Dunántúli Napló, 1988. szeptember (45. évfolyam, 243-272. szám)

1988-09-10 / 252. szám

1988. szeptember 10., szombat Dunántúli napló 3 fi DIU politikai fóruma Tetteken alapuló ifjúságpolitikát Beszélgetés Deák Gábor államtitkárral iegyxet Mitől féljünk?- Köszönöm, hogy lehetősé­get teremtett o beszélgetésre itt, a pécsi konferencián. Ké­rem, összegezze: mi is ért ön, az ifjúság jövőjéért álla­milag felelős intézmény veze­tője, az ifjúságpolitika fogal­mán?- Helyesbítenem kell: a ma­gyar ifjúság jövőjéért nemcsak az ÁISH felelős. Éppen azt szeretnénk elérni, hogy a fia­tal korosztályok gondjait egyik vezetési szinten se kezeljék ágazati reszortfeladatként. Hogy mit értek ifjúságpoliti­kán? A meghatározás az if- júsógkutatóktól származik, egyetértek ezzel a definíció­val: az ifjúságpolitika lénye­ge a társadalmi lét újrater­melési feltételeinek biztosítása, az újratermelési mechanizmus­ban jelentkező társadalmi, ge­nerációs jellegű feszültségek megelőzése, feloldása, enyhí­tése, az ifjúság nemzedéki érdekeit képviselő mechaniz­mus kiépítése, működtetése, és ezzel a társadalom tartósan kiegyensúlyozott, harmonikus működésének elősegítése. Egy adott társadalmat nagymér­tékben jellemez, s egyben a jövőjét is eldönti, hogyan si­kerül nemzedékről nemzedék­re újratermelnie népességét („biológiai vagyonát”), a kor­szerű általános és szaktudást, a képzett munkaerőt, értéke­it, erkölcseit, kultúráját, tár­sadalmi-politikai berendezke­dését, intézményeit. Ez az úgy­nevezett társadalmi újraterme­lési folyamat éppen úgy reál- folyamat, mint a gazdasági reprodukció. Nem árt ezt hangsúlyozni mostanában, „túlökonomizált” politikai közfelfogásunk ismeretében. Nézetem szerint tehát ennek a társadalmi újratermelési fo­lyamatnak nemzedéki felté­teleit kell biztosítania az if­júságpolitikának. Tettekkel és nem deklarációkkal. Egziszten­ciális téren s a politikai rész­vétel igényével egyaránt.- Előadásában többször említette az ifjúságpolitika át­értékelésének, újragondolásá­nak szükségességét. Mi tette ezt indokolttá?- Három, egymással össze­függő tényezőt vélek különö­sen fontosnak: Elsőként azt, hogy - ab­szolút és relatív értelemben egyaránt — aggasztó mérték­ben romlott az ifjúság hely­zete. Másodszor: Ifjúsáapolitikánk korábban kitűzött céljait s az erre épülő programok egy ré­szét a valóság nem igazolta, illetve túlhaladta. Az MSZMP KB 1984-es ifjúságpolitikai ál­lásfoglalása az akkori politi­kai elemzésre építve - a várt gazdasáai fellendülésre, tehát rossz prognózisra ala­pozva - fogalmazta meg az ifjúságpolitika céljait, priori­tásait, s az erre épülő kor­mányzati feladatokat. Az 1984-es ifjúságpolitikai határozat előírta, hogy növel­ni kell az állami bérlakások számát. Azóta a bérlakások építése negyedére esett visz- sza. Előírta a határozat azt is, hoqy a gyermeknevelés költséneiből a családra há­ruló terheket csökkenteni kell. Az adórendszer azonban — mint tudjuk - ellentétes ha­tást eredményezett. Hamar kiderül tehát, hogy e jószándékú, de illúziókat kergető dokumentum a gya­korlatban nem tölthette be funkcióját, nem orientálhatta helyes irányban a gyakorlati politikai döntéseket. Bizonyta­lanság keletkezett, a doku­mentumot nem lehetett ko­molyan venni, megszűnt a politika „kényszerítő” ereje. S van még egy harmadik, nagyon fontos szempont is: a kormány tudatában van annak, hogy az ifjúság cse­lekvő részvétele nélkülözhe­tetlen a gazdasági-politikai modellváltás megvalósításá­hoz. Amelyben egyébként az ifjúság objektíve érdekelt.- Mi annak a feladatterv­nek a lényege, amelyet au­gusztus 11-én a Miniszterta­nács elé terjesztettek?- Mindenekelőtt a reális helyzetelemzés. Leírtuk azt a véleményünket, hogy az el­múlt években jelentkező gond­jainkat a jövő terhére „ol­dottuk meg". Az eladósodás, az infrastruktúra elhanyagolá­sa, a beruházások visszafogá­sa, mind-mind olyan lépés, melynek hatásai most, illetve később ütnek vissza. Ez, va­lamint a problémák tényle­ges megoldásának elodázása oda vezetett, hogy a terhek egyre fokozódó mértékben a következő generációkra hárul­nak. A fiatalok helyzete a többi társadalmi réteghez ké­pest is romlott. Ök azért vannak különösen nehéz hely­zetben, mert az önálló éle­tet megalapozó „beruházá­sokba" kell fogniuk, ugyan­akkor az idősebb generációk­hoz képest kevésbé rendel­keznek anyagi javokkal, fel­élhető megtakarítósokkal. Te­gyük hozzá: a csalód, az idő­sebbek támogató ereje is gyengül. A tényleges ifjúságpolitika elvált az ifjúságpolitikai szándékoktól. Új koncepció még nem született meg, bár a mostani kormány-állásfogla­lás már az új szemléletet tükrözi. Feladattervünkben arra az elhatározásra jutottunk, hogy az ifjúság szociális és társa­dalmi helyzetén nem általá­ban, hanem néhány fő problé­mát kiemelve, az erőforráso­kat, azokra összpontosítva le­het javítani. El kell fogadni azonban a kormány álláspont­ját, mely szerint csak azt sza­bad felvállalni, amire fedezet van. Kijelöltük az általunk sürgősen fejlesztendőnek tar­tott területeket. Megjegyzem, a munkának még nincs vége, a kormánytól megbízást kap­tunk a további, még határo­zottabb szelektálásra. Ugyan­akkor a kormány az ifjúság felhalmozódott problémáinak megoldását jogos igényként ismerte el. Értelmezésem sze­rint ez azt jelenti, hogy a megoldásra — az ország teher­bíró képessége javulásának függvényében — távlati kötele­zettséget vállalt.- Melyek az önök által ki­emelt területek?- Az oktatási rendszer, a fiatalok pályakezdése és fog­lalkoztatása, oz ifjúság lakás­hoz jutásának elősegítése, a családi létfenntartás és a gyer­meknevelés terheinek csökken­tése, az ifjúság közéleti cse­lekvési terének bővítése. Na­gyon részletes és nagyon konk­rét javaslatokat tettünk le az asztalra. A kormány rövid távon csak korlátozott mértékben vállalt garanciát a feszítő gondok enyhítésére. Nem mondhatjuk, hogy sikerült volna áttörést el­érnünk a kormány ifjúságpoliti­kai szemléletmódjában. Sajnos, még ma sem idegen az egyes tárcáktól a halogató, elodázó magatartás. Máig nem készült el az ifjúsági szempontokat érvényesítő foglalkoztatási program, nem történt meg a bérezés életkori elvének meg­szüntetése és még sorolhat­nám.- Ne haragudjon, miért csak most áll elő az ÁISH ilyen konkrét feladattervvel? Hol volt a hivatal akkor, amikor ezek a jövőt terhelő döntések megszülettek?- Az ÁISH csak két éve lé­tezik, ezt ne felejtse el. Az el­ső időkben a saját ügyeink rendbetételével voltunk elfog­lalva. Az adójogszabályok kap­csán azonban már hallattuk a szavunkat. Végig a csoládi jö­vedelemadó mellett érveltünk. Nyolcszáz forintos családipót- lék-emelést javasoltunk, és nullaszázalékos adókulcsot a gyerekruhákra. Kénytelenek voltunk azonban tudomásul venni azokat az érveket, ame­lyekkel a parlamentet is meg­győzték. Keserű vigasz, hogy az események - például a gyermekruhák körüli anomá­liák — a mi előrejelzésünket igazolták. Egy biztos: a koráb­bi döntések nem akadályoznak meg bennünket abban, hogy alkalomadtán ne vessük fel újra a kérdést. Havasi János Szembe kell néznünk azzal — hallom —, hogy társadal­munkban megjelenik a kizsák­mányolás. S hallom azt is, hogy ez ideológiai zavarokat okozhat. Persze, hogy a szocializ­must féltik most, talán jóaka­ratban, talán mert nyíltan nem ildomos reformellenzékinek len­ni. Merthogy készülődik az új társasági törvény, mely nem­hogy néhány százban korlá­tozza a magántulajdonú tőke által foglalkoztathatók számót, de a külföldi működő tőkét is be kívánja csalogatni az or­szágba. Hallom, az egyik gyár­ban nem lesz kizsákmányolva a munkás tízezerért, mert az állami gyár marad, a szom­széd gyárban meg húszezerért ki lesz zsákmányolva, mert azt külföldi működő töke mozgat­ja­Először is, hogy mi a ki­zsákmányolás? Ha jól értelme­zem a klasszikusokat, akkor az egy ellentmondás: a termelés tórsadafmi jellegű, az érték- többlet elsajátítása pedig egyéni. Tőkés a kizsákmányo­lás, ha a tőkés magántulaj­don alapján jön létre az egyé­ni kisajátítás a társadalmi termelés nyomán. S ha a kizsákmányolást va­lóban így fogjuk fel, akkor nyilvánvalóan nemcsak tőkés kizsákmányolásról beszélhe­tünk. Hiszen nézzük, mi volt negyvenéves gyakorlatunk az­óta, hogy szocialista állami tulajdonba vettük a termelő­eszközök túlnyomó részét. A termelés továbbra is társadal­mi jellegű volt, a kisajátítás pediq a szocialista állam ré­széről történt meg. S ez me- glntcsa'k egy ellentmondás, azaz kizsákmányolás, mégha nem is tőkés kizsákmányolás, de szocialista állami kizsák­mányolás. Nyilvánvaló, azzal, hogy ál­lamosítottuk a magántulajdont, még nem tettük társadalmivá, még akkor sem, hogyha egy korábbi ideológia nagyvona­lúan egyenlőségjelet tett álla­mi és társadalmi tulajdon kö­zé. Jó, mondhatjuk, tényleg volt egy szocialista állami kizsák­mányolás, most viszont vissza­jön egy magántulajdonon ala­puló, azaz kapitalista kizsák­mányolási forma. Valóban. Csak éppen az újkeletű ijedt­séget nem értem: hiszen a tő­kés kizsákmányolás eddig is jelen volt, amikor fizettük a tőkés hitelek utáni kamatot, amikor bérmunkát végeztünk tőkés vállalatok számára. Az ellentmondás, azaz a kizsák­mányolás akkor is jelen volt tá rsadalmunkbon. Visszalépés? Talán — ezen vitatkozzanak a filozófusok, közgazdászok. Az viszont két­ségtelen: az állami tulajdon nem kis része ma már nem hoz hasznot, vagy csak keve­set — nincs is mit kisajátíta­ni tehát. Ezzel létrejött egy még nagyobb ellentmondás, azaz egy még nagyobb ki­zsákmányolás: a termelés to­vábbra is társadalmi jellegű, de a kisajátítás nem lehet sem állami, sem társadalmi, sem semmilyen ... — ez a kizsákmányolások ad abszur­duma, a kizsákmányolás nega­tív meghaladása — de ez sem szocializmus, sem kommuniz­mus, hanem a nyomor. S ha ma valamitől félnünk kell, akkor ettől, nem pedig a kizsákmányolástól — mely valamilyen formájában eddig mindig is jelen volt társadal­munkban. Aszökőkút Nem tagadhatom: amikor épült, bizony berzenkedtem. Minduntalan a korábban itt volt halkszavú medencére gon­doltam, ami oly szépen bele­simult a térbe, ellentétben ez. zel, ami a maga kezdeti, szür­ke betonsógában oly brutáli­san nagynak tűnt. Aztán ahogy „öltözködött”, vagyis kerültek a helyükre a szépen faragott süttői travertin ele­mek, úgy változott a véle­ményem. (Csak úgy melléke- kesen jegyzem meg: nagyon sokan voltak hasonlóképpen.) Ma szívesen állok meg a közelében, vagy ülök le egy éppen szabad padra, s elné­zem a magasba szökellő víz- suaarakat, hallgatom a leg­szebb hangot, a vízcsobogást, és figyelem az embereket, ahogy meg-megállva körüljár­ják, leülnek a peremére, s a nehéz kánikulai napokban meg is mártották a lábukat a m&dence hűs vizében. Mind. eme élményt pedig egy olyas­valami vezeti be, amivel Pé­csett még nemigen találkoz­tam: a víznek illata. * Specker Attilával, a PÉCSI- TERV építészével, a szökőkút - és a Szent István tér 'felújítá­sa - tervezőjével, az újdon­ság közelében beszélgetve, mindenekelőtt arról váltunk szót: mondható-e ez Pécs el­ső igaz1!' szökőkútjának? Ami­kor sorravesszük a hasonló­kat, igen hamar megállapít­juk a kérdés helyénvalóságát. A Köztársaság téri az egyet­len, ami ehhez az újhoz fog­ható, aztán valami hasonló (lehetne) a Laborcz Ferenc, uránvórosi szobrához tartozó vízjóték ... És ezzel vége is lenne. Bár egyszerű, dísztelen voltukban méa hármat sorol­hatunk ide: Uránvárosban, a Magyar Lajos utcához tartozó térség egyszerű szökőkútját, Lvov-Kertvárosban, a piros ABC előtti kettős medencét, (idén végig szárazok voltak, sőt a szórófejeket le is sze­relték, mert a környéken vol­tak, akik elviselhetetlennek tartották a vízcsobogást, vala­ki pedig azért tiltakozott, mert ez a hong állandó vize­lési ingert váltott ki belőle), s a „régi” posta szomszédsá­gában lévőt, (ami viszont műszaki okokból nem műkö­dött). A szegényes felsorolás te­reli a beszélgetést afelé, hogy Pécset mindig vízszegény vá­rosnak mondták, s ennek az ismételgetése okozta a vizes létesítmények hiányát. Az épí­tész a tervezés idején (ez bi­zony több mint 4 éve volt -, ennyit pihentek a tervek, amik talán az Europa Contatnak köszönhetően jutottak a meg­valósulás útjára), tanulmá­nyozta Pécs történetének ide­vágó vonulatát. Forrásokhoz, kifolyókhoz építettek itt mindig rs valami „foglalatot”, ame­lyek elsősorban gyakorloti célt szolgáltak, s csak másodlago­san jelentettek — szerény for­mában — látványosságot, me­lyek között kiemelkedő jelen­tőségű a Zsolnay-kút. Eleddig Gosztoriyi Gyula volt az egyet­len, aki nagyszabású, kifeje­zetten lótványossági célt szol­gáló vizes létesítményt alko­tott: a Szent István téri víz­lépcsőt. „De ezt fel kellett számolni, mert megtalálták az ókeresztény mauzóleumot" — jelenti ki Specker Attila, aki őszintén elcsodálkozik, amikor a történeti hitelesség kedvé­ért megfordítom a sorrendet: azért találhatták meg a mau­zóleumot, mert már előbb el­döntötték: felújítás helyett el kell bontani a vízlépcsőt. (Íme, idővel így fordulhatnak tények más, „kívánt” irányba.) * Tehát a vízlépcső. „Kettős célt kívántam megvalósítani — közli az építész. - A belső medence a szórófejekkel és a Segner-kerékkel az itt volt régi medencét jeleníti meg, a külső medence a kaszkádot hozta vissza. Ezt a lehetőséget az kinálta, hogy a terep szint­je kb. 1 métert esik, amit 24 cm-es teraszokra lehetett bon­tani. Azt hiszem, a víznek ez a mozgása nosztalgikus érzé­seket kelthet a hajdani kasz- kádra még emlékezőkben, egyébként pedig kellemes ha­tással lehet mindenkire." Itt közbevetem, hogy a hatás nemigen érvényesülhet, hiszen a lépcsők többségén csak igen rövid szakaszon bukik át a víz, a többi csontszóraz, s ebhez fűzöm még. hogy a felső, „Gosztonyi-medencéből” igen „rendetlenül” folyik le a víz, mintha a perem aljáról hiányozna a vízorr, ami a függönyszerű esést biztosítaná. „A lépcsők még nem készek — magyarázza az építész —, az idomok mindegyikének a tetején végigfutó horonyba rézlemezek kerülnek, ezek kü­szöbölik ki az összeállitásnál keletkezett egyenetlenségeket, s biztosítják, hogy a viz a lépcsőn annak teljes széles­ségében átbukjék. A felső me­dence pedig ... Szándék sze­rint nem bukott volna át a peremen a víz, de a túlfolyók — úgy látszik —, nem tudnak megbirkózni a víztömeggel. Amikor ezt először láttam, magam is meglepődtem. De most már mit tehetünk? Ta­lán fokozza a látványosságot ez a kis hiba ..." Amint ezt a célt szolgálja az esti fehér fényű kivilágítás is, ami — sokak számára bármennyire is hihetetlen —, szintén a kasz- kád-előzményre utal: valami­kor színes fények tették játé­kosabbá, látványosabbá a víz­lépcsőt. * Specker Attilű nemcsak az első igazi, barokkos megjele­nésű pécsi szökőkutat ter­vezte, az ő elgondolása sze­rint formálódott újjá a Szent István tér egésze (kár, hogy az itt felszámolt játszótér az ígéret ellenére sem épült meg a közeli tömbbelsőben). így kézenfekvő a kérdés: elképzel­hetőnek tartja-e, hogy a kö­zelgő ezeréves évfordulók va­lamelyikén a téren méltó he­lyen - pl. a mauzóleum dél­nyugati előterében —, szobor állíttassék az államalapító ki­rálynak. „Mi ezen a helyen — szól a válasz —, az egykor itt volt, ún. Klimó-kutat akarjuk felállítani, amelynek a dísze — korabeli leírásokból tudjuk -, egy Szent György szobor volt. Viszont a tér déli pe­remén, szemben a Leőwey Gimnáziummal, van egy olyan hely, amit magam is egy szobor számára szántam. Ezt lehetne továbbfejlesztve alkal­massá tenni egy Szent István szobor felállítására." * A szökőkút és a térfelújítás közel 18 millió forintba került. A mai nehéz időkben nem csekély áldozatot hozott a város e központi tér szépségé­ért. Egy okkal több tehát, hogy meg is becsüljük. A szö­kőkút - a vízvisszaforgatás révén - eléggé víztakaréko­son működik: naponta párol­gási és egyéb veszteség miatt kb. 10 százaléknyi pótlásra van szükség. Hogy milyen idő­közönként esedékes a teljes vízcsere, ahhoz még nincs ta­pasztalat. Ahhoz viszont van, hogy a szennyezés zavarja az üzembiztonságot. A túl sok bekerült szennyező anyag (fa­leveleken kívül papírok és egyebek), miatt egyszer mór leégett a motor. Havasi János 36. hét

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents