szempont- fölvetése, amelyekről elvontságuk miatt viszonylag kevesebbet írnak és beszélnek a történészek, és — ismeretek hiányában — még kevesebbet foglalkoznak a gyakorló politikusok. Ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy rájuk a törvény- szerűségek ne vonatkoznának( Fő szempontunk a társadalomtörténeti megközelítés lesz. Szögezzük le mindjárt, hogy a magyar—román viszony rendezése, illetve végső kimenetele távlatából teljesen közömbös, hogy a magyarok a sumérok utódai vagy a „szkíták” (szittyák) leszármazot- tai-e, és a; másik oldalon a románok első ismert ősei a trák-géta-dák törzsek valamelyike, Traianus légióinak katonái, vagy valóban ezek egymással elkeveredett leszármazottai voltak. Azt is fölösleges firtatni, hogy melyikük ősatyái jelentek meg először Erdély földjén. Sokkal fontosabb megvizsgálni, hogy milyen állapotban érte őket a (felvilágosodás, majd a romantika, illetve - gazdaságilag - a tőkés fejlődés csírái formájában megjelenő és érvényesülő) nemzeti ébredés kora. A magyar történészeknek tárgyilagosan el kell ismerniük, hogy ez a kb. a 18. század utolsó harmadában beköszöntő időszak a magyarságot találta viszonylag előnyösebb helyzetben! Még akkor is, ha a török hódoltság korában (és persze, már előbb is) mérhetetlen károkat, emberi és kulturális pusztulást kellett elszenvednie, és valójában ólig behozható hátrányba került Európa szerencsésebb „régióival" szemben. De (legalább) államisága maradványait, intézményrendszerének romjait megőrizte, és megmaradtak „vitézlő rendjei", az „államalkotó" nemesség is, és főként a „régi dicsőség" tudata, amelyekre az új Magyarországot elvileg és elméletileg föl lehetett építeni. Ki tagadhatná, hogy lati- nos-táblabírás műveltsége és Bécs (azaz a fejlettebb német kultúra) vonzása és igen tekintélyes hányadában idegen (német, vallon, olasz, horvát, lengyel, szlovák, román stb.) származásai ellenére a „magyarországi" (hungáriai) - „hungarus” nemesség elsősorban (és kivált tendenciájában) magyar volt, amely, mint (a szlovák „gyökerekkel" is rendelkező) Kossuth 1858-ban nyilatkozta: „Minden időben példátlan libera- litással nyitva tartotta kivált-' ságainak s velük az alkotmányos előjogoknak sorompóit mindenki számára, ki magát tettben, becsben hozzá hasonlónak mutatta”, vagyis, mondjuk csak ki bátran: hajlandó és még inkább képes volt vele azonosulni, hozzá asszimilálódni! És ez az egyébként oly bonyolult jelenség spontán és minden kényszer nélkül valóban mindaddig zökkenőmentesen végbe is ment, míg a középkori magyar királyság hatalmának presztízséből táplálkozott, illetve a 18-19. század fordulójától és különösen a reformkorban (1830-1848 49.) a modern, polgáriasuk „Magyarhon" létrehozásának esélye és reménye, végül (már a kiegyezés után) inkább csupán illúziója éltette. Ami persze, nem csökkentette hatékonyságát, hiszen a magyar- országi városok, „bürgerei- nek” a reformkorban kezdődő rohamos magyarosodása mellett a dualizmus korában éppen az emancipálódó városlakó zsidóság magyarrá válása döntötte a magyarság javára az „integer Magyarország” kezdettől fogva oly kényes „etnikai mérlegét". És mi volt a helyzet Erdélyben? Itt is ugyanazok a tendenciák érvényesültek, mint a történelmi Magyarország egyéb részeiben, azzal a (magyar és a román nemzettudat szempontjából) nem elhanyagolható különbséggel, hogy a középkori magyar állam intézményei, még 1437-ből származó (feudális) alkotmánya, a „három (rendi) nemzet" és a „négy (bevett) vallás” szövetsége 1848-ig úgyszólván érintetlenül megmaradt, „magyar jellege" viszont talán épp itt volt -a legerősebb. Ellenben hiába keressük benne a 18, század közepéig vitathatatlanul Erdély „legszámosabb" népévé váló románság képviselőit! És ez, valljuk be, rendkívül sérelmes helyzet az ekkortájt kibontakozó erdélyi román értelmiségi mozgalom számára. Attól teljesen függetlenül, hogy miképpen állt elő! Az erdélyi belső hatal- m i - pol i ti-ka i-ideológ ia i (vallási) viszonyok erősen „magyar" és protestáns karakterét „fellazítani" igyekvő katolikus Habsburg-monarchia számára viszont mindez kényelmes manőverezési lehetőséget biztosított: a románság katolizá- lósa, a vallási unió, a görögkatolikus (unitus) egyház létrehozása és az a kilátásba helyezett lehetőség, hogy az áttérteket - elvileg - ugyanazok a jogok illetik meg, mint a római katolikus egyház papjait és híveit, erős és bármikor bevethető politikai fegyver birtokába juttatta Bécset, ugyanakkor a katolikus iskolák látogathatáso révén óriási sanszot adott az erdélyi románságnak arra, hogy a korábbi évszázadok során a (magyar) vármegyei nemességbe („nobiles") olvadó és a románság számára elvesző vezető rétege helyett egy olyan papi és kisnemesi eredetű értelmiséget fejlesszen ki magából, mely képes arra, hogy külön (nemzetiségi) „helyzettudatát" a kor színvonalán megfogalmazza. Minthogy pedig ez a „helyzet” igen előnytelen, hiszen csupán egy zárt, s jóval korábban kialakult rendi keret tágítása-feszege- tése révén érheti el célját: az erdélyi (feudális) alkotmány sáncai közé való „be- fogadtatást" - negyedik (rendi) „nemzetként"! az ehhez szükséges és ekkor kialakuló érvrendszer (a dákó-ro- mán őshonosság tana) sem igen lehet más, mint amilyen: rendi és sérelmi jellegű, sőt, kompenzatív elemeket is tartalmazó gondolati képződmény, amely a valóban hátrányos állapotokat (főként a saját - egyenrangú — nemesség csaknem teljes hiányát, illetve fokozatos beolvadását) nem hatalmi és presztízs szempontok szerint történő természetes asszimilációval és integrálódással magyarázza, hanem csak és kizárólag hódítás és-jogfosztás útján tudja elképzelni. (Hiszen — mint vélekedtek — ha nyelve latin, eredete sem ehet kétséges: Dacia római lakosságának utóda, tehát (régebbi a honfoglaló magyarságnál . . .) És itt nem is az elmélet történeti igazságtartalma számit (amiről akár további kétszáz esztendeig el lehet majd vitatkozni), hanem az az érzelmi és kompenzatív attitűd, amely rögtön keletkezésekor beburkolja, mégpedig jóval azelőtt, mielőtt tudományos valóságtartalmának objektív vizsgálatára (tehát az érzelmi és kompenzatív burok lehán- tására, a szubjektív megközelítés kiküszöbölése) a 18. századi diétái (rendi) csatározások és a könyörgő iratok (Supplexek) korában bármiféle esély nyílna. Úgy indul el tehát a dogmává (és tabuvá) válás mindmáig tartó útján, mint az a „nehéz kő", amely lavinává duzzad . . . makay Ida Hallgattak Ma reggel hozzám hajoltak az ágak. Egy pillanatra magukhoz öleltek. Kérdeztem őket: Hány év? (óra?!) még? Fölcsapódtak a kristály magasba. Hallgattak mind. — Akár a sírkeresztek. Kiőmtősi napló Pécsi Galéria: BÁN BÉLA Jó évtizede csak, hogy a harmincos-negyvenes évek addig agyonhallgatott nagy egyéniségei és a háborút követő időszak nagyjelentőségű műévszcsoportja, az Európai Iskola, elnyerte méltó helyét a magyar művészettör- ténetirásban. Az egyéni élet- utakat és az Európai Iskola tevékenységét feltáró tanulmányok, tudományos igényű kiállítások jelzik az újrafelfedezés állomásait. E folyamat természetes velejárója, hogy az ún. „kismesterek" életműve is feldolgozásra és bemutatásra kerül. Bán Béla esetében, személyiségének, sajátos életútjának köszönhetően, úgy tűnik, máig nem apadó indulatok nehezítik az objektív feltárást és értékelést. Az ifjú korától elkötelezett kommunista művész, aki az Európai Iskola nyitott, az egyetemes kulturális értékekre orientált szellemiségét is magáévá tette, az ötvenes évek kultúrpolitikájának kiszolgálójaként élete egy meglehetősen hosszú szakaszában vérszegény és sematikus műveket alkotott. Az 1957-ig tartó, egzisztenciális sikereket hozó korszak után, útja Franciaországon át Argentínába, majd Izraelbe vezetett. Az emigrációval egyidő- ben visszatért eredeti művészi szándékaihoz és stílusához — már amennyire ez lehetséges. *A katalógus előszava nagyvonalúan inkoherensnek nevezi az életműnek ezt a részét, és megóv minket attól, hogy ennek a sajnálatos (naiv?) tévedésnek minősített időszaknak tárgyi dokumentumait megismerhessük. Pedig igazán történeti és objektív akkor lehetett volna ez a kiállítás, ha többet bíz a nézőre a tanulságok levonásában, és nem végez előre ilyen erőteljes szelekciót. Bán Béla elkötelezettsége nem esztétikai, hanem politikai tartalmú. Az életműben jelenlévő stilóris sokféleség, s a sokféleség mögött jól kiolvasható szándék talán egy lehetséges magyarázattal szolgálna a pályában bekövetkezett fordulatra. Bán Béla művészetének első szakaszában egymás mellett élnek a konstruktív geomterikus, expresszív, szürreális vonások. Érzékenyen reagál a külső hatásokra, egyénisége legjobban vázlataiban, spontán rajzaiban teljesedik ki. Minél tovább dolgozik egy témán, minél jobban közelíti azt a „kész mű" általa tételezett zártságához, annál inkább elveszíti frissességét, erejét. A dogmatikus mozzanatok már életművének ebben a szakaszában, e túlságosan is kigondolt művekben jelen vannak. Ennek egyik oka az lehet, hogy sok más pályatársához hasonlóan, nem volt elég erős tehetség ahhoz, hogy o külső hatásokat kreatív módon dolgozza fel. Ebben az összefüggésben és a történelmi körülményeket ismerve, nem olyan meglepő az a fordulat, amellyel a negyvenes évek végén egy újabb, minden eddiginél valóságosabbnak tetsző dogma kiszolgálójává vált. Éppen a folytonosságot, a megtagadhatatlan múltat látszik igazolni az a felemás állapot, amelyben Bán Béla hátralévő életét leélte. Kései művei a nonfiguratív formák, sokkal oldottabb kezeléséről tanúskodnak, csak éppen az a meggyőző gondolat, az indulat ereje hiányzik belőlük, amely első pályaszakaszában a gyengébb műveket is hitelesítette. MOLNÁR SÁNDOR A Kisgaléria kiállítása ezúttal más, mint a mór ismert birka- nyilvánvalóan nehéz feladat elé fej-motívum számos újabb va- állítja a látogatót. Minthogy riációja, ráadásul nem is va- a kiállitóteremben alig van lamilyen rafinált installációval, tálalva, nem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy az igazi téma ezúttal rejtve van előttünk, s hogy magunknak kell megfetjenünk a feladványt. El kell teikntenünk mindenféle szöveges útmutatótól — címtől például —, amely holmi epikus tartalmakra utalna. Fantáziánkra vagyunk utalva, tehát, és azokra az emóciókra, esztétikai benyomásokra, amelyeket ezek a plasztikák keltenek bennünk. Merész vállalkozás. De ki tagadhatná, hogy az aranyozott birkafej tömörségében van valami archaikus és szakrális jelleg, a feketére égetett koponyában a múlandóság tragikuma, a tálra helyezett birkafejben az áldozat, a kultusz maradványa. A megroggyant, korongolt posztamen- sekre emelt birkafejek az ironikus kívülállás gesztusát sejtetik. Nem mindig érdekesek pzek a tárgyak, nem mindig érzékeltetik azt az izgalmat, a játéknak azt az örömét, amelyet a művész feltehetően érezhetett készítésükkor. Ügy tűnik ő is sejti ezt, ezért egy helyen meg is toldotta a birkafejeket némi segédlettel (a homokba elszórtan felállított gyertyákkal), hogy lendületet adjon lankadó érdeklődésünknek. A tárgyak másik csoportja, a kommersz madonna szobrocskák témáját dolgozza fel. A megmintázott, majd megroggyantott, deformált szobor megőrzi jól ismert karakterét, de elveszíti konvencionális jellegét, és az esendő- ségnek, az egyszeriségnek számos mozzanatával gazdagodik. Schrammel Imrének, a pár éve ugyanitt kiállított Pietá-it juttatja eszembe: az eljárás hasonló volt, s a végeredmény magasztosabb, tragikusabb. E kis tárgyak különös ötvözetei az arisztikumnak és a csecsebecsének. Molnár Sándor tevékenységét ismerve, lesz még folytatásuk. Kovács Orsolya
