Dunántúli Napló, 1988. november (45. évfolyam, 304-333. szám)
1988-11-23 / 326. szám
1988. november 23., szerda Dunántúli napló 3 [ MyqrS Sginhöz - mait, jiiifö (1,1 „A közönség szórakozni akar” Bemutató a Művészetek Házában Jelenet a darabból Madárka Végig feszült, lendületes játék A Pécsi Nemzeti Színház évek óta keresi a helyét a város kulturális életében: miután feladta a kezdetben megfogalmazott táncszínházi koncepciót, nem sikerült kialakítania azt az újabb sajátos profilt, amely más helybeli művészeti intézménytől különböző feladatkörével fontosságát, sőt nélkülözhetetlenségét bizonyítaná. Sajtó vitatta, végrehajtó bizottság tárgyalta, tanácstag kérdőjelezte meg a Pécsi Nyári Színház műsorpolitikáját — a nézők pedig hol távollétükkel, hol kerítésszaggató érdeklődéssel szavaztak. Az idei program után — visszatekintve a korábbi évadok tapasztalataira is — négy közönségszervezőt kérdeztünk meg, az ő észrevételeikkel pedig két illetékest kerestünk fel. Túli Ágnes, a Pécsi Kertészeti és Parképítő Vállalat közönségszervezője: — Évek óta figyelem: van egy nem nagy számú, de állandó közönsége tőlünk a Nyári Színháznak: az irodából adminisztrátorok, a szakmunkások közül fiatal lányok, fiúk, A jegyvásárlók száma függ attól, ad-e pénzt a vállalat a kedvezményes jegyekre: hiába, a pénz egyre fontosabb mindenkinek. Mert a jegy önmagában nem drága ugyan, de az élet általában nem lesz olcsóbb. Az érdeklődés függ természetesen a műsortól is: az operettre a középkorosztály saját pénzén is elmegy, nem vár ingyenjegyre. Az idén a Hegedűs a háztetőn című musical volt a nagy siker. Jó emlékeink vannak Bükkösdi László irodalmi estjeiről az An- na-udvarban: ott igazán meghitt a hangulat. A kaposváriakat általában szeretik, de az idei Méílea keveseket vonzott. A komolyzene nem sok embert érdekel, de azért egy-egy népszerű operát meg lehetne próbálni. A néptáncot kedvelik nálunk, a balettet nem. — A legjobb helyszín a Tettye, ott mindent el lehet adni. Emlékszem például egy pécsi szerző, Sárosi István darabjára, az Áldozatra. Nem értem viszont, miért olyan kopott, elhanyagolt a nagy szabadtéri. Kevésnek találom a plakátot, az idén nem volt műsorfüzet sem. így akarnak közönséget fogni? És miért nem látunk több pécsi színészt? Könnyű, színvonalas szórakoztatást várnak a nézők, akár egész nyáron át, egy es, te csak egy előadás legyen! Hadnagy Veronika, a Zsol- nay gyár közönségszervezője: — A tavalyi esztendőig emelkedett az eladott jegyek száma, az idén csökkent, a dolgozók drágólljók a 100-150 forintos jegyeket, pedig o szakszervezeti bizottság is hozzájárul a jóléti alapból. A Szeszélyes műfajoknak, a Hegedűs . . .-nek volt a legnagyobb sikere az idén. Nagyon jó véleménnyel vannak a dolgozók a Gyermekszínházról, úgy látszik, erre nagy szükség van. Szerény volt az érdeklődés a Székelyfonó és a balett iránt, a komolyzene sem olyan népszerű már, mint korábban, de például a dixilend-típusú koncertekre sok jegyet adtam el. A korábbi előadások közül az Úri murit és a La Mancha lovagját emlegetjük gyakran. A kaposváriak átélt színészi játéka tetszik az embereknek, de a Mé- dea az idén nem volt siker. Kellene minden nyáron egy nagyoperett, ez minden korosztályt érdekel. A Székelyfonót a huszonévesek nézték. El tudnék képzelni nyáron vidám, prózai szórakoztató darabot is, az elmélyülést kívánó előadásoknak is van azonban közönsége, igaz, nem nagy. Sokan jönnek el egy-egy neves színészért. Szerintem nem szerencsés összesűriteni a nyári progromot három hétre: az idén örültünk, hogy az Europa Cantat miatt hosszabb volt a Nyári Színház. Beke Andrea és Magyar Cyuláné, a Vízügyi Igazgatóság közönségszervezői:- Ahogy csökken a vásárlóerő általában, úgy csökken az érdeklődés a színházjegyek iránt, bár mi szervezünk pesti színházlátogatásokat is. Az irodai dolgozók járnak tőlünk inkább, a fizikaiak kevésbé. Az Úri murira, a Hegedűsre és az Antal Imre-féle Szeszélyes műfajokra emlékszünk vissza szívesen. A Baranya Tánc- együttessel elégedettek szoktunk lenni, az idén valahogy nem sikerült. A balett már nem olyan népszerű, mint tíz évvel ezelőtt volt. Mi nem hiányoljuk o pécsi színészeket, új arcokat szeretnénk látni, a kaposváriak mellett ki kellene próbálni a zalaegerszegieket is. — Vidám, szórakoztató darabokat kérünk, esetleg meg lehetne próbálni a legismertebb operákat, mint a Trubadúr, a Rigoletto, de neves művészek fellépésével. Azért, mert az idén kevesen mentek el a komolyzenei koncertre, kár lenne elhagyni. Jó a Nyári Színház szervezőmunkája, de azt tudni kell, hogy az emberek nem olvasnak hozzá a darabhoz: műsorfüzet, szórólap mindenképpen kellene a tájékoztatáshoz. El tudnánk képzelni fesztiválszerűen is a nyári műsort, például a Tettyén. Szóval: ha nem lenne Nyári Színház, nekünk hiányozna. G. T. (Folytatás a szombati számban.) A legtöbb ember álmodik a repülésről. Néhányon azt képzelik, tudnak is . . . William Wharton Madárkája csak bio. lógiai értelemben ember. Háborús sérült, de a sebesülés másodlagos dolog, alkalom rá. hogy végleg fölépüljön külön világa. Ö madár. Saját törvények vonatkoznak ró. kiszolgáltatott, mint minden állat, és . . . mint minden ember. Mo- dárságóról nem tud a külvilág, ami látszik, csak valami visszafordíthatatlannak tűnő elzárkózás, katatón dermedtség. Madárkát Mikuli János játszotta, vagy inkább: élte... Nem tudni, miért képzelik azt a legtöbben, hogy az emberek közé visszatérni öröm. Miért küzd azért orvos és barát, hogy Madárkát (Inhól László) újra visszacsábítsák. Mert AI (Sipos László), a régi cimbora mindent megpróbál. Múltat idéz, emlékezik és a másikat emlékezni tanítja, kapcsolódási, találkozási pontokat keres. Pedig maga is sérült, fizikai és lelki értelemben egyaránt. A visszatérés stációiban mégis, mintha mindkettőjük sebei beforrni készülnének, hogy aztán végül egymásra találva közös frontot alakítsanak. Újra csak egy saját világért. És valahogy a világ ellen. Harc folyik, kétszemélyes dráma a normális életért, ha nem is tudni biztonsággal, mi az: normális. Talán csak Weiss doktor (Pi- linczes Józsel), sejti, de ő (kívülálló, más . . . Wharton Madárkája könyvből, filmből is megismerhető, de Magyarországon először (készült belőle színpadi játék, Füsti Molnár Éva rendezésében. A végig feszült, lendületes két részes játék díszletei sem csupán díszletek, Czakó Zsolt tere szerves része az elmegyógyintézet öntörvényű világának. Az előadásnak a pécsi Művészetek Háza adott helyet. Hodnik I. Színháztörténeti sorozat a televízióban Színház az egész világ címmel 13 részes angol színháztörténeti sorozat indul a televízióban november 27-én, vasárnap. A műsor írója és narrátora, Ronald Harwood - maga is drámaíró - az ókori görögöktől a legutóbbi évtizedek színházi mozgalmaiig kalauzolja el a nézőt, elsősorban azokra a fordulópontokra összpontosítva a figyelmet, amikor e műfaj különösen kiemelkedő szerepet játszott a társadalom életében. Az egyes részekben a drámaillusztrációk mellett riportokat láthatnak a nézők olyan jeles színházi szakemberekkel, mint Peter Brook és John Gielgud. A varázslat mesterei című első rész után szó lesz az ókori görög színházról és kiemelkedő korabeli mestereiről, a népi humort ötvöző, valódi hús-vér embereket megjelenítő latin drámáról, s a középkori színház megjelenési formáiról, köztük a misztérium-játékokról. A Marlowe és Shakespeare nevével fémjelzett XVI. századi angol színházat felidéző epizódot követően a XVII. századi francia és angol, a XVIII—XIX. századi német drámát, majd a XIX. század legnagyobb hatású drámaíróit, Ibsen és Strindberg munkásságát elemzi a sorozat. Külön egységet szentelnek Sztanyiszlavszkij színházi műhelyének és korszakos jelentőségű elméletének, továbbá a musical fejlődéstörténetének és az amerikai színház világának. Legvégül - korunk drámairodalmát vizsgálva - azt elemzi a sorozat, hogy a múlt nagy „színházi robbanásaihoz” képest milyen jelentőséggel bírnak a század első felének kísérletei, köztük Pirandello, Becket, Ionesco és Pinter drámái. Á pedagógusok és a sztrájk S ztrájkolni fogunk — hallatszik innen, leállunk, s ha kell, teljesen — mondják másutt. Elviselhetetlen a feszültség a pedagógusok körében — mondja a szervezeti vezető, majd repli- káz a tanácsi irányítás: nem mehet ez így tovább! Munkalassítással fenyegetőzik a dombóvári általános iskola téstülefe, s mozgalmához társokat keres. Mondanom se kell, hogy a diákok körében még ilyen gyorsan nem terjedt, s alig várják azt a pillanatot, amikor a számonkérő iskola átmegy a felszabadult, játékot és kirándulást ígérő közösséggé. — Több mint húsz éve nincs olyan ncp vagy hét, hogy valahol, valamilyen fórumon ne hallatszana a pedagógusok megbecsülésének elmaradását sirató megnyilatkozás — sajnálkozás és önsajnálat. Határozatok sora született, be nem tartott ígéretek, erélytelen interpellációk szülték a semmit vagy a keveset. Murtkalassító sztrájkba kezdünk — mondják ezt is. Csak az iskolát járó vak és süket, a pedagógia eredménytelenségét tapintó érzéketlen ve- szi-veheti komolyan a fenyegetést. Aki nyitott szemmel jár, tudja: évek óta munkalassító sztrájk van iskoláinkban. Ezernyi jel mutatja ezt az állapotot. Kevésbé az órára késve menő pedagógus, a mind gyakrabban előkerülő „csendesfoglalkozások" utalnak erre. Az igazi munkalassító az órára pontosan járó nagy tömeg, aki ott passzív, félmondatokkal sejtet vagy teljesít valamit, amiben maga sem hisz: aki ott van az órán, de mégsem: aki beszél, de nem mond semmit; aki mond, de mást; aki embertelen a kisi emberpalántákhoz; aki nem tud szeretni és így tovább. Évek óta tart a pedagógus- társadalom munkalassító sztrájkja. Az eredményt alig produkáló passzív pedagógia egyben sztrájk is, a legrosz- szabbak fajtájából való, mert alattomos, és a benne résztvevők nem érzékeltetik, a kívülállók pedig nem érzékelik meglétét. A dombóváriak „fenyegetése" a lehető leghasznosabb lépés lenne sok iskola, pedagógus esetében, végre valami jó történne sók gyerekkel. Hány és hány magyar- és történelem-, orosz- és fizikaóra helyett érne többet egy jó ki-, rándulás, pár óra egy múzeumban, vagy csak jó ízű csa- tangolás, fára mászás, és játék, játék, játék. Ha sztrájk, akkor legyen sztrájk, ne holmi gyermeteg sirám, erőtlen félmegoldás, félénk panasz — mondják má- sdk. Az előrelátó gondolkodás felteszi a kérdést: valóban mi lenne, ha leállnának a pedagógusok, de teljesen, az óvónőtől az egyetemi tanárig? Hány embert is érint ez? Kétszázezret, kétmilliót, vagy négyet? Ha nem nyit (ki az óvoda, iskola, a napközi otthon, ki gondoskodik a gyerekekről? S ha nem áll le, de ugyanazt teszi, ugyanolyan körülmények között, mint ma? Melyik okoz nagyobb kárt? Miért kell harcban születnie annak, ami 10 millió magyar érdeke, amit már annyi fel- emelkedett és gazdaságilag meglehetősen gyorsan fejlődő ország példája mutat: (minden, az oktatásra fordított forint megsokszorozza önmagát, ez a legjobb beruházás! Igaz, hosszú távon! A pedagógysréteg minden értelmes feladatra megnyerhető, s ahogy mai szintjére jutott, úgy elérhet a szakmaiság és oz értelmiség létcsúcsára is. Meg kell hát teremteni azokat a körülményeket, amelyek vonzzák, s nem taszítják a legjobban felkészülteket, a legalkalmasabbakat. Mit hagy örökül legszívesebben egy korszak követőinek? Iskolázott, értelmes munkást, lakatost és ápolónőt, technikust és kőművest, mérnököt és jogá’szt és így tovább. S a passzív pedagógia? Azt hiszem, az előbbiek ellenkezőjét! A munkalassító pedagógia — vélik sokan — csupán a szokásos „szocialista munkastílus”, de amint körítést kap, azaz „dombóváriasodik”, azonnal kedvezőbb megítélés jut neki osztályrészül. „Sztrájkolnánk mi már régen, de az igazgatónk nem engedi, a dombóváriak levele is eltűnt a- fiókjában", hangzik némely iskolából. Kiszolgáltatottnak és védtelennék érzik magukat a pedagógusok. Függőséget éreznek és félelmet, így nem nagyon tudják, mit is tehetnének saját érdekeik védelmében. így aztán a dac passzivitásába menekül. (S közben ne felejtsük: ők 'nevelik a jövő állampolgárait!) A testületek s bennük az egyes személyek is izoláltak. Igen ritkán adódik nekik a közösen végzett munka összetartó élménye. ' , Sztrájkőrség nélkül zajlik a munkalassító sztrájk, de vétlen sztrájktörőkkel. Mi másnak nevezhetnénk azt a több ezer képesítés nélkülit, akik jó szándékuk ellenére is igen sokat ártanak. Részben önmaguknak, erőt meghaladó feladattal, részben a tanulóknak, mert lényegesen kevesebbet képesek nyújtani, mint amit kellene és lehetne. L egyen az iskola az értelmes vállalkozások helyszíne! Amely nem csupán munkahely, hanem az alkotás színtere is, ahol közös úton jár a vezetett és a kézen fogója, ahol a felfedeztetés és a felfedezés öröme járja óta lelkeket, amely környezet nem szegényes és kopott, gazdátlanságot tükröző! Czuczor József, Baranya Megyei Pedagógiai Intézet osztályvezetője ifí Méi •: Pénz beszél Úgy látszik, nemhiába emlegettem a múlt héten az ünnepi műsorok kapcsán a tévének azt a szokását, hogy az „előestére" időzíti a pántlikás programot. Az idén is izgalommal fogadott és repesve várt Erzsébet-díjak átadására a tévé múlt heti műsorában az előestén, Jenő napján került sor. A Jenő napi Erzsébet-díjak ünnepi kiosztásában a tévé idén óvatosabban és körültekintőbben járt el, mint tavaly. A helyszín a Vigadóból a műsor nívójának jobban megfelelő Fővárosi Operettszínházba került, s az egyenes adásból felvételről sugárzott műsor lett. A tavalyi gála kínos jellege idén korrekt ízléstelenséggé szelídült. A Kán-kán dallamának hozsannázó gyerekkorát ezúttal Bodrogi Gyula ironizáló énekes prológja váltotta fel. Ö a műsor szerkesztőjeként és rendezőjeként lehet hogy igyekezett a kulturálat- lanság burjánzó hajtásait lenyesegetni, ez azonban nem sikerülhetett. A nívós művészek mellett a díjazottakat és a közönséget ripacskodással, bratyizó poénkodással, olcsó hatásvadászkodással köszöntötte Straub Dezső, Psota Irén, Bessenyei Ferenc és Csata Zsuzsa. Sajátos stílusérzékről tanúskodott az első műsorszóm is, amelyben a „Szép város Kolozsvór"-t pártában és súj- tásos kabátban adta elő a két operettsztár, miközben valamilyen dzsesszegyvelegből vett táncot lejtettek. A tizenhárom díjból ötöt sikerült átadni. A másirányú elfoglaltság mellett csak egy esetben hangzott el az az indok, hogy a díjra jelölt művész elhatárolja magát a jutalmazástól. Az így nyilatkozó Garas Dezsőn kívül azonban ugyanígy foglalt állást a kulturális sajtóban publikált nyílt levelében — többek között - Sinkovits Imre színművész és Götz Béla díszlettervező. Azok, akik a díjtól nem ily módon határolták el magukat, hanem úgy, hogy a pénzt közcélra ajánlották fel, azok is azt jelezték ezzel a gesztussal, hogy a pénz nem minden. Lehet, hogy a kultúrára fordított pénz fogy. Lehet, hogy a művészet, a tudomány, az oktatás anyagi feltételei romlanak. És lehet, hogy a gazdaságban az ember helyett a pénz beszél. Sőt, az is lehet, hogy az emberi viszonyokban is a pénz válik meghatározóvá. De tudjuk, hogy mi a neve annak az embernek, aki pénzért adja oda magát a másiknak. S az igazi művészet soha nem vette magára ezt a szerepet. Ha a társadalomban a pénz beszél, akkor az a művészi értéket nem szóra, hanem hallgatásra bírja. A jutalomról való lemondás gesztusa (Gelman: Prémium című drámájától a pécsi széchenyis tanárok nyílt leveléig) azt mutatja, hogy a „pénz beszél...” közhelye az emberi tartás és méltóság szintjén már nem igaz. Itt már nem a pénz beszél, hanem az emberi tényező. Az, amiről ma a nyilvánosság előtt alig esik szó, de ezek az apró jelzések azt mutatják, hogy vannak személyiségek és közösségek, akikben még él a humanitás elsőbbsége. M. P. )
