Dunántúli Napló, 1988. május (45. évfolyam, 120-150. szám)
1988-05-28 / 147. szám
Azt gondolná az ember, egy törpefolu kisebbik utcájának végén már csak olyanok laknak. Kisvaszart illetően ez nem igaz. Miklós Péter lakik ott, a ma jubiláló dombóvári Gőgös Ignác Gimnázium nyugalmazott igazgatója. Fehérbojuszú, huncut szemű, filigrán termetű, okos ember. Ahogy a gimnáziumi tanárt a Nyilas Misik, a Pál utcai fiúk korából ismerni véljük. A ház belül tágasabb mint kívül. Talán ezért is akad meg szemünk először a gondozott kerten, a szépen nyírt pázsiton. Meg a fenyőfákon, amelyek faluhelyen sem nőnek akármilyen udvarban. Szívesebben maradnék a kerti asztalnál, de Péter bácsi beljebb tessékel. — Hideg volt ez éjjel. Hiába, fagyosszentek. Nem ment nulla alá, de még hűvös van. A képekkel és emlékekkel zsúfolt szobában ülünk hát le, élvezve a háziasszony vendéglátósát. — Itt nőttem fel, ebben a házban, ide vonultam vissza 1967-ben, a nyugdíjazásom után. Azért jöttem, mert tenni akartam a faluért, megmenteni az iskolát, megőrizni a kul- túréletet. Nem sikerült... Mosolyogva kezdte, borús arccal fejezi be. A kertből az utcára látni. Kíváncsi emberek- asszonydk sétálnak el a kapu előtt. Az idegen autót bámulják. Ráérnek. Cifra kendő, cifra szoknya. A falu új birtokosai. — Azért a vidék gyönyörű. És itt akkorát ordítok, amekkorát bírok — vidómodik meg újra az igazgató úr. Naplót, feljegyzéseket, fényképeket vesz elő. Egy perc múlva már iratokkal teli az osztal. — Nálam ez a rend — mondja, s belemerülünk egy életregény felgombolyítósába. * A helyét, ahol most ülünk, Községgödrének hívták valamikor. A falu szegényei kaptak itt telket, fuvarral, napszámmal fizettek érte. A Községgödrében lakott a Mayer csaDombóvári igazgató volt Miklós Péternél Kisvaszaron Iád is. A fiú 1907-ben született, az apa 1914-ben megsebesült. Bal karja egész életére béna maradt. Kitanulta a kőművesmesterséget — ami tervezői jogot biztosított — aztán a Hangya-szövetkezet boltosa lett. — Az egész falu hordta az árut a vasútállomásról, amikor megépült a bolt - emlékezik Péter bácsi. — A mi házunkat is kalákában építették föl, vagyis, ahogy errefelé mondják: áldomásban. Az egyik gazdának elfelejtett szólni apám. Jött nagy sértődötten: „A kocsim nem elég jó? Az én lovaim nem elég erősek?" Nem nosztalgiázunk, de azért furcsa dolgok derülnek ki. A mi korosztályunk számára legalábbis furcsák. Kisvaszar a századforduló első éveiben négy falu köz- jegyzőségi székhelye volt. Hat csendőr vigyázott a csendre, a nyolcvan nebulóval egyetlen tanító foglalkozott, aki amellett még kántorizólt, egy ideig harangozott, vasárnapi iskolát vezetett és újságot szerkesztett (c Sásd és Vidékét, méghozzá úgy, hogy csütörtökönként gyalog járt be cikkeket írni). A tanítót Albert Istvánnak hívták, ma emléktábla hirdeti emlékét az iskola falán. A sásdi direktórium elnökeként tüntette ki magát ’19- ben, amit a következő garnitúra nem bocsátott meg neki soha. A falu élt. Az asztalos faragott, a suszter talpalt, a tehenek tejet adtak, a gazdák tejszövetkezetet alapítottak. Mayer Péter pedig tanult. Amikor Albertet elvitték, Lő- winger boltos fia lett a tanító ugyanis a numerus clausus miatt kizárták az orvosegyetemről. — Különbözeti vizsgával vettek föl a dombóvári gimnáziumba — mondja a füzetbe Péter bácsi.------Az igazgató V arga Ferenc személyesen jött el felajánlani a szüleimnek: ha vállalják a megfelelő öltöztetésemet, ő gondoskodik szállásról és kosztról. Amíg hármasom nem lesz! Az igazgató beváltotta ígéretét. 1928- ban leérettségiztem. Mi voltunk az utolsók, akik még a gimnázium régi épületébe jártunk. Mutatja a tablót, amelyen már Vér Vencel az igazgató. Az ötvennégy nagyreményű elsősből húszán sem végeztek. Aztán a pécsi egyetemi évekről mesél, korántsem olyan hévvel, mint a dombóvári diáknapokról. Vagy 'kevesebbet faggattom erről? — Pécsett házitanitóskodás- ból éltem. A jobb családoknál sikk volt instruktort tartani. Persze, nekem sem esett rosz- szul, hogy cseléd hozta ágyba a reggelit. A bölcsészkar elvégzése után két évig még így kerestem a kenyerem, állást sehol sem kaptam. Végül egy pécsi tábornok ajánlásával Nagykóllóba 'kerültem a gimnáziumba, helyettes óraadó tanárnak. Onnan 1939-ben Szekszárdra helyeztek, mert ■német gimnáziumot indítottak. Szekszárdon, ahol alig laktak mérnetek! A nyelvet jól beszélő tanárokat kerestek. Furcsa, hogy éppen ebben az évben vette fel anyja családi nevét, s lett Mayerből Miklós Péter. — Olyan csoportba soroltak volna, amelybe nem akartam tartozni - mondja egyszerűen. Háború, hadifogság. Aztán három év egy történelmi kezdemény élén: a szekszárdi NÉKOSZ igazgatója. Újabb képek, mosolygó, optimista diákokkal.- Amikor Rákosiék szétverték a NÉKOSZ-t, 1949-ben, Bonyhádra kerültem. Nem mondom, hogy nagyon szívesen fogadtak. Négy évvel később viszont, mikor Dombóvárra helyeztek, visszahívtak elbúcsúztatni. Az egész tantestület ott volt, nagy ünnepséget csaptak. Máig visszajárnak kedves tanítványaim. Jó pár ismert név van közöttük: Szita Laci levéltárigazgató, Bárdi Laci főtanácsos. Szegény Krauth Jancsit is igen szerettem. — Milyen érzés volt visszamenni igazgatónak? — Én oda hazamentem. Csak az zavart, hogy nem tudtam mindenkire emlékezni. Lépten- nyomon rámköszöntek az utcán, s néha bizony gondolkodnom kellett, ki is volt az . . . — Muszáj volt nyugdíjba menni? Hatvanhétben? — Nem volt éppen muszáj. Marasztaltak is. De én azt mondtam: inkább elköszönök most, sem hogy két-öárom év múlva küldjenek. És visszajött Kisvaszarra, az idős szülőkhöz. A falut nem sikerült megmentenie. Elment az iskola, elvitték. Nincs már itt senki és semmi a mindenbe beletörődő embereken kívül. — Az ostor itt pattog a végén. Én mindenkinek a Péter bácsija vagyok. Megszokták, hogy készenlétben állok elsősegélyt nyújtani, orvosi szere-- két (ingyen) adni, éjjel-nappal aprópénzt tartani, hogy ha bezörgetnek a kártyapartiról, ne maradjon a kívánság kielégítetlenül. Jönnek írást gyártatni, hogy nekik még jár szociális segély, ha a másiknak is jár. S hogy adjak „ci- pít", de ne kérjék érte pénzt. S ha akar köszön, ha nem akar nem köszön, mert demokrácia van . . . De, hogy vidámabb dolgokról is beszéljünk: gyakran jönnek az unokák, a régi tanítványok. Van, hogyi egész társaság veszi birtokba a kertet egy gulyáspartira. A kisvaszari magány csak látszólag remeteélet. A derű általában otthont talál ebben a kis házban, ezen a nyugtalanítóan nyugodt vidéken. Havasi János Megszépül a pécsi Geisler Eta utca. Részletes Írásunk a Pécsi körképben olvasható, a 6. oldalon. Läufer László felvétele Két kézzel A szülök elunták a helyzetet. Belefáradtak abba, hogy a kisgyerekek esnek-kelnek, az épületekkel körbefogott, hatalmas, de rendezetlen, Hajas Imre utcai területen. Az egyik májusi szombaton 6—8 férfi, lapátokkal és ásókkal négyzet alakú gödröt mélyített, amelybe két—három nap múlva homok is került. Talán az ő gyerekeik is szívesen hallgatnák azt a kazettát, amelyet a Janus Pannonius Tudományegyetem pedagógiai és köz- művelődési tanszéke, a módszertani bölcsőde és a megyei művelődési központ néhány lelkes szakembere és hallgatója együtt készített: Énekelj nekem, édesanyám címmel. A dajkarímeket, bölcsődalokat és népdalokat tartalmazó kazetta még nem kapható, de remélhetőleg hamarosan akad, aki majd forgalmazza és a melegséget, derűt és mélységes nyugalmat árasztó dalocskákat újra felidézhetik, megtanulhatják, megtaníthatják az édesanyák. Ezek a legfrissebb olyan élményeim, amelyekben az a közös, hogy gyermekekhez kötődnek. Aztán előjön még kettő. Az egyik a múlt szombatról, amikor a nagyon hidegre fordult, szeles időben egy taxit leintő férfi hátraszólt a mögötte szaladó fiatal- asszonynak: a Krisztina térig megyünk, ha megfelel, szívesen elviszem ... Mindketten kisgyerekkel voltak. És a középkorú pincér a mohácsi Korona étteremből, aki addig beszélt az iskoláskorú gyerekeknek, amíg megették az ebédjüket és nem fogadott el pénzt a kenyérért. Örülök ezeknek az élményeknek. Nem csak azért, mert azt sugallják, hogy sokaknak fontos a gyermek, a más gyermeke is, hanem azért is, mert kapaszkodót kínálnak. Kellenek is ezek a fogódzók, mert mostanában gyakran úgy beszélünk a gyerekekről, mint a fejfájásunk egyik fő okáról. Drágák a gyermekholmik, nincs elég idő nevelni őket, gond, hogy hova menjenek tanulni, dolgozni. Sok családnak dilemmája: meddig és mennyi túlmunkát vállaljon még az apa azért, hogy mindenük meglegyen és hol húzódik az a határ, amelytől kezdve már abból származik a hiány, hogy az apa keveset van otthon . . . Valós gondok, változtatni kell rajtuk. Ezen a hét végén rengeteg örömben lehet részük a gyermekeknek. A ^felnőttek szórakoztatják, nevettetik őket. A gyermeknap után azonban ismét másra helyeződik a hangsúly., De lehet, hogy munka után. a következő napokban is homokozó, vagy kazetta készül valahol, esetleg szívesek lesznek más gyermekével szemben. Anyák, apák, és gyerekek kézenfogva mennek mindennap azon a rövid úton, amit eavütt tesznek meg a bölcsődéig, óvodáig, iskoláig, de ha ez a kézfogás már elmarad, a srülők, nagyszülők akkor is tudják, hogy a biztonságot, a támaszt, csak ők jelenthetik, és a gyerekek mindig, mindkét kezükkel beléjük, a munkájukba kapaszkodva nőhetnek fel, csak így maradhatnak unokák, gyerekek '' 1 | 21. hét
