Dunántúli Napló, 1988. március (45. évfolyam, 60-90. szám)

1988-03-23 / 82. szám

1988. március 23., szerda Dunántúli napló 3 Képernyő ÍÉÍÍ Miss Julie A Dél-afrikai Köztársaságot sokáig olyan országnak kép­zeltem el, ahol minden szürke és fekete, ahol mindenki sze­gény, és ahol minden nyo­masztó. Aztán néhány évvel ez­előtt részt vettem egy nem­zetközi vitatáborban, mely az apartheiddel és az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) harcával foglalkozott. Ennek a tábornak dél-afrikai résztvevői is voltak, olyan színes bőrű fiatalok, akiknek azért, hogy életben maradhassanak, el kel­lett menekülniük a hazájukból. Ök elmondták, hogy Dél-Afri- ka gyönyörű ország, csodála­tos természeti adottságokkal, ez Afrika leggazdagabb álla­ma, és az itt élő legelnyo- mottabb rétegek életszínvonala is többszöröse a fekete-afrikai népekének. De nemcsok ezt mondták el, hanem azokat a családi tragédiákat is, amikor testvérek készülnek egymást megayilkolni, mert az egyik a titkosrendőrség ügynökének állt, a másik pedig politikai emigránsként eqy szocialista országban tcnul. És beszéltek a különböző bőrszínű emberek érzelmi kapcsolatából, szerel­méből származó sorstragédiák- rólr— E párhetes vitatábor ideién baráti kapcsolatok is szövőd­tek, s így a következő évben meghívtam egy iskolai órámra Scndyt. aki akkor Gödöllőn ta. nult. Az az óra számomra máiq emlékezetes. Nem tu­dom, vajon egykori tanítványa­im is emlékeznek-e méq rá. Az élménvt nekem nem az indiai ősökről származó fiú „szerep­lése" ielentette. hanem a 13-14 éves a>'erekek reakciói­nak a változása. Az idegen­hez, a más bőrszínű, a ma­gyart akkor méq alig törő em­berhez való viszonv átalakulá­sa, aki nemcsak külseiében, de szokásaiban, reakcióiban is más volt: ismeretlen. Öröm volt látni, ohoqv a kinevetés, az „eazotikumra" való rácso- dálkozás első gesztusait az érdeklődés és az érzelmi rá- hanqolódás váltotta fel. Mindezt a múlt pénteken su­gárzott Miss Julie című film kapcsán mondtam el. A finn televízió produkciójában dél- afrikai színészek adták elő a svéd drámaíró, Strindberg Jú­lia kisasszony című egvfelvoná- sosát. Az éppen száz éve meg­írt darabot valahol Fokváros környékén vették filmre, talán éppen ezzel az előbb említett vitatáborral eqyidőben. A film nemcsak a mű címét változtat­ta angolra, hanem a dráma teljes világát adaptálta a dél-afrikai viszonyokhoz és kör­nyezethez. Iqy lett Szent Iván éjjeléből szilveszter, a nyári napfordulóból a déli félteke fülledt, évet fordító éjszakája. Az adaptáció nyomán a fehér­bőrű, szőke kisasszony és a Jeanból John-ná keresztelt né­ger szolga története így külö­nös felhangot és mélységet kapott. A se vele, se nélküle paradoxonához itt olyan művé­szi eszközökkel kifejezett poli­tikai tartalom társult, ami be­lülről tudta érzékeltetni a mássáq gyűlöletére épülő tár­sadalmi rendszer ellentmondá­sait, méqpediq ott, ahol mi is át tudjuk élni ezeket a konf­liktusokat: az emberi kapcso­latok közegében. A másság idegensége kihívhat nevetést, érdeklődést, utálatot. De ha a negatív érzelmek intézménye­sülnek és egy politikai rend­szer részévé válnak, létrejöhet a különböző népcsoportok, ki­sebbségek elnyomásának gya­korlata. Dél-Afrika messze van és messze is marad. De (leg­alábbis térben) mindannyiunk­hoz közel van az az ember, aki: MÁS. Miss Julie modern Júlia-tragédiájának katarzisa abban segíthet, hogy a mási­kat az érzéseinkben is közel tudhassuk magunkhoz. M. P. Ma flamenco-koncert Sárköz/ Gergely pécsi estjei Jelenet a pécsi Ifjúsági Ház szinjátsióinak előadásából Fotó: Läufer László Tudatosabb fölkészülés kellene... Diákszínpadi bemutató Pécsett Hétfőn délután középiskolás diákszinpadok szerepeltek oz Ifjúsági Házban. Műsoraikat a megyei amatőr művészeti be­mutatórendszer keretében ad­ták elő egymásnak, illetve a háromtagú zsűri előtt. (A be­mutatórendszer programjában páros években az előadómű­vészeti ágazatok, köztük a színjátszás bemutatói szerepel­nek.) A zsűri két tagja ez­úttal Gállos Tibor, az Orszá­gos Közművelődési Központ fő­munkatársa és dr. Szódy Szi­lárd, a Magyar Rádió osztály- vezetője a csurgói diákszin- játszó napok szempontjából is nézi ezeket a produkciókat a pécsihez hasonló területi be­mutatókon. Mint néhány hete, az Ama­tőr Színjátszók Országos Taná­csának budapesti üléséről szó­ló tudósításunkban is jeleztük, az idei évben országosan föl­lendülés észlelhető az iskolai színjátszás terén. A szakembe­rek a bőség zavarával küzde­nek, mivel 80-100 között var, a produkciókkal jelentkező kö­zépiskolák száma, Csurgón pe­dig (április végén) 12-14 cso­port vehet részt. Pécset és Baranyát is az örvendetes számszerű gyara­podás jellemzi. A hétfői be­mutatón két szakmunkásképző intézet, a pécsváradi és a pé­csi 508-as egyik műhelyének csoportja, továbbá a pécsi Ko­marov, a Széchenyi, a Janus Pannonius Gimnázium, az IH két csoportja, a mohácsi Kis­faludy Gimnázium és egy nagykanizsai diákszínpad adta elő műsorát. Egy pedig le­mondta. Tízből kilenc középiskolai diákegyüttes jelenléte a me­gyei bemutatón már önmagá­ban véve is számottevő. Jelzi: valami elindult, kibontakozó­ban van, itt csupán a tovább­fejlődés szubjektív (szakmai) feltételeit kellene kinek-kinek ott, helyben megteremteni vagy elmélyíteni. Erről adott képet és tanúbizonyságot a diákszín­padok hétfői bemutatója. Távolról se szeretnék kriti­kai megállapításokat tenni az egyes produkciókra. Ezt meg­tették a zsűritagok, amikor a program végén hasznos meg­látásaikat őszintén, kendőzet­lenül elmondták a csoportok vezetőinek. Mindössze néhány általánosítható észrevételre szorítkozom. össz-egészében: nagyon sok jó szándék jellemezte a be­mutatókat, minimális tartalmi értékekkel. Szembetűnő a ki­választás és a választott da­rabok végiggondolatlansága, a gondos elemző munka hiánya; kiütköztek - talán egy-két ki­vétellel — a rendezői munka fölkészültségbeli hézagai; s ami a legnagyobb hiányérze­tet okozta: távol maradt a diákszinjátszps igazi tempera­mentuma, lendülete, frissessé­ge. Diákkabarét mindössze ket­tőt láttunk, s innen is az iga­zi, eredeti diákötletek vivőere­je vagy életszerűsége hiány­zott. S például a megítélésnek ez az érzéke, amellyel a pe­dagógus el tudja dönteni: egy nevelőtestületi paródia nyújt­hat-e valamit, azaz előadha­tó-e másutt is, vagy csak „há­zon belül", némi helyismeret­tel .. . Gállos Tibor, nem kevés ösz- szehasonlitható tapasztalat bir­tokában, érdeklődésemre el­mondta: az országos kép jobb annál, amit Pécs-Baranyában észleltek. Színjátszáshoz ráter­mett fiatalok szereplését lát­tuk; ennyi energiával „jót s jól" is lehetne. Ehhez azon­ban igen tudatos fölkészülés lenne szükséges . . . W. E. Régen épült, kopottas külse­jű, négylakásos ház a Ró zsadomb déli lejtőjén; a kerti oldalajtó mögött ódon falépcső vezet a lehető legegyszerűbb bútorzotú lakásba, Sárközy Gergely otthonába. A rene­szánsz és korabarokk idők számtalan húros és billentyűs hangszerének kiváló művészét- egyszerűség kedvéért nevez­zük őt lant- és gitárművész­nek az elmúlt hetekben az átlagosnál alaposabban ismer­hette meg a pécsi közönség: a Művészetek. Házában ma, szerdán kerül sor koncertsoro­zatának záróestjére. Sárközy Gergely sokoldalúságáról e hangversenyek is' képet adnak. Amikor nála jártam, a másfél szobányi lakótérben elhelyezett több tucatnyi szebbnél szebb hangszer és a képzőművészeti — elsősorban építészeti — rep­rodukciók láttán már-már az az érzésem támadt: gazdájuk számára az általuk nyújtott vizuális élmény legalább olyan fontos,' mint a hangzáslehető­ségek sokasága . . . — Egy harsona kivételével az itt lévő hangszerek mindegyi­kén játszottam, illetve ját­szom - hárítja el kétkedése­met a művész. — Közülük töb­bet is magam építettem. Ma már jóval kevesebbet foglalko­zom hangszerépítéssel, mint régen, de jelenleg is foglal­kozom a meglévők tökéletesí­tésével, a hang szebbé téte­lével. Mindig is szerettem bar­kácsolni, például ebben a lakásban is mindent magam csináltam: a hangszerkészítés ugyanolyan kézenfekvő megol­dás a számomra, mint az, hogy a készülő lemezeim vá­gási munkáit is magam vé­gezzem. E lemezek kapcsán — me­lyek közül a legutóbbi egy hónapja jelent meg — óhatat­lanul szóba kerül az autenti­kus előadásmód kérdésköre. — Nem tartozom a „régize- ne-specialisták” táborába. Az áramlat valódi értéke, hogy temérdek művet ismertetett meg, a korábban is játszottak- kal kapcsolatban hatalmas tö­megű információt dobott a köztudatba, segített megmu­tatni azok valós arculatát. Magam is sok munkát fektet­tem a régi zene megszólalta­tásába, de ma nem ez fog­lalkoztat elsősorban.- Pedig ezek a hangszerek a XVI—XVII. század zenéjét hi­vatottak megszólaltatni.- Az eredeti irodalomnak ez a behatároltsága késztetett ar­ra, hogy különböző stílusú át­iratokat kezdjek játszani, illet­ve magam is készítsek ilyene­ket. A közönség a Schumann- és Bartók-átirataimat ismeri már, 'mostanában pedig — a készülő negyedik lemezem kap­csán — Domenico Scarlattival „fűződött szorosra a kapcsola­tom”. Scarlatti igazi nagysá­gával kevesen vannak tisztá­ban, pedig későbbi korok ze­néjének egész sor fontos moz­zanatát, stílusjegyeit megelő­legezte. Számomra most az a fontos, hogy megmutassam azt a Scarlattit, akiről a zongo­risták általában nem festenek túl árnyalt portrét.- A soron következő pécsi koncert másfajta élményt Ígér.- Igen, a flamenco ... - ezt egész Európában elég kevesen csinálják. Én egyszerűen meg­hallgattam egy nagy mennyi­ségű anyagot, és mintegy „fül után" — kikísérleteztem a meg­felelő technikát. Két estényi kompozíció jött létre ebből a ze­néből. Úgy éreztem, szükségem van olyan játszanivalóra, amely erős érzelmekkel, áttételek nélkül hat a közönségre, és ami a komolyzene-szeretetnek csak határán levő hallgatósá­got is „behozza” a koncertre. Sokat játszom egyetemi klu­bokban, hasonló helyeken, és tapasztalom, hogy a fiatal kö­zönség kifejezetten igényli a tisztán felvillantott, erőteljes karaktereket, érzelmeket. Bi­zonyos értelemben jobban sze­retem az ilyen, mindenre köz­vetlenül reagáló hallgatósá­got, mint egynémely illusztris koncertszínhely aprólékosan mérlegelő, „szakértő" publiku­mát. Gönczy László „Legjobb munkám a pécsi emlékmű” Makrisz Agamemnon 75 éves Hetvenöt esztendős a pécsi Felszabadulási emlékmű alko­tója, Makrisz Agamemnon. Gö­rögországban, a Peloponeszosz- félsziget nagyvárosában, Pat- raszban született 1913. március 24-én, ott, ahol a" Korinthoszi- öböl kinyílik az Ion-tengerre. Athénban végezte el a képző- művészeti főiskolát 1938-ban, majd 1945-ben Párizsba ment. Innen érkezett hazánkba 1950- ben. Budán él ma is, a Tárnok utcában. Fő, műfaja a portré­szobrászat, kedvvel formázza meg a progresszió harcosait, gondolkodóit, művészeit. Má­sik fontos témája a monumen­tális plasztika, az emlékmű­szobrászat. Mauthauseni Már­tíremlékművének felemelt öklű szoborcsoportja sokunkban fel- idéződik. Az ilyenfajta művészt nevezik politizálónak, elkötele­zettnek. Bár rögtön szűkítőnek érez_- zük ezt a jelzőt, ha feltekintünk a Mecsek-oldalban lobogó nő alakjára, Nikére. 1975. április 4-én avatták fel. Hetekkel előtte hatalmas csapatmunká­val szervezték meg a szobor ideszállítását: a Bányászati Ak- namélyítő Vállalat készítette el azt a keretet, amely biztosan tartotta a tréleren a 8,5 mé­ter magas, több mint 5 tonna súlyú hegesztett bronzkompozí­ciót. 1975. március 11—12-én zajlott le az utazás a Tárnok utcától a Mecsek oldaláig. A szállítók több mint 36 órán keresztül dolgoztak. Pécsett már készen állt a Jánossy György építésszel együtt meg­tervezett, a DÉLVIÉP készítette, hét méter magas talapzat, melybe két méteres tartóvasak­ra illesztette a szobrot a BÉV daruja. Sok nézője volt az ak­ciónak, amit a művész irányí­tott, majd a helyszínen elvé­gezte még az utolsó simításo­kat — olvasom a tizenhárom évvel ezelőtti Dunántúli Nap­lókban. A sok megszokott emlékmű utón — mondja dr. Romváry Ferenc Pécs szobrairól írott könyvében, — ez a nőalak va­lami újat jelentett. Voltak, akik idegenkedtek tőle, elvontnak, érthetetlennek tartották, — pe­dig „csak" örök, időtlen. Niké ő, a győzelem görög istennő­je vagy Delacroix Szabadság­alakja, a lobogó ruhájú ifjú nő, amint zászlóként vezeti a harcba indulókat, örökös, időt­len jelkép. — Hogyan gondol vissza ezekre a pécsi napokra, pécsi szobrára? — kérdeztük meg telefonon a mestert, aki így vá­laszolt : — Ez a legjobb munkám. An­nak idején azzal a gondolattal készítettem, hogy az utolsó ma­gyarországi művem lesz — az­tán mégis itt maradtam. A szü­lőhazám atmoszféráját találtam meg Pécsett. Nemcsak Patra- szét, egész Görögországét. Az a hegyoldal, a növényzet, az illatok, a napsütés, minden a hazámra emlékeztetett, azt lát­tam viszont, és ezért készítet­tem oda Nikét, a győzelem görög istennőjét. — Most hogyan telnek nap­jai? — Nem szakadt meg a kap­csolatom Péccsel, és boldog va­gyok, hogy ismét arra a tájra készíthetek szobrot: A Szigeti veszedelem ihletett meg. Elol­vastam a magyar hőskölte­ményt, és nagyon megrendített, hiszen Homérosz eposzait idéz­te fel bennem . . . most ebben a szellemben dolgozom, és sok szeretettel gondolok Baranyára, ott élő barátaimra. Gállos Orsolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents