Dunántúli Napló, 1988. június (45. évfolyam, 151-180. szám)

1988-06-18 / 168 szám

Képeinken (balról) Zalaszentgróti ravatalozó (tervező: Bocskai János — Zalaterv); Szekszárd—Sió kemping (tervező: Huszti Pál — Tolnaterv); Kaposvár 28 lakásos háztömb (tervező: Varga Ákos Somogyterv). 3. dél-dunántúli építészeti kiállítás A Művészetek Háza tetőtéri galériájában rendezték meg ezúttal a négy megye - Ba­ranya, Somogy, Tolna és Zala - építészeti irodáinak az utób­bi tíz év anyagából váloga­tott kiállítását. A hely megle­hetősen szűk egy ilyen átfogó, reprezentatív anyag fogadá­sára: a nagyméretű, szép, szí­nes fotók olykor nagyobb rá­látást igényelnének, s korláto­zottabb számban kerültek ki alaprajzok, makettek. A taka­rékosan alkalmazott feliratok az épületek javarészénél a terve­zés, készülés évét nem közlik. A régió immár hagyomá­nyossá váló építészeti kiállítá­sai módot adnak a térben tá­voli új művek megismerésére, összehasonlítására, elrendezé­sük, tagolásuk építtetőjük ér­tékrendjéről, kivitelük techni­kai kultúránkról is tudósít. A kiállítás érzékelteti az építé­szek sokrétű munkáját, amely a hagyományőrzéstől, a múlt építészeti ■ értékeinek karban­tartásától a humánus város- szerkezet tervezéséig ível, ma­gába foglalva a környezethez alkalmazkodó tervezőmunkát, az épített külső és belső tér részleteinek gondos és össze­hangolt tervezését, építését. A válogatás e feladatkörökre megyénként hoz példákat. Bevezetésként az e terület egy-egy kiemelkedő építészeti emlékét, épületegyüttesét áb­rázoló képsor - a pécsi óke­resztény mauzóleum, a mónfai templom; a szennai falumú­zeum, zalai, tolnai paraszthá­zak, présházak - a műemléki munka nívóját mutatja, s az építészeti hagyomány állította mércét jelzi. Az utóbbi évtizedben a nem­zetközi gyakorlatban is hát­térbe szorult a funkcionális- konstruktív építésmód, a törté­neti építészet bizonyos .forma­elemeivel összekapcsolt, sza­badabb, egyéni formálással igyekeznek az építészek a tö­meggyártás negatívumait el­lensúlyozva változatosabb és humánusabb környezetet te­remteni. Megbukott a torony­ház, a többségükben három-, négyemeletes lakóházak is te­tő aló kerültek, tető rejti a legfelső lakószintet, biztosítva ugyanakkor az épület teljes kihasználtságát. Az újra visz- szahozott tetőállítás gyakorla­tában azonban „gyermekbe­tegségek", túlkapások is je­lentkeznek. Feltűnő a több­szintes bérházak barokkos, manzárdos, túldimenzionált tetőidomainak tobzódása, sok­féle loggiával, nyílással tagol­va, különböző ablak-házikók­kal teletűzdelt, kackiásan szab­dalt és tördelt tetőidomok használata, mélyen lehúzott, az alsóbb szintek ablakait be­árnyékoló tető-lebenyekkel. (Weiler, Rádóczy, Lőrincz stb.) A családi ház olykor szinte eltűnik a tető alatt, mint túl bő kalapban a fei. Idétlen formájú, terpeszkedő tető ke­rült Soltész László és Révész Márta tervezte családi házra. Az egykori „ pécsi csoport" nemzeti gyökereket kutató, jel- képalkotó építészete 'kezde­ményezte felülvilágítóval koro­názott kupola formának és jurta-szerű vonalvezetésű tető­megoldásának is akadtak kö­vetői: Gáfs András balaton- földvári oktatási intézménye kupolájának felülvilágító motí­vuma a yang-yin jel, a világ­mindenség ellentétpárjainak jelképe; Papcsik Jenő csurgói oktatási intézményének aula- alakítása; Bocskai János szép­kilátói étterem tetőidoma; Marton Ákos pécs-málomi szo­ciális otthonának lépcsős ku­polája. A tetőidom változatos tömegformáló és expresszív kifejező eszköz lehet, mint Bocskai János népi harang­tornyok hagyományából táp­lálkozó zalaszentgróti ravata­lozó épületénél, Nyári József pécsi nyugdíjashóza torony­alakításainál. Szép formájú nádtetőt kapott Erdélyi Zol­tán terve alapján épült- pécs- váradi műteremház. Köves Emil pécsi, belgyógyászati ápolási egysége, a Rákóczi út 30-as, zöld mázas kerámiafedésű és díszítésű lakó- és irodaháza, mohácsi párthóza, valamint Révész Márta barcsi gimná­ziumépülete mind tömegtago­lásában, arányaiban, tetőfor­máikban jól megoldott épüle­tek. A színezéssel elérhető tö­meghatás oldás optikai esz­közének alkalmazása mellett (Lajtai Zoltán szekszárdi Gyivi otthona) úgy tűnik, elfelejtő­dött a színhasználatban is megnyilvánuló nemzetiségi szokások figyelembevétele, máskor a burkolati anyagok színpárosítása kimondottan nemzeti hangsúlyúnak látszik. A nemzeti jellegű építészeti kísérletek folytatása Kistelegdi István pécsi KIOSZ-székháza, amely a tetőablaksor pártóza- tos befoglalása, a földszinti üzletek sarokcsúcsos, szeg­mentívű, kerámiaburkolatos szemöldökei és oszlopai, va­lamint színhasználata révén inkább demagóg, semmint meggyőző hatású. A lakótelepek monotonsóga elkerülésére tett erőfeszítések hozták a legtöbb vitatható eredményt. A visszahozott vá­rosias, zártsoros tömbkörül- építésnél a hosszú szárnyakat igyekeztek sok kisebb, töme­gében és nyílásaival változa­tosan tagolt egységre bontani, loggiák és ablakok szemöldök- és fedélképzésével, mellvéd­jeivel, rácsaival, színezésével, faburkolattal egyéni jelleget, természetes anyaghatást adni. Az egy épületen alkalmazott nyílásformák ilyen farsangja (mint Hotter Gizella siklósi OTP-Iakásainól, Rádóczy László paksi és kaposvári lakásainál stb.) sem nem gazdaságos, sem nem praktikus. Az egyé- nítés érdekében alkalmazott felesleges ballaszt a tetőpór. kóny golyóbis díszítése Vár­nagy Péter Citrom utcai vörös- téplaburkolású lakóházán. Szívesen vennénk a régi vá­rosi bérhózaknál látott, a földszinti traktus méretével ki­emelt hangsúlyának folytatá­sát, a mai túlzottan nyomott, a feliratnak, portóinak szűkös helyet hagyó gyakorlat he­lyett, s reméljük, nem száműzik a négyzetrácsos üvegfalak egészen a nagy, sima üveg­felületeket. A városképi meg­őrzésre szánt épületre is né­hol rákényszerítik a kortárs építészet alacsony földszinti arányait. Az „Elefóntos tömb­ben" létesített Tünde Áruház utcai földszinti nyilássorát is megkurtítottnak érezzük. Itt a funkcióváltással — a ház lakó- jellegének megszüntetésével — a műemlék jelleget csak a külsőben megtartva posztmo­dern kulisszaelemként alkal­mazta az építész céljaira. Ügy tűnik, a Lenau ház is csak terjedelmében és tömegében A vasbeton plasztikus és brutális kezelésével szerkesz­tett idomelemek sorolásával adott jó ritmust Papcsik Jenő nagyatádi tiszti szállója lapos­tetős épületének. Pápay György balatonszárszói kem­pingjének felvételi épületén az idomfalak sugárirányú ki­osztása a formai meghatáro­zó, éppúgy, mint Huszti Pál Nagykanizsa, fedett uszoda (tervező: Gettó József — Pécsiterv) emlékeztet majd a Munkácsy utcai egykori klasszicista la­kóházra. Á Koller József terve által ígért, kifelé feltűnően zárt épület ismét egy kedé­lyes lakóházat száműz Pécs belvárosából. A műemlék funk­cióváltására szép megoldás a hangverseny- és kiállítóterem­mé alakított zalaegerszegi zsi­nagóga ( Pelényi Gyula). örvendetes az iskolaépüle­tekre látott változatos és szép példák: Várnagy Péter paksi műszaki szakközépiskolájának jó ritmusú homlokzata, Révész Márta barcsi gimnáziuma, Vá­ri Jenő szigetvári jskoiabővítő foghíjbeépítése, Baránka Jó­zsef zalaegerszegi Ságvári gimnáziuma, Köves András bó- lyi gyermekotthona. Marton Ákos pécsi katonai középisko­lai kollégiumánál a két épü­letet összekapcsoló üvegfalú lépcsőhöz "hosszan kiugró, ala­csony előtetőjű, nyomasztó és szegényes bejáratot kapott. Posztmodern eszköztárral élő külseje eléggé rideg legsike­rültebb része az étkező és előadóterem hullámos ál­mennyezet-alakítása. Marton málomi szociális otthonán harmonikusan kapcsolódnak a történelmi hagyomány elemei: a 30-as évek modernségének áramvonalassá kerekített, sza­lagablakos, tetőteraszos tömb­képzése, a laposan kiugró te­tők árnyékhatásaival és a kö­zösségi teret fedő lépcsős ku­polával. Szép megoldású Get- tó József nagykanizsai uszo­dája, jó benyomást kelt a fo­tók alapján Vári Jenő sziget­vári postatömbegyüttese, Vil­lái Ernő baptista temploma Pécsett. szekszárdi Sió kempingjének sokszögű pavilonjainál. Imponáló a megyeközpon­toknak sétálóutcáik és belvá­rosuk egyéni formálására, szé­pítésére tett erőfeszítéseik. Ahol a múlt kevés támponttal szolgált, ott szecessziós, né­pies vagy (western) filmélmé­nyek hatása ösztönözte fantá­ziával tervezett kapukkal, kan­deláberekkel, cégérekkel te­remtenek hangulatot, feltűnést keltő üzleti környezetet talá­lékony tervezők. Valószínűleg a feladat szerény és köznapi jellege miatt nem láttunk ut­cai illemhelyeket, amelyeket, re­méljük, nem felejtenek eí kellő szómban létesíteni az elegáns belvárosokban sem. ■A közintézmények igényes belsőépítészeti ráfordításai, a társművészetek közreműködését igénybe vevő beruházásai az építészeti környezet értékőrző és -hordozó szerepének, társa­dalmi tudatosulását jelzik. Anyagpazarló és nehézkes megoldások itt is vannak, leg­sikerültebbnek a pécsi — Kossuth utcai - OTP-fiák bel­ső terét találtuk. Bár • a szellőzetlenséget,- a tetőterek klimatizációja hiá­nyosságait mindennapjaink­ban számos új épület műkö­désében érzékeljük, a kivitel sem nőtt fel egészen a bo­nyolult tetőformák, élek, át­menetek technikailag kifogás­talan megvalósításához, azon­ban a bemutatott épületek formai változatosságát, neme­sebb anyagait, a tórsművésze- tekkel helyreálló kapcsolatát örömmel üdvözölhetjük. Mendöl Zsuzsanna Maria, hilf! Nálunk mindig divat volt a nemzeti önostorozás, amely ma is megfelelő té­mát talált. E téma most a Bécsben bevásárló magyar. Róla szól, őt szapulja ja­nuár óta minden újság, rá­dió,. televízió, kabaré (eb­ből való a mi címünk is). Az elhangzó, kinyomatott művek summózata: szé­gyellhetjük magunkat, mert nemcsak hogy szegények vagyunk (és ugye, mindig a szegény szégyellj magát,, a gazdag, az eleve a Hilton­ban vacsorái Bécsben is), szóval nemcsak csórók va­gyunk, hanem gusztustala­nul anyagiasak és mohák is. Lám, a világútlevéllel sem tudunk egyebet kezde­ni, mint, hogy megrohanjuk azokat a szegény bécsieket. Az újsütetű vicc szerint ”ok most boldogan visszaadnák Burgenland ama bizonyos részét, csak kapnák vissza, szegények a Mariahilfer Strassét. És „nyögte Má­tyás bús hadát Bécsnek büszke vára". És aki ott vásárol, az azt sem tudja, hol a Burg, a Kunsthisto­risches Museumról nem is szólva. Mivel a mai napon (jú­nius 1.) meghallgattam a január óta 125-ik szelle- meskedő rádiójegyzetet a Mariahilfer Strasséról, a mohón videót vásárló egy­szerű (az egyszerűség táj- szóTSssal illusztrálható a rá­dióban, illusztrálják is) ma­gyarokról, részemről betelt a pohár, továbbá eszembe jutott egy és más. Eszembe jutott például a huszonöt évvel ezelőtti dü­hödt sajtókampány, a ripor­tok, jegyzetek az egyszerű falusi pórnép elmaradottsá­gáról, amely kivagyiságá­ban például cifrábbnál cif­rább kerítéseket emelt. És a j hófehér, bogárhátú házikók j helyett sátortetősökkel csú- í fította el az omúgy bűbá- ; jós magyar vidéket. Hogy a falusi népnek, annak a 8 milliónak nemcsak az izlé- í se meg a tudata, hanem a j teljes mivolta lett kockára ; téve, fenekestül felforgatva kevéssel korábban, hogy a j nép nemcsak ízlésében lett ! magára hagyva, nemcsak házépítésben — arról nem .esett szó. Hogy még koráb­ban a kulákok, a királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoók, a lumpenek és a . kispolgárok, Hitler csat­lósai fenekén lett elverve a , por — ki-ki választhatott, milyen minőségben érez majd bűntudatot -, orra ma már nem szokás emlékezni. Vagy milyen jól el lehe­tett verni a port a kétla- kiakon (akik, ugyebár, nem tudtak elszakadni elmara­dott paraszti múltjuktól, és a gyárból hazamenvén, nem átallották még kérti mun­kával, állatokkal foglalkoz­ni). Ma hobbíkertieink van­nak és háztáii állattenyész­tésünk. Nemrég a kripta­építők voltak soron — bár inkább az lett volna az el­gondolkodtató, hogy tehe­tős emberek miért nem hasznosabb, a köz javát is szolgáló vállalkozásokba fektetik pénzüket. Talán mert nem volt hova? Mibe? Mert igazi befektetésre nem volt lehetőség? És a gazdag ember nálunk ezért éoít hivalkodó palotát és krip­tát? A nemzeti önmarcangolós mindenesetre ma is- torát üli, és téma, úgy látszik, mindig akad. Milyen jól el lehetett cikkezni annak ide- j jén a Bécsben orkánkabátot vásárló magyarokról és az isztambuli bundatúrákról. És most a Mariahilfer Strassén videót és számítógépet vá­sárló honfitársainkról. A minap így fakadt ki egy ismerősöm: — Mi szük­ség van erre? Miért kell bűntudatot éreznie annak a magyarnak, aki azt az árut veszi meg ^Bécsben, amit egyenesen neki tartatlak ott, és ami másképp be sem tudna kerülni az országba? A bűntudat ébren tartása jól bevált, klasszikus mód­szer, Hankiss Elemér kitűnő elemzést is adott róla. Ma nem tudom, kinek van belő­le haszna Magyarországon. Sokat utazom, és magam sem kedvelem azokat, akik a boltokon kívül semmi egyebet nem látnak egy kül­földi úton. De talán nem­csak ők tehetnek orról, hogy bizonyos cikkeket csak kül­földön tudnak megvenni. Nem tehetnek áruhiányról és hiánygazdaságról sem. Még arról sem, hogy a Maria­hilfer Strasse belőlük él. Meg hogy a magyar szá­mítógépparkot javarészt ma­gunk hoztuk haza darabon­ként — az új vámrendelke­zések óta pláne darabon­ként. Ha ez a kép így egész, és ha mindehhez a magyar kormányzat elérke­zettnek látta az időt a vi­lágútlevél bevezetéséhez, ak­kor mire jó ez a mazochis­ta szócsépiés? Ausztriában élő ismerő­söm nemrég így fakadt ki: - Annyira szégyellem ma­gam amiatt, amit az osztrá­kok művelnek tinólatok! — Ugyan mit művelnek? — csodálkoztam. — Nagyon el­lenszenves, hogy kihasználva a tulajdon gazdagságukat, és azt, hogy a magyarok szegényebbek, átjárnak. Ma­gyarországra vásárolni, tan­kolni, ebédelni, fogorvoshoz, nőorvoshoz, sajtért, orosz pezsgőért, kávéért... Ez visszatetsző, ez undorító! — mondotta, mire én biztosí­tottam, hogy nem egészen így van, a kedves osztrákok ezért nálunk szépecskén hagynak a schillingjeikből, és ugye, mi sem maradunk adósuk, hiszen megyünk mi is vásárolni hozzájuk . . . Hanem miről is van itt szó? Ki szégyellje magát? A szegény magyar vagy a gazdag osztrák? Höl itt a határ? A határt mindig ne­héz megtalálni. A mértéket is. Azt különösen, mert az majd’ mindenütt elveszett. De van egy feladat. Elég szép, elég érdekes és elég nehéz. Nekünk, magyarok­nak való. Mert miránk ma elég sokan figyelnek a vilá­gon. Éspedig rokonszenwel. 'A világútlevelünket is szá- montartják. A hozzá való állampolgári jog a szabad­ság mértékét jelzi a világ számára. Erre az útlevélre eleve büszkék lehétnénk. Ha most Bécsben vagy az Ad­rián többen vagyunk, azt mondják, lóm, a magyarok utaznak, tehetik, jól megy nekik. És nekünk arra kell vigyázni, hogy miközben olyan jól megy (de meny­nyire!), meg olyan rosszul, hogy győzünk kijönni a fize­tésünkből, a nyugdíjunkból, miközben annyit beszélünk pénzről, üzletről, telekvásár­lásról - vigyázzunk, ne ve­szítsük el az emberi arcun­kat, az emberi méltóságun­kat. Se a Mariahilfer Stras­sén — amely javarészt mi- belőlünk él —, se idehaza. Gállos Orsolya [íi] 1988. június 18., szombat HÉTVÉGE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents