Dunántúli Napló, 1988. november (45. évfolyam, 304-333. szám)
1988-11-24 / 327. szám
1988. november 24., csütörtök Dunántúlt napló 3 II Dunántúli Napló estje Somogyhárságyon Ingázó emberek Elnéző félmosollyal és csendes fejbólintásokkal kísérve hallgatják a helybeliek az idegen lelkendezését. Nincs imit cáfolniuk annak véleményén, aki a friss, tiszta levegőjű, lágy ívű dombok lábánál épült települést szépnek látja. Tudják, hogy előbb- utóbb kérdések szakítják meg az átutazó dicsérő szavainak áradatát és ezek a kérdések egy valamire kíváncsiak: mi- ilyen lehet itt élni, minek őrültnek, és mi miatt keseregnek azok, akik itt laknak, akiknek Somogyhárságy jóval többet jelent annál, hogy egy vará- zsos fekvésű település. A község hatalmas portái a nagyszülők, dédszülők munkáját is láttatják. A nagy gazdasági udvarok istállóiban, óljaiban ma is vannak állatok, de az a nagymérvű állattartás, amely a korábbi években jellemezte az itt lakók munkáját, már a múlté. Pedig szó isincs arról, hogy az előző generációt váltó fiatalok kevésbé törekvő, szorgalmas emberek lennének. Sokkal inkább arról, hogy a megváltozott körülmények miatt nekik másként kell és másként is próbálnak boldogulni. Igaz, voltak és vannak olyanok, akik már kitépték, vagy most szaggatják az őket ide kötő gyökereket. Akik belefáradtak a napi utazásba, óbba, hogy a nagyabb bevásárlásokhoz szintén utazniuk kell, Ihogy délután négy órától másnap reggel 5-ig a tanács, az orvosi rendelő telefonja és e"» segélykérő állomás vonala él. Nem csak maguk miatt, hanem a gyerekeik jövőjére gondolva döntöttek úgy, hogy másutt próbálnak szerencsét. Az elmúlt években csökkent a község és a társközségek lakossága. Négy évvel ezelőtt 1400-an éltek Somogyhárságyon és a település részeként számon tartott Antalfalun, Kis- hárságyon, a két társközségben, Magyarlukafán és Vásá- rosbécen, illetve az utóbbihoz tartozó Dióspusztán. Napjainkban hozzávetőlegesen 1200-an élnek itt. Tény, hogy idősödik is a lakosság, de a csökkenés jórészt az elvándorlásból adódik. Aki itt születik, már kisgyermek korában megismeri az ingázást. A 25 személyes körzeti óvoda KiShárságyon van. Teljesen kihasznált, és idén már mindenkit fel tudtak venni. A busz csak a település elejéig megy, mert feljebb nincs buszforduló. Innét gyalogolnak a gyerekek az óvodáig. Óvónők kísérik őket, akik szintén naponta utaznak. Az egyik Mozsgóról, a másik Szigetvárról. Szigetvárról jár ki a tanácsi dolgozók fele. A so- mogyhárságyiák és a társközségbeliek pedig a két legnagyobb munkaadó, a mozsgói termelőszövetkezet és a Szigetvári Állami Gazdaság környékbeli munkahelyeire, telepeire járnak dolgozni. Az általános iskolások Somogyohórságyon tanulnak. Az iskola több épületből áll, legutóbb 1984-ben, egy ’ tanteremmel bővült. A régi falak között nagyon tiszteletreméltó munka folyik, amit bizonyít, hogy a gyerekek részt vesznek és a legjobbak között végeznek a különböző megyei tanulmányi versenyeken, és az, hogy a többségük tovább tanul. Reggel a menetrendszerinti járattal jönnek, délután pedig a termelőszövetkezet, illetve a gazdaság autóbuszával mennek haza a vásároSbérci és a kishárságyi idősek, akik bejárnak a somogyhárságy! napközibe. A 20 személyes otthont négy évvel ezelőtt nyitották. Egyelőre nincs igény nagyobbra, de a házi szociális gondozásra annál inkább. A legtöbb idős ember magányos, de vagy nem tud, vagy nem akar a saját otthonából mozdulni. A közelmúlt legjelentősebb változása az, hogy vezetékes ivóvize lett a községnek. A húszmilliós beruházás azonban nem hozott megelégedettséget. Azelőtt ha hitték is, nem látták az emberek a kútvízben a nitrátot és a különböző kórokozókat. A házanként 35 000 forintért épített rendszer vize vasas, sárga, hamar elszínezi a fürdőkádat is... A legnagyobb örömöt talán az jelentette, hogy végre ismét van körzeti orvosuk. Az 1985-től tartó helyettesítések idén megszűntek. Jelenleg az a gond, hogy a Romániából áttelepült doktornőnek nincs saját kocsija, ezért a társközségekből éjszaka érkező hívásokhoz csak akkor tud kimenni, ha jönnek érte. Betérve a tanácsházára mondom az elnöknek, mit tudok, mit hallottam Somogyhár- ságyról. Balogh Margit egyetértőén nyugtáz, illetve kiegéhogy a község egyik legnagyobb gondja az az árok, amely kettészeli a falut, amely a tavalyi felhőszakadáskor is kiöntött, és amely miatt ősztől szinte megbénul a közlekedés az utca azon oldalán, amelyiken nincs szilárd burkolatú út. Hasonló problémával küzd Vásárosbéc is. Ezt említve jut eszébe, hogy nagyon kellene a Kishárságyot Riticspusztával összekötő út hiányzó, hozzávetőlegesen három kilométer hosszú szakasza. Ha elkészülne, akkor lényegesen gyorsabban és egyszerűbben juthatnának el Kaposvárra. Most előbb 18 kilométert utaznak Szigetvárra, aztán onnét vissza 36-ot Kaposvárra. Hogy ez mikor valósul meg, azt nem tudni. Az biztos, hogy telefonjuk előbb lesz. Kétszázezer forintot már befizettek, jövőre fizetik az újabb százezret és 1990-ben ők is bekapcsolódnak a körzet Crossbar rendszerébe. De bármiről beszélünk, a tanácselnök folyton visszatér az ingázásra, vagyis arra, hogy munkahely kell. Azért, hogy ne kényszerüljenek másutt boldogulást keresni és azért, hogy a gyermekek me úgy induljanak továbbtanulni, hogy ide már csak a szüleiket látogatni térhetnek vissza ... Török Éva szít. Többek között azzal, Vita a Mátyás király Október 10-én megjelent „Mátyás-szobor Pécsett?” c. írásunk körül az utóbbi évek legnagyobb sajtóvitája' bontakozott ki: hat hozzászólást megjelentettünk, tizenháromból az alábbiakban idézünk, s volt két névtelen hozzászólás is. Elnézést kérünk az „idézésért” levélíróinktól, akik egyetértettek a vitaindító cikkben foglaltakkal, mert felvethetik: az ellenvéleményeket teljes terjedelemben közölte a lap, a pártolókat meg csak idézi. Igaz: a müvet pártoló véleményeket csakugyan szó szerint közöltük, mert a látszatát is el akartuk kerülni annak, miszerint nem adunk teret a más véleményeknek. Alábbi összeállításunk viszont azt demonstrálja, hogy a pécsiek nem értenek egyet ezzel a szoborállítási tervvel, fme: Pákolitz István József At- tila-díjas költő: „A PVVE vezetőségi ülésén a Mátyás-emlékmű vitájában tartózkodtam a szavazástól. Ezt eléggé indulatosan azzal indokoltam, hogy nem az első eset, amikor az egyesület post festő nyilvánít véleményt. Az országos (Nagymaros, Ófalu) és a pécsi (Szent István tér, alagút) dolgok utólagos szóbahozásakor mindig indulatba jövök, mert a késettség miatt fölösleges csámcsogásnak érzem a vitát. A Mátyásemlékmű körül fortyogó nemistudommit ma úgy értékelem, hogy nem befejezett dologról van szó, tehát nem szabad belőle tekintélyi kérdést csinálni.” Busbaina László: „így születik a műalkotás: a polgárok mélyen a zsebükbe nyúlnak, a zsűritagok szakértenek, és megjelennek városaink terein, utcáin a földöntúli távolság, a végtelen idő, a szellem kőből, bronzból, fémlemezből szobor absztrakciói, a művészi látomások, amelyek zavarosnak, kuszának tűnhetnek ugyan a laikus polgárok szemében, ám ki meri kimondani, hogy meztelen a király, amikor értők állítják: kitűnően öltözött... A művésznek jogában áll szabadon alkotni, új utakat keresni, megtalálni önmaga kifejezésének a legalkalmasabb anyagát és formáit, ám tudnia kell: az emberhez az ember világa áll a legközelebb, és önmaga titkait keresi, önmagára kíváncsi és a világra, ami körülveszi, ezért megsértődnie sem szabad a művésznek, ha a természettől túlzottan elvonatkoztatott alkotásai nem találkoznak a közönség tetszésével ...” Dr. Bezeréd y Győző múzeumi osztályvezető: „Vadász György hozzászólása késztet a véleményalkotásra elsősorban azon a jogon, hogy a második — szavazá- sos — kiállításnak én adtam otthont, segítettem a szavazás lebonyolításában, sőt a pécsi polgár jogán én is leadtam a szavazatomat. . . Vadász levelének a hangját sértőnek, kioktatónak találom, s nem hiszem, hogy ez a hangvétel több hívet szerzett a tervezett emlékműnek, mint általában a szobor ügyének . .. Bántó, ellentmondást nem tűrő ez a hang a más véleményen lévők felé. S hogy számosán vannak ilyenek, azt az említett, figyelembe nem vett szavazás eredménye is igazolja ... A szavazók joggal hihették, hogy nem játékból kérték a véleményüket... Ha viszont a közönséget laikus, hozzá nem értő, tudatlan emberek gyülekezetének tartották, miért rendezték meg ezt a szavazási komédiát?" Soltra Elemér festőművész: ,,A művészi kompozíció kialakítása elsősorban a megbízott művésznek átkokkal, gyötrődésekkel terhes nagy feladata. Mindenesetre óriási feladat, évszázadokig ható felelősséggel ... A közvélemény is nehéz kategória. Nevében beszélni legalább olyan felelősség, mint a művet megalkotni ... A művészi megvalósításba nem tudok, nem is akarok beleszólni; ha megvalósul, feszült figyelemmel kísérem a megoldás kiteljesedését...” Poszek Alajos nyugdíjas: „Érdeklődéssel olvastam Tóth István hozzászólását; minden mondatával egyetértek. Azt írja, hogy a tervezett emlékmű „Mátyás helyett a lefejezett Hunyadi Lászlót akarja szimbolizálni". Valóban nagy kérdés: kell-e egy ilyen torzó Pécsett? Kijelenthetem: mint 81 és fél éves pécsi tüke keserűen halnék meg, ha ez a torzó „ékesítené" szeretett szülő- vá rosomat". Levelét teljes névvel és címmel ellátó olvasónk nem kívánva neve közlését, szintén elutasítja Vadász György fölényesen kioktató hangnemét, s vitába száll azzal, hogy egy pécsi Mátyás-emlékműnek a húsvét szigeti fejszobrokro kellene rímelnie, majd így~ ír: „A művész önmegvalósitós-akarása napjainkban megszokottan hozza már létre a legbizar- rabb alkotásokat. Csak háta közönség nem nézi már az ilyen filmeket, elmarad a színielőadásokról, elmegy érdektelenül az érthetetlen szobrok mellett. . . Ha szobrot akarunk állítani Mátyás királynak, az helyes, de halasszuk jább időkre . . . Akkor majd valóban a város állítsa lakossági közakarat és közítélet általi felhatalmazással ...” Vadas László, a „Pro űrbe, Pécs" emlékérem tulajdonosa: „Kinek épül, szépül ez a város? A néhány művésznek és zsűritagnak, akik megfelelő díj ellenében alkotnak és bírálnak, de ha a mű elkészül, talán többé nem találkoznak sem azzal, sem a várossal —, vagy annak a közel 180 000 adófizető polgárnak, aki itt lakik, dolgozik, és nap mini nap kénytelen nézni azt a szobrot, amely már a megszületése előtt ellenszenvet váltott ki belőle? ..." Kelemen Gyula pécs-so- mogyi rokkantnyugdíjas: „Nézetem szerint az emberek többsége igényli a könnyen felismerhető, határozott vonalú, szép kivitelű, szemet gyönyörködtető alkotásokat, s kétlem, hogy ez valaha is másként lesz...” 34 aláírással ellátott hozzászólásból; „Hogy mi tetszik nekünk, azt Vadász György ne írja elő. A Hús- vét-szigeten a földöntúli fejek szépek lehetnek, mert odavalók . .. Lehet, hogy a vitatott fej szobrászoknak, építészeknek tetszett, de nekünk biztosan nem... A nélkülünk való döntés mindig csak kárt okoz. A jövőben ne csak pár szakértő véleményére, hanem szélesebb körre, a lakosságra is hallgassanak ..." Dr. Lázár Géza ny. ügyvéd, jogtanácsos: „Köztéri felállításra olyan mű javasolható, amely a művészet eszközeivel ugyan, de érthetően utal az ábrázolt személyre, s nem teszi azt nevetség tárgyává." Kardos Imre ny. mérnök: „Mi, Pécs adófizető polgárai, ha egy emlékművet akarunk, azt magunknak és a hozzánk látogató barátainknak akarjuk . .. Megúntuk a szent és sérthetetlen zsűrik által a nyakunkba akasztott alkotásokat. . . Nekünk az számít, hogy elsősorban a meglévő értékeinket becsüljük meg, és csak azután kerüljön sor olyan emlékműre, amely a közel 180 000 pécsinek tetszik ...” Korpola y Gyulát másodszori hozzászólásra ösztönözte Vadász György: „Itt nem kizárólagosan »szakmai kérdésekről- van szó, hanem közterületről és közpénzekről, városképről és városszépítésről (nem pedig város- csúfitásról). Nem húsvét szigeti, hanem pécsi szobrot akarunk Pécsett... Ezt pedig nem döntheti el egymagában egy csoport, amely magát megfellebbezhetetlen zsűrinek nevezi. Ebbe beleszólása van a város lakosságának is ... " Ott Miklós: „Messzemenően egyetértek azok véleményével, akik a sznobság, az öncélúság és az itt szükségtelen modernkedés ellen szólnak. Akikben ilyen jellegű mű megvalósításához fékezhetetlen tettvágy buzog, azok tegyék ezt a saját zsebükre, és a művet állítsák fel az otthonukban ..." Levélírónk ezután Kampis Antal művészettörténészt idézi: „A kolozsvári Mátyás-szobor talán a legtökéletesebb magyar emlékmű, éspedig nemcsak a döbbenetesen tömör főalakjában, hanem a mellékcsoportok harmonikus megfogalmazásában is”, majd érdekes javaslattal áll elő: „Ha Kolozsvár Mátyás városa, és Pécs is szimbólumként tekinti az uralkodót, nem lenne lebecsülés számunkra, ha a valóban »idegenbe szakadt« mestermű másolata kerülne városunkba azért, mert: ez a mű már valóban szimbólum lett; a falurombolást követheti egyéb szimbólumrombolás is; Pécs városa jó példával járna elől, ha az alkalmat megragadva indokolná a történelmi kor adta szükség- szerűséget, s egyben emléket állítana kétmilliónyi magyar mai súlyos megpróbáltatásának.”
