Dunántúli Napló, 1988. augusztus (45. évfolyam, 212-242. szám)
1988-08-06 / 217. szám
NEMZETKÖZI MAGÚIM A szatmári táncot több este is megtapsolta a török közönség — Fakultativ próba — avagy erőgyűjtés a hűsítő tenger partján. Fesztivál, 35 C fokban A Mecsek Táncegyüttes Törökországban járt Az autóbuszban 39 ember, 20 népviselettel megtömött bőrönd és 4 hangszeres fémláda préselődött. Ezekhez még hozzászámítandó az utasok két hétre szóló személyes holmija és a több napi hideg élelem. (Mely utóbbiból mint kuriózumot kiemelhetjük Tamás befőttesüvegben és hűtőtáskában tárolt meggylevesét.) Az úticél Törökország egyik tengerparti városa, Samsun volt, amelyről annyit lehetett tudni, hogy Isztambultól még vagy 800 kilométerre fekszik. A Pannon Volán autóbuszát ketten vezették, rutinos világjárók, Ifi János és Radies Tibor, akik a Mecsek Táncegyüttesnek is régebbről jó ismerősei. Ahogy Horváth Jutka, a török tolmács is járt már velük a törökországi testvérvárosban. Ezúttal nem efféle „kéjutazásról" volt szó, hanem egy meghívásról egy fesztiválra, ez utóbbiról imponálóan keveset tudott a társaság. Talán nem is baj. Az utazásnak, részben emiatt is, bohókás kalandjellege lett, amit a hazánktól délre „elterülő" stabil kánikula még csak fokozott. Mint könnyen utánaszámolható, odafelé (és persze majd visszafele is) ösz- szesen hat határállomáson kellett átkelni, ami három új tapasztalatot hozott: 1. valamicskét csiszolódott határőr- modor; 2. változatlan hosszúságú ügyintézési idő; 3. kevés árnyék a határállomásokon. Az utolsó határállomáson nyúlt — stílszerűen — a leg- hosszabbra a várakozási idő. Hiszen már Törökországban voltunk, s alig egynapi járóföldre úticélunktól. Gondot-ra vórtunk-e vagy egy valódi személyre — teljes biztonsággal mór sose dönthető el. A fesztivál szervezői egy kísérőt ígértek, aki a határnál várja és a célig vezeti — étkezteti a csoportot, ez a kísérő azonban (holott már személyleírás is volt róla: bajusz, zöld szemek), sosem került elő. Előkerült ezzel szemben az úton egy szegedi busz, benne egy tónccsoport, az ÉDOSZ-é, szintén a samsuni fesztivál meghívottja. A rejtély a hátralévő úton még az eddiginél is több fejtörést okozott, mindenekelőtt Bodai Józsefnek, az együttes vezetőjének: vajon milyen fesztivál az, amelyre igyekszik? Annyi biztosnak látszott, amennyi a városról: hogy létezik. Utóbbit a térkép, előbbit egy szűkszavú levél igazolta. A teljes igazság kiderüléséig aztán Samsunban még pár órát kellett várakozni egy gyanúskülsejű hotel düledező előcsarnokában, valamely szervezési hiba miatt — amit aztán sűrű bocsánatkérések és új élmények burkoltak a feledés jótékony ködébe. Minden jó, ha jó a vége — s a vége egy kényelmes, centrumbeli szálloda lett, nyolc napig ez együttes otthona. S kiderült, hogy Samsunba, ahol az idei fesztivál immár a nyolcadik volt, két magyar, két jugoszláv, egy szovjet, egy spanyol és egy mexikói tánccsoport érkezett. A fesztivál egy szélesebb körű rendezvény kulturális, illetőleg szórakoztató programjaként is felfogható. Már több éves hagyomány, hogy egy színes termékvásár tölti ki a teljes július hónapot Samsunban. Úgy indult, áhogy a neve. mondta: Fekete-tengeri vásár, de azután sok más török város is követte a példát, s ennek a vásárnak a vonzásköre leszűkült Samsun városra és tartományra, s kis részben a környező vilayetek kisebb városaira. A néptáncfesrtivál ennek a nyüzsgő ipari vásárnak esténkénti látványossága — bár be kell vallani, hogy a szomszédos angolpark mellett még egy konkurrencia támadt az utolsó napokban: a Marlboro cég Western Rodeo-t hirdető, fülszaggató zenét sugárzó sátra, amelyben egy gép-bika dobálta le hátáról a vállalkozó kedvű helybeli legényeket. Igazi fejfájást a „rodeo" a fesztivál második szakaszára érkezetteknek okozhat azóta. Mert két egymást követő fesztiválról, vagy talán szerencsésebb szóval néptánctalálkozóról van itt szó. Nem léhetetlen, hogy a két magyar együttesnek nem is egyszerre kellett volna ideérkeznie . . . Szerénytelenül jelenthetem, hogy a július 17-től 24-ig tartó nemzetközi néptánctalálkozó legjobbjai a pécsiek voltak. Igaz, ezen a fesztiválon nem volt értékelés, még nemhivatalos formában sem. A közönség is sajátos módon élvezte a produkciókat: nevetgélt, cseverészett, ismerősöket köszöntött, kólát ivott és kibe járkált előadás alatt. Igaz viszont, hogy három, olykor még négy órát is eltartottak a non-stop műsorok. Inkábbb sokszor azon lehetett csodálkozni, hogyhogy még tizenegy után, éjfél felé is ott ülnék a helyükön és tapsolnak, éljeneznek a fáradhatatlan nézők. Az is igaz, hogy ez a „fedett szabadtérinek” beillő, magas tetejű, szellős hodály — melynek állítólag 1300—1400 fő a befogadóképessége — estéről estére telt, vagy háromnegyed házzal dicsekedhetett. Egy 200 ezer lakosú városban ez nem csekélység. Esténként papíron húsz-húsz percet táncolt egy együttes. A valóságban egyik-másik jóval tovább. A Mecsek a hosz- szúhetényi, lakácsai, délalföldi, somogyi, sárpilisi, szatmári és mezőföldi táncait vitte el Samsunba. Meg egy török dalt, amelynek — talán mondani sem kell - forró sikere volt. A másik magyar csoport fiatal együttes, az érettség hiányát náluk a hamvas- ság pótolta. A jugoszlávok - nem egyforma színvonalú — két együttese élen járt a lelkesedésben és a színpadhoz való ragaszkodásban, színvonalasak voltak viszont és folklórt hoztak. A mexikóiak képviselték az exotikumot, a spanyolok hangerőben verték a mezőnyt, a szovjetek komoly artistateljesítményt nyújtó produkcióinak sem sok közük volt a folklórhoz. Egészében az volt az ember benyomása, hogy a néptánc rovására egyre inkább a show terjesrke- dik. Hogy mi van a világban másutt, nem tudom megítélni. Ha samsuni polgár lennék, bizonyára nagyobb áttekintésem lenne, hisz évről évre odahoznák nekem a világ igyekvő tánccsoportjait, csak végig kellene néznem, mit produkálnak. Valószínűleg vannak ott többen is, akik értenek a néptánchoz, hiszen a helybeli, főleg egyetemistákból verbuválódott együttes igen szép, temperamentumos, eredeti táncokat mutatott be. Három együttes is megél egyébként Samsunban, az említetten kívül a tanácsé és az Anatóliai Táncegyüttes nevet viselő, patinás tánccsoport. Mert hát Anatóliában voltunk, annak is a közepetáján. Olyan földön, ahol szinte ásni sem kell, hogy a történelem megannyi emlékébe botoljék az ember. Az őskortól lakott, sőt, „forgalmas" vidék ez. A nagy hettita birodalom utáni évszázadokban a görögök kisebb-nagyobb királyságai éltek Anatóliában, ezen a vidéken a pontuszi királyság a leginkább említendő. A rómaiak utón Bizánc, majd a szeldzsuk törökök, végül az oszmán törökök lepték el ezt a tájat, Samsunt állítólag az amazonok alapították. Ma a városban nincs műemlék, mivel a múlt század végén teljesen leégett. Múzeuma is egy modern, méltatlanul kicsi épü- Jetben van. Néhány csodás tárgy és néhány tárló jelzi, mi érték lenne itt bemutatható. A fémpénzek csaknem hiánytalanul végigkövetik az évszázadokat a hellén kortól a mai köztársaságig. Az amforák gazdaq kereskedésről mesélnek: Szíriából, Palesztinából, Egyiptomból is jöttek hajók, a hasas edényekben bor, olaj, .méz, gabona. Megtudtam: a bizánci amfora elődeinél zömökebb, nyaka megrövidült. És itt, ezen a tájon, ohol - a leletek tanúsága szerint - a neolitikumban obsztdián- és csontműszerekkel koponyaműtéteket is végeztek, újabb korokban szőtték a híres kisázsiai szőnyegeket, hímezték a selyemköntösöket és kalapálták a fegyvereket — amelyeknek egy része egykor talán eljutott Magyarországra, más része ma ott látható a samsuni múzeumban. A török köztársaság alapítójának, Kemal Atatürknek több szobra és külön múzeuma van Samsunban, mert annak idején egy darabig itt lakott, s innen hirdette meg felszabadító háborúját az első világháborút lezáró, igazságtalannak tartott békedöntés ellenében. Samsun ezenkívül még egy érdekes szállal kapcsolódik a „törökök atyjához". Erről Ahmet Umer, a helybeli gimnázium franciatanára mesélt, aki kijelölt patronálója volt a Mecsek együttesnek, de aki esténként a konferanszié szerepét is ellátta az előadásokon, s mint ilyen is lelkesen szolgálta a magyar-török barátságot, egyebek közt egy fergeteges sikerű, spontán interjúval, amelyet tolmácsunkkal készített. Ö maga, mesélte, samsuni születésű, de szülei görögországi törökök voltak, Szaloniki közeléből kerültek ide. Mégpedig a köztársaság kikiáltását 'követő lakosságcsere keretében. Samsunban és a Fekete-tenger törökországi partjain másutt is, sok görög élt. Atatürk maga is szalonikiben született, s földijeinek különösen szíve szerinti, szép lakhelyet keresett — így esett Samsunra a választása. Valóban szép fekvésű város, sétányai közvetlenül a tenger partján húzódnak, házai a karéjos dombokon tarkállanak. Rézkohója, vegyiüzeme, dohány gyára és egyeteme van, utóbbi orvosokat, mérnököket, agrárszakembereket, pedagógusokat és teológusokat képez. Samsun vilayet (megye) pedig Törökországnak körülbelül egyötödét látja el élelmiszerrel, mindenekelőtt gabonafélékkel, rizzsel és napraforgóval. Ilyen környezetben, ilyen előzmények után szerepelt a Mecsek Táncegyüttes, s aratott - nyugodtan kimondhatom — szakmai és erkölcsi sikert. Utóbbira a vendéglátók meglepett szavai utaltak: ritka, kulturált csoportnak találták e társaságot, olyannak, amely a szervezőknek legfeljebb azzal okozott gondot, hogy a kisebb-nagyobb bakik miatt jobban röstelkedtek. A fesztivál végefelé elhangzott, bizonytalan, de őszinte lelkes „testvéregyüttesi" javaslatok is azt bizonyították, hogy egy amatőr együttesnek is, a világ másik végében is, izzasztó körülmények és agyforraló kánikula kellős közepén is érdemes a tőle telhető maximumot nyújtani. H. E. Franciák, legyetek kedvesebbek! A franciák nem kedvelik a 'külföldieket, s ezt gyakorta éreztetik is velük. Minden bizonnyal ez az egyik oka annak az illetékesek számára ijesztő jelenségnek, hogy lassan bár, de érezhetően csökken az ország idegenforgalma. Idén tavasszal egy különleges, és persze megfelelőképpen reklámozott esemény kissé elterelte a figyelmet: egy szuperszonikus Concorde fedélzetén Párizsba érkezett az elmúlt húsz év 500 milliomodik külföldi turistája. A 43 éves amerikai számítógépes mérnök feleségével együtt egy csodálatos palotában, a Hotel Critlonban lakott egy hétig - természetesen ingyen. Szerencséjére a legkellemesebb franciákkal találkozhatott: Charles Aznavourral ebédelt az Eifel-torony éttermében, világcégek divatbemutatóin vett részt,s megtekintette a Moulin Rouge revűműsorát. A különleges vendég azonban hazautazott, s ekkor ismét a gondok kerültek előtérbe. Franciaország idegen- forgalma az elmúlt húsz évben szép lassan visszaszorult, s ma már az Egyesült Államok, Spanyolország és Olaszország is megelőzi, sőt, egyes távol-keleti országok is ezzel fenyegetnek. Az 1985-ös rekordforgalmat — 36,7 millió beutazó - 1986-ban erős visz- szaesés 'követte. Ezért csak részben okolható a dollár árfolyamesése és a terrorizmus erősödése. Sok szakember szerint hibás lépés volt, hogy ismét bevezették a vízumkényszert, ami csak a nyugat-európai közösséghez tartozókra és Svájc állampolgáraira nem vo- vatkozik. Mindennek komoly anyagi kihatásai is vannak, hiszen az idegenforgalom a francia gazdaság egyik kulcságazata: 1,6 millió embert foglalkoztat és évente legalább 70 milliárd frank devizabevételt hoz, többet, mint a gépkocsiexport. A külföldieket ma már nem elsősorban a francia tájak, városok szépsége, a Cote d'Azur ragyogása vonzza, hiszen szinte ugyanezt megkapják Spanyolországban vagy Olaszországban — csak éppen jóval olcsóbban. Párizs és a Loire menti kastélyok még többé- kevésbé tartják hírnevüket, bár a modern élet velejárói Franciaország sok szépségét is tönkreteszik. A másik hagyományos vonzerő, a franciák kedvessége, szívélyessége pedig, félő, visszavonhatatlanul megkopott. Az üzletekben, áruházakban már nem mosolygó kisasszonyok várják a külföldieket, hanem éppoly morcos eladók, mint bárhol a világon. „A franciák nem szeretik, ha zavarják őket" — jegyezte meg keserűen egy nagy nyugatnémet utazási iroda vezetője, aki évek óta a legtöbb turistát szerezte francia partnereinek, s aki szintén megszenvedi a forgalom visz- szaesését. Közvéleménykutatáso'k szerint a külföldiek nem elsősorban az őket kiszolgáló szállodásokra, vendéglősökre panaszkodnak, s a vidékieket általában kedveseknek tartják. Legtöbb kifogásuk a városlakók, s ezen belül is a párizsiak ellen van - közülük is a taxisofőrök, a rendőrök, a kávéházi pincérek a legudvariatlanabbak. A legrosszabb tapasztalatokról azok számoltak be, akik többé-kevésbé beszélnek franciául. Az idegenforgalmi hatóságok ez év tavaszán kampányt indítottak a sajtóban és a szakmán belül, amelynek fő jelszava: „Ne idegenkedjünk az idegen turistáktól!". Prospektusokat állítanak össze olyan hasznos tudnivalókról, hogy például a skandinávok szeretik a bőséges reggelit, és elvárják, hogy a személyzet öltözéke kifogástalan legyen. Egyes utazási irodák az iskolás korosztály számára szerveznek beszélgetéseket, hogy a gyerekeket fogékonnyá tegyék az általuk megszokottól — azaz a franciákétól — eltérő felfogás, magatartási szabályod és szokások iránt. Mindinkább ösztönzik a nyelv- tanulást is, s nem csoda, hogy elsősorban az angol nyelv ismeretét: az amerikai turisták naponta és személyenként átlagosan 1500 frankot költenek, kétszer annyit, mint például a nyugatnémetek. Fazekas Judit „Érdekes sápadtság”? Amerikában nem divat a csokiszín Ki gondolta volna, hogy Meryl Streep és Woody Allen halovány fehérsége valaha is győzedelmeskedhet Róbert Redford vagy Sylvester Stallone napsütötte bronzszíne felett? Szinte hihetetlen, hogy az Egyesült Államokban a képes magazinok címoldalán vagy reklámfotóin manapság nem a villogó mosolyú, csokoládészínű kaliforniai szörfözők hódítanak, hanem sokkal inkább azok, akiknek sikerült egyfajta „érdekes sápadtságra" szert tenniük. A barnasággal szépített külső immár csak megtűrt jelenség a Cosmopolitan vagy a Vogue fotóin és a manökkenügynökségekben. Pedig egy közelmúltban készült amerikai felmérés adatai éppen ezt látszanak alátámasztani. A túlzott napozás ellenzői persze már korábban is hallatták szavukat, de a dolog akkor kapott erőteljes hangsúlyt, amikor az Amerikai Dermatológiai Akadémia - jól időzítve — a májust a bőrrák felderítése és megelőzése hónapjának nyilvánította mondván, hogy a mértéktelen napimádat nemcsak korai rán- cosodáshoz vezet, hanem gyakran a bőr rákos megbetegedését is kiválthatja. A napellenes propaganda meggyőzőnek bizonyult, s az idén igen sok amerikai mondott le a napfürdő örömeiről. A felmérésekből az is kitűnt azonban, hogy őket nem elsősorban a ráktól való félelem tántorított el, jóllehet a nyilvánosságra került legfrissebb statisztikák szerint évente 5800 haláleset írható a bőrrák számlájára. Sokkal inkább a korai rán- cosodóstól való félelem szólította őket árnyékba, hiszen az orvosok véleménye szerint azok a gyűlölt szarkalábak a túlzott napozással jóval hamarabb is „beszerezhetők", mint azt az életkor indokolná. Ráadásul a közelmúltban piacra dobott, állítólag hetósos A-vi- tamin tartalmú ránctalanító arckrém alkalmazása mellett a ■napozás nem ajánlott. A „sápadtság hullám" egyelőre nem veszélyezteti a napkészítmények gyártóinak bevételeit — vallják az érintettek. 450 millió dolláros piaci forgalmuk változatlan, elsősorban annak köszönhetően, hogy 25, 34 sőt 50 faktoros készítményeket is árulnak, jóllehet egy „csupán" 15 faktoros fényvédőszer a nap káros sugarait majdnem teljes egészében — 93 százalékban — kiszűri. Egyre többen vannak azonban olyanok, akik nem napozással, hanem barnító krémekkel érik el a kívánt bőrszínt. HÉTVÉGE 1988. augusztus 6., szombat
