Dunántúli Napló, 1988. szeptember (45. évfolyam, 243-272. szám)

1988-09-09 / 251. szám

1988. szeptember 9., péntek Dunántúli napló i. Tartalmas pécsi konferencia .......................................................................... .................................................................... ..... M int többször hírül odtuk, oz elmúlt hét végén országos ifjúságpolitikai konferenciát rendezett o KISZ és ez ÁISH Pécsett. A meghívottak zöm­mel apparátusi emberek, ha úgy tetszik, gyakorló politiku­sok. Hogy mégis a „kutatók csöndes terrorja" uralta a ta­nácskozást, aligha véletlen je­lenség. A napi ügyekkel bíbe­lődő mozgalmi és hivatali tiszt­ségviselőknek (ma még) ho­gyan volna is ideje mélyebb elemzést készíteni az immár válsággóccá gyűlt társadalmi bajokról? Nyilván azért jöttek el csaknem félezren a JPTE közgazdasági karára, hogy hi­vatásos szociológusoktól, poli­tológusoktól kapjanak kendő­zetlen helyzetelemzést. Termé­szetesen növelte a konferencia értékét, hogy Deák Gábor ál­lamtitkár és Nagy Imre KISZ KB-titkár jóvoltából o gyakor­lati elképzelésekről is szerez­hettek információt, sőt a vita során maguk is kifejthették ál­láspontjukat. Deák Gábor előadására nem térek ki, vele külön interjú ké­szült. (Holnapi számunkban ol­vasható.) Beszédének gerincét az AISH által kidolgozott fel­adatterv ismertetése alkotta, örömmel hallottuk a reális, kritikus valóságfeltárást s a sürgősen fejlesztendő társadal­mi szférák konkrét felsorolását. Azt már kevésbé, hogy a prog­ramhoz nem sikerült kellő számban partnert találni a kormányzati szervekben, még kevésbé, hogy az anyagi le­hetőségek hiányára hivatkoz­va a Minisztertanács csak hosszú tóvon lót lehetőséget a megannyi jogos igény kielégí­tésére. A kormány álláspontját magáévá téve az ÁISH o fel­adatterv szűkítésére tett ígé­retet. Valóban azért nem jut több pénz oz oktatásra, a tehetség- gondozásra, az ember alkotó energiájának újratermelésére, mert gazdaságunk képtelen a szükséges javakat előállítani, vagy éppen azért teljesítőkép­telen a népgazdaság, mert el­hanyagoljuk oz oktatást, a tehetséggondozást, az egész­ségvédelmet, a szociális háló kifeszítését? Az előadók többsége az utóbbi nézeten volt. Harcsa István, a Központi Statisztikai Hivatal munkatársa a gazdaságpolitika több évti­zedes önfelmentő reflexét hi­báztatta. A lakásgazdálkodás képtelenségein keresztül bizo­nyította be a jelenlegi - saj­nos, nehezen változó — gaz­daságirányítás kificamodott gondolkodásmódját. Groteszk példaként említette, hogy a lakásépítés állami támogatá­sának csökkentéséről beszé­lünk, holott már ez a „támo­gatás" sem egyéb, mint a munkaerő árából - a bérből Az ifjúságpolitika nem lehet reszortfeladat Kritikus helyzetelemzés után végre tettekre van szükség- lefaragott pénz. A hetven­ezer főt foglalkoztató állami építőipar évente 100 millió munkaórát teljesít, a kisipar 50 milliót, az építkező lakos­ság pedig lélmilliárdot! Még­is, az ilyen mértékű lakossági erőfeszítések mellett, népünk háromnegyede a lakásmini­mum szintjén él. (Egy szobá­ban két fő.) Különösen méltánytalan az állam kivonulása a lakásépí­tésből, ha figyelembe vesszük, hogy a bérek változatlanul nem tartalmazzák az otthon megteremtéséhez szükséges költségeket. A lakosság az utolsó tarta­lékait éli fel. Fogyasztása az utóbbi időszakban 6 százalék­kal csökkent. Ugyanakkor az állam költekezése változatlanul folyik. Lehet-e mint tervezési pontatlanságról beszélni, arról hogy a tervezett jövedelem- adónak csupán az egyharma- da jött be? Lehet-e korrekt költségvetési gazdálkodósról beszélni akkor, amikor a Gonz-MÁVAG szanálásakor „hirtelen" 4,7 milliárd forint költségvetési tartozásra és 3 milliárd forint hiányra derült fény? - tette fel a kérdést a KSH munkatársa. A legtöbb előadó egyetér­tett abban, hogy országunk­ban csupán egyetlen szabad tőke maradt: a munkaerő. De a kétkeresős családmodell és a második gazdaság kénysze­re miatt már ezt a tőkét is nagymértékben kimerítettük. Ma a létminimum fenntartásá­hoz átlagosan 8—14 óra mun­kavégzés szükséges. Létezik-e valójában ered­ményt ígérő kormányprogram? Ilyen aggályokat is ki lehetett hallani a felszólalásokból. A nemrég elfogadott A változat is legkorábban a 90-es évek közepére ígér javulást. Kér­dés, megvór-e bennünket a világ . . . Stumpl István (Társ. Tud. Int.) előadásának nagy részé­ben a társadalom pluralizóló- dásáról beszélt, de nem kerül­te el figyelmünket az o fejte­getése sem, amely szerint a kormányzat eddig csupán a külföldi hitelek bevonásával igyekezett talpraállítani a gaz­daságot, és nem sokat tett a „belső hitel", a vállalkozni kész, tehetős lakossági réteg holt tőkéjének mozgósításáért. Ehhez mindenekelőtt tartós bizalomra, hosszú távon ga­rantált vállalkozói biztonságra volna szükség. Érthető, ha a gondok tö­mény megfogalmazása halla­tán mind többen kérdezték: milyen megoldást javasolnak a kutatók? Kéri László önkritikusan val­lotta be, hogy ehhez bizony jóval kevesebb a muníciójuk. — Nem ismerjük a jelenlegi modellt! Nincsenek konkrét in­formációink például arról, ho­vá tűnnek el milliárdok - mondta mintegy védekezés­képpen Harcsa István. Mita­gadás, furcsa megjegyzés a Központi Statisztikai Hivatal egyik alkalmazottja szájából... De hogy mégsem marad­jon egészen megválaszolatlan a kérdés, Kéri felvázolt egy megoldási javaslatot az 1990- ben munkára jelentkező nagy- létszámú korosztály foglalkoz­tatására. Véleménye szerint az oktatás, a közművelődés, a politikai mozgalom és a sport „parkolópályájára" kelle­ne állítani azokat, akiknek az ipari racionalizálás miatt né­hány évig nem jut megfelelő munkahely. Ha többen vitatták is ezt a modellt, abban egyetértettek, hogy kevesebb pénzt igényelne, s jobbon megtérülne ez a befektetés, mint jó néhány kétségesen jö­vedelmező nehézipari beruhá­zás. Nagy Imre előadásának leg­érdekesebb része az volt, amikor a KISZ perspektíváit igyekezett felvázolni. Valószí­nűnek látszik, hogy a szerve­zet teljesen nyitott, szocialista orientációjú mozgalmi szövet­séggé alakul át, önállósága megerősödik. „A jövőben na­gyobb figyelmet szentelünk a vidéki ifjúságnak, tömegkap- csolatunkaí a kisvárosokra kí­vánjuk alapozni” — mondta a KB titkára. Ezekről a kérdé­sekről azonban természetesen a KISZ-értekezlet, illetve a ta­vasszal összehívandó kong­resszus dönt majd. Több al­ternatíva lehetséges. Mindent összevetve: bár konkrét megoldási javaslatokat nem tudott nyújtani a pécsi konferencia, hasznosan járult hozzá a társadalmi tisztánlá­táshoz, egy reálisabb ifjúság­politika megalapozásához. H. J. Vezető­ellenesség A sajtó mosto­magyar nóban sű. rűn megkapja a magáét. Itthonról is, a határon túlról is. Rossz fát te­szünk a tűzre, ha megelőzzük a helikopteren száguldozó kor­mánybiztost. Vétkezünk, ha le­írjuk a bányászok panaszait, s akkor is, ha nem Írjuk le. A minap az egyébként szíve­sen nyilatkozó miniszterelnök rótta meg kemény szavakkal az újságírókat ünnepi beszé­dének egyik alfejezeteként. Nem akarom védeni a mun­dért, való igaz, ránk fér a bírálat. Szeretjük a szenzá­ciót, s egy-egy poén kedvéért bizony könnyen eladjuk a lel­künket. De egyet, kérem, higgyen el az olvasó: vétke­inket többnyire nem egyedül követjük el. Társtetteseink is vannak. Többek között éppen azok a tisztviselők, akik han­gulatkeltéssel, felelőtlenséggel vádolnak bennünket — miután leírtuk azt, amit nyilatkoztak. Mostanában újdonatúj vád­ként hull fejünkre a vezető­ellenesség. „A tömegkommu­nikáció vezetőellenes hangu­latot kelt." Vezetőellenesség . . . ízlel­getem a szót. Próbálom ki­deríteni, mi járhat a fejében annak, aki kimondja. Arra gondol, vélem, hogy vezetőink többsége jó. Ráter­mett, alkalmas, megbízható ember. Ez az alaphelyzet. S ha kivételképpen néhányon mégis „megbotlanak" közülük, rög­tön megszólal az újságok tamtamja. Olyan hangulatot kelt, mintha valamennyi ve­zető korrupt, sikkasztó, gyön­ge jellem volna. Bizonyára vezetőellenes az is, aki az ország jelenlegi ál­lapotáért kizárólag az irányí­tó apparátust teszi felelőssé. Aki hátat fordít, amikor la­zsáló munkásokat. feketefu­varról tárgyaló sofőrt, pazarló kőművesbrigádot lát, s e fe­lelőtlenségekért is a vezető­ket hibáztatja. csak találga­rnorsaom, tok Magam, ha tudnám mi az, elítélném a vezetőellenességet. Hiszen egy közösség nem lehet meg fej nélkül. Ha mindenki irányít, ha senki sem irányit, az anarchia veszi ót az uralmat. Az emberek többsége igény­li, hogy felnézhessen valakire, hogy megbízhasson valakiben. Szívesen hallgat olyasvalakire, akinek igazáról, felkészültsé­géről, jellemes voltáról meg­győződött. Az irigység — amely persze mindig felüti a fejét — kevesek szomorú ke­resztje. Nem igaz tehát, hogy könnyű a tömegeket úgy ál­talában a vezetők ellen han­golni. Nagyon sok és mélyebb társadalmi ok vezet hozzá, ha mégis sikerül. Gondolkodásunkat - hiszen ettől vagyunk homo sopiensek — a differenciáltság jellemzi. Ha a kosárban rothadt gyü­mölcsöt találunk, nem mond­juk, hogy mindet ki kell dob­ni. Nem vagyunk borackelle- nesek, csak rothadt barack­ellenesek . . . Ha egy vezető korrumpál­ható, ha egv tisztségviselő, egy teológus elfelejtkezik es­küjéről, nem mondhatjuk azt, hogy minden vezető, minden tisztségviselő és minden teoló­gus megérett a száműzetésre. Mert okkor valóban tömeg- hisztériát keltenénk ellenük. Győzzenek meg az ellen­kezőjéről, de én nem hiszek ebben a sokat hangoztatott vezetőellenességben. Vagy, ha létezik mégis, nem a tömeg­kommunikáció ludas benne. Hanem az, aki alkalmat ad az összekacsintásra, a gú­nyos mosolyra: „Na, ez sem különb a deákné vászná­nál .. „Na, hát csak kihaj­totta magának azt az utat a pincéjéhez . .." „Hát nem be­nyomta azt a butácska lányt oz egyetemre?" kész a népitélet. na mar Nem ken hozzá riporteri buzgalom, elég hoz­zá a puszta gyanú. Nagy te­hát a vezetők felelőssége. Nemcsak a rájuk bízott java­kért, emberekért, hanem ön­magukért és vezetőtársaikért is. A bizalomért, amely nél­kül nem létezhet egészséges társadalom. Számos kitűnő, becsületes igazgatót, titkárt, elnököt is­merek. Akad közöttük olyan, aki még a minden állampol­gárnak megjáró juttatást sem fogadja el. Aki nem vesz pél­dául tombolajegyet, mert ha ne adj'isten kihúznák, úgy­mond senkit se lehetne meg­győzni róla, hogy nem azért nyert . . . Nyilván ez sem megoldás. A tisztességes vezetőnek nem szabad, hogy tartania kelljen a nép szájától. Ha nyílt, de­mokratikus választáson a köz akaratából került hatalomra, joggal várja el a tiszteletet, s a felelősséggel arányban álló magasabb jövedelmet. Ha tehát harcolni akarunk a vezetőellenesség fantomja el­len, mindenekelőtt demokrati­kus közállapotok kialakításán keH fáradoznunk. Havasi János Két tűz közötti mezsgyén Munkásarcéi Száz holdnyi területen, ame. lyet a Pécsi Hőerőmű Vállalat birtokol, mintegy 2000 darab villamosberendezés és villany- motor — a maroknyitól az öt- tonnás óriásig — karbantartá­sa tartozik a villamos műhely feladatkörébe. Huszonnyolc-harminc villony- szerelő technikus foglalkozik ezzel a munkával. Kevesebben vannak a kelleténél, különösen a kvalifikált munkaerő hiány­zik, a villamossági technikus végzettségű, az olyan szak­ember, oki gépészeti ismerete­ket szerzett tanulmányai során. Itt a villanyszerelő csak akkor teljes értékű szakember, ha az erőmű technológiai folyamatait is jól ismeri és könnyen el­igazodik, hogy mi hol találha­tó a hatalmas területen. — Ehhez kell három év, míg valaki beletanul. A techniku­sok hamarabb jutnak el erre a szintre, de az ilyen irányú 'képzés megszűnt, tehát szak­mai utánpótlás gondokkal küszködünk, amit csak a min­dig is szorgalmazott, szinte kö­telező és állandó önképzés enyhít — mondja Deres Zoltán, a villamos műhely művezetője. Az erőmű alapításától a vál­lalat dolgozója, vagyis majd harminc éve. ötvenkét éves. Villanyszerelőként kezdte, 1962-ben csoportvezető lett, 1972-től a műhely művezetője. Négyszeres kiváló dolgozó, kétszer a „Kiváló Munkáért" miniszteri kitüntetést is meg­kapta, ezüst és bronz fokoza­tot ért el oz újító mozgalom­ban. Az irányítása alatt álló műhelyben Állami-díjas szocia­lista brigád dolgozik, amely­nek ő is tagja volt. Beosztása kényes feladatkör: „művezető félvezető” — min­den ágazatban jól ismert szó­játék érzékletesen utal ennek az irányítási szintnek sajátos­ságára. Lehetőségeinek moz­gáspólyája a két tűz közötti mezsgye: munkásnak vezető, vezetőnek munkás. A kötele­zettségek túlnyúlnak a jogosít­ványokon. Deres Zoltán is már régen bevallotta magá­nak: biztos, hogy jobban járt volna, ha csak csoportvezető. Ha másért nem, hát most ép­penséggel másnak fájna a fe­je, hogy villanyszerelők mun­kájában mivel lehetne helyet­tesíteni a szigetelőszalagot, amit már fél éve sehol nem lehet felhajtani az országban. Mindez nem panasz, nem csalódottság, csak figyelmen kívül nem hagyható tények. — Soha nem bántam meg, hogy ezt a szakmát tanultam a gépipari technikumban. A pályaválasztásomban egyaránt szerepet játszott a gépek irán­ti vonzalmam, a borátok pél­dája, ösztökölése, s nem utol­sósorban örökölt érzék: édes­apám, bár parasztember volt, sokat és szívesen bíbelődött különféle mezőgazdasági kis­gépekkel. Amit szintén nem bántam meg: az, hogy a Pé­csi Hőerőműbe jöttem dolgoz­ni. Ez a vállalat 30 évvel ez­előtt is, s most is perspektívát nyújt a dolgozóinak. Erre ér­zett rá a fiam is, hogy ide jött dolqozni. Hidegburkoló a szakmája. S egyre több a példa, hogy a szülők mellé belépnek az erőmű kollektívájába a gyere­keik is. így persze könnyebb a beilleszkedés, a pályakezdés. A fiatalok beilleszkedése, pályakezdése, gondjai Deres Zoltánt nemcsak mint műveze­tőt foglalkoztatják: 1968 óta a villamos pártalapszervezet tit­kára. — Tisztelet a kivételnek — mert ilyenek is vonnak szép számmal —, de én úgy tapasz­talom, hogy fiataljaink sakkal kevesebbet nyüzsögnek, igye­keznek, mint mi annak idején. Ebben szerintem egyaránt lu­das az otthoni és az iskolai nevelés: túl könnyen kapnak kocsit a fenekük aló, másrészt olyan elriasztó mozgalmi „él­ményekkel" jönnek ki az isko­lából, hogy utána még akkor is sokáig tartózkodóak, ha már rájöttek: nálunk annál sokkal érdemibb, tartalma­sabb a KISZ-élet. Párttaggá nevelésük még nehezebb. Sokan azzal hárít­ják el a belépésüket, hogy ne­kik a tagdíjnyi összegre is szükségük' van. A személyi jö­vedelemadónak egyébként is érezhető a teljesítményt visz- szafogó hatása. A túlórákat in­kább lecsúsztatják. S ha a miértre kérdezünk, visszakér­dezés a válasz: miért hajtsak, mit tudok megtakarítani? És sajnos van igazságmag ebben az álláspontban. Akármennyi, re is körültekintő volt nálunk a bérek bruttósítása, nettóban kevesebbet visznek haza, mint a tavalyi bérük. Olyan gondok ezek, amelyek megoldását erő­sen igénylik párttagjaink is. Nem arról van szó, hogy nem értenék, ne fogadnák el, mi­ért kérnek türelmet tőlük. Mégis, a reméltnél lassúbb­nak látják a pozitív változások folyamatát, az ellentmondások felszámolását a politikai élet demokratizmusában, a gazda­ságban, a szociálpolitikában, a megélhetés feltételeinek ala­kulásában. A legfelsőbb vezetéstől vár­ják a pozitív változásokat, ugyanakkor azt hallják: a po­zitív változásoknak a terme­lésből kellene kiindulniuk. De imit tehet többet egy olyan vállalat kollektívája, párttag­sága, amely ez idáig is, mára szakma követelményei miatt is fegyelmezetten és eredménye, sen dolgozott? Csak azt, hogy továbbra sem enged az elért szintből. Dunai Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents