Dunántúli Napló, 1988. augusztus (45. évfolyam, 212-242. szám)

1988-08-13 / 224. szám

rá lyság

ite'ket küldött imái császár- yugati, tehát js püspököt elindította a gyarországon. Kin, a nyúltok meg szi- sza feleségül fia számára herceg leá- Ugyanekkor i Mogyaror- iit és az utá- 5 rendet; a lás tanácsa itvánt a nép , hogy ural- a és ennek mindet kü- leskette. Ezek i napjai, az jlésének 997. e világ haszontagságait cserélte föl...” yob'bik legenesemónyékkel kezdődött a történetének. íra volt Ist- a Karofinaok jalapozó Kis

Károlynak. Az a magyarság ít jelentette, rm ismerte föl, >lte ki és jár- ével. S ez az : sokszor kedelemnek elő- izpontositó tö- lett folytatnia, sa egyeduralmán kapcsoló- örzse'k szövetírd és egysé- cotó nemzetet a. A .munka Véres, belső lehetett csak törzsfők és a hadjáratok zdogodott ka- olmát, ki terel vezér teli a hét törzselőharcosa. 1002-ben,

1003-ban elszenvedett veresége a később görögke- letinpk nevezett vallás tér- j jedését végképp megakosz-- tóttá.

De már előtte, 1000 j őszén megérkezett Aszták ! apát II. Szilveszter pápa i koronájával s 1000 karácsonyán „.. .István királlyá j választatott s az olajkenet- ! tel fetkenve a királyi mél- j tóság diadémával szerencsésen megkoronáztatott..”-, olvassuk a Nagyobbik legendában. Eldőlt tehát a vita Bizánc és Róma, kelet és nyugat között.

István - korszerű, nyugati-frank mintára - hozzálátott az ország igazgatásának megszervezéséhez, a római katolikus egyház irányításával pedig a ke- ! reszténység elterjesztéséhez. Államszervező, állom- j alapító munkája sikeres ! volt. Első koronás kiró- I lyunk 1038 augusztus 15-én j hunyt el, és munkásságáért 1083-ibon avatták szentté.

Dr. Csonkaréti Károly

Ami nem ment szép szóval, ment erőszakkal, katonai hatalommal, hiszen már a költő Zrínyi Miklós is megállapította: „Az mi régi szent István királyunknak koronája semmi a pallosa nélkül".

Először a somogyi nagyúr rokont, Koppányi győzte le véres csatában Veszprém alatt. Testét — 998- ban a magyarság korabeli jogszokásának . megfelelően felnégyelték és „.. . egyik részét kőidé István / esz-^ tergomi kapura, az másodikat Veszprimé, az harmadikat el-fel Győré, az negyediket el-bé Erdélybe. .. - írja a Karthauzi Névtelen Bódogságos Szent István ki rá Inak in népiről című művében a XVI. század elején, - s ott kifüggesztették". Koppány után a Tisza vidék besenyőkkel kevert törzseire, valamint a Maros—Tisza-Duna négyszögön és Erdélyben uralkodó Ajtony-Gyulára került sor, kinek székhelye Gyula- Fehérvár volt. Ez a törzsfő a bizánci politikának volt

Szent László hermája

K

is Mihály, ez az alacsony, sovány testalkatú, harcsabajuszú emberke két marokra szorította kétdecis poharát, amely már csak félig volt vörös borral. Még csak fél kilenc volt, és a maradék decinek ki kellett tartania tízig, a záróráig. Kis Mihálynak , nem állt módjában újabb kört rendelnie magának, ugyanis nem volt pénze, kiszámította, másnapra már csak fél liter tejre és egy zsemlére futja. Ez a maszek presszó másfél éve nyílt az angyalföldi tájon, száz méterre a munkásszállótól, ahol Kis Mihály, a , Szabolcsból elszakadt, elvált segédmunkás élt. A presszó kezdetben néhány napig őrizte mivoltát, de a környékbeli munkások, köztük Kis Mihály is jócskán hozzájárult, hogy hetek alatt kocsmává zülljön. A tulajnő, Juci, még innen a harmincon, igazán belevaló volt, többnyire keresztnevükön szólította a férfi vendégeit (nő nemigen járt ide), csak Kis Mihályt nem tisztelte meg ezzel a kitüntetéssel. És ez Kis Mihálynak nagyon rosszul esett. Pedig minden este itt volt, és fogyasztott is rendesen. Egyszer egy egész üveg vermuthot rendelt, meghívta az asztalához Jucit is, de az elutasította. Kis Mihálynak nem voltak barátai, így egyedül itta meg az üveg vermuthot. Alázatosan tudomásul vette az elutasítást, de azért másnap már újra a kocsmában volt, és rajongó szemékkel bámulta Jucit.

Péntek este lévén a kocsmai zsúfolásig megtelt. A telt idomú Juci vibrált az asztalok között, mindenkihez volt egy kedves szava, csak Kis Mihályhoz nem. Átnézett rajta, észre sem vette. ‘Csak férfiak voltak a .helyiségben, szinte volomeny- nyien részegek. Jucin is látszott, hogy ivott. Ő nem azok közé ’a presszósok közé tartozott, akik csak kamuból isznak „teát", ha meghívják, ő nem azt mondja, hogy kösz . . . majd megiszom zárás után . . . Nem, ő ott helyben, az asztaloknál megissza a feleseket. Már csak tizen-tizenöten lehettek, mikor Juci panaszkodni kezdett. - Nézzétek, csupa kosz minden, festeni, tapétázni kellene. A Köjál tegnap is cseszegetett, csinálnom kell valamit . . . Nincs köztetek egy festő? - A férfiak részegen vigyorogtak, nemet intettek. Ekkor Kis Mihály megszólalt: - Én megcsinálnám. — Maga? — nézett rá Juci. - Nem nézem ki magából. — Ez az eredeti szakmám. Megmutassam a személyimet? - Mutassa! - Kis Mihály a formerje hátsó zsebéből előhúzta a szakadt piros könyvét. Juci áttanulmányozta az iratot, mutatta a többiek felé. - Nézzétek! Ez nem hazudik, tényleg szobafestő-mázoló a szakmája. Ismeritek? Meg lehet bízni benne? - Hát persze - zümmögte a férfikórus -, rendes srác, csak egy kicsit mu- lya. — Az a jó - nevetett Juci -, majd megegyezünk. Iszik

még egy két dekást előlegbe? — Iszom — mondta Kis Mihály, és alázatoson meghajtotta a fejét.

Percek alatt megegyeztek. Kis Mihály kétezer forintért elvállalta a helyiség kifestését és tapétázását. Egy hét határidőt kapott a felkészülésre. Jucinak feldiktálta, hogy mit kell vennie, a munkaeszközökről viszont neki kellett gondoskodnia. Ez egy kis problémát okozott a számára, ugyanis semmiféle festőszerszáma nem volt, mór régen nem dolgozott a szakmájában. Segédmunkás volt ez építőiparban. - Lopni kell - állapította meg magában - nem maradhatok szétudta, hogy Jucinak nős ember a „párja". Persze, ő is milliomos vendéglős. Meghúzta a vermuthos üveget, és felmászott a létrára. — T3ögöljetek meg! - csapkodni kezdett a korong ecsettel.

Délre megtelt a helyiség. Ekkorra Kis Mihály végzett a mellékhelyiségekkel. Közben a fél üveg vermuth is elfogyott. Nem reggelizett, fejébe szállt az ital. Kicsit agresszíven táncolt ki létrájával az előtérbe. Jucihoz fordult, akiben már volt. - Asszonyom, elkezdeném a mennyezetet, ha'kiürítené a termet. - Juci felháborodott: - Arról volt szó, hogy a kiszolgálás zavartalan lesz ... —

Újhelyi János:

Kis Mihály csendes lázadása

gyenben, ha már elvállaltam, meg kell csinálni. Szerencséjére bejáratos volt a szomszédos építkezésre, egy földije dolgozott ott. Két üveg sörért szerzett tőle egy korongecsetet, egy műanyag vödröt, parkettakefét, coflstökot, ollót.. . Persze, csők „kölcsönben". A létra megszerzése kicsit nehezebben ment, de azt is megoldotta. Egyik hajnalban, munkáiba menet látta meg egy családi ház kertjében, egy körtefa alatt. .. Nem tétovázott, bemászott érte. Lopott.

Pénteken este megjelent a presszóban. - Hölgyem - mondta Jucinak —, kész vagyok a munkára. - Csők holnap! - mondta Juci. — De azt kikötöm, hogy a munkája alatt a kiszolgálás zavartalan lesz, úgy gondolkodjon. 'Estére végeznie kell. - Természetesen — mondta Kis Mihály. — Kaphatnék előlegbe egy vermuthot? - Kapott. Még egy biztató mosolyt is.

Kis Mihály egész éjszaka nem aludt, a másnapi munkájára gondolt, és persze, Jucira. A mosolyára. Nem volt már dolga hónapok óta nővel. Hiányzott, persze, hogy hiányzott. Azon gondolkodott, akár ingyen is megcsinálná, ha .. . ha egy kicsit jobb lenne hozzá Juci. így aludt el, ilyen reményekkel hajnaitójban a munkásszállón.

Nyitás után két perccel Kis Mihály teljes felszerelésben megjelent Jucinál. - Kezdhetek? — kérdezte. Juci kedvetlen volt, fáradt. Karikás szemekkel intett: — Kezdjen. A mellékhelyiségekkel. A Köjálosok legin- góbb erre allergiásak. - Egy fél • üveg vermuthot tett ki a pultra. — Igyon, Mihály, amikor kívánja. De egy kikötésem von, estére fejezze be, a párommal az Ezüst Rákban akarok vacsorázni. Mondtam mór, nem? Világos?! — Kis Mihály bólintott: világos. Minden világos: A „párommal"? Rég

Kis Mihály nem szólt egy szót sem: kenni kezdte a mennyezetet . . . Gondosan ügyelt arra, hogy a festékből a vendégekre is csöpögjön... Végül is ők adták fel, kimenekültek a teraszra, mert az is volt, és onnan biztatták. Kis Mi'hály- bon egyre nőtt a tiltakozás, és mikor először lefestette az előtér plafonját, a földre dobta a korongecsetet: - Ebédszünet — mondta. Juci odarohant hozzá, kicsit megérintette a vállát. — De, Mihály! Ne törődjön velük! A kedvemért folytassa. Részeg banda, miattük kell festetnem, ők 'füstöltek.

Kis Mihály forróságot érzett, a nő szemébe nézett. - Kérem, küldje el őket. ígérem, estére minden készen lesz. Mehet vacsorázni a párjával... De most egy kicsit pihennem 'kell.

Kis Mihály valóban pihenni ment. A szomszédos parkban lefeküdt egy olajfa alá. Átgondolta az életét. A feleségére gondolt, a két otthon hagyott gyermekére . . . Teljesen reménytelennek vélte az életét. Álom jött a szemére. - Csak egy óra, és rendbe jövök. Erzsikéin! — már félálomban szólította a feleségét — hát miért kellett nekünk elválnunk? . .. Jobb így neked? - Elaludt.

Két óra múlva visszament a presszóba, és nekifogott a csöppnyi helyiség tapétázásához. Juci a lehető legolcsóbb tapétát vette, szakadt, mint a rosseb. Ketten voltak. Juci újabb félüveg vermuthot tett a pultra. — Igyon. Amennyi jólesik. Én is iszom, a párom nem jön el, ugrott a vacsora. Segítsek?

Kis Mihályt mérhetetlen boldogság fogta el, bólintott, lehet. Elfelejtett minden megaláztatást, nézte a mellette szorgoskodó Jucit, és arra gondolt, hogy talán mégiscsak szimpatizál vele ez a nő. . . Elfelejtette a feleségét, a gyerekeit . .. mindent. Van még

egy sanszom, nem hogyom ki, mosolygott magábon. Már félig készen voltak a tapétázással, délután négy felé járt az idő, amikor megzörgették a lehúzott vasrácsot. A szokásos férfikompánia állt a bejáratnál. - Kinyitni! Kinyitni!

Juci egy szempillanot alatt megváltozott. Feiróntotta a rácsot, vidáman mondta: Gyertek csak fiúk, gyertek. Mindjárt készen leszünk. Igaz, mester?

Kis Mihály nem szólt semmit, leült a földre, és akkurátuson rágyújtott. Nézte a falakat, már csak négy tekercset 'kellett volna felragasztaniuk, ha nem jönnek ezek a barmok . . . Akkor talán minden másképpen történik . . . Vacsorázni is mehettek volna. Együtt.

Juci túláradó kedvességgel fogadta a vendégeket. — Még egy félóra! Mihály addigra kész lesz. Mit kértek? - A pult mögé szaladt. - Parancsoljatok! A kiszolgálás zavartalan.

Kis Mihály eldobta a cigarettáját, elhárította magától a dicsérő szavakat. .. Hogy milyen klassz minden, milyen ügyes fiú vagy. . . Na látod, így kell ezt... Én megmondtam .. . Tudsz te ... — Bekente ragasztóval a következő tapétácsikot.

Váratlanul megszólalt a telefon. Juci a raktárba rohant. Sírva-zokogva mondta, kiabálta: — Hát mégis jössz?! Az asztal foglalva van... Nem, nem ... Itt minden rendben van. Várlak... Gyere, gyere. Azonnal, várlak... Életem.

Kis Mihály marokra gyűrte a tapétát, és a földre vágta. Juci könnyes-mosolygósán jött ki a raktárhelyiségből: — Mihály! Gyorsan fejezze be, jön a párom! . ..

Ekíkor Kis Mihály lerántotta az első frissen felrakott tapétacsíkot, aztán a másodikat. .. Elekor lefogták a kezét, és ütni kezdték. Juci üvöltözni kezdett: — Mit csinál maga szerencsétlen? Itt van ezer forint, és tűnjön a fenébe! Takarodjon! Takarodjon innét a fenébe! - Kis Mihály csak mosolygott és ez Jucit még inkább felingerelte. — Te koszos poroszt, hát mit képzeltél? . . . Keltenék neked, mi?!

Kis Mihály hirtelen tért magához. Az ezrest az overállja zsebébe dugta, és miután lerázta magáról a férfiakat, emelt fővel távozott a presszóból. Semmit nem vitt magával. Még a létrát sem.

Kitántorgott a parkba, lerogyott egy podra, elájult. De az ájulása nem tartott sokáig, kemény férfiöklök térítették 'magához, ütötték, verték, ahol érték.

Kis Mihály hajnalban ocsúdott fel. Kereste az ezer forintját, nem volt sehol. Végignézett magán: festékkel és vér- csöppökkel volt tele a ruhája. Legyintett, nem számít... Felszakadt véres ajkát megnyalta, leporolta magát, és elindult a vasárnapi napfelkeltében.

ere megállt olykor a játék; befogott a csapat, megbá- !tak; volt, aki leköpte a ószék" dongáját és szamárét mutatott, vagy süsü-t jel- t; Goldschmidt Szepkó letol- glottg atyáját, ráposkolt oz pere és csúfandárosan odázta: „Ehol a mitrofán, kajiájj bele te pápista kanma- i!"

.assankint beszivárgott a Höbe néhány kisebb kölö'-c,

tri lány; óvakodva jöttek a lőttek is, nem számított, ki yen felekezethez' tartozik. t kireperált akóshordó tete-.

billegve hadonásztam, iszo- itos átkokkal sújtva az Isitől elrugaszkodott világot, önvesztébe rohanó bűnös beriséget. Exhortációs szó- csemet a káplán urak pré- ócióiból csakliztam. Egy alommal meghallgatott Brock- uzer Stefi bácsi is, a vosg nyakú kálomista presbiter, azt találta mondani: „Jó rdószónok lehecc még, Pisti, ir képviselőjelöltnek is fő- iphocc!" Észrevételéből rosz- ilólag azt jegyeztem meg, gy Stefi bácsi hordónak nézi hö-beli szószékemet. rörzSközönségem annak rend- módjo szerint alakulgatott;

az óvodások nemzedékeitől a második gyerekkort élő bóbuty- Ikák ájtatos rendjéig kacskaringólt. Hatásos krbeszédem okán a Jóisten alázatos szolgájának kandikált a hallgatóság élemedettebb rétege; én pedig szentül fogad'koztam: igenis,

meg fogok felelni a gyönyörű missiónak. Föllelkesült lélekál- laootombon tehetősen kivágtam a rezet; a szentasszony Kirsch- baüm Lisíka néni azonmód elrítta magát, többen picsogni kezdtek, majdhogynem én is itatni kénytelenedtem az egereket.

Megdobogtatta szívemet, hogy a jambósapkás Arnold Mariskát is ott leltem az igazszívűek gyülekezetében, akibe papjelölt egzisztenciámra fittyet hányva - égedelem szerelmes valék.

Visszajelzés híján, immár sose tudhatom meg, mi haszna volt hitbuzgalmi filippikáimnak; példának okáért sikerült-e megmentenem a jombós Arnold Mariska, vagy a káromkodás Hartung Jani lelkét a kárhozat kénköves tüzétől.

Gyötrető álmaimban félelmetes ördögkacaj visszhangzik elsüllyedt Atlantiszomból: höhö! Höhö!

Leckeféleség

A schönbrunni park virág- pompája túlcicomázott; a meghittség nélküli zugolyokban hemzsegnek a kisebb istenek, láresek, szilvánok és najádok, Kalauzunk, a húszas évek elején ideférjezett hazánklánya tűrhetően ejtegeti a magyar szót, de mucsai szintű történe- lemTkommentálása a pocséknál is elviselhetetlenebb. A termekben arany-ezüst-míves remeklések, mozaik-orgia, porcelán- s drágakő-tobzódás. Márta asz- szony szóba hozza ugyan a káprázatos-krőzusi szobabelső- ket, ám jobbadán csak pletykál, idétlen kedi'k. Bugyborogva- nevetve meséli, hogy a Kaiser mindiglen csak Franzi maradt Zsófia kormányzó-nyanya szemében. Érzelgősen végigsimogatja a szívenincs beamter uralkodó puritán vaságyát, majd váratlanul visszál egy századot, elősorolván Mária Terézia pu- lyáit. Világért se hagyná ki a nagyjelenetet, melyben a királynő-mami kitortóan csipkedte koronülő Józsikája popsiját, hadd bőgicséljen a leendő Kalapos Király, nemeseinek szíve majdcsak meglágyul. Mórtuska

kirántja és magasra tartja nem. létező kardját, rikoltozva idézi derék honatyáinkat: „Vitáim et sanguinem!" Pletykafészek vezetőnk nem említi, hogy az egykori fene nagy lelkesültségben — persze, csak a vikszelt bajusz alatt - elhangzott pusmogva a „séd avenom non" is. Szórorumk, miután ripacskodva eljátssza szegény Erzsébet meggyilkolását, újólag a közelebbi múltat nyavalyogja: az utolsó Habsburg-uralkadó neje, Zita császárkirályné ma is él még; egy svájci apácazárda ablakából pillog a világba, örökös igényt tartva Burg-beli trónszékére. Ottót nem említi, nyilván kevésbé imponál szentenciózus idegenvezetői előkelőségének, hogy egy Habsburg holmi íróféle pojácává züllik, föladva tisztes trónkövetelői státuszát. Márta nénénk a dormitórium- ban kijelenti: „Abszolúte semmi összefüggés nincs, soha nem is volt politika és história között." Ekkoro marhaságot még sose Ihallottam; tételét azonmód megcáfolja a híressé vált Habsburg jelmondattal: „Bella gerant alii, tu, fefix Austria, nube!" Skandálása persze sántít ama kritikus verslábnál, viszont pontos a szöveg, jó a

fordítás, csak éppen sutára sikeredik a „történelmi" tétel és annak igazolása.

A hálában az ébenfa-beraká- sú, elefántcsont-díszítésű zsámolyt mustrálom: cirádás föl- irattal fotó is készült Oz ájto- tos jelenetről: „Imádkozik a király". A képpel elárasztották Európát, a monarchia minden országát; szomszédunk pitvarába is került egy példány a va- kotás tükör meg o gyűdi kegy- helyről való szentűttivíztartó közé.

Elképzelem, ahogy Isten kegyelméből uralkodó Habsburg I. Ferenc József császár, apostoli király fölkelt a térdeplőről és kevésbé imádságos hongon kürtölte világgá: „Mident meggondoltál, mident mekfontoltad; edjik kezebe pusok, másik kezebe fosok! Eiere! Vorwärts! Gott mit uns! Viribus unitis!"

Hogy mi lett a meggondolásból, és megfontolásból, a puskából és fokosból, arról nem csacsog Mártika-mutter. Elfelejtette? Vagy nem akar tudni róla?!

Szemet-elő

Kitartóan várakozunk a busz. megállóban. Csinos lány 'mellett ácsorgók; ízlésesen föstött

a haja, nem átköltözik a szája pirosságo sem; lábazata kevés* bé sikerült, de ezt feledteti a csípő remek ívelése, esztétikus erotikája, ami a női divatszabászatot is dicséri. Csak a körmén a lakkot ne látnám! Nem tudom, mit szól hozzá a legénye. Négerbarnára van kikészítve. Láttán iszonyú asszociációm támad, nem tehetek róla. Persze, az ő dolga, Isten ments, hogy megjegyzést tegyek: magánügy ez a javából.

Az azonban már közügy, hogy a szotyola héját odapök- dösi a járdaszélre, noha félméternyire van a kukósedény.

— Kisasszony — mondom óvakodva, - szíveskedjék talán ide a szeméttárolóba köpködni a szotyalahéjat.

Csaknem megveregeti a váltamat:- Ne izguljon, papa! Van, akinek az a dolga, hogy össze- söpöfje!

Fölszóllunk, melléje sodródom a buszban is. Megkérdezem, nem kíván-e belépni a Vóros- szépítő és Városvédő Egyesületbe.

Félreérthetetlenül kinyilvánítja: hova menjek és mit esi náljdk azzal az Egyesülettel.

is 13., szombat

HÉTVÉGE

9