Dunántúli Napló, 1988. szeptember (45. évfolyam, 243-272. szám)
1988-09-14 / 256. szám
1988. szeptember 14., szerda Dunántúlt napló 3 A filmklubok jövője ügyében Fehér foltok, tabu témák,mm Klubvezetők továbbképzése történelmünk agyonhallgatott kérdéseiről Film és történelem témakörökben rendezett továbbképzést nemrég jobbára klubvezetők részére Pécsett a Magyor Filmklubok Szövetsége. Egyetemisták, főiskolások és moziüzemi vállalatok propagandával foglalkozó munkatársai vettek részt benne az ország különböző városaiból. Hasonló ismeretbővítési alkalmak színhelye volt az idei évben Sárospatak, Nyíregyháza, Veszprém, Budapest és {középiskolások részére) Tata is, ahol különböző esztétikai, illetve filmművészeti és filmtörténeti témákkal foglalkoztak. Mielőtt érdemben is szólnánk e továbbképzések céljáról, hasznáról, úgy gondolom, érdemes rápillantanunk filmklubhálózatunk helyzetére, várható jövőjére. Annál is inkább, mivel egy évforduló kapcsán ez a téma akár bővebb elemzést is megérdemelne: 25 éve, 1962 tavaszán—nyarán alakultak meg az első szervezett filmklubok. S hosszú idő után akkor láthatott a magyar közönség egy szőkébb mozinéző rétege — filmesztéták előadásaival, közreműködésével — ismét a világ filmtermésének nagy alkotásaiból archív műveket (pl. J. Renoir: A nagy ábránd); filmművész-sorozatokat (Greta Garbo, E. von Strocheim, Orson Welles és mások); vagy éppen új hullámos rendezők jelentős műveiből (pl. A. Resnais: Szerelmem Hiroshima, Tavaly Marienbadban stb.). A pécsi továbbképzés egyik irányítója, lakab György, a filmklub szövetség titkára segítségével tekintettük át e negyedszázad főbb jellemzőit. Tíz év alatt az országban a különböző (intézményi) szervezésű filmklubok száma a 600-800 között ingadozott. Ezután a nyolcvanas évek közepéig e klubok száma kb. a felére csökkent — ahogyan a vetíthető kópiák száma fokozatosan megcsappant, eltűnt, azaz tönkrement. Magyarán: egy filmnek 400 pergetési lehetősége van. Ezen túl a kópia már élvezhetetlen. Megfelelő archiválásuk és tárolásuk nem történt meg idejében. Ilyen okökból pl. a hatvanas évek kimagasló értékű magyar filmjeiről Zöldár, Tizezer nap, Hogyan szaladnak a fák . . . ; így jöttem, Szegénylegények, Csend és kiáltás stb.) na- gyobbára már csak olvasni lehet... A helyzet ma sem sokkal jobb ebből a szempontból. A Magyar Filmintézet, amely filmeket archivál és forgalmaz is egyben a klubok részére, megoldhatatlan gondokkal küzd. Vannak kópiák, amelyek változatlanul tönkremennek; raktározásuk szinesfilm tárolására például teljesen alkalmatlan . .. Ugyanakkor, a nehézségek ellenére is, természetesen van miből kölcsönözniük a filmkluboknak. A Filmintézet megfelelő választékot kínál a legkülönbözőbb tematikákhoz. Csak legyen kinek és legyen kivel bemutatni, megvitatni ezeket a jobbára különböző rétegközönségnek szánt filmeket. A filmforgalmazás köztudottan nem kevés állami dotációt kap, pl. művészfilmek támogatására. (Évente mintegy 560 millió forintot.) Ebben azonban az általános kultúrpolitikai elvekből indulnak ki, s nem túl érzékenyen a iközönségigény, a rétegigények változásaira. Jóllehet ebben a néző kellene hogy irányadó legyen. Más a közönsége nyilván Sára Sándor: Keresztúton, vagy a Gulyós-testvérék díjnyertes Törvénysértés nélkül című filmjének, mint a szórakoztató, vagy a kaland- filmeknek. Ám jó lenne, ha az előbbi, a dokumentumműfaj hívei is találkozhatnának az őket érdeklő filmekkel! Ezt a célt is szolgálja az, hogy újabban már a Szövetség évi egymillió forinttal támogathatja a nem moziüzemi vállalatokhoz tartozó önálló klubokat. Az országban jelenleg a számuk 200—300 között lehet: ebből a Szövetségnek mintegy 100 tag-filmklubja van. (Á szövetségbe nem kötelező .belépni.) Jelenleg folyik a működő kluboknak, továbbá a meglévő és használható kópiaállománynak, valamint — nem utolsósorban — az aktívan működő, vagy dolgozni szándékozó potenciális klubvezetőknek a szervezése, összegyűjtése. Magyarán: pontos képet szeretnének kapni a filmklubokról. S azokról a klubvezetőkről is, akikkel válságos mozgalommá válhat a filmklubok tevékenysége. Erre hivatottak a Szövetség anyagi támogatásával a továbbképzések is, amelyeket a jövőben félévenként rendszeressé kívánnak tenni. A pécsi ötnapos sorozattal - mint dr. Szeklü András szociológus, filmtörténész elmondta -, két fontos célra törekedtek. A közeli múlt történetéből orra a föltevésre alapozva választották ki a témaköröket, hogy szű- kebb világunk dolgaira érzékeny, nyitott emberek természetes módon érdeklődnek a fehér foltok, a tabutémák, az agyonhallgatott kérdések iránt. Ezt a hallgatást a filmesek és a történészek már jóval korábban megtörték. Az ő szavukat szeretnék e filmek le- vetítésével és megvitatásával fölerősíteni az aktív, illetve leendő klubvezetők számára. A másik cél: kialakítani, vagy elmélyíteni a filmvitavezetés kultúráját. Ezt nem lehet könyvből megtanulni. Ám ha valaki itt korrektül és nyitottan végzett vitavezetést ótél, bizakodnak, saját gyakorlatában is visszanyúl majd ezekért az itt tapasztalt pedagógiai és demokratikus normákért. Ezekre pedig számos példa és alkalom nyílt Gyarmati György, Boreczky Beatrix, Szabó Miklós történészek; Andrnslalvy Bertalan néprajzkutató, Ember ludit rendező, valamint a Gulyásfivérek jelenetében. Egyebek közt (témakörök zárójelben) Simó Sándor: Apám néhány boldog éve, Ember Judit: Államosítás, Jancsó M.: Fényes szelek („Koalíciós idők 1945—48"); továbbá Elek Judit: Vizsgálat Martinovics Ignác szászvári apát és társai ügyében, Ember Judit: Pócspetri („A koncepciós perek mechanizmusa"); Sára S.: Keresztúton, Gyarmathy Lívia: Együttélés („Nemzetiségi kérdés a háború alatt és után"); Bacsó Péter: Te rongyos élet! ... Böszörményi— Gyarmathy: Történelmi portrék: Faludy György költő, Gulyás-testvérek: Törvénysértés nélkül („Kitelepítése'k- téma'kör") - végül: Részletek a témát érintő filmekből: 56-os híradók, valamint Rajk László-filmdoku- mentumok és Magyar Dezső: Büntetőexpedició című filmek megtekintése, megvitatása utón. W. E. Darabont Tamás festőművész kiállítása látható ezen a héten a Képcsarnok pécsi Ferenczy termében. Népk&ztársasúgi ösztöndíjas «'iViiYiViYiiYiTYiYiYüjViYiViYiYi'ii'iYiYi'i'iYi'üiiY^^ „Azt tanulom, amit szeretek...”- Addig tanulok minden anyagrészt, amíg meg nem értem, amíg el nem sajátítom minden mozzanatát. Ez általában napi négy óra, vizsga- időszakban a duplája — mondja Király Ágnes bevezetőként. - A negyedéves hallgató egyike annak a tizennyolcnak, akik erre a tanévre kiemelkedő tanulmányi és közéleti munkájuk alapján Népköztársasági ösztöndíjat kaptak a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. Közösen kezdünk morfondírozni, sok-e ez a tanulási idő vagy kevés? Megéri-e gyakorlatilag egész nap tankönyvek mellett ülni, ezenkívül tudományos diákkörökbe, járni, felelős funkciót vállalni a KISZ- szervezetben? — Csak közhelyekkel tudok válaszolni - folytatja Király Ági. — Mindenesetre a legfontosabbnak azt tartom, hogy még középiskolában rászoktattam magam a folyamatos tanulásra, A pécsi Janus Pannonius Gimnáziumba jártam, akkori biológia tanáromnak, dr. Horváth Lajosnénak sokat köszönhetek ebben is. Nem magolok. Az új ismereteket mindig megpróbálom belehelyezni abba a rendszerbe, amelynek elemeit már ismerem ... Visszahallottam már, hogy valaki strébernek nevezett, „pedál-medált" akart nekem Ítélni. Szerintem nem adtam erre okot, én csak tanulok, azt tanulom, amit szeretek . . . Különösen a belgyógyászat érdekel újabban. A kórélettanon végzek tudományos diákköri munkát Schmidt Péter docens irányításával ... Király Ágnes kiegyensúlyozott ifjú hölgy. Évek óta ismerem, nagyon gyakran látom mosolyogni. Tolón akkor görbülne sírásra a szója, ha nem sikerülne egy-egy vizsga. Erre nem nagyon volt alkalma az elmúlt időszakban. Bár a legelső két félévben egy-egy négyes becsúszott, azóta kitűnő tanuló. — 117 ponttal vettek fel, mikor bekerültem, fogalmam sem volt, mit is várhatok egyáltalán az egyetemtől. Úgy érzem, az elméleti tárgyakból megkaptam, amit kellett, az alapokat. A legjobban az anatómiát szerettem, mert nehéz volt, igazi feladat. Aztán második év után az ember először találkozik közvetlenül a halállal, más ember halálával. Döbbenetes élmény. Nagy felelősséget ad. Még nagyobbat. Felelevenítjük a korábbi éveket. A középiskolás KISZ-es- ként is örökké szervező, tenni, akaró Király Ágit, aki egyiptológus akart lenni, és lám .. . — Milyen vágyaim vannak? Szeretnék ugyanígy tanulni tovább, Pécsett állást kapni. Szeretnék családot, gyerekeket ... Ja, és a három macskámhoz egy kutyát. Bozsik L. Jutalomért?... A Napközben tegnapi műsorában esett néhány szó a közterületfelügyelőkröl. A riporter rákérdezett egy felettébb kényes kérdésre: igaz-e, hogy „Ok" — hogyis-mond- jam-hát? —, szóval, hogy a közterületfelügyelők kapnak valamilyen jutalékot a tilosban parkoló gépkocsik följelentése után? Beszélik ... A válaszoló úr egyértelműen közölte, hogy nem. Ez után nem. Jutalmat azt kapnak. Aszerint, „kinek a körzetében van leginkább rend és tiszta- ség”. És hogy olyan felügyelő is részesülhet jutalomban, aki senkit nem jelentett föl. „Vannak más szempontok" . . . (Is)? A műsort hallgatva óhatatlanul eszünkbe juthatott saját esetünk, vagy valamelyik közszájon forgó történet. Nekem a sajátom. Akkortájt, amikor a vadonatúj egyenruhák, szigorúan párosával, megjelentek Pécsett is. Amikor a munkahelyem közelében leparkoltam az Aranyoskát mellé, hátratolatva, ahogyan szoktam. Ám nem eléggé figyelmesen, mert jobb hátsó kerekem valóban érintette a sárga klinkertéglával kirakott szegélyt. Elgondolkodtam ugyan: vajh' hogyan „szúrhatták ki" épp ezt az apróságot — amikor az Aranyoskát szélét (is) 20-25 cm-es hó födte? . .. Pillantásom a szélvédőn elhelyezett kis cédulára esett: 300 Ft... Természetesen fizettem, mint egy katonatiszt. (Nem mai.) Ami fásult beletörődésemből okkal billentett ki, az a bírság indokolása volt: „ZÖLDTERÜLETEN PARKOL. TÁVOZZÉK!" Lelki szemeim előtt megjelent a kút szépen karbantartott zöld pázsitja ... A gondozott virágágyás; az állandóan túlcsorgó víz (nyilván locsolás helyett); a gondosan ápolt cserjék a kút körül ... Szemben itt és most a behavazott, bedeszkázott kút, a hótakaró alatti klinkerszegély és a „zöldterületes" cédula zord téli valóságával. A parancsot teljesítettem. Abban a boldog tudatban, hogy itt bizonyára már az első napon az áldozatos ügy- buzgalorrv és kötelességtudat szép példájával találkozhattam. Tegnaptól azonban valahogy megrendült bennem ez a hit. W. E. Ki mit tud? A tévéstúdióban fölállított kasírozott vonatszerelvény ablakaiban ülnek a továbbjutott versenyzők, és boldogan integetnek az ugyancsak boldog közönségnek. Erre emlékszem az első Ki mit tud?-ból. A mostaniban integetést elvétve láttam, és boldogságot is csak keveset. De nemcsak a külsőségek változtak ezalatt a negyedszázad alatt, változott a műsor is. Ami egykor országos esemény volt, s o nemzeti nyilvánosságot úgy kínálta a jelentkezőknek, mint napóleoni marsallbotot, az ma egyike a jól szerkesztett tévéműsoroknak, ami nem elsősorban a tehetségek felfedezésére, hanem inkább a néző szórakoztatására vállalkozik. Mindösz- sze abban különbözik más szórakoztató műsoroktól, hogy itt a közvélemény számára ismeretlen szereplők lépnek fel, és a produkciókat egy zsűri azonnal értékeli. Ma már nem országos esemény, nem nemzeti ügy a Ki mit tud? Mutatja ezt a közönségszavazatok alacsony száma, valamint az élő adások nézőinek magatartása is. A közvetítések színhelyéül szolgáló Thá. lia Színházban a műsorszámok után mindig más-más nézőtéri szigetek lelkesednek a legjobban, és más-más sorokból szaladnak a színpadhoz, fölnyújtani a virágcsokrokat, sőt az utóbbi időben már virág- kcsarakat. Bizonyára nem járok mesz- sze az igazságtól, ha feltételezem, hogy a virág és a lelkesebb taps a hozzátartozóktól származik. Ez azt jelzi, hogy a Ki mit tud?-ot is utolérte a privatizálódás: a nézőtéren minden család elsősorban csak a saját üdvöskéjére kiváncsi, és a vetélkedés a produkciók mellett mái a virágcsokrok méretére és mennyiségére is kiterjed. Noha a Ki mit tud? látszólag a tehetségek nyilvánosság előtti kiválasztására és versenyeztetésére vállalkozik, az idei műsorsorozat is azt bizonyítja, hogy a nyilvánosság és az érték nem azonos egymással, és nem feltétlenül jár. nők együtt. Láthattunk például tóncdalénekesnőket, akiknek teljesítményéről a bíráló csak annyit tudott mondani, hogy jól mozognak, csinosak, és fiatalok. Az éneklésről - mivel éneklés nem volt — nem lehetett mit mondani. lermészetesen bosszantó, ha egy országos előválogatás után még ilyen produkcióval is a tévénézők többmilliós nyilvánossága elé léphet valaki. Tehetségkutató versenyről lévén szó, mégsem kell aggódnunk. Lehet, hogy a zsűri és a közönség is téved, amikor továbbjuttat, s az előbbi, amikor elbuktat valakit. A Ki mit tud? azonban, noha döntővel fejeződik be, nem á vége egy-egy pályának, hanem általában a kezdete. A Ki mit tud? azért volt egykor országos esemény, mert olyasmire adott példát, amit az élet ki mit tudjából ezalatt mindvégig hiányoltunk: a nyilvánosság előtt születtek döntések arról, hogy ki alkalmas a továbbjutásra, és a jelöltek szemtől szembe kaptak értékelést a teljesítményükről. Mindezt persze, játékos formában: integetés a vcnctból, miegymás, mert különben a Ki mit tud? politikai műsorrá vált volna. Ma a Ki mit tud? már egyértelműen szórakoztató műsor, az élet ki mit tudja pedig egyre kevésbé az. M. P.
