Dunántúli Napló, 1988. augusztus (45. évfolyam, 212-242. szám)

1988-08-13 / 224. szám

a kortársakról, üzenet a holnap számára Soltra Elemér műtermében Soltra Elemér műtermébe szólt a meghívó, s pályatár­sak, barátok jöttek el meg­nézni, min dolgozik a mű­vész. Érmek, éremtervek töl­tik ki ma Soltra Elemér mun­kaasztalát Pécsett, a Kolozs­vár utcai műteremben. Kortár­sak portréi és egy jellemző motívum vagy egy idézet. Ezt egybekomponálni a tenyérbe fogható műalkotáson, olyan feladat, akár költő számára az epigramma. A könyvekkel, munkaesrkö- zökkkel, műalkotásokkal zsú­folt műteremben nem találni nyomát holmi művészi rendet­lenségnek — ellenkezőleg. Úgy tűnik a szoba hangula­tából,’ hogy lakójának igen fontos a rend, a dolgok kí­vánatos egymásmellettisége, s egymásutánisága. így, ilyen rendben fut végig házigaz­dánk a tulajdon pályáján is: — Minden itt történt, amit •csináltam — mutat körbe a műteremben. — És az alat­tunk lévő lakásban, azóta, hogy 1962-ben idekerültünk. Hiszen az ilyenfajta munká­kat, mint a plakett is, levi­szem, és este vagy kora reg­gel még igazítok, eldolgozga­tok rajta. Majd arról beszél, hogy pályáját két tevékenység ha­tározta meg: a tanítás, vala­mint a festészet. Édesapja, a jákói tanító egyre arra intet­te szobrászi pálya iránt áhí­tozó fiát, hogy a tanári dip­lomát feltétlenül szerezze meg. Szőnyi István, Bernáth Aurél voltak a mesterei, Cs. Szabó Lászlótól tanulhatott művelődéstörténetet, ki hite­les, mély tudásával szellemi példaképévé vált. Kandó László, a két háború közti idők portréfestője a korrekt rajzi tudás fontosságát véste tanítványai emlékezetébe. — Fura különcnek számí­tottam a főiskolán, — emlé­kezik Soltra Elemér —, mivel én vidékre készültem és ta­nítani akartam. E két szándé­kot be is váltottam életem­ben. Hazamentem Somogyba, Kaposvárra, majd hamarosan jött Pécs, a Pedagógiai Fő­iskola — Lantos Ferenccel voltunk tanársegédek, — az­tán a Leőwey Gimnázium számomra nagyon kedves pár évnyi közjátéka után is­mét a főiskola rajztanszéke. Igen intenzív időszak volt ez az utolsó, egy kutatás tette azzá, amit tíz éven át foly­tattunk a vizuális nevelés fej­lesztése érdekében, s amiből végül egy könyv született. Martyn Ferenc sokszor mondta: — Ne csináld, hagyd a tanítást! Fössél in­kább! — Én azonban úgy éreztem, a kettő összeötvöző­dik. Engem a festészet végig­kísért, bármit is csináltam. Az­tán a legutóbb nagy munka, az említett könyv elkészülte után elkezdtem érmekkel fog­lalkozni. Visszatértem régi szerelmemhez, a plasztikához, bizonyos értelemben. Kölyök korom óta izgatott a szobrá­szat, és ugyanennyire foglal­koztat a portréfestészet. Ez a műfaj sajnos, napjainkban háttérbe szorult, kiment á di­vatból. Az éremben mindez együtt van. Azoknak az ér­mét készítem. el, akikkel együtt éltem — Szentgyörgyi- től Oppenheimerig — vagy éppen egyik ősapámig, aki alapítványt tett a csurgói re­formátus kollégiumban. 250 plakettet tervezek. Ezek, úgy érzem, megmaradnak, és ta­lán üzennek valamit arról a korról, amelyben mi éltünk. G. O. Benke László Idill Szemre, szóra, isten áldására mindegy mióta áll a ház, de nem mindegy meddig, kinek, s hogyan. Még nyolcvan évig pontos terv szerint s elmondhatom, hogy országosan fenn költők itt a negyedik kalitban — fiókám, ezt megjegyezd s ha jó leszel, unokádnak épp ilyet építtethetsz majd boldogan, csak jól vigyázz, hogy csöndbe légy, mert megkötözlek, mint a múltkor is, mikor miattad vált a kép a gondolattól el. Hagyd a támadást, ó gyermekem, a pecket, tudhatod, lenyelni és kiköpni sem tudod. Láthattad, a frizsidert, óvakodj tehát, szálljon rád a rémület, s vedd például vekkerünk, ki oly érős rugóra járt, hogy faltövéböl, mondhatom, ma már húzni sem lehet. Zavarjon tán, hogy nincs zsanér s az összevont, bozontos szemöldök­fán csüngő kulcs helyén szú a biztonsági zár? Gondoltam én, hogy fölkelek, e férget szétlövöm, dehát egy birka bújt belém, ráadásul puska sincs. Salamon Erzsébet­Utszélen imák Útszélen virágok imák hétmérföldes a léptem keresztek nőnek a réten lehajtom fejem tavaszra télre virágok útszéli imák arcomat elhagytam régen. Iröjegyzet Keidaui az üveges Az üveges, azaz az üveg­visszaváltó lakóhelyünk leg­forgalmasabb pontján dolgo­zik. Nem tudom, mennyi fi­zetést vagy jutalékot kap, nem tudom, hány osztályt végzett, de nagyjából el­végzi a munkáját, még ha nem is közmegelégedés­re, hiszen el-eltűnik titokza­tos raktárában, teli és üres rekeszeket hoz-visz, elintézi apró ügyeit itt-ott a szom­szédban, lazít kicsit, közben nő a sor, az emberek morog­nak. Hiszen az üvegvisszavál- tós nem nagy öröm, sőt me­rem állítani, az egyik legna­gyobb közönségbosszantó in­tézmény amúgy sem túl vi­dám tájain Európának. De üvegesünk azért rendre meg­jelenik, s legalább nem nö­veli az elégedetlenséget azzal, hogy rekeszhióny miatt hol ilyen, hol olyan üvegeket kizár a forgalomból. Van, aki bor­ravalót ad néki, főleg a fia­tal újgazdagok és a félénk nyugdíjasok, én viszont szá- mo'latlaoul vágom zsebre a pénzt, gondolván, amit meg­tart, legyen az övé. Ugyanis képtelen vagyok észben tar­tani a megvá l tozott üvegé rá­kot, s ahogy elnézem, arra a rövid időre nem is érde­mes. Ami az üveges személyisé­gében számomra izgalmas és példaértékű, az a mogorva­sága, a felháborodottsága. Félhülye segítőjével megjelen­ve undorról szemléli az ösz- szegyűlt sort, és nem éppen szalonképes kifejezésekkel szidja a sok üveg gazdáinak felmenőit. Az üveges sértett ember. Részben megértem őt. Az ő szemében az emberiség üdítőkkel és szeszekkel dor- bézoló felesleges tömeg, mely az ő kis bódéjának ablakán ezer karral nyújtja, nyújtogat­ja be mohón a ragadós üve-, geket, pénzt remélve tőle, aki mór-mór hatóság, sőt ha­talom, az üres üvegek elhe­lyezésének felelőse. Egyszer­re végez fizikai és szellemi munkát, végtére is cipel, emelget, és persze számol is, és igazságot oszt. Ilyen a Világ az Üveges szerint. Fon­tos ember, nélkülözhetetlen­nek érzi magát, hiszen sokan várakoznak rá. Bármikor le­húzhatja a redőnyt, bármikor kiírhatja, hogy rekeszhiány miatt szünetel az átvétel, vagy egyszerűen visszavonulhat. Ez­zel gyakran fenyegetőzik is. „Ennyi pénzért miért csinál­jam?" Nem tudom, mennyi pénzért teszi, nem tudom, komolyan gondolja-e. Lehet, Ihogy álruhás herceg, jobb sorsra érdemes pártmunkás, imérnök, /vezérigazgató, akit erre a posztra állítottak, szám­űztek? Az üveges viselkedése ért­hető, mégis rejtélyes. Érthető, mert számtalan emberrel ta­lálkozom, aki gyűlöli munká­ját (és tulajdonképpen alkal­matlan is rá), mégis ott szösz- mötöl, táblából, szentségei, sértődötten és sértően, mintha erre ítélték volna. Nem haj­landó belátni, hogy szabad a választása: vagy üvegvissza­váltó. vagy herceg. Együtt a kettő nem megy. Az üveges a rosszul értelmezett szocia­lizmus kövülete (egész kőbá­nyát lehetne nyitni e kövüle­tekből . ..) — azé a szocia­lizmusé, amelyben a segéd­munkás, a takarítónő, az anyagmozgató dicsőült meg, a szakképzetlenség, a hozzá nem értés, a fizikai státusz. Ők voltok a dolgozók, a mun­kásosztály, a Nép. Az üveges még valahol itt tort. immel- cimmal dolgozik, kelletlenül, mert többre hivatott, hiszen ő a Nép. Senkinél sem alább- való. Csakhogy fals egyenlő- ségérzetét csak bódéján belül élheti ki. Nem döbben rá, 'hogy amit végez, az (erede­tileg) szolgáltatás. A keres­kedelem sajátos formája, sze­gény országokban, ahol az üvegnek megvan a sajátos körutazása. Csők az a baj, hogy az üveges és társai egy egész országot is meg tudnak bé­nítani. És csők részben a modorukkal, a gondolkodás- módjukkal, o téveszméikkel. Egyszerűen azzal, hogy meg­váratják az embereket. Azokat is, akik — ne köntörfalazzunk - nála értékesebb munkát vé­geznek. Bár erről az értékkü­lönbségről csak egy mosoly­gós, szolgálatkész üvegvissza- váltót lőhetne meggyőzni. Mo­gorva, álruhás herceget csak munkakönyvé visszaadásával. Szentmihályi Szabó Péter A magyar l< megalapító A mogyarsóg élettörté­netének alakulását az idők folyamán több jelentős esemény és személyiség fellépése határozta meg. Ezek hatását, következmé­nyeit a nemzet ma is érzi, hiszen történelmének s nem ritkán fennmaradásá­nak napjainkig érvényes példát, útmutatást adtak. Miután Árpád népe be­zúdult a Kárpátok hágóin és birtokba vette e he­gyekkel koszorúzott meden­cét, megállapodott. Itt le­telepedve folytatta állatte­nyésztő, hailászó-vadászó és földet művelő foglalkozá­sát, és megkezdte zsák­mányszerző kalandozásait nyugaton is. Ezek nem egy­szer szövetségesi megbí­zásból lefolytatott büntető háborúk is voltak, amely­ben a hasznot a préc ■ 3­lentette. Ez a jelenség csőknek természetesnek mondható, mert a nomád állam életfeltétele a külső zsákmányolás volt. Amit ugyanis otthon nem tudtak megtermelni, előállítani, azt csak a martalékból, il­letve annak ellenértékéből szerezhették meg. A 933. évi merseburgi, majd a 955. évi lech-mezei (ougsburgi) vereség utón a törzsfőknek be kellett lát­niuk, hogy a nyugati va­dászterület életveszélyessé vált. Ezután az orosz szö­vetségben vívott Bizánc el­leni harcokban vezették le tettvágyukat s gyarapítot­ták a nemzetségek vagyo­nát. Az új hazában idegen nemzetek közé ékelt ma­gyarság tehát nyolc évtize­den át állt harcban Európa népeivel, mígnem a feje­delmi széket 970-ben el­foglaló Géza (meghalt 997-ben) belátta, hogy né­pének sürgősen szüksége van a békére. Letiltotta a bizánci kalandozásokat is és ......figyelmesen kezdett tár gyalni a körös-körül fek­vő valamennyi szomszédos tartománnyel a békéről, melyet korábban sohasem kedvelt..." olvashatjuk az 1077 körül írt, Szent István életét előadó, úgynevezett „Nagyobbik legendádban. Géza fejedelem tehát - aki korábban sohasem kedvelte a fegyvernyugvást, mondja a Szent László ki­rályunk utasítására megírt Nagyobbik legenda szer­zője -, államférfiúi böl­csességében a szomszé­dokkal, volt ellenségekkel próbált meg kibékülni s velük barátságos viszonyt fenntartani. Géza ugyanis imég időben felismerte, hogy a nyugati császárság már-mór megsemmisítéssel fenyegette a magyarságot. A túlsó oldalon viszont Bi­zánc tárt karokkal és bé- külékenyen fogadta a ma­gyart is, mint annyi más török-szkíta népet. Köny­Kalocsai királyfej nyen tűnhetett úgy Gézá- ndk, mintha Bizánc lenne a megmentő. Ha Géza ak­kor kelethez csatlakozik, eléri közvetlen célját, a megmenekülést a nyugati veszedelemből. De hogy milyen áron, azt megmu­tatta a bolgár-török pél­da: Bizánc először a nemzetiségét, azután álla­miságát vette el a segít­ségért hozzá fordulónak. Mindezt átgondolvo Gé­za a nehezebb utat vá­lasztotta. Ottó nér hoz, aki római k kapott, s ihittérítést Később, gáti ka lárdításái kérte Isi Henrik I oyát, Gi 1,. . . ÖSS2 száa főé nük köv közös I szerint f élére áf kodjék megerősí lön-külön után be Úr megl esz'.endej szontalar égi örörr - írja a da. Ezekke új kors: magyarsr Géza e vannak, uralmát fejét. Pipin N utat, an imegmar Géza fej de Istvá ta végig út tövis« serves v István szőr aty, rekvéseit hogy bi mát és dó nőm s égéből ges áfl< kovácsoll nehéz v harcok « megtörni zsákmány során mj nk" pitányok jeszteni kiatélyét f-re. Pákolitz Isván Pepita füzetemből Höhö A Rancza-hegy és a Sárgödör- tér népsége szabadtéri reterát- nak sajátította ki a hajdani Horváth-kaszárnya dudvaverte udvarát. Az eb módjára ottha­gyott és meg-megroggyant ba­rokkos kupolácskák sokasága alattomosan hallgatott az el­fakult gazban. A kiszuperólt kád, bocskás, dongahljas hordó, sajtár, tátiké és káfenka tucat­szám hevert a bitangjába ment parlagon. A porta északi lábjóban szomorkodott a Hordóhitelesítő Hivatal, málladozó falai tele- frickólva az obiigáit ábrákkal, ocsmóny szövegekkel. Szótá­runk Höhö-re egyszerűsítette a Hitelesítő hosszúra nyúlt nevét. (A h hangot mi nem há-nak, hanem hö-nek ejtettük.) Ha rá­jött az eső, az iroda eszterhé- ja alá húz<Sdtunk golyózni-gom­bozni; itt folyt a „csapdlecsa- csi", a malmozás, a „vöröspe- csenye", meg a „seggrepacsi”. Dp az igazándi, a férfias já­ték a birkózás volt, és hót a foci, rongylabdával; továbbá a mindig verekedéssé fajuló rab­ló-pandúr. Tréfósabb játékaink műsorán a gólyaláb-verseny szerepelt, valamint o kokasvia- dal és a zsákbanfutás. Foglalkozásomra nézvést má­sodosztályos elemista, ma már nem tudom megmondani, mifé­le indíttatásból, egyszeribe föl­hagytam a hívságos világi já­tékokkal és kijelentettem a ve­lem nagyjából egyívósú pub­likumnak, hogy a továbbiakban prédikálni fogok. Igen, prédi­kálni, itt a Höhö-udvaron, a sok rakás szerencsétlenséggel övezett profán miliőben. Mondtam-mondogattam a ma­gamét, míg a többiek ipiapa- csoztak, rúgták a rongylasztit vagy bakfittyeztek. Néhány HÉTVÉGE 1988. augu:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents