Dunántúli Napló, 1988. szeptember (45. évfolyam, 243-272. szám)
1988-09-02 / 244. szám
1988. szeptember 2., péntek Dunantaii napló 3 — a:—:—* Halóban mm «* megoldás? Kis János budapesti nyugdíjas Kánban vásárolt házat. Két éve dolgozik a Helyreállításán. Fotó: Proksza László Kán válni akar A községen belül is érdekek ütköznek Kán válni akar. Szabadulni Hetvehelytől. Szemét Goricára függeszti, mely - úgymond — sokkal többre vitte Bükkösd védőszárnyai alatt. Két szomszéd vár. Ikrek js lehetnének. A közigazgatás fintora, hogy nem egy tanácshoz tartoznak. Kihalásra ítélt falu volt mindkettő. Gorica kikapaszkodott a mélyből, s most Kán is’ követni szeretné. Az utat a bükkösdi csatlakozásban látja. Falugyűlés Hetvehelyen. „Részfalugyűlés", ahogy hivatalosan nevezik. A meghívó mentegetőzéssel zárul: ,.A rész falugyűlés megtartására azért kerül sor a hetvehelyi tanácsteremben, mért a nagyobb számú, nem helyben lakó személyek a székhely községet jobban megtudják közelíteni." (Betű szerinti idézet.) Mi, akik eljöttünk, helyben és nem helyben lakó személyek, lehetünk vagy negyvenen. A hetvehelyi tanácselnök, Takács Imre, a kániak szózatát ismerteti. Egy-egy mondatnál megáll, hozzáfűzi tömör véleményét, mintegy zárójelben. Mit panaszolnak a kániak? Látszólag csip-csuD dolgokat. Hogy a telefon állandóan elromlik, nincs hozzá megfelelő védőépület. Hogy a tűzoltó- szértárból szeretnének közössé, gi házat csinálni, de nem kapnak hozzá segítséget. Hogy nincs tanácstagjuk, a saját köreikből való. „Csak" hetvehelyi. S legfőképpen: hogy hogy nincs rendes bekötőút- juk. Kénytelenek Goricán letenni az autót, s onnan két kilométert gyalogolni, ha esős az idő. Panaszkodnak a köz- biztonságra is. Mindezért a tanácsiak tehe- tetlenséqét kárhoztatják. Az elnök védekezik: —' Nem igaz, hoqy el akarjuk sorvasztani Kánt. Senki sem mondott közülünk olyat, jhoav „Kán nincs!" Mi nem zárkózunk el az igények kielégítésétől, de ebben az ötéves tervben nem tudunk seqíteni. A tavalvi hetvehelvi árvíz minden pénzünket elvitte. Azon kívül, mint tudják, központilag megnyirbálták a költségvetésünket. És ezek az igénvek csak most jelentkeznek. Há- rom-néav éve. A réaiek emlékezhetnek: annak idején javasoltuk, hogy az út ne kerülje el Kánt. Akkor mindenki költözni akart. A titkár veszi át a szót: — A maguk petíciójából úgy tűnik fel, mintha egyes-egye- dül a hetvehelyi tanácson múlt volna a falu elnéptelenedése. INe felejtsék el: 1975-ben ez kormányprogram volt! S a folyamatot azóta sem sikerült megállítani. Nincs pénz gátat vetni az eróziónak. Amikor 1982-ben ide jöttem, még 1100-an éltek a körzetben, ma már csak 890-en. Kánba lumpenek költöztek először, nem a mai üdülők! Az ingatlanok tulajdonjogi sorsa ma sincs kellőképpen rendezve. összesen két fő jelentette be Kánt ideiglenes lakhelyként. Nem tiszta az adónyilvántartás sem. A tűzoltószertár? Most csak a működési költségek terhére lehetne átalakítani, az pedig nehezen fog menni, mert ösz- szesen 283 ezer maradt három falura. — Kán egyszer már elnéptelenedett — folytatja a titkár, Kajdon Béla. — Nyolc—kilenc állandó fakos maradt. Az újak milyen alapon jönnek elő igényekkel? Hetvehely, Szent- kotalin, Okorvölgy is rosszul áll. Elsősorban ezeket kell megmentenünk. A titkár szavaiban ott búj - kál: hiszen Kán már nem is község, csak falurész. Utca. Hetvehely utcája. S most arra kell törekedni, hogy a többi ne jusson Kán sorsára. — Egy-két évet ki kell bírni — mondja megint békülé- kenyen az elnök. — Aztán a Vili. ötéves tervben a megye talán ad valami pluszt, s abból jut maguknak is. Talán . . . Most Bükkösd tanácselnökét kérdezik, Mátis Istvánt. A térség azonos sorsáról beszél, az erőltetett urbanizáció következményeiről. Lemle Gézát idézve azt állítja: mór a háború alatt meajósolható volt az itteni falvak elnéptelenedése. — Gorica azzal menekült meg, hogy üdülőfalu lett. Valami ilyen funkcióváltásra lenne szükség Kánban is. De ezt önmaguknak kell a legjobban akarni. A tanács — akár a hetvehelyi, akár a bükkösdi — akkor segíthet, ha először a lakosság kezdeményez. Nem hiszem, hogy az átcsatolás lenne az igazi megoldás. Mi sem tudunk több pénzt adni, legfeljebb a szervezésben ígérhetek nagyobb segítséget. De az is kérdéses, hogy ha a hetvehelyi tanácsülés elbocsátja önöket, a bükkösdi befogadja-e. — December 31-ig mindenképpen le kell bonyolítani az ügyet, mert január 1 -je után semmilyen névváltoztatás és átcsatolás nem lehetséges! - szól közbe Takács Imre, s ettől kezdve mindenki megdönthetetlen igazságként kezeli ezt a bejelentést. Napok múlva megtudtam a megyei tanácson: szó sincs ilven tilalomról. Csupán technikai könnyebbség volna, hogy január 1 -je legyen a fordulónap az esetleges átcsatolásban, mert például Szenteaát is e naptól kezdve lesz - ha igaz - önálló közséq. De ha elhúzódik a két községi tanács döntése, a megyei tanács testületé áprilisban is kimondhatja a végső verdiktet, s akkor 1990. ianuár 1-iétől vezetik ót a változást a különböző nyilvántartásokban. Revol- verezni tehár ezzel a határidővel nem fair játék. Eqyébként is furcsa gondolatok járnak a fejemben, miközben egymást győzködik a felszólalók. Valóban az átcsatolás volna az egyetlen megoldás, ha eav közösség bizalma mearendült választott vezetőiben? Nem a vezetőket kellene másokkal kicserélni a határkarók helyett? ^ Csakhoav a néhánv ' tucat káni — állandó és ideiqlenes — lakos semmi eséllvel nem bír. ha ezzel próbálkozik A hetvehelvi tanács minden ilven kísérletüket leszavazná, hiszen méa saját képviselőjük sin-s a testületben. Abban a testületben, amelyiknek eavik tagja — állítólag tanúk előtt - kijelentette: Kánt már régen el kellett volna dózerolni. Kemény kijelentés mostanában. Igen visszhangos az akusztikája. De érdekek ütköznek Kánon belül is. Az állandó lakosok állattartásból élnek, üdülőfaluban viszont nem viselik el a tehénbőgést. A jogszabály is tiltja. Könnyen az a fura helyzet állhat elő, hogy az utolsó őslakosok a falu fejlődése miatt lesznek kénytelenek elmenekülni. Odahagyván egzisztenciájukat, újra kezdeni kényszerülnek életüket, hatalmas költséggel, valami tole- ránsabb településen. Micsoda magyar betegség ez a végletes gondolkodás- mód? Osztrák falvakban megfér egymással a paraszti gazdaság és a színvonalas üdültetés? Ma már egész idegen- forgalmi ágazat épült o „paraszti romantikára". Zivatarfelhők tornyosulnak az út körül is. A bükkösdi elnök már most kijelentette, nem járul hozzá, hogy Kánba a go- ricai úton szállítsák a nehéz építőanyagot. „A sok kíváncsiskodó miatt már amúgy is naqy a forgalom." Érthető, ha féltik azt a keskeny aszfaltsávot, hiszen a go- ricaiak a saját pénzükön építették. Ha úqy tetszik, az ő magánútiuk. De a XX. század végén, Európában mégsem az lehet a megoldás, hogy a lakosság zsebben hordja össze a közutat — a káni egymillió forintba kerülne - miközben az emberek látják, mi mindenre jut nem egymillió, hanem sok milliárd forint az or- száqban. Hangos szóval tiltakozunk a Romániában tervezett, sajátos urbanizációs politika ellen. A saját portánkon kellene megmutatni, hogyan lehet humánusan összeegveztetni a legkisebb és a legnagyobb közösség érdekeit. Utcává degradálás? Átcsatolás? Álmegoldás. Havasi János 0, azok az értekezletek... A komlói sópgí,,b;öio, látott falai közt a városi KISZ-bizottság ülésezett. Kint a rekkenő meleg, bent a nem túl ígéretes napirend: a következő félévi ülésterv, a továbbképző tábor programja, s a végén, az „egyebek" előtt, a komlói KISZ kibontakozási programjának vitája. Ez utóbbi miatt ültem be az értekezletre. Hogyan látja a kibontakozás útját az ifjúsági mozgalom szocialista bányászvárosunkban? Nem tagadom, az előterjesztés kissé lehangolt - csupa általánosság, magától értetődő „kezdeményezés" - de végig bíztam benne, hogy éppen ez a halvány irat sarkallja majd hozzászólásra a fiatalokat. (Akik között jó né- •hányan közelebb voltak a negyvenhez, mint a húszhoz.) Az első napirendnél még csak csörgedezett az eszmecsere. No persze, itt konkrétumokról volt szó: érkezés, indulás, előadó, bér és költség. A harmadik napirendi pontnál azonban, hogy, hogy nem, elapadt a mondanivaló. Néhány perces hümmögés után egyhangúlag megszavazták a kibontakozáshoz kapcsolódó komlói cselekvési program beszámolóját. Igazából csak az egyebek során lángolt fel a vita, amikor a november 7-i veterán buli részleteit kezdték el tárgyalni. Izgalom futott át a jelenlévőkön, egymás szavába vágva vitatkoztak a meghívottak listáján, az étel- és ital- választékon. Cseh Tamás kedves nótája járt a fejemben: „Fordítsuk, hű de remek, fordítsuk, hű de remek, a feje- tetejéről talpára Hegelt, asz- szony, még egy cigarettát...” az még volt. a nyá- Tudósítanom kellett volna, de úgy döntöttünk a szerkesztővel,' aludjunk rá egyet. Miért bántanánk meg a komlóiakat, amikor nagyon sok ilyen testületi ülés van még az országban. De az álomból is felébredünk egyszer, s mit tegyünk, ha közben nem változik a valóság. Ha most is ott cseng a fülemben a jelenlévő komlói párttitkár csodálkozó kérdése: „Gyerekek, valóban ezzel kell nektek foglalkoznotok? Nincs Komlón lakásprobléma, elhelyezkedési gond? Olyan jól megy a pályakezdő fiataloknak? S ezt még hány városban, hány faluban megkérdezhetnék ... A KISZ-ben, a pártban, a szakszervezetben. Mindenhol, ahol a forsriftos napirend „bonyolításán" kívül semmi erőfeszítés nem fenyegeti a bizottságok, elnökségek tagjait. Gyakori értekezletjáróként osztom meg az olvasóval hideglelős élményeimet. Nem tudom, ki találta ki a mai értekezletek lebonyolítási rendjét. Csak sejtem, hogy úgy 1948 és 1952 között kristályosod h a tott ki az a forma, amely máig tartja magát, s veszi elejét minden spontán emberi vitának, eszmecserének A rituálé nagyjából a következő: Az elnök köszönt, „tisztelettel és szeretettel" üdvözli a körünkben megjelent vendégeket. Megszavaztatja a napirendet, amit már napokkal előbb kiküldtek. Felkéri az előadót: a) tegye meg előterjesztését; b) fűzzön szóbeli kiegészítést az előterjesztéshez. Általában ez utóbbi a gyakoribb, ilyenkor az emberek feje a papírba mélyed, villámgyorsan igyekeznek elolvasni, mi is áll az előterjesztésben, miközben szimultán - a szöveggel nemegyszer kánonban - árad feléjük a szóáradat a pulpitusról. Ezután az elnök megkérdezi, kinek van kérdése az elhangzottakkal kapcsolatban. S ha ezek elfogytak, utat enged a hozzászólásoknak. Vi- qyázat! A kettőt nem szabad összekeverni. Bizton számíthat a rendreutasításra, aki kérdezni mer a hozzászólás alatt és fordítva. Vitatkozni, kapásból válaszolni nem illik („elvtársak, tartsuk be a parlamentáris formákat!"). Ezért aztán akkor sem szabad közbeszólni, amikor X már szá- zadszor ismétli azt, amit ő maga, és előtte Y tízszer meg- csócsált. Mindenki szenved a másik hozzászólásának rettenetes időtartamától, csak akkor ereszti el magát, amikor végre ő kapja meg a szót. Szükség van az értekezletekre, nem vitás. Sokunk szenvedélye (lenne) az érdemi, az izgalmas, a tárgyszerű vita, ahol frappáns érvek csapnak össze. Az ilyen vita akkor sem fárasztó, ha öt órán keresztül tart. A lafatyolásból húsz perc is fejfájást okoz. \/_|_.L_| tanítani kelYaianoi iene hát az értekezés tudományát. Leginkább persze a közéletben válhatunk professzorokká, ha mondandónkat nem a régi klisében megfogalmazott elvárások, hanem a valóság tényei diktálják. H. J. Németh László szárszói előadását tartja 1943-ban Augusztus utolsó vasárnapján az 1943-as szárszói konferenciára emlékeztek a Balaton- part^ község tanácsházában. A rendező: a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és a Szárszói Baráti Kör. Az előadók: Huszár István, a HNF OT főtitkára, Sebestyén László, a '43-as konferencia egyik résztvevője, Kulilay Albert nagycse- pelyi református lelkész és Fol- tányi Árpád egyetemi hallgató. Szárszóról a háború utáni nemzedék sokáig semmit sem tudott. A nyolcvanas évek elején, a negyvenedik évforduló kapcsán született meg a gondolat, hogy alakuljon baráti kör, amely a háborús idők egyik legjelentősebb értelmiségi találkozójának emlékét a mai szellemi élet gyarapítására ápolni tudja. A következő évben a Kossuth Kiadó megjelentette a szárszói konferencia jegyzőkönyvét, számos értelmező tanulmánnyal. Nem titok, az akkori ideológiai vezetés nem nézte jó szemmel, hogy Szárszón rendszeres konferenciákat kívánnak szervezni a jelenkori Magyar- ország társadalmi gondjainak megvitatására. Máig úgy emlékszem az 1986-os összejövetelre - amelynek egyik fő témája a magyarság demográfiai helyzete volt —, hogy azt félig az illegalitás légköre lengte be, dacára, hogy teljesen „szalonképes" előadók mondtak el tényekkel bizonyítható dolgokat. Az idei - már nem csak tűrt, hanem támogatott - konferencián a legradikálisabb hozzászólást Huszár István emlékező referátumát követően Foltá- nyi Árpádtól hallottuk. Ingén nemzetiszínű szalagot viselt a névbiléta alatt, amelyet azonban nem ezen a tanácskozáson kapott, hanem a szomszéd községben, Balatonszemesen. Hatszász egyetemista az itteni Expressz-táborban tartotta meg a maga szárszói konferenciáját augusztus 26-tól 30-ig. Ellen-Szárszó? Remélem, az ilyen minősítésnek ma már nincs értelme. A tanácsházán is hallotunk olyan kijelentéseket, amelyekért még három évvel ezelőtt is izgatási pert akasztottak volna az előadó nyakába. Mindenesetre tény, hogy Foltányi higgadt felolvasása olyan indulatot és társadalmi türelemfogyást sejtetett, amire nem szabad nem odafigyelni. Egy új nemzedék új hangja. Érdes, tekintélyt nem tisztelő, tetteket követelő. Mint amilyen a szárszóiaké volt 1943-ban. Erdei Ferencé, Veres Péteré, Németh Lászlóé, Nagy Istváné. Kié hát Balatonszárszó? Az elmúlt években sokan próbálták meg kisajátítani. A református egyház, a párt. Előbbi azért, mert kétségtelen tény hogy a Soli Deo Gloria Mozgalom és a Püski-féle Magyar Élet Könyvkiadó kezdeményezte a szárszói konferenciákat. Utóbbi azért, mert a leghatásosabb előadók között marxista világnézetűek is szép számmal voltak, s amellett a konferencia egybevágott a Komintern 1935-ös konferenciáján elhatározott népfrontos elképzelésekkel. Nem utolsósorban pedig antifasizmusa miatt. A kisajátítás sohasem vezet jóra. Rákosiék univerzális gondolkodót tapostak a sárba azzal, hogy Németh Lászlót megbélyegezték „harmadik utas” politikája miatt. (Erre éppen egy hajdani résztvevő, Sebestyén László utalt előadásában.) Hol tartana ma az ország, ha azok az elmék, akik 1943-ban a magyarság sorsán - töprengtek s utat kerestek számára, nemcsak statisztaszerepre kényszerültek volna a háború után! Kár ezen most mór töprengeni. Sokkal fontosabb, hogy Szárszó üzenetét felfogjuk, s addig figyeljünk a nemzetért aggódó, tenni kész emberek szavára, amíg lesznek ilyenek. Szárszó emlékezete
