Dunántúli Napló, 1988. március (45. évfolyam, 60-90. szám)
1988-03-25 / 84. szám
1988. március 25., péntek Dunántúlt napló 3 Rendhagyó szociálpolitikai aktíva Pécsett Kiknek kell(ene) segíteni? A cél a szociális biztonság fenntartása Előzetesen legfeljebb két órányira becsültem magamban azt az időt, ameddig eltarthat az a szociálpolitikai aktíva, amelyet a közelmúltban rendeztek Pécsett. Kiderült, hogy rosszul. Ezen az összejövetelen ugyanis rendkívül élénk véleménycsere bontakozott ki, és a több mint három órán át tortó beszélgetésen konkrét és súlyos gondokat fogalmaztak meg a résztvevők. Nemcsak aktivitásában, hanem szervezésében is rendhagyó volt ez az összejövetel, ugyanis a városi pártbizottság hívta meg a szociálpolitika tanácsi, vállalati szakembereit, illetve a tömegszervezetek, -mozgalmak képviselőit. Az egyik szociális otthon igazgatója meg is fogalmazta: nem emlékszik rá, hogy az elmúlt években lett volna ilyen széles körű, közös beszélgetés. A bevezető előadásokból kitűnt, hogy miután a városi pártbizottság megtárgyalta a város szociálpolitikai helyzetét és állásfoglalást fogalmazott meg, lényegesnek tartja ismertetni, hogy milyen szemléletet támogat, illetve milyen cselekvést tart fontosnak. Az egységes értelmezés és a tennivalók megfogalmazása érdekében kérték a véleményeket. A pártbizottság a város szociálpolitikai helyzetét tekintve abból indult ki, hogy hazai mértékkel mérve a pécsi szociális ellátás tisztességes. Ugyanakkor napjainkban gyakoribbak és súlyosabbak az ilyen jellegű gondok. Új je lenség cr szociális biztonság megingása, illetve elvesztése, amely akár betegséget indukáló tényező, és ez nem lehet csak egészségügyi kérdés. Jelentős, kormányszintű támogatásra a közeljövőben nem lehet számítani, ezért helyben kell cselekedni. A legjobban támogatásra szorulók változatlanul az idősek. Pécsett jelenleg csaknem 30 ezer 60 éven felüli ember él, két százalékkal több, mint 980-ban. Tíz százalékuk nyolcvan éven felüli és három-négyféle betegségben szenved. Gondjaik vannak a pályakezdőknek, a családalapítóknak és a sokgyermekeseknek. Sok család terhelt, beteg, fogyatékos, illetve alkoholista hozzátartozóval. Szűkülnek a munkahelyi szociális juttatások. Romlott az általános egészségi állapot, nincs elég munkahely a csökkent munkaképességűeknek. Gyengül a család összetartó ereje, amelybe az is belejátszik, hogy kevés a lehetőség több generáció együttélésére. A város jelenleg a halaszthatatlan igények kielégítésére törekszik. Mivel a bölcsődei igény csökken, foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy ideiglenes jelleggel öt bölcsőde más - az idősek gondozását szolgáló - funkciót kap. (Ugyanakkor húsz hellyel szeretnék bővíteni a speciális bölcsődét, amelyre nagy az igény.) Minőségi változást hozott, hogy kialakították az idősekért felelős gondozási központokat és idén tovább növelik a gondozói létszámot. Az év végére elkészül a pécssza- bolcsi idősek klubja és a Malomvölgyi úti szociális otthon 150 ágyas új épülete. Sajnos ez is kevés lesz. Hatvanon várnak nyugdíjasházi lakásra. Épp ezért a város nem tett le arról a tervéről, hogy a tervidőszak végén, a következő kezdetén újabb házat építsen a nyugdíjasoknak. A gondok létét megerősítve és az erőfeszítéseket elismerve sokan mondták el konkrét tapasztalataikat. A hozzászólásokból kiderült, hogy a maga területén mindenki igyekszik segíteni azoknak, akiknek erre szükségük van, de az igazán eredményes támogatásnak több dolog is határt szab. Ezek közül kettőt emelünk ki. Az egyik — és ezen helyben is lehet változtatni — az, hogy nem együtt, hanem egymás mellett, párhuzamosan dolgoznak a hivatásos és a társadalmi szociális segítők. A teendők elhatárolásával és a felodatok egyértelmű megfogalmazásával sokkal eredményesebben lehetne tevékeny- . kedni A másik okcsoportból is érdemes néhányat kiemelni. Megoldatlan a kórházi gyógykezelést nem igénylők otthoni ápolása. (Képtelenség hosz- szabb időn át fizetés nélküli szabadságra menni ilyen céllal, hisz a legtöbb család csak két keresetből tud létezni.) Az ilyen helyzetbe került családokon sok orvos — humánumból — úgy próbál segíteni, hogy fedő-diagnózissal mégis kórházba utalja a beteget. A kórházi ágy foglalása pedig drága dolog. Megoldatlan a börtönből, fogházból szabadultak elhelyezése addig, amíg munkát, lakást találnak. Ellentmondásos, hogy a szociális otthonokban, vagy más gon dozási formákban éveken, akár évtizedeken át alacsony térítési díjért ellátott idősek teljes vagyonát az idősek hozzá tartozói öröklik. A meglévő mellett az új szociális problémák jelentkezéséről is szóltak c résztvevők. így többek között a foglalkoztatási, és a lakáshoz jutási, illetve fenntartási gondokról. A tanácskozáson az is megfogalmazódott, hogy alaphelyzet és egyben célkitűzés a szociális biztonság fenntartása. A jó szótól, szemléletformálástól sokat lehet várni, de csak ezzel már nem lehet eredményt elérni. A legfontosabb gazda természetesen továbbra is az állam, de mellette szükség van az állami felelősséggel szervezett tórsadalmasított munkára, a nagyobb társadalmi kontrollra, az önszervező közösségekre, az érdekek ütköztetésére, a létminimum-vizsgálatok folytatására. A szociális támogatásnál csak a rászorultság lehet a fokmérő. T. É. A komló-gesztenyési szociális otthon társalgója *Dn POLITIKAI FÓRUMA A szocializmus járatlan útján Sohasem könnyű azoknak, akik elsőkként vágnak neki addig járatlan utaknak, akik új, korábban nem próbált feladatok megoldásának gyürköznek neki. Ilyen vállalkozás azoké is, akik a szocialista társadalom felépítését tekintik történelmi hivatásuknak, újfajta, azelőtt soha nem létezett társadalmi viszonyok meghonosítására összpontosítva erejüket. S hogy milyen bonyolult és nehéz ez a feladat, azt talán napjainkban érzékeljük csak igazán. A tudományos szocializmus elméletének köztudottan egyik legnagyobb horderejű felfedezése, hogy a társadalom életében is érvényesülnek objektív — szándéktól és felismeréstől függetlenül létező — törvény- szerűségek. Ez a megállapítás azonban nem értelmezhető mechanikusan. Egy jó két évtizede íródott tanulmány szerzőjének hasonlatával élve: a társadalmi fejlődés nem tekinthető valamiféle szabályozott vasúti közlekedésnek, amelynek menetrendjébe előre beírhatok a különböző állomások, s legfeljebb az nem tisztázott, hogy az egyes népek, országok mely időpontokban érkeznek meg azokra. A fejlődés menete nem ilyenféle módon meghatározott, s ez a szocializmusra is érvényes. Itt sincsenek előre kijelölt állomások - s ha pontosan akarjuk értelmezni ,,a szocializmus útján haladunk" közkeletű kifejezést. akkor hozzá kell tennünk, hogy magát az utat is nekünk kell megépítenünk. Az út irányának kialakításához persze nem kell sötétben tapogatóznunk - az eddigi társadalmi fejlődés törvényszerűségeit elemző és általánosító marxista elmélet megvilágítja számunkra a távlati célokat. Ennek alapján valljuk, hogy utunk a magántulajdon uralmának világából a köztulajdonon alapuló közösségi társadalomba vezet, ahol előbb mérséklődnek, majd megszűnnek az embereket megosztó egyenlőtlenségek, s az egyén sokoldalúan kibontakoztathatja képességeit az összesség javára. Azt is tudjuk, hogy ebben a legfontosabb az anyagi-gazdasági feltételek megteremtése. De hogy ennek a folyamatnak melyek a konkrét szakaszai és állomásai, milyenek az egyes időszakok meghatározó jellemzői, tendenciái és követelményei, orra csak az építőmunka közben, gyakorlatunk időnként összegezett tapasztalatai alapján adhatunk érvényes, helytálló válaszokat. A marxizmus klasszikusai — bár messzemenően óvakodtak bármiféle jövendöléstől - ezekkel kapcsolatban is megfogalmaztak bizonyos gondolatokat, feltevéseket. Ezek tanulmányozása és hasznosítása során azonban sohasem feledkezhetünk meg arról, hogy a szocialista viszonyok kiépítése több tekintetben egészen más körülmények között indult meg és folyik, mint ahogy ezt annak idején ők feltételezték. Először is, a szocializmus nem az egész világon egyszerre, hanem csak annak egy részén győzött, s a szocialista országok egy olyan világgazdaságba illeszkednek, amelynek törvényszerűségeit alapjában véve a gazdaságilag még erősebb tőkés rend sajátosságai határozzák meg. Másodszor, a szocializmus nem a legfejlettebb, hanem közepesen és gyengén fejlett országokban győzött, s ezért a modernizáció feladataival, a civilizációs fejlettség élvonalbeli szintjének elérésével is meg kell birkóznia, amihez a jelek szerint több évtized sem elegendő. Harmadszor, a szocializmus a tapasztalatok szerint nem küszöbölheti ki az árutermelést, sőt gyorsütemű gazdasági-technikai fejlődéséhez kifejezetten szükséges az áru-, pénz- és piaci viszonyok kibontakoztatása, figyelembe vétele. Ez a szocializmus - a ma létező, az általunk ismert vagy még csak elképzelt - az említett okok miatt eleve nem lehet pontosan olyan, mint amilyennek a marxizmus klasszikusai feltételezték. Koncepciónk és programjaink megalkotásánál ezért semmiképpen nem nélkülözhető az önálló gondolkodás, a marxi—lenini elvekre és megközelítési módokra épülő, de nem az általuk kimondott tételeknél megragadó útkeresés és válaszadás. Ha nem akarunk a - semmilyen érvényes útbaigazítást nem nyújtó - szub- jektivista történelemszemlélet hívéül szegődni, akkor el kell fogadnunk, hogy mint minden más társadalomala- kulatnak, a szocializmusnak is vannak általános - s gyakorlati lépéseinkben ezért megkerülhetetlen — törvényei. Jelenleg azonban még nagyon nehéz lenne pontosabban körvonalazni ezeket a törvényszerűségeket. Nem könnyű ugyanis megmondani, hogy mely tendenciák és összefüggések jellemzőek általában a szocializmusra, s melyek érvényesek csak a szocialista fejlődés első, korai időszakában, avagy netán csupán a közép-kelet-európai, s a hozzá hasonló fejlettségű régiók szocializmust építő társadalmaiban. E probléma elemzése sokáig azért is szorult háttérbe, mert a valóságosnál lényegesen gyorsabbnak véltük a szocialista fejlődés korábbi szakaszainak meghaladását. A „gyorsuló idő” jól hangzó jelszavának foglyaként olyan illúziókban éltünk, hogy néhány évtized alatt megteremthetők egy sokrétűen fejlett szocialista társadalom viszonyai, sőt a kommunizmus is érzékelhető közelségbe kerül. Mára világossá vált, hogy a szocialista viszonyok kifejlesztése hosszú-hosszú történelmi folyamat, s konkrét lépéseinket nem igazíthatjuk csupán a távlati célokhoz (bár szem elől tévesztenünk sem szabad őket). Az is beigazolódott, menynyire jogos volt a lenini figyelmeztetés: a történelem menete nem a modern nagyváros nyílegyenes su- gárútja, s a szocialista építés során is lehetségesek, sőt szükségesek a kitérők, a kerülőutak. A fejlődés dialektikus - Lenin szavaival élve spirálmenetben hasonlítható — útja azt jelenti, hogy egy magasabb fokon bekövetkezhet a látszólagos visszatérés a régihez (miként ma az árutermelés kibontakoztatása során olyan jelenségekhez, mint amilyen például a tőzsde, a részvény, a befektetett tőke utáni részesedés). E folyamatok értelmezése és teendőink meghatározása ugyancsak önálló gondolkodást, alkotó megközelítést, kezdeményező cselekvést igényel, s ezt senki más nem végezheti el helyettünk. A tapasztalatok felhalmozódása és nemzetközi összevetése (amihez a Szovjetunióban most kibontakozó politikai változás összehasonlíthatatlanul jobb feltételeket teremt a korábbinál) teszi lehetővé, hogy a konkrét helyzetekben jól válasz- szűk meg az irányt és a megoldásokat. A tévedésektől persze semmi nem óv meg eleve, a várható fejlődési tendenciák becslésében az úti.rány kijelölésében bizonyos hibaszázalék elkerülhetetlen. A jövőt azonban csak a valóság törvény- szerűségeihez szigorúan igazodva alakíthatjuk a kívánt módon. S minél inkább vagyunk képesek e törvényszerűségek felismerésére, annál jobban hasonlít majd ez a jövő az általunk elgon- "dolthoz és kívánatosnak ítélthez. Gyenes László Államosítások, 1948 (II.) Az államosítások második ütemének bejelentéséről a másnapi, vagyis az 1948. március 26-i lapok szalagcímék- ben tudósították a lakosságot. „A' hároméves terv sikere érdekében államosítják a 100 alkalmazottat foglalkoztató ipari üzemeket" — olvasom a Dunántúli Népszava első oldalán a kormány előző napi döntéséről, miszerint az országban mintegy 500 - Pécsett egyelőre hét — gyárat államosítottak. Az MTI jelentése ismerteti a döntést követő sajtótájékoztatót is. Ezen Nógrádi Sándor miniszterelnökségi államtitkár hangoztatta, hogy a' törvény- javaslat elfogadását a hároméves terv sikere tette szükségessé. „Az érintett vállalótok állami tulajdonbavételével - mondotta - megszűnik annak a lehetősége, hogy a gyártulajdonosok a hároméves tervvel ellentétes beruházásokat és termelő tevékenységet fejtsenek ki (. . .) Sokszor megtörtént, hogy magánkézben levő vállalatok kivonták tőkéjüket, amelyeket máshol hasznosítottak vagy tartalékoltak...” Az államtitkár bejelentette továbbá, hogy a törvényjavaslatot és a minisztertanácsi rendeletet a kormányban résztvevő mind a négy koalíciós párt együttesen kezdeményezte és fogadta el. Hangsúlyozta: a törvényjavaslat és a rendelet végrehajtása egyben az államosítás határait is jelenti. Egyáltalán nem érinti a kisipart, és erre nem is gondolt senki... Még ugyanezen a napon, 1948. március 26-án négy pécsi gyárban vállalati ünnepségeken iktatták be az új munkásigazgatókat. A Sopiana Gépgyárban Derjanecz Imre, a Kokszműnél Hamerli lenő, a Deutsch-féle téglagyárban Tóth József, a Zsolnay gyárban Dallos-Kovács József az új igazgató. Utalásokból sejthetően valamennyien a gyár szakmunkásai voltak. Hasonló beiktatási ünnepségek zajlottak le az Első Pécsi Bőrgyárban, ahol Szűcs Józsefet, s a Hamerli Kesztyűgyárban, ahol Sztipanovics Józsefet, majd a Pannónia Sörgyárban, ahol Czéh Imrét bízta meg a kormány a termelőüzem irányításával. Az új vállalati vezetők megköszönték a bizalmat, és mind a munkásság, mind a szellemi dolgozók, a mérnöki kar támogatását kérték új vezető munkakörük ellátásához. A szónokok az államosításról, mint nagy történelmi igazságszolgáltatásról beszéltek, megállapítva, hogy a dolgozók ezzel visszavonhatatlanul ráléptek a szocializmus útjára. Szinte valamennyi új vezető hangoztatta, hogy az államosítás nem következhetett volna be a munkásegység megvalósulása nélkül. (Olybá téve, mintha a munkásság eszmeipolitikai egységének megteremtése ebben a rendkívül bonyolult helyzetben egy üzemi gyűlésen, vagy akár egy országos kongresszussal kipipálható lenne.) A munkásság nagy része őszinte örömmel fogadta az államosítások újabb és nagy munkástömegeket érintő fordulatát. Valamennyi pécsi államosított gyárban, üzemben a dolgozók ismét felajánlásokat tettek (munkaverseny keretében) a hároméves terv sikeréért. Mai szemmel-füllel naivitásnak tűnnek az akkor még politikai tartalmat hordozó jelszavak, a lózungok gyanánt hallott, mondott, fölfestett kifejezések, sztereotip mondatok. Pedig az 1948-as államosítások időszakában a „Mienk a gyári", a „Tied az ország, magadnak épitedl", a „Munkaversennyel győz a hároméves terv!" jelszavát akkor még a kétkezi munkásság komolyan gondolta. És az államosított gyárakban valóban úgy vigyázott az utolsó csavarra is, mint a sajátjára — mert tényleg így gondolta. Az államosítások „i"-jére a pontot végül is 1949 decemberében a 10-nél több munkást foglalkoztató kisüzemek államosítása tette föl. S ekkor már számos jel utal arra, hogy a rendelet végrehajtása 1950 elején jócskán túlmutat a kor gazdasági szempontjain. Az államosítások harmadik etapjának a végrehajtása politikai intézkedések sorozata lett a kisipar csaknem teljes felszámolásával együtt. Summázva: az államosítások 1948 tavaszán az ország helyzetének, fejlődésének történelmi szükségszerűségéből zajlottak le. Eredményükre nézve pedig elősegítették a hároméves terv fő céljainak teljesülését. Ami ezt követően a politika eltorzulása nyomón bekövetkezett, ideértve az államosítások befejező szakaszát is, az nem azonosítható 1948 kemény, alku nélküli, osztálytudatos, de tiszta és becsületes céljaival. Wallinger Endre
