Dunántúli Napló, 1988. április (45. évfolyam, 91-119. szám)

1988-04-02 / 92. szám

1988. április 2., szombat

Dunantűit napló

9

Tele vagyok várakozással

Ml literemben

Az idei Velencei Biennálé pécsi szempontból is érdekes lesz: Bukta Imre festő-, Samu Géza szobrászművész mellett, a harmadik magyar kiállító, Pinczehelyi Sándor pécsi grafikusművész lesz. Pinczehelyi készülődése befejezéséhez közeledik: április végére a biennálé anyagának a helyszínen kell lennie.

A művész ezúttal nem saját műtermében dolgozik, hanem a Kolozsvár utcában bérel műtermet: itt elférnek azok a 2x2,8 méteres vásznak, amelyeket a kiállításra szán. De előbb magáról a biennáléról, amelyre kijutni egy ország képviseletében nagy megtiszteltetés és nagy lehetőség minden művész számára.

— A biennálé ügyeinek intézésére országonként nemzeti biztost neveznek ki: ez nálunk most Néray Katalin művészettörténész, ö tesz jaPécsi művész a

vaslatot a művészek személyére a Művelődési Minisztériumnak, amely széles körű szakmai konzultációk után dönt — mondja Pinczehelyi Sándor. — így alakul ki a névsor. Decemberben jártunk Velencében, megnéztük a helyszínt. A magyar nemzeti pavilonban —, amelynek bejáratát egyébként Zsolnay- kerámia díszíti —, egy-egy kiállító művészre 14x8 méteres terület jut. Elterveztük, hogyan osztjuk meg egymás közt a teret, egy pl. Samu Géza alkotásai vezetik be a látogatókat a szabadból a pavilonba: az enyém a jobboldali terem lesz.

Itt a Kolozsvár utcai műteremben kész és félig kész művek állnak a falnak támasztva, vagy feküsznek a földön. Három nagyméretű vásznon egy-egy motívum — birka-, és malacfej, ill. hal

Velencei Biennáléra készül

— festői variációja, a kontúrok helyenként piros-fehér- zöld színűek. Odébb egy képen női akt sarlót, egy másikon kalapácsot tart, egymás felé hajolnak. A kompozíció címe: Kapu. Egy vázlaton Coca-Colás üveg és hatalmas ötágú vörös csillag. Eszembe jutnak Pinczehelyi nemzetiszínű mákoskalácsai és nemzetiszínű erdője. Az utóbbi években a hazai és külföldi kiállításokon siker és meghökkenés kísérte a közismert nemzeti és nemzetközi jelképek ilyenfajta —, nem direkt politikai, hanem festői — felhasználását (Lyonban pl. a múzeum az egész kiállítást megvette). Mégis: a néző elsősorban a politikumot látja, és a jelképek magasztos tartalmára is gondol, — talán tiszteletlenséget is emleget —,

meg arra, hogyan szürkültek e jelképek a művészetben. S olyankor a politikában is.

— Erre gondol a tárlatlátogató —, de mire gondol a művész?

— Arra, hogy Magyarországon élünk, és ezzel bizonyos eszmerendszert, gondolkodást vállaltunk; hogy bizonyos tényeket beépítünk az életünkbe és a művészetbe. így vállaljuk szimbólumainkat is: azonosulással és kritikával egyszerre. Az alkotónak az a dolga, hogy leásson a dolgok gyökeréig és lehántsa e szimbólumokról az időközben rárakódott rozsdát. Ezek a motívumok már tizenöt éve megjelentek a munkáimban: most össze- geződnek, amit erről tudok és vallók.

— Milyen fogadtatásra számit ebben a nagy nemzetközi mezőnyben?

— Ezt nem lehet előre kiszámítani, az eddigi külföldi visszhang biztató, mégis: tele vagyok várakozással.

Rövidesen elbírálja a hazai zsűri a három művész anyagát, aztán a kamion elindul Velencébe. A biennálé június 22-én nyílik a sajtó,

26-án pedig a nagyközönség számára, és szeptember közepéig tart nyitva. A nemzetközi szaksajtó már megkezdte a biennálé előkészítését, nálunk a Művészet című folyóirat májusi száma foglalkozik a magyar résztvevők munkáival.

G. T.

NYIKOLÁJ TYIHONOV

■ „ Táncosnő

Váratlan jövevény vagyok, te táncolj csak tovább.

Skarlátvörös kendőd lobog, arcod is csupa láng.

Nem lábod siklik padlaton, alattad az kereng.

Hívogat kezed és dalol, merő tűz a kezed.

Kígyóként hajló termeted csalogató talány.

Kendő-sűrűből szép szemed remegő csalogány.

Ki röptetett, tűzmadarat szélben szivem iránt! lettél zúgó hegyi patak, te tűz- te szél-leány.

Minden kering te és az éj, mig végetér — dehát ha meghaltam, szemem kisér: táncolj, táncolj tovább.

(Veress Miklós fordítása)

SARKADY SÁNDOR

Borsos Miklós visszhang szobrára

Már azt hittük, nem lesz Tihanynak rijjadó lánya több; a tündér elnémult örökre, meghalt, vagy megszökött — s, lám, Borsos ujja rátalált újra a holt kövek között.

S fölélesztette őt.

Nem néma kődarab, gyönyörű nőalak, kiált a kőajak: hívlak I

Zengve felel szavára — bentről — a visszhang. \

Húsvét előtt néhány nappal elnémultak a harangok o templomtoronyban. Kereplő helyettesítette a nehéz bronz- cswigettyűket a feUtámadási körmenetig.

Mi, gyerekek, mezítláb szaladgáltunk a templomdomb puha talaján. Méhzsongásos tavaszi nap volt: nyílt már az ibolya az erdők szélén és a völgyhajlatokban. Az utolsó hófoltok is eltűntek már a határból.

Állandóan a kereplő körül sündörögtünk. Szerettük volna megpörgetni, de Dezső bácsi, a falu harangozójo, mindany- nyiszor elzavart bennünket a kis fatákolmány közeléből.

— Hol vannak a harangok? — érdeklődtünk az öregtől.- Rómába mentek — szólt határozott hangon. — Három napig ott lesznek. Addig a kereplő szól.

Hittünk a szavának. Egy harang elutazásának ugyanis már tanúi voltunk. Csak azt nem Rómába, hanem valamelyik ágyúöntödébe vitték, egy háborús, tavaszi napon. Ügy dobták le a magas toronyból az emberek. Mély gödröt vájt a puha talajba, amikor leesett.

Ágyú lesz belőle — mondta Dezső bácsi, aki ott sündör- gött akkor is a templom körül. Láttuk, hogy titkon megtörli a szemét, holott örülnie kellett volna, hogy kevesebb munkája lesz.

Két harang maradt: a nagy- és kisharang. A másodharang helyett sosem kapott újat a falu.

Otthon elújságoltam a bátyámnak, hogy mi történt a harangokkal. Mint nagyiskolás, nyomban felvilágosított hogy ekkora utat nem tudnak oda-vissza megtenni a harangok három nap alatt. Kopott atlaszából ki is nézte az útvonalat: fejcsóválásóból láttam, hogy túl hosszúnak találta. Többet azonban ő sem tudott erről a dologról.

Az mindenképpen bebizonyosodott, hogy a harangok nem utazhattak Rómába. Akkor hová?

— Talán a szomszédba, Mándra — jegyezte meg tudálékosan T. Laci, aki minden osztályt megismételt az elemi népiskolában.

— Miért éppen oda? — kérdeztük.

— Mert ott még harangláb sincs.

■■■

— De kápolna van — erős- ködött N. Pista. — De ott csak az uraságok miséznek.

Végül is D. Feri fejéből pattant ki a szikra: ha a harangokat senki sem látta elmenni, akkor azok csak a toronyban lehetnek. Vagyis, Dezső bácsi becsapott bennünket.

— Gyerünk a toronyba — rikkantott nagyot T. Laci.

— Csendesebben — intettük. - Ha meglátnak, kiporolják rajtunk a nadrágot.

Óvatosan, jobbra-balra nézegetve osontunk fel az első szintre, a kórusba. Az orgona mellett megálltunk: kedvünk lett volna rajta játszani. Ez a térség azonban a kántor birodalma volt. Csak az tartózkodhatott ott a miséken és litániákon, aki jól tudott énekelni. No, meg a fújtatógyerek, mert levegő nélkül nem szólt a fémsípos öreg orgona.

— Nincs kötél —,szólalt meg hirtelen Ny. Marci, aki a legfélénkebb volt közöttünk.

— Majd lesz otthon — ijesztett rá N. Pista. — Már áztatja apád a vizesvályúban.

Arra akkor még egyikünk sem gondolt, hogy a harangköteleket felhúzták.

A kórus meghódítása után, a padlástér következett. Ide meredek, foghíjas létra vezetett. Sorra másztunk fel, egymás mögött. Felnyomtuk a repedezett csapóajtót, és máris a sötét padláson voltunk. Alvó denevéreket, tollászkodó verebeket riasztottunk fel váratlan látogatásunkkal. Néhány fecske is kiröppent a kerekes ablakból.

Itt egy pillanatra megálltunk. Szép kilátás nyílt innen a falura és a határra. Az apró házak előtt meszelő asszonyok sürögtek, akik évenként kétszer, húsvétkor és búcsúkor nagytakarításba fogtak. Az • utcán kocsik, szekerek zörögtek: őrölni való búzát vittek a malomba. Ráláttunk a falut körülvevő erdőkre is. Szálas bükkfák, évszázados tölgyek és tű- levelő fenyők bólogattak a böjti szélben.

— Gyerünk tovább — sürgetett bennünket D. Feri, aki addig csak keveset szólt, mivel igen szűkszavú gyerek volt.

Két létrát kellett megmásznunk, hogy a- torony csúcsába érjünk. Szemünk — a padlástér sötétsége után —, csak nehezen szokta meg a világosságot. A nagy, zöldre festett ablakokon át sugárzott, áradt be a napfény ... Szinte — egyszerre jöttünk rá az igazságra. Mind a két harang ugyanis a

helyén volt. Erős ércszívük állt, mint a halott emberé.

— Becsapott bennünket a Dezső bácsi — bosszankodott N. Pista. Bosszúljuk meg.

— Verjük meg a fiát - ajánlotta T. Laci.

— Ártatlant nem bántunk - állt ki a harangozó fia mellett D. Feri... Mást kell kitalálni.

Talán, ha akkor valaki megmagyarázta volna, hogy a harangok utazását csak képletesen kell érteni, felhagytunk volna a bosszú gondolatával. De így, Dezső bácsi lett a célpont. Őt akartuk nevetségessé tenni.

Bármennyire is okoskodtunk, nem tudtunk kitalálni olyat, amivel árthattunk volna neki. Beértük hát az ijesztéssel. Csakhamar kisütöttük, hogyan. Abban a pillanatban megszólalt lent a kereplő. Dezső bácsi kurblizta nagy igyekezettel a kis fatákolmányt, amely még a gólya kereplésével sem vetekedhetett.

T. Lacit bíztuk meg a nagy feladattal, ö minden csínytevésre képes volt egy-egy zacskó cukorért, vagy néhány szem dióért. Arra kértük, hogy jó erősen kongassa meg a harangokat. Felokosítottuk, hogy nemes küldetést teljesít, ha tudatja a falu népével: a harangok nem mentek Rómába. Itthon vannak!

Mire Laci kibogozta a köteleket, mi már túl voltunk a veszélyes zónán. S egyszer csak, mintha misére csalogatnának, megszólaltak a harangok. Rövid időre ugyan, de visszatértek Rómából. Méhány perccel később hallhattuk Laci visítását is, akit a harangozó — tiszteletben tartva a templomot, mint valami isteni nagy- követséget —, csak kint, az udvarban náspángolt el derekasan.

Fájdalomdijként, egy csomag cukorkával leptük meg Lacit a következő utcasarkon. Megosztotta velünk testvériesen.

Nemesbüki András

Harang és kereplő

muzsika szól

Csöndes

íme: a tavasz meghozta a húsvétot.

„Zöld erdőben jártam — Kék ibolyát láttam — El akar hervadni — Szabad-e locsolni ..."

— Szabad hát, gyerekek, azután üljetek le, fogyasszatok valamit. Sonkát, kolbászt, süteményt, hiszen vége a böjtnek.

Gyerekkori emlékek buggyannak elő a húsvétköszöntőn. Ahogy mentünk kettesével, hármasával a lányos házakhoz, kezünkben a szagosvízzel, zsebeinkben a szaporodó piros tojásokkal,.a csörgő apró pénzzel, amit a mamák csúsztattak a zsebünkbe távozáskor. „Mennyit kerestél már?" — „Majdnem egy pengőt.” — „Én egyhúszat...”

S büszkék voltunk. Délre pedig rosszul lettünk a sok evéstől.

Mert húsvétkor a szegény ember is elfeledkezett a szegénységéről, kitett magáért, hiszen vége a böjtnek, amely a

mi városunk alvégén korántsem az imádságos előírásokhoz igazodott, hanem a nyolcvan- kilencven filléres napszámhoz.

A lányos házaknál most is várják a locsolókat, a szép hagyomány hovatovább örök, mint ahogy a tavasz is az.

Tavaszünnep a húsvét, amely az emberek számára melengető érzést hoz; a búzatáblák zöldje, a -pirkadó szántások, a rügyfakasztó-levélnyitó napsütés, a szélben ringó-táncoló

réti virágok világa tárul ki előttünk, s csontjainkban érezzük a megújulást.

És mondjuk együtt Jószef Attilával: „Tavasz van, gyönyörű! — Gyönyörű tavasz! — A vén Duna karcsú gőzösökre gondol..

Lám, még a vén Duna is ... Az elmúlt szombaton egyébként rekordforgalom volt a budapesti házasságkötő termekben.

Serken az élet.

A minap kifutottak a halászhajók a Balatonra. Veszprémben kis óvodásokat láttunk sétálni énekelve a napfényes ligetben. Festjk a padokat a debreceni Nagyerdő sétányain. Békéscsabán új lakásokba költöznek a lebontásra kerülő öreg házak lakói. A Pest Megyei Idegenforgalmi Hivatal az Apajpuszta-program szakmai bemutatóját tartja . . . Salgótarjánban a megyei Népfront elnökség a környezetvédelem eddigi eredményeiről és az idei feladatokról tárgyal. Az újságok oldalas hirdetésekben közük az utazási irodák külföldi turistaútjait... A füredi Jachtklubban minden vitorlás útra kész . . .

Valahol csöndes muzsika szól. Mintha maga a tavaszi húsvétünnep szívmelege zengene a hegedűkön.

Az emberek köszönése talán még szívélyesebb. Mintha mélyebbről jönne.

Az alvégek hajdani böjtjeinek föltétlenül vége immáron.

A jelen más. Senki sem mondhatja, hogy azért mert vannak bajok, nincs munka, bor, búza, békesség.

Csak .. .

Csak hát mostanában va- lohogy többet költünk, és nem igen lesz nehezebb tőle a kosár ..,

Azért a húsvéttal — mint minden esztendőben —, az idén is a megújulás, a föltámadás köszönt be.

Hát akkor jó napot, húsvét. Jó napot, tavasz.

Dér Ferenc