Dunántúli Napló, 1988. május (45. évfolyam, 120-150. szám)

1988-05-20 / 139. szám

1988. május 20., péntek Dunántúli napló 3 Nyolcadikosok a pályaválasztásról Az Alkotmány Utcai Gyakorló Iskola Vili. C. osztályos tanulói a pályaválasztással kapcsolatos kérdésekre válaszolnak Fotó: Szundi György Mi leszek, ha nagy leszek? Nem először csináltunk eh­hez hasonló felmérést, hol nyolcadikosok, hol negyedikes gimnazisták körében, azzal a céllal, hogy valamilyen képet kapjunk a végzős diákok ter­veiről, arról, hogy az érdek­lődés vagy csupán az anyagi érdekek vezetik őket pálya- választásukban, jelenlegi el­képzeléseikben. Ebben az év­ben az Alkotmány utcai 1. sz. Gyakorló Iskola 8. c. osztá­lyában jártunk, ott tettük föl kérdéseinket, hogy ki hová jelentkezett, miért éppen oda, és mi szeretne lenni. * Nehéz dolog tizennégy éve­sen eldönteni, hogy az ember a későbbiekben mivel szeret­ne foglalkozni, hogy a távoli jövőben mi legyen az a te­vékenység, ami majd kitölti a mindennapokat —, tulajdon­képpen szinte lehetetlen is ebben az életkorban ilyen fe­lelős döntést hozni. Elképzelé­sek, vácjyak persze lehetnek, s vannak is, de ezek a ké­sőbbiek során változhatnak, módosulhatnak. S ez így is van rendjén. Az azonban fel­tétlenül tanulsággal szolgál, hogy hogyan gondolkodnak a tizennégy éves gyerekek. Ebben az osztályban har­minchármon tanulnak, tizen­hét lány és tizenhat fiú. Olyan egy sincs közöttük, aki ne tanulna tovább. Hárman jelentkeztek szakmunkásképző­be, öten szakközépiskolába és huszonötén gimnáziumba. S a pécsi gimnáziumok között toronymagasan vezet a Leőwey Gimnázium, ahová tizennégyen szeretnének csak ebből az egy osztályból bekerülni, többsé­gük haladó német vagy német nemzetiségi tagozatra. A jelentkezést, a pályavá­lasztást nyomon követhetően, - és magától értetődően —, erősen orientálja, hogy a ta­nulók érdeklődésén túl melyik tantárgyak a legnépszerűbbek, illetve melyik tárgyakat tanít­ják a legjobban, mi iránt si­került felkelteni az érdeklő­dést, mihez kaptak a gyere­kek kedvet. Ebben az osztály­ban minden kétséget kizáróan népszerűségben a német nyelv vezet. Van, aki német tanár­nő szeretne lenni, vagy német nyelvű óvodában óvónő, vagy tolmács, idegenvezető. Nép­szerűségben azután a kémia, matematika, biológia követ­kezik. S hogy milyen foglalkozá­sokat képzeltek el maguknak? Többen tanárok, óvónők, né­hányon mérnökök vagy orvosok szeretnének lenni, azután sze­repel a tervekben a jogász, a szakács, a bútorasztalos, az író, a filmrendező, az idegen- vezető, a genetikus, a bioló­gus, a vegyész, a keramikus, a szállodaigazgató, az újság­író, a növénynemesítő — és szerepel a válaszokban sok­sok helyesírási hiba is, ame­lyek remélhetőleg, az eljöven­dő években szépen eltűnnek majd. Érdemes néhány válaszból idézni is, mert ezek a kedves és őszinte sorok önmagukért beszélnek, abban a stílusban és azon a nyelven, ahogy egy tizennégy éves papírra veti gondolatait. „Német nyelvtudásomat to­vább szeretném bővíteni. És szeretnék egy nyelvvizsgát is letenni. Idegenvezető szeretnék lenni. Mert szeretek az embe­rekkel foglalkozni, és úgy ér­zem, ebben a szakmában lesz rá lehetőség." „Még nem tudom, mi sze­retnék lenni, de ha később sem jut az eszembe semmi, akkor idegenvezető leszek." „Még nem tudom, mi sze­retnék lenni. Eddigi elképzelé­sem, hogy egyszer majd vi­rágboltot nyitok." „Most pillanatnyilag szoci­ológus vagy mi a neve, az szeretnék lenni, vagy gyógy­szerész, vagy védőnő. Hát így állok. Fogalmam sincs, mi le­szek, majd kialakul. Az a ba­jom, hogy semmi nem érde­kel.” „Most pillanatnyilag óvónő akarok lenni és eddig is az akartam. Ez a szilárd elhatá­rozásom. Nem hinném, hogy később más lesz a vélemé­nyem." „Hat éve tanulok németül, a versenyeken viszonylag jól szerepeltem, és az általam választott munka elengedhetet­len követelménye a nyelv. Szállodaigazgató szeretnék lenni.” „Szakács szeretnék lenni, azért, mert szeretek főzni és egy kicsit szeretem a hasam is. Szakács szakmában jó eredményeket szeretnék elérni, és úgy érzem, ez menni is fog." „Még nem tudom. Még van rá két évem, hogy eldöntsem. Talán író.” „Még nem tudom pontosan, de valami természettel kap­csolatos foglalkozást szeretnék választani. Ezért választottam a gimnáziumot, mert így kapok négy év haladékot, hogy job­ban megfontoljam a válasz­tást." „Még nem tudom, milyen, de művész . . . nem szeretem a kötöttséget, és mivel a mű­vészetben azt csinálsz, ami ne­ked tetszik, ezt választottam." íme, néhány példa. Van köztük komoly, van komolyko­dó, naiv, fellegekben járó —, de úgy érzem, mindegyik őszinte. S amíg az őszinteség­gel számolhatunk, addig ta­lán nincs baj. Dr Cs. I Hármas diáksiker 1 Geodéta­jelöltek O, azok a bérek! Véleménycsere a szakszervezetben * t ­Szakszervezeti információs jelentésben olvasom (nem szó szerint, de az értelme ez): mégis csak felháborító, hogy ami­kor a dolgozók bére alig emelkedik, az egyik áfész elnökének 16 ezerről 20 ezer forintra emelték föl a fizetését. A pécsi Komarov Gimnázium és Szakközépiskola negyedikes geodéta osztályából az idei országos szakmai tanulmányi verseny döntőjében 3 tanuló is a legjobb 8 között végzett: Mester Gyula 2., Dobos Sza­bolcs 5., Lovász György 7. he­lyezést ért el. A székesfehérvári döntőn a pécsi, szombathelyi, pesti, békéscsabai és miskolci selejtezőkön legjobb eredmé­nyeket elérő tanulókat hívták meg, összesen 25-öt. Itt két részből álló összetett feladat­sort kaptak a versenyzők. A feladat első része elméleti és számítási, a második része teszt jellegű volt. A maximálisan el­érhető 100 pont alapján rang­sorolták aztán a résztvevőket, s így alakult ki a végső sor­rend. Mester Gyula, aki a máso­dik helyezést érte el, maga is meglepődött a sikeren. — Igaz — mondta szerényen —, hogy aki versenyen elindul, az bízik a jó szereplésben, de hogy ilyen sikert érhetek el, arra magam sem gondoltam. S ami a legérdekesebb, s ta­lán egyedülálló dolog, hogy Gyula a más tantárgyakban elért gyenge tanulmányi ered­ményei miatt .semmiféle felső- oktatási intézménybe nem je­lentkezett. A mostani 2. helye­zés azonban lehetővé teszi szá­mára, hogy bármely egyetemre, főiskolára felvételi vizsga nél­kül bekerüljön. — Most, hogy így alakultak a dolgok, osztályfőnököm se­gítségével jelentkeztem a Sop­roni Erdészeti és Faipari Egyle­tem Földmérő üzemmérnöki Karára. Távolabbi terveiről egy­szerűen csak igy beszélt: — Geodéta akarök lenni. Az ötödik helyezett Dobos Szabolcs, aki a legbőbeszé­dűbb hármójuk közül, „csak" felvételi pontszámát növelte ezzel a sikerrel. — A Miskolci Nehézipari Egyetemre jelentkeztem, s en­nek elvégzése után a MÉV-nél szeretnék elhelyezkedni, mint mérnök. A versenyre való fel­készülésről mondja, hogy egyi­kük sem járt külön tanárhoz, omit az iskolában Kovács tanár úr óráin tanultak meg, abból próbáltak profitálni. Lovász György, oki a döntőn 18 vetélytórsát utasította maga mögé, eredetileg nem is a Ko- marovba jelentkezett. — Nem bántam meg, hogy a sors ide vezényelt, mindig szívesen fogok visszaemlékezni az itt eltöltött négy esztendőre. Ami a továbbtanulási szándé­komat illeti, én is Miskolra je­lentkeztem, ha ez nem sikerül­ne, a Budapesti Kossuth Lojas Repülőgépszerelő Szakközépis­kolában szeretném folytatni ta­nulmányaimat. A diákok sikerének kovácsa, Kovács László matematika-fizi. ka szakos tanár, 1963-ban az első kinevezett oktatója volt az iskolának. Azt vallja: elsősor­ban nem a versenyekre készíti fel tanítványait, hanem az a célja, hogy az elkövetkező évek­ben állják meg helyüket az életben, s tudjanak beilleszked­ni a hasznos termelőmunkába. Azóta kiderült, lapunkban is megjelent, hogy a sásdi áfész- ről volt szó. De nem hagy nyugodni a kétely: érdemes volt-e kipellengérezni ezt az egyetlen szövetkezetét, amikor —, mint Simon József megyei szakszervezeti titkártól hallom — távolról sem példa nélküli az eset. Horváth Erzsébet és Kovács Endre politikai munka­társakkal együtt négyesben próbáljuk meg kideríteni a vezetői béremelések fölött ér­zett népharag okát. Az első ok természetesen az életszínvonal kedvezőtlen ala­kulása. A magyar társadalom 1978 óta mást sem tesz, mint összébb húzza a nadrágszíjat. Egyes — nem jelentéktelen létszámú rétegek —, már új lyukakat is fúrtak, miközben egy felső százezer a rezet arany­ra cserélte ki az övén. Az embereket módfelett idegesíti, ha annak a vál­lalatnak, szövetkezetnek a ve­zetője, amelyik az ő munká­juk révén gyarapodik, tízszer— húszszor nagyobb prémiumot vesz föl, mint a beosztott mér­nök, munkás vagy tisztviselő. Tehát elsősorban nem az alap­bérrel van gond - mondják a szakszervezetben —, hiszen a dolgozók általában elfo­gadják a hármas szorzót, vagyis hogy a felső vezetők fizetése háromszorosa az övék­nek. Belátják, hogy a felelős­ségvállalást, a vezetni tudást (ha valóban az), meg kell fizetni. De a jutalmazási rend­szerben kiáltóak az ellent­mondások. Nem ritka, hogy év végén az igazgató ötven—százezer forint prémiumot vesz föl, a rangsorban hátrább állók vi­szont két—háromezret. Ezt szaknyelven úgy fogalmazzák meg, ha a nyereségrészese­désről van szó -, hogy „az egy főre eső növekmény erő­sen különbözik a beosztott és a vezető között". Sajnos a jelenlegi bérezési és premizálási rendszer már önmagában szüli az ellent­mondásokat. A prémiumra jo­gosultak körében a vállalati feladat teljesítése több tízezer forintos jutalomhoz vezet, s ha a tervet túlteljesítik, ez az összeg számottevően növekszik. „Lent", a szalagnál vagy az eladópultnál az eredményesség alig-alig érezhető. Különösen 1988-ban, amikor központi fé­ket iktattak a bérszabályo­zásba: az átlagos „bérszint- növekedés" (mikor fogyunk ki ezekből a szörnyszavakból), nem lehet több 2-3 százalék­nál. Ami persze nem azt je­lenti, hogy Kis Pista nem kap­hat akár tízszázalékos bér­emelést, de akkor valaki elől elveszi a pénzt. Rendkívül nagy a vállalati tanácsok és a küldöttgyűlések felelőssége. Sajnos, ma még egyáltalán nem kizárt a ta­nács egyes .tagjainak szolga- lelkűsége, a szövetkezeti kül­döttek nagyvonalúsága. „A ki- bicnek semmi sem drága." A helyezkedő tanácstag úgy gondolkodik, béremelést ja­vaslok a főnőknek, úgysem meri senki leszavazni. Aztán előbb-utóbb nekem is csurran- csöppen valami. Nem áll nagy dilemma előtt a részközgyűlé­sen a szövetkezeti küldött sem, hiszen ő nem ott kapja a fizetését, nem az ő bőrére megy a játék. Bérreformról kezdenek hí­rek csordogálni, bár a szak- szervezet -, legalábbis me­gyei szinten —, még semmi­lyen konkrét dokumentumot nem látott, igy csak arról tu­dunk beszélgetni, milyen ne legyen az új bérezési rend. Ne fogja vissza a teljesít­ményt; ne akarjon mindent Budapestről meghatározni; ne húzzon rubrikákat oda, ahová nem szabad; ne kényszerítse rá az embereket az inuk sza­kadtáig végzett külső munka- vállalásra; ne tépázza tovább a főmunkaidő rangját. A kormányzatnak, az inflá­ciótól való félelme jogos. De látni kell. hoay az a pénz, az a „vásárlóerő", amelytől fél­nek, most is ott van a pia­con, csak éppen nem az első, hanem a második és harma­dik gazdaságból, a korrup­ció kloaka maximáiból. Remélhetőleg nemcsak az otthonokban nézték Margaret Thatcher minapi nyilatkozatát. „Ami jó a családnak, jó Nagy- Britanniának. Hagyni kell az embereket dolgozni, hadd ke­ressenek, amennyit bírnak." Ilyen egyszerű volna? Havasi János Tóth Tamás A képen balról jobbra Mester Gyula, Lovász György, Dobos Sza­bolcs és Kovács László tanár állnak r Folyóiratszemle Az értelmiség és a párt viszonyáról A Kritika májusi száma közli Matkó István újságíró beszélgetését dr. Dányi Pál­lal, az MSZMP Baranya Me­gyei Bizottságának első tit­kárával az értelmiség és a pórt viszonyának néhány kér­déséről, a megyei tapaszta­latok alapján. . A beszélgetést kérő újság­író elsőként azt kutatta, hogy az interjút váflaló szívesen és hogyan vállalkozik nyilat­kozatadásra? A válaszból ki­derül, hogy a megyei párt- bizottság első titkára nem szívesség kérdésének tekinti a megnyilatkozást, hanem a politikai munka részének, a politikai funkció kötelességé­nek. „A nyilvánosság — álla­pítja meg — fokozza e te­vékenység hatását, ám két­ségtelen tény, hogy oki vé­leményt alkot és hirdet, az abban a pillanatban kontroll alá kerül." Érdekes párbeszéd bonta­kozik ki az interjúban a párt szerepe mai megítéléséről. A nyilatkozó véleménye szerint az MSZMP már nemcsak munkáspárt, hanem össznépi jellegű párt. De azt is hang­súlyozza egy helyütt: „ ... ha az MSZMP össznépi párttá akar válni a mai társadalmi viszonyokat, struktúránkat, feladatainkat tekintve, ak­kor az eddigieknél szélesebb skálán, nagyobb tolarenciá- val kell tudnia integrálni a különböző érdekeket”. A pártnak sok olyan tagja van, aki nem munkás, ebben az értelemben nincs választóvo­nal; ai értelmiség nincs ki­rekesztve a pártból. Az első titkár azt hangsúlyozza: az izgalmas kérdés az, hogy a munkás vagy az értelmiségi mit tart a párt működéséről, s az hogyan viszonyul a tár­sadalmi kérdésekhez. Ezzel kapcsolatos a megyei párt- bizottságnak az az állásfog­lalása, melyet Dányi Pál ki­fejt a beszélgetés kapcsán: a pártépítő munka alapelvé­nek tekintik, hogy minden alkalmas embert föl kell ven­ni, aki jelentkezik, az össze­tétel arányaival szemben nincs kikötés. Ugyanakkor megállapítja, hogy az ifjú­ság köréből, az értelmiségből kevesebb a párttag, mint ami ebben a társadalmi kor­osztályban vagy ezeken a szakmai területeken kívána­tos lenne a politikai érvénye­síthetőségéhez. A beszélgetés több más olyan kérdésre is kitér, me-' lyek a párt és az értelmiség viszonya alakulása szem­pontjából a megyében sajá­tosan jelentkeznek. Többek között szó van a március 4-én, a megyében elindított mozgalomról: „Tudásunkkal Baranyáért", melyet az MTESZ, a Közgazdasági Tár­saság, az egyesületek, szer­vezetek és az MSZMP együt­tes programjaként hirdettek meg, bízva abban, hogy azt az értelmiség, de azon túl még szélesebb körök is ma­gukévá tesznek. Foglalkoznak az ún. „megyei politika” ki­alakításának értelmezésével, melyet az első titkár úgy mi­nősít, hogy: ........ez a kerete a politizálásnak, s határát ném a pártbizottság tagjai jelölik, hanem a megyéé, s ez egyformán nyitott az ér­telmiség es a munkás előtt." M. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents