Dunántúli Napló, 1988. április (45. évfolyam, 91-119. szám)
1988-04-16 / 105. szám
A Jelenkor áprilisi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat prózarovatában Mészöly Miklós új elbeszélését és Határ Győző 1948-ban írott Eumolposz .című regényének első részletét olvashatjuk. Folytatódik Poszler György esszéjének és Király István Lukács-talnulmónyának : közlése. Külön blokk idézi Pilinszky Jánost. Ebben a költőnek Sárközi Mártához írott levelei mellett, Vasadi Péter és Pályi András tanulmánya olvasható Pilinszky költészetéről, illetve drámáiról. A lírai rovatban Pákolitz István, Takács Zsuzsa, Kuko- relly Endre, Dalos Rimma és Zelei Miklós szerepel. A költészet napja alkalmából a szokásosnál több írás foglalkozik a költészettel: Domokos Mátyás Kondor Béla verseiről, Nemes Nagy Ágnes Aprily Lajos természetlírájáról, N. Horváth Béla József Attila szövegváltozatairól, Csűrös Miklós Pákolitz István legújabb verseskötetéről ír. A műmelléklet, Kovács Orsolya tanulmányának kíséretében, Bocz Gyula szobrait mutatja be. Pákolitz István Péter Hajnali hűs szellö-neszezésben, félig imetten, bágyatag, elpilledt bóbiskámból fölijedtem; nagybögyű szolgáló göcögött: „Vele volt a pagonyban I" „Ángyod térgyekalácsa, de én nem!”- ráripakodtam; esküdözém, hogy a kókler-féle nekem sose tetszett, pláne, ha nőtt a tömeg s szimatolta köriilte a heccet. Másika jött, karatyolt: „Mily nagy volt tegnap a merszed, Malkhús tasla fülét kardoddal szinte lemetszted!" „Tévedsz, jó hugicám, hisz tört, kardot sose hordok, mit povedálsz, tűnj el sietőst, míg jól van a dolgod!” Harmadján odaállt elibém két asszonyiállat, nyelvöltő riherongy, egymást is túllicitálva: „Egy-húron pendülsz vele, szintúgy lejt a beszéded I” s rámrontván, taszigáltak a cserfes-locska cselédek: „Hej, nyavalyás, csak fütözöl ingyen, várva barátodI" „Semmi közöm hozzá, mondtam már, mit maceráitok!?” S megszólalt a kokas, kukorékját elkanyaritván - „Jaj nékem, nyomorult szószátyár, gyönge tanítvány I" Fölkondult a szivem mélyéről: „Hallod-e, Péter, háromszor letagadsz, mielőtt s nagy garral ígértem: „Meghalok inkább, mintsem - hát igy jutottam a csődbe, s - anyja után a gyerek - remegek, párnám telebőgve; ó, Uramisten, méltatlan vagyok arra, hogy éljek, vétkem örökre a homlokomon, mint barmon a bélyeg 1" Mészöly Miklós Lenszőke, varkocsos lány ült a kékre festett pádon. A Bar- tina-közből gálicos szőlődombokra lehetett látni és a Kis- Bödő löszös szakadékéra. A dombokat mustszag ülte meg, mint a pohár aljára olvadt szirup. Alkonyodott már, és ilyen körülmények között mindig nagyobb a csend a templomtereken. A tér padjait Ne- mecsik polgármester elgondolása szerint festették kékre, a polgárok megszavaztatása nélkül. Aztán nemsokára meghalt. Rossz, de őszinte versekkel teleírt füzetet találtak az iró- osztalfiókjában, a kék padok azonban megmaradtak. A városházán előző nap leplezték le Somorjai Mózes földbirtokos gipsz mellszobrát, aki a téli vadászaton a fák közt felbukkanó feleségét szarvastehénnek nézte, és pontos lapoc- katalclattal lelőtte. Vagyonát a városnak ajándékozta, azóta nincs róla hir. A térre enyhén emelkedő, macskaköves út vezetett föl, szemben a Szent ■Sebestyén-szoborral, melyen hét nyílvessző fúródott át és rozsdásodott. Az ügynök itt ballagott fölfelé. Kezében fenyőfa lemezből készített utazótáska, időtálló, mint a zöld katona- ládák, csak laposabb, városiasabb. Az érkező idegeneken mindig akad valami rendhagyó. A városháza tanácstermében például volt egy ismeretlen eredetű kép (talán fla- mand?) — vásárteret ábrázolt, szekereket, sátrakat, portékákat, a patakban egy nyitott réklis nő guggolva vizet locsolt a mellére és jóltápláltan nevetett. Általában mindenki jóltápláltan nevetett itt, vagy szitkozódott, a ruháik viszont egyformán színesek voltak, mint a bokréta. És főképp mindenki a kép szemlélője felé nézett. Ez olyan benyomást keltett, mintha semmi aggály nem feszélyezné őket: a világ nyitott képeskönyv, a kereplő kerepel, a haragos készenlétben tortja a húsvágó bárdot, a lúd megcsavart nyakán a kés is elvégzi, amit kell, s a nő tejfe- hér mellén a hideg patakvíz összehúzza a bőrt. Az érem- nyi barna bimbót az ecset úgy emelte ki a rékli-hasitékból, mint egy feltámadási gyertyacsonkot. Csupán a kép bal alsó sarkában állt háttal egy férfi, a nadrágja buggyos, nemezkalap volt rajta és ezüstveretes öv. Lehet, hogy épp akkor érkezett a vásártérre, elad vagy vesz, ki tudja, miféle. Hiába mindennapos az ilyesmi, mégis rendhagyó. Az ügynök elballagott a Szent Sebestyén-szobor mellett, aztán visszafordult az állomás felé, ahol találomra szállt le. A vonatablakból a dombra futó városka templomtornya ragadta meg a figyelmét: a nap úgy tűzött rá, mintha lángot akarna vetni. Ez nem légből kapott kép, egyszer tényleg igaz volt, huszonhárom éve a templomtorony valóban kigyulladt, gyerekek gyertyával porzsolták a gerendákon alvó denevéreket, és a sercegő szárnycsapkodástól felizzó bőrdarabkák ráhullottak a nyalábokban lecsüngő pókhálófonadékra. A kórusablak mögött egész éjszaka záporozott a zsarátnok, s még a városháza ablakai is megpattantak a hőségtől. A megdőlt toronyból nyolcméter mélyre fúródott a földbe a nagyharang. A templomtér kofái (délelőtt ott volt a piac is), napokig halkabban beszéltek, mint máskor. Most csak annyi történt, hogy véletlenül újra felidéződött a régi esemény. Az ügynök maga sem vette észre, milyen régóta bámulja az állomást, ahol nem volt szándékában leszállni. Pedig ismerős volt, a vidékies bástyatornyával, nemzetiszínűre festett zászlórúdjával. Egy ilyen állomásnak csak hátat fordítani lehetett valamikor. Mikor megkerülte a szobrot, pillantása találkozott a lányéval, aztán végigsiklott a Bartina-kö- zön és megpihent a szőlődombok zöldjén. Ott, ahol nem láthatta már, az egyik présház előtt, Nemecsik polgármester özvegye sziesztázott a diófa alatt, nyitott Bibliával az ölében. A paráznasóg példabeszédei. A diófa alól is mesz- szire lehetett ellátni, emlékezetes földbirtokokra, egészen a Duna vonaláig. Ózsák pusztára, a lankóci csenderesre, a garabóci erdőségre. Lankadt fénypára fölött úsztak ezek a képemlékek, elvetélt embriók, a túlédes pocsolyában. Az özvegy nagy darab, vastag asz- szony, fekete szatén szoknyája úgy feszült a combján, mint fókán a bőr. A gyászruha felső része, akár egy vert csipke fantázia-ing, alatta a párás őr úr." A gyanakvás sosem múlt el, hogy a lány egy ilyen éjszakán fogant meg, az eltitkolt raktárban. A szívélyességről azonban továbbra se mondhattak le, az üzlet rosz- szul ment. Megesett, hogy édesapja félig szikkadt olajpogácsát tömködött az édesanyja szájába, és igy kellett pucéran imádkoznia a berámá- zott emléklap előtt, melyet első szentáldozáskor kapott Hosszú évek óta a mostani volt az első békés nyár, majdnem olyan felhőtlen, mint a mórágyi oltárhogy fontos papírokért jöttek a városba, s a szülei meghagyták, hogy itt a padnál várja őket. Az pedig bizonyos, hogy visszajönnek, ha nem ma akkor holnap, vagy holnapután. Csok- hát a fontos papírokat nem adják olyan könnyen, mint a süvegcukrot. Az ügynök egyre inkább -úgy érezte, hogy az utazótáskájában hurcolt mintakollekciójával nincs mit kezdenie, s még a jobb portékái is kimentek a divatból. S mintha ez most, egyetlen pillanat alatt következett volna Fotó: Nádor Katalin Bocz Gyula: Ölelés boltozat észrevétlen dagályként mozdult meg, majd visszahúzódott. A présházban Pölöskei vincellér rakosgatott, öreg hó- zibútor, csutakkal a vakaró vasát tisztogatta és egy gránáthüvelyből fabrikált gyertyatartóról törögette a kormos csur- gást. (A gyertyatartó Somorjai Mózes úr rejtélyes ajándéka.) Az özvegy beszólt hozzá, hogy hozzon fel a pincéből egy lopó vörösbort. Pölöskei maga elé legyintett, és az ablakrácshoz támasztotta a fejét. „Tec- cett már kapni” — mondta nyersen. „Tessen várni a következővel ozsonnáig.” A lány reggel óta ül a kékre festett pádon. Az idő úgy telt eddig, hogy időnként felállt, sétálgatott kicsit, benézett az utcatorkolatba, mintha várna valakit. Most egyszerre zavarba jött, hogy az ügynök mór ott is állt vele szemben; és nem háttal. Zavarta, hogy nincs nála semmilyen motyó. Egyszerűen csak szép volt, ahogy a kék pádon ült a lenszőke varkocsával. Most töltötte be a tizenharmadikot, de mindenki tizenhétnek nézte. Szüleivel már kora reggel elindultak Mórágyról, akik most először hozták be magukkal a városba. Édesapjának olajütője volt otthon. Házukban örökös volt a forgalom, mindent belepett a szotyola, és alig múlt el hét, hogy a bőrze- kés ellenőrök valamelyike be ne toppant volna, akik egy kiadós birkapaprikósért hajlandók voltak nem észrevenni, hogy a zugraktár a fáskamra mögött van. Mióta az eszét tudta, mindig akadtak ellenőrök, akik ott éjszakáztak náluk. Vagy a történeteik nyúltak bele az éjszakába, vagy odakint volt olyan az idő, mint a megrendelt pokol. „Szent- séges Szűz, a jég lesöpri a kerékpárt az országútról, megférünk itt kis helyen is, ellenképen az ég. Még azt is tervezték, hogy elköltöznek a faluból, másik megyébe, vagy hagynak mindent a madaraknak, és a tengerentúlon keresnek boldogulást. A lány nem tudhatott erről, s csupán véletlenül szerzett róla tudomást, mikor szülei a zugraktárba elvonultak. Ártatlanul féregre gyanakodott, nyestre vagy görényre, és ezért lesett be a deszkarésen. Akkor látta meg, hogy édesanyja felkapott szoknyával, hanyatt fekszik az olajos kantákra dobott pokrócon, a lába lelóg, s míg combja közé furakodva édesapja a jövendőt meséli, édesanyja apró nyösszentésekkel ismételgeti, hegy „úgy lesz ... úgy lesz .-.." Az igezsóg az, hogy mikor az ügynök odaült melléje, annak se mondhatott mást az életéről, legfeljebb annyit még, be. Ettől szomorú lett, mint az ezüstfüstös cinterem. Mint az ezüstfüstös szerelem. És legfőképpen tanácstalan volt, hogy milyen szóval mondja, amit nem lehet. A diófa alatt az özvegy is becsukta mór a Bibliát — amire abban nincs mentség, magyarázat, azt nem lehet megbocsátani. Hiába próbált uralkodni magán, el- csúfult arccal sírt, mint egy lóvátett szarvastehén. Azt lehetne mondani rá, hogy finita. — Ugye visszajönnek? - kérdezte mosolyogva a lány. Az ügynök sokáig nem válaszolt. Gyűrött kék selyempapir- ba csomagolt játékszappant vett elő a zsebéből, és odatette a lány ölébe. — Visszajövök — mondta felállva, hátat fordítva a lánynak; és elindult az állomás felé. TAKÁCS ZSUZSA A. emlékkönyvébe Sokáig próbálkoztam azzal, hogy felejtsem bármit is teszel, de annak az időnek a tanúi közül már ketten is halottak, és történetünk ettől nem fordul jóra már sosem. A lehetetlenségig akartam fokozni veszteségemet, de rájöttem, mindegy. Tekinteted, amelynek véreztem, lesiklott rólam, talán nem is kisért, hiszen okkor el kellett volna lágyulnia, és magához kellett volna intenie angyalait - de nem vigyázott otthonunkra angyal. Az áldozati füstöt a földre visszanyomtad. Fölidézem, és nem felejtem, egyedül voltam a közeledben. Mozdulatlanságra és hidegre kényszerítettél, és elég lett volna a kőnek is ennyi kivetettség, hogy verset Írjon tőle. 1988, április 16., szombat HÉTVÉGE
