Dunántúli Napló, 1988. szeptember (45. évfolyam, 243-272. szám)

1988-09-10 / 252. szám

1988. szeptember 10., szombat Dunántúli napló 5 Uj arc a Jelenkornál „Érezhető, hogy átléptem a limes-t” Augusztus 1-jétől új mun­katárs került a pécsi Jelen­kor tördelőszerkesztői szé­kébe. Az irodalommal fog­lalkozók ifjú nemzedékét képviselő Takáts Józsefet egy rövid bemutatkozásra kértem fel.- Jelenleg a szegedi Jó­zsef Attila Tudományegye­tem utolsó éves levelező hallgatója vagyok, történe­lem és XIX. századi magyar művélődéstörténet szakon - kezdi mondandóját. - Eddig nappalis voltam, de miután elfogadtam a folyóirat aján­latát és elvállaltam ezt a munkát, csak így tudom ta­nulmányaimat befejezni.- Hogyan került éppen Pécsre?- A Jelenkor szerkesztő­sége fiatal munkatársakat keresett* Én Szegeden há­rom évig szerkesztettem a Harmadkor című irodalmi­kritikai folyóiratot, ami a korosztályomhoz tartozó - 25-26 éves - fiatal íróktól közölt írásokat az egész or­szágból. nemcsak a szűkebb környezetből. A szerkesztői munkát Csuhái Istvánnal kezdtük, aki két év óta a Jelenkor munkatársa. így hát nevem is, munkám is ismert volt itt Pécsen. Gondolom, emiatt rám esett a választás, én pedig nagyon örültem a lehetőségnek, hogy az or­szág egyik legjobb irodalmi lapjához kerülhetek.- Szegedi sikerei is nyil­ván közrejátszottak kiválasz­tásában. A József Attila Alapítvány dijára gondolok. — Igen, 1987-ben egy amerikai József Attila Ala­pítvány egyik díját a Har­madkor akkori szerkesztői kapták meg - köztük én is — mint a legszínvonala­sabb egyetemi irodalmi la­pot szerkesztők. Ezt a díjat egy kanadai, develandi iro­dalomkedvelő társaság ala­pította a fiatal magyar írók támogatása céljából. Előttünk többek között Baka István, Zalán Tibor, Körössi P. József és Varga Imre nyerte el.- Min dolgozol jelenleg és mik a terveid? — Kritikusként a mai ma­gyar irodalommal foglalko­zom elsősorban. Kritikák írására elég kevés idő ma­rad - egyrészt alkati tulaj­donságom, hogy keveset írok -, másrészt egyéb elfoglalt­ságaim miatt. A Jelenkortól függetlenül szerkesztek egy antológiát, a Fiatal írók Könyvét, Körössi P. Józseffel együtt, ez várhatóan jövőre jelenik meg: ez is nemze­dékem bemutatkozása lesz. Ezenkívül egy Münchenben megjelenő antológiát is szerkesztek, ebben a ma­gyar nyelvterületről — Kana­dától Balassagyarmatig — származó fiatal írók kapnak helyet.- Eltelt egy hónap. Talán korai még megkérdezni, mégis kiváncsi vagyok: hogy érzi magát az új városban, az új helyen? — Valóbon rövid idő egy hónap. Amit máris biztosan állíthatok: sűrűbb itt a szel­lemi levegő, mint az alföldi városokban, ahol eddig dol­goztam: érezhető, hogy át­léptem a „limes”-t. Czégény József Pákolitz István Mandula­csemetémhez Sárközi Zoltán Fantázia Kezdem szimatolni hogy valami baj van éppenséggel benned avagy a talajban holott elgondozlak ez nem múlik rajtam Bősz Boreás ellen kezdtelek karózni fakéreg-lerágó kisvadaktól óvni csemeteségednek mégse akaródzik Pedig jól meglennél enyhe szélmentében nem csapna meg hév nyár se zimankó télen nem tengnél aléltan vézna-csenevészen Miként királylánynak jól menne a dolgod nem okoznál egyre kövesedöbb gondot de szándékod ellen hogy lehetnél boldog Kis mandulafácskám szelíd szóval kérlek kölletlenségedröl mihamarabb tégy le . és szerezzél nékem szép örömet végre Éppen csak játszunk. De adj egy kis képzelőerőt! Bejössz hozzám, bár sehol se lakom, jössz-mégy otthonosan, belépsz, kilépsz, újra visszatérsz valahonnan — serényen összesöprögeted a szétszórt mozdulatokat, kicseréled a virágot, a tegnapot is kiporolod, aztán újra kilépsz, nap mint nap súlytalanul körbekeringsz a bolygón, s mire visszajössz, már minden csupa emlék. Rajz Drawing *88 Keserű Ilona festőművész munkáiból nyílt kiállítás tegnap a pécsi Kisgalériában. A tárlat ok tóber másodikáig látható, kedd kivételével naponta 10 és 18 óra között. Nagy indulatok - kis formában A Pécsi Galériában is lezaj­lott az évszakváltás. Az ősz be­álltával minden bizonnyal töb­bet járunk majd kiállításokra, és több időt szánunk az intim műfajokban való elmélyülésre. A Rajz '88 cím a maga part- talanságával sokat sejtet. Siet­ve lebeszélem azokat, akik va­lamiféle egzakt áttekintést képzelnek a cím mögé. Való­jában a világ különböző tájai­ról meglehetősen esetlegesen beérkezett munkákról van szó, amelyek nem adnak módot a mélyebb tájékozódásra. Ennek ellenére a kép meglehetősen egységes. Ausztriától Írorszá­gig, Franciaországtól Romá- niá'g terjed a résztvevők na- cionáléja. (Ha véletlen is, sze­rencsés véletlen a román mű­vészek részvételének számotte­vő aránya. Felhívja a figyelmet arra, hogy sem az emberek közti kapcsolat, sem a művé­szet nem lehet a napi politika része.) Az már egy másfajta pikantéria, hogy Nyugat-Ber- íint milyen elsöprő arányban képviselik magyar művészek, amiből nem kell mélyebb kö­vetkeztetéseket' levonnunk. Azon már túl vagyunk, hogy bárki meglepődhetne a „rajz" címszó alatt összegyűjtött mun­kák eszköztárának sokfélesé­gén. De azon talán még nem, hogy a műfajtól egyaránt vár­juk a technikai tudást és az intellektuális tartalmakat, ame­lyeknek a közvetítésére ez a kevéssé méltányolt műfaj min­dig is vállalkozott. Ügy tűnik, ezúttal mindkettővel fukarkod­tak az alkotók, és a lapokon eluralkodott valami borús ér- zelmesség, amely a tárgyát gyakran nem nevezi meg. Az még nem lenne meglepő, hogy a lengyel J. A. Wollt „Tájképén" a horizontot mind­össze két, egymáshoz remény­telenül arányló kő bontja meg vagy hogy honfitársa, G. Ko- terski „Fekete története" maga a balladai homály. De az Eu­rópa boldogabb vidékein élő­ket is mintha valami irracio­nális félelem hatná át, amely egyaránt táplálkozik a lélek mélyrétegeiből és a racionális világból. Nem örülhetünk hát felhőtle­nül, nemcsak az általános rossz közérzet miatt, hanem ál­talában azért sem, mert a rossz közérzet mellé, amelynek amúgy sem vag-unk híjával, nem kapunk sem igazi intel­lektuális, sem vizuális élményt. A csehszlovák színeket képvise­lő J. Dorica, M. Kern, P. Ró­nai, D. Tóth munkáin ugyan fellelhető a konceptuális gon­dolkodásnak némi maradvá­nya, de a költészetté vagy fir­kává oldott ötletek nem sok önbizalomról árulkodnak. A művészek szívesebben vá­lasztják a spontán gesztusok rendezetlenségét, az esetleges­ségben rejlő poézist. Igaz, a végeredmény nem mindig iga­zolja a választás helyességét. Az őszinteség önmagában vé­ve nem jelent garanciát a mi­nőségre, a mélyrétegek pedig többnyire nem az áhított gyöngyszemet, hanem a for­mátlan zűrzavart tartalmaz­zák. Egyetlen olyan munkát sem láttam, amelyet szívesen lát­nék magam körül, akár napon­ta. Pedig - bármilyen ab­szurd az ötlet - el tudnám képzelni, hogy átlag polgárok átlag lakásait kortárs művé­szek rajzai díszítsék, nem pe­dig a művészinek szánt kisipa­ros termékek. Ezúttal azonban sajnálattal kell megállapíta­nom, hogy nemcsak a közön­ség, a potenciális vásárlók igénytelensége az akadály. (Hogy egyéb, gazdasági ter­mészetű akadályokat ne említ­sünk.) Maguk a művészek is mintha megfeledkeztek volna erről a lehetőségről. Ahhoz ké­pest, hogy nem forradalmian újak vagy felháborítónk ezek a lapok, nem is elég szépek. A felháborodásra egyébként is naponta ezernyi nyomós okunk van, a művészet ezen a téren elveszítette minden esélyét. A romantikus éhhalál átmenetileg hiányzik a művészet eszköztá­rából, így miért nem érhetnénk be a biztos minőség polgári ideájával? Persze, mint minden általá­nosítás, ez a megállapítás is túlzó és igazságtalan. A ma­gyar résztvevők közül Gellér B. István „Varázsháromszögeit" vagy Orosz István „Háromszö­gét" igazán nem lehet igény­telenséggel vádolni. Lapjaik a hagyományos értelemben vett rajz kiemelkedően magasszintű példái. Annál meglepőbb, hogy Ke­serű Ilona éppen „Oktató áb­ráján" lemond a rá jellemző, klasszicizálóan tiszta szerkezet­ről és formákról, mintha ezzel az oktatás egyetlen érvényes gesztusául a szabadságot je­lölné meg. Még Lantos Ferenc is, oki a rendszerelvűségnek nemcsak gyakorlója, következetes har­cosa is, teret enged a formát­lan indulatoknak. „Féreggyűj­teményén" a groteszk figurák mellé írt szöveg így szól: „Vannak, akik csinálják, van­nak, akik bírálják." De mi lesz azokkal, akik nézik? Kovács Orsolya aki az emberért eljön A vonal megszakad Zamfiri báván üldögélt a szerkesztőségi asztal mögött, s a falat nézte. Időnként megírt egy hírt, későbben nagy levegőt vett (rosszullét ellen néha használ), és lebo­nyolította a telefonozást a so. ros olvasóval, ki üzenetet ha­gyott, hogy föltétlenül hívja vissza, mert meg akarja neki mondani: minden, amit Z. le­ír, szemenszedett hazugság, maga Zamfiri cégéres gazem­ber, „de nemsokára jó he­lyen lesz”, fújtatott a hang, „épp most intézkedtem, már indulnak magáért..." A vonal itt megszakadt. Vajon kik indulhatnak értem?"- kérdezte Zamfiri a mai új­ságtól (benne: a Tanácsadó­szolgálat); ismét fölrikolt a te­lefon, egyhuzamban, élesen.- Gyakornokom, maga az? — 'kérdezte a kagyló. - Adom a hívót. . .- Halló? — Zamfiri idege­sen rázta az asztal alatt a lábát. — Halló, itt...- Tudom, hogy te vagy az- búgta a távolból egy kel­lemes hang (szőke, női). — Én pedig Anikó vagyok. .. Igen, az Anikó. Anikó Fogadjunk, barátaim, nem is sejtitek, ki az Anikó! Nem csoda, mert Anikóról elmon­dani, hogy ki ő: képtelenség, nem lehet. Általában igen szép nő, néha csúnya, időn­ként meg érdekes; hangulata változó, mint a folyóvizek, csillagok állása, bár függ a 'hold'hónapoktól is. - Nem tu­dok én rajtad kiigazodni, nem is fogok tudni soha — mond­ta neki barátnője, Maramica, és hajnalonként, ha napsugár­csík tűzött az ágyra, Anikó­val álmodott... Mert Anikó fény volt, Anikó árnyék, kont­raszt s az óttűnés, maga a magyarázni nem lehető, de kétségtelen, adott tény.- Anikó eddig 'kétszázezer- nyolcvanhárom emberrel hitet­te el, hogy másnap lefekszik vele — mondta Németh Feri. — Ehhez képest soha senki hoz­zá egy ujjal sem nyúlhatott. Anikónak ugyanis nem az kell, ami egy nőnek általában, ha­nem .. . hanem ... Hát ilyen nő az Anikó; mély részvétem, Zamfiri. Kék lagúna Ez volt a múlt. És most pe­dig:- Hogy kicsoda?... Anikó? .. . Tényleg te vagy, Anikó? Nahát, meg sem ismerem a hangod... Honnan beszélsz? Egy fülkéből a iművbáz elől? Hogyhogy nem vagy Egerben? Mióta vagy itthon?.. . Meg egyáltalán, mi van veled, il­letve ki, hogy és mint élsz, mesélj ... — Anikó tehát el­mondta: félévet ismétel (ta­nárképző főiskola, Eger), a fél csoport nem vizsgázhatott: nem jártak előadásokra, túl sok kataljuk gyűlt össze („nyíl. ván tavernáztak, valamint..." — vélte Zamfiri), visszatapsolta hát őket Homály docens, a rém. A kollégiumban nem lakhattak tovább, ki merre lá­tott, arra ment, most pedig...- És most? - kérdezte meg­rettenve Zamfiri... — Élek, Zamfiri, mégpedig jól élek. Hazajöttem, Mamó rendes, eltart, Süt-főz, mos- vasal rám, Eger óta három kilót visszahíztam. Hazaá(lít- ván a két bőrönddel, föl akart pofozni jó atyám, s azt kia­bálta: ruhagyárban a helyem, kezdem is a melót mindjárt másnap. Aztán Mamó kevés híján őt pofozta föl, még csak az kéne, pont a ruhagyár! Pár hétig még pihengetek, mondta, biztos ki vagyok bo­rulva, ráérünk valamit addig kitalálni . . . Azóta tehát buli­zok. Ma pediglen a moziba mék, teveled. Amit nézünk: a Kék lagúna, szélesvásznú, szí­nes, sikeredett alkotás. A kri­tika jól lehúzta, föltétlenül meg kell nézni. Meséje izgi, fordulatos, erotika lengi át. A jegyek immár a kezemben; 'tartasz-e vélem, Zamfiri? Vé­lem vagy tőlem? Még min­dig az vagyok, ki voltam: Ani­kó. „Igen”, bólintott Z., „így mondja mind, akit Anikó va­laha is foglyul ejtett: erős fölütésű kezdeményezés, ben­ne ígéret, biztos siker; aztán a végtelenbe nyúló semmi,, kétértelműség a köbön, von­zás és taszítás, átok és fäl- őldozás . . . Sivatag, koponya, lábszárcsont keresztben, halál. Megszökni nem lehet. S mikor a delikvens elvesztette minden autonómiáját: délibáb támad, lata morgana, s úgy elviszi Anikót, mint a huzat. Szemét egy nő ez, s hogy miért? A titkot most megfejtem."- Jer, Zamfiri — így a tele­fonba Anikó —, ne habozz! Vár a film, benne a tenger, la meer s a 1‘amour. „Megtanulom, miért csinálsz így, Anikó. Tananyag vagy, él­sajátítandó. Beváglak, majd te engem ki. Ó, borzalom!" - Egy pillanat, Anikó!- Még mire vársz? Rám? Én ott várlak. Csöng immár a mozicsengő, a nézőtér elsöté­tül, kezdődik a híradó. „Menjek vagy inkább ma­iadjak? Elindulni felesleges.” — Máris megyek, Anikó!- Ne késlekedj: pereg a film, s a lagúna olyan, de olyan kék!...- Már ott is vagyok, Anikó. ...Troli vitte át a hídon, rakta le a művház előtt. A tévedés Két hét múlva Zamfiri már csak árnyéka volt önmagának, azaz minden úgy alakult, ahogy eltervezte. Kábán mász­kált a városban, az autósok figyelmébe ajánlotta önmagát, „hát veled mi van", állította meg egy régi ismerős, „há­romnegyed tíz", mondta Zam­firi... Anikó beépült az éle­tébe: hősünk azt evett, omit Anikó, azt ivott, amit Anikó (semmit), azt olvasott, amit Anikó, azt gondolta, amit Ani­kó, tehát mindig Anikóról gon­dolkodott, akár maga Anikó. — Te, ez neked jó? - kér­dezte dühösen (telefonon át, élőben nem merte volna: tel­jesen elgyávította ez a nő); „nekem jó" búgott a felelet, „nektek viszont nem jó, s mégis jöttök hozzám: állan­dóan, mindig és sokan . . . Mindent adtok, semmit sem kaptok; hosszú-hosszú sorban járultok elém." Zamfiriban szétgyökerezett a fájdalom. - És . . . És miért jó? — Mert csak — így a hang, s Zamfirinak úgy rémlett, Ani­kó arca pirossá lett a vonal túlsó végén, és alighanem ősz. szeszorítja a combját. „Most már... Most már tu­dom, ki jött el értem .. ." — Apage, Anikó — mondta Zam­firi, sikoltást várva a kagyló­ból, ropogó zsarátnok tüzes hangjait, kénkőszagot, pokol­vart... Tudta: Anikó füstté válik a kegyes szavak halla­tára, nem lehet más hiszen, mint a pokol követe. De a kagylóból nevetés hal­latszott. Csöppet sem sátáni, inkább csak jókedvű. — Té­vedtél — mondta Anikó —, nem vagyok ördög. Farkas Csaba

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents