Dunántúli Napló, 1988. szeptember (45. évfolyam, 243-272. szám)
1988-09-03 / 245. szám
6 Dunántúlt napló 1988. szeptember 3., szombat A Jelenkor szeptemberi száma * A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat szeptemberi számának élén o Szlovákiában élő Grendel Lajos új regényének részlete olvasható. A prózarovat Nádas Péter Évkönyvének újabb fejezetével, a londoni Határ Győző folytatásokban közölt regényével, és Thiery Árpád novellájával egészül ki, akit ugyanebben a számban Funk Miklós köszönt születésnapja alkalmából. A lírai rovatban figyelmet érdemelnek Petri György, Nagy Gáspár, Farnbauer Gábor és az erdélyi Markó Béla versei. Ez utóbbival Kántor Lajos beszélget ugyanebben a számban. Markó Béla Ennyi volt Mint női kézből hogyha elgurul szégyenkezve a sok piperecikk, zsebkendő, fésű: minden földre hull, és tátott szájjal ott ásítoziík a táska, vagy mint fényes peronon iha szétpattan egy bőrönd, s a begyűrt ruhák, törülközők a betonon nyújtózkodva mutatják lényegük, úgy 'ejt el engem is majd gyermekem, vagy szeretőm, vagy Istenem. Kinek kezében hallgatok? Nem tudhatom, de senki titka nem hal -meg velem, csak nézitek majd, s el sem hiszitek: betűk! Betűk egy rossz papírlapon. Az írógép üzenete Sásdi Sándor Üzenet Horgára Nemes Nagy Ágnes Versek közelről címmel esszésorozatot kezd; szeptemberben Rilke Archaikus torzó című versének elemzését olvashatjuk. Lengyel Balázst 70. születésnapján Csordás Gábor köszönti. Hamvas Béla életművét terjedelmes tanulmányban Földényi F. László elemzi, A kritikai rovatban Domokos Mátyás Grendel Lajos novelláiról, Keresztúry Tibor Nagy Gáspár új verseskötetéről ír. A számot Keserű Ilona festményeiről készült színes, négyoldalas műmelléklet illusztrálja. Ha türelmetlenül hánykó- dom az ágyon, elkerül az álom, gondolok egy nagyot, szorosra-húnyt szemmel elindulok a sásdi kő-hidtól, a kálváriánál elkanyarodom a gyalogúira, a Somos-tetőre érve megpihenek; már az egersze- gi határon járva. Mintha most találkoznék vele először, böngészem a kőkeresztbe vésett betűket: „Isten dicsőítésére állitatta Csike Sándor és neje.” A vargai útszéli szederfák bólogatnak felém, feile- hérlik a Gerzi-szőlő présháza. Akkor már kezdek belesüly- lyedni a megváltó álom simogató sűrűjébe. Gerzi Adóm megigazítva hátán a nehéz permetezőgépet, kiált felém valamit, ugyanakkor hallom már a saját horkolásomat. Időnkint elszakadva otthontól és hazától, érzem, egyre jobban az anya-kéz simította vánkos enyhe penész-szagát, puhaságát. Új nap eljöttén felébreszt a vargai harang. Az amelyiket elvittek az első háborúba, hiába öntötték ágyúba, nekem azt kongatja: Gingalló, szent Antá Gingallá, szent Antá . . . Hallom ugyanakkor Apám papucsos lábának csosszaná- sát a gang tégláján, néha azt, hogy Kótusz Ferkét reguláz- za: „Ügyeskedj, ne az alomra szórd a takarmányt, a sarog- lyát tömd meg vele . . ." Emlékszem reá, amikor apám egymaga szántott a Cserháton; a testvéremmel vittük számára az ebédet. Délben leültünk a szilvafa árnyékába, dugig jóllaktunk mindhárman, de Dulla, a kurtalábú kutyánk se hiába csorgatta a nyálát. Láttam apámat rendet forgatni, szénát qyűjteni, boglyát rakni a Berta-szállási réten. Szegénységből küzdötte fel magát, kuporgatott, mint a többi paraszt, olyan fáradhatatlan igyekvéssel ragasztott még egy, még egy darabot a meglevőhöz. Másik templomba járt imádkozni, mint. amazok, de a jégverés elhárításáért, kalászérlelő napsugárért, felfúvódott borjú, havi-vak vagy kehes ló gyógyulásáért egyforma szókkal könyörögtek. Fertályonkint már két kocsisnak, vincellérnek mérte ki a komenciós-gabo- nát, de ha úgy adódott, kidobálta a trágyát a jószág alól, napi kedvtelése volt, hogy etetés után a teheneket, tinókat, üszőket kihajtotta itatni a község-kútra. Minél nagyobb lett a gulya, annál szívesebben. Egyszer az uraságnak nagyobb szivességet tett, a méltóságos úr azzal viszonozta, hogy meglepetésnek szánva setétedéskor sárgára lakkozott, igazi hintát állíttatott az udvarunkra. Apám nem fogadta el: „Föld alá süllyednék szégyenletemben, ha a gyerekeim ilyenben parádézva robognának keresztül a falun . . A nagyvilágban kóborolva, hol a mirtusz-virágos spanyol Allientéban, hol a londoni West Heath Road ligetében, de talán Párizs nyüzsgésében is mondogattam a feleségemnek: „Itt szerettem volna születni.. . Ha újra kezdhetném . . ." Nem igaz! Ha lehetne újrakezdeni, akkor ott Vargán, abban a vályogházban sze/et- nék megszületni, amelynek gangján lépegetni tanultam, ahol anyám tárta széjjel a két karját: „Ki fut az én váramba?” Ott kezdeném újra, ahol Kulcsár Gyulával, Balog Dénessel, Rab Lajossal, Csizmadia Tónival, Cserfán Jancsival együtt rongylabdát rugdostunk, hordóabronccsal karikáz- tunk, bandába verődve, nagypénteki harangok Rómába Ma, szeptember 3-án, szombaton, Sásdi Sándor 90. születés napján nyílik meg a Sásd melletti Varga községben az ír« szülőházában az életét, munkásságát, könyveit bemutató ki: múzeum. A sásdi tanács erre az alkalomra megjelentette szá mos képpel és dokumentummal, idézettel a Sásdi Sándor mű veiről készült bibliográfiát (képünkön). Ezt az írást ebbe a kő tetbe küldte a Budapesten élő író. vándorlásakor, jártam a falut, szerszámot pergetve harsonáz- tam a többiekkel együtt;- Kerepelünk harmadikat Úrangyalára . . . Völgybe süllyedt falu az én szülőhelyem, a lakói között akadt, akit tolvaj névvel jelöltek, olyan is, aki haragosa présházát felgyújtotta, vagy kisasszonynapi muzsikán elővette csizmaszárából a vas- nyelü kést, hogy fizessen egy barázdányi elszántott földért, de a java, a nagyon nagy része olyan volt, hogy mindenki szeme láttára kétkaromba ölelném, jobbról-balról ■ megcsókolnám munkában verejtékező orcáját. Megöregedve, betegségtől meghajlotton nem szégyen könnyezni, ha hallom a Dalárdát Himnuszt énekelni, szavalni azt, hogy: „Nyári nap nak alkonyulatánál, megállél a kanyargó Tiszánál...' Mondjam tovább? Mostanában zsebkendőért nyúlok ak kor is, ha felréved előtten Cserfán Jóska bácsi, ül c kocsmai nagyasztalnál, meg görbült mutatóujjával dirigál va önmagát azt dalolja: „Ebben a faluban, van eg] keskeny utcc Valami a szivemet mindil arra húzza . . .' Mit üzenjek még? Enyéim nek, kevéske megmaradott nak, sok halottamnak? Mi üzenjen, aki ott áll már a vo nat lépcsőjén, amely messzi re, nagyon messzire elviszii Elég, ha a kezemmel intek az igazit, a szivfájditót, ( gyönyörűnél gyönyörűbbet so hasem tudjuk kimondani. .. 1988. március Kopog az isteni írógép odafönt csillag ütéseitől meg-megroppan a hatalmas indigó, farkasak, nyulak, cinkék lábnyomát préséli a téli mezőre, jelzések ébresztenek minden reggel, s végigfut rajtam az- öröm az -ismeretlen szövegtől, végigsimít a halál i-s rajtam, de körme nem akad belém, lecsúszik a borzongó csigolyákról, mit írnak nékem, amíg alszom, mit üzennék?-nem arra való a beszéd, hogy megértsék, Olyan a vers is, mint egy kéz az ablakpárkányon, mint egy női arc a párnán,-nem arra való a kéz, nem arra való az arc, hogy megfejtsék, az elfehéredő kéz a kérdés, az ablakpárkányra lezúduló eső a felelet, a haj fekete kosarába fektetett női arc a kérdés, a ráboruló vakító fény a felelet, írok, írok, írok, s már tudom: mintha ujjaimat mozgatnám önfeledten, mintha mosolyognék, mintha sírnék, mintha élnék, hallgatlak téged, s mintha néznélek csupán, hallgatsz engem, s mintha néznél csupán, elgyönyörködsz egy kerekded ó-ban, szeretném megcsókolni egy jajszavadat, nem üzen semmit az éjszakai írógép nekünk, csak van, billentyűin angyalok táncolnak, ördögök duhajkodnak, s nem kérdi senki már tőlem: mi leszel, fiam, ha megnősz, legfeljebb azt kérdik tőlem: mi leszel, fiam, ha meghalsz?- obbi-kertjében ült egy rózsaszínűre mázolt pádon. és fáradt szemét a kerítésre kúszó rózsákon, rózsaszínben tündöklő, sziklakertjén nyugtatgatta. Ritkán ült így: viszonylagos nyugalomban, de ilyenkor is azon törte a fejét: mit tehetne még a kertért, mit tehetne még, hogy egyszer tényleg teljes nyugalomban üldögélhessen itt. Nyugalomban, boldogságban és elégedettségben. A pád deszkái átforrósodtak CT tűző napon: olvodozva csillogott rajtuk a rózsaszínű olajfestékréteg. A kertben elhelyezett- sziklák, kövek, kavicsok, cement gombák és gipsz törpék is ontották magukból a forróságot. A műanyag díszek, a virágok kornyadoztak a hőségben: a mogas kőkerítések között megrekedt a kánikula. Tomi szíve hevesen vert, homlokán lüktettek az erek, vézna teste csaknem elpárolgott világosszürke konfekcióöltönyében. Ritkán vetkőzött le. Mindig ruhában: útrakészen várta belső parancsait. — Víz! — tört fel belőle a kívánság, és beszédelgett a kicsi házba. Miután megivott egy pohár vizet, józanabbul látta maga körül a világot. Kilépett a házból és végignézett a forróságban fuldokló kerten. „Igen, még egy zuhanyozó hiányzik. Víz a növényeknek, víz a köveknek, viz az embereknek.” - Mindig így gondolkodott: „az embereknek”, bár teljesen egyedül élt, munkahelyén is alig-olig álltak szóba vele. Arról álmodozott: egyszer nagy társaság jön ösz- sze a kertjében. Frissen borotvált arcú férfiak, rózsaszín bőrű nők, és nagyokat nevetnek és jól érzik magukat, nem lesz semmi gondjuk, dolguk, csak, hogy örüljenek egymásnak, és az életnek. Igen, ő mindig „az emberek"-re gondolt, ha a kertjét szépítgette, gondozta, de valahogy az embereknek nem kellett ez a kert, és nem Csernák Árpád A fanatikus kellett Tomi barátsága sem. Többször próbálta néhány munkatársát elhívni, de azok mindig találtak valom-i kibúvót:- Nem érek rá . . .- El kell ide és ide mennem .. . — Oda Ígérkeztem . .., majd máskor... — ilyeneket mondogattak, bár legtöbbjük csak egyszereűn haza sietett: papucsba bújt, nézte a tévét és párás üvegeket vett elő a hűtőszekrényből. Tomi sejtette eit, de azért reménykedett, hogy egyszer, talán, majd eljönnek az ő kertjébe is. Lesz, aki eljön, lesz, akinek tetszik, és lesz, aki jól érzi ott magát. És már hallotta is a csengő kacagásokat, látta a csillogó szemeket. Gyors mozdulatokkal bezárta a házat, végigkopogott a kert terméskővel kirakott utcácskáin, lépcsőin, aztán a kertkaput is kulcsra zárta, és sietve elindult a MÉH-telep felé. „Zuhanyozó, zuhanyozó” — zakatolt az agyában. „Valami oszlopféle kellene: magas, kecses, szilárd." A telepen lázasan keresgélt; szakértelemmel dobálta, forgatta a rozsdás vasakat, alumínium csöveket, de ezen a napon semmit sem talált, amit alkalmasnak ítélt volna. „Nem baj!" - gondolta. - „Azért ennek is volt értelme: legalább láttam a lehetőségeket.” Zsebkendőjével megtörölte verejtékező homlokát, kiköpte a szájában összegyűlt rozsdaport. Ettől a naptól kezdve egy vasfűrészt hordott az aktatáskájában. Iratok, amiket azelőtt igen fontosnak tartott, az íróasztalfiókba kerültek, és helyüket ez a jól ápolt szerszám foglalta el. Zsirpapírba tekerte az élét, néha elővette, nézegette. Sokat várt tőle. Hivatali munkáját elhanyagolta. Néha ugyan maga elé tett egy papírt, hogy kollégái azt higy- gyék: dolgozik, de erre a papírra. mások számára érthetetlen, rejtelmes ákombákomokat rajzolt. A zuhanyozó körvonalai rajzolódtak ki egyre világosabban lázas elméjében. Álmában is mindig ezt formálta, építgette, alakítgatta. Egyik éjjel már készen is volt a vasszerkezet: tetejéből görbe cső nyúlt ki, a végén hatalmas zuhanyozórózsa, a rózsából ömlött a víz és alatta Vilmácska állt, az egyik adminisztró- torkislány, akit eddig csak felöltözve látott. Most mezítelen, rózsaszín testéről sugarakban szétfröcskölt a víz, és a szivárvány minden színében ott csillogott kert színes, műanyag encsembencsemein, és köröskörül a kerítés mellett magasra nőtt rózsabokrokon, köveken, virágokon. Vilmácskát karcsúnak látta, mint egy ki- rakatbóbut, ámbár valójában hízásra hajlamos, zömök teremtés volt — de ezt Tömi nem tudhatta, és Vilmácska sem gondolta soha, hogy róla álmodoznak. Tomi — munk<J után — rohant a MÉH-telepre. Vizenyőskék, az alvatlanságtól véraláfutásos szemeivel szenvedélyesen kutatta a kacathalmazo- kat, ronoshegyeket; hátha valami megfelelő tárgyra akad. Izgatottan lépkedett a rozsdaporban. Az egyik hulladékdomb tövében tolókocsi állt, mellette apró, görbe ember keresgélt. Tomi észre sem vette, hogy kikerüli. Csak a cél lebegett szemei előtt. Egyszeresek, az egyik kupacban rendkívüli tárgyat pillantott meg: egy ki mustrált állványszerű vasosz lopot, amilyenre a magasfe szültségű huzalokat szokták ki feszíteni. Csak az egyik végi látszott ki. Tomi egy pillanat« megtorpant, aztán hirtelei mozdulattal a roncsok közi vetette magát, és hajigóln kezdte a kocátokat, amelyel eltakarták kincsét. — Csodálatos! - mondta el csukló hangon, és még el i mosolyodott. A kis púpos em bér odanézett, és ő is elmoso lyodott, aztán tovább matatotl módszeresen és rutinosan. To mi gyors, pontos mozdulatok kai kinyitotta aktatáskáját, elő kopta a vasfűrészt, pillanatol alatt letekerte pengéjéről < zsírpap/rt, egyik ujjávai meg pengette a recés lemezt, aztái colstokot, piros ceruzát vet elő; gyorsan mért, számolt rajzolt; szája meg-megmoz dúlt néha: számokat motyo gott maga elé. A piros ceru zával megjelölte, hol kell el fűrészelni a vaskolosszust. A harmadik L-vas közepe tá ján tartott, amikor éles fájda lom hasított végig a testén mint a nyíl, és beleóllt a szí vébe: arcát az izzó ég feli fordította, tátott szájával leve gő után kapkodott, a fűrész kiejtette a kezéből, kiegyene sedett, aztán a roncsok közi zuhant. A kis púpos ember fel kapta fejét, arcáról leszárad a mosoly, riadtan a tolókocs felé iparkodott, beleült, és hő sies igyekezettel a kijárat feli hajtott. A me'ntők még idejében ér keztek. Az orvos szivszélhűdés állapított meg. Gyógyulás utár nyugalmat és sok pihenést ja va sóit. Amikor Tomi magához tért a fűrészt kereste, aztán min dénáron telefonálni akart c MÉH-telepre, hogy feltétlenü tegyék félre neki azt a vososz lopot. A kis púpos ember meg ígérte, hogy átadja az üze netet.
