Dunántúli Napló, 1988. március (45. évfolyam, 60-90. szám)

1988-03-19 / 78. szám

tavalyi évfolyamáról

Ami összeköt

Személyes szavakkal kezdem. Ősz óta hetente járok Pécsre. Vonattal. Óriási előnye: három óra zavartalan olvasás. Nem egyszer aktuális. sürgős olvasnivalóval indulok, kikészítve a visszaút olvasmányát is. És a véletlen úgy hozta — eddig nem is egyszer — hogy bevetődve a Jelenkor szerkesztőségébe, vagy csak éppen a zsúfolt és ritkán érkező 30-as buszon összetalálkozva a lap valamelyik szerkesztőjével, a kezembe kerül az épp akkor a nyomdából hozott újabb lappéldány. Természetesen filoszmozdulat a vonaton: kinyitom, átfutom a tartalommutatót, majd a szövegeket. Végül is bizony hiába hozom az előre elkészített és sürgető olvasnivalót, hazáig újabb és újabb cikkeket, írásokat leszek kénytelen olvasni, olvasgatni, nem egyszer alaposan tanulmányozni. Sőt, mindjárt elkönyvelhetem a szakmai nyereséget is: diákjaimnak

friss szakirodalmat ajánlhatok, az épp akkor következő „tananyaghoz". Hogy csak kapásból, és főleg különböző jellegű írásokat említsek! Régebbről egy példát: Németh G. Béla nagyszerű előadását a magyar és az osztrák impresszionizmus és szimbolizmus előzményének és jellegének néhány vonásáról a tavaly januári számból. De folytathatom Dérczy Péter Németh László Gyász című regényének (a fontos: éppen érvnek ez is állásfoglalás!) elemzésével, vagy már kifejezetten úti élményt említve, két végletet: a rutinos kritikus Koczkás Sándor Nemes Nagy Ágnesről készített portréját a szeptemberi számban vagy a fiatal irodalomtörténész Doboss

Gyula írását Mándy prózájának jellegzetességéről a tavaly novemberi számból. Sokat beszélnek - beszélünk - Mándy sajátos stílusáról, de hogy ez mit is jelent, miben is nyilvánul meg, azzal még adósak vagyunk. Ez a dolgozat nyelvi-stilisztikai elemzéssel kísérli meg leírni a.Mán- dy-stílus egyedi jellegzetességét.

Szakmai vonzódás, hogy néhány kritikával kezdem? Nem hiszem. Inkább azért beszélek először ezekről, mert fel kell figyelnem arra, hogy ebben a folyóiratban nincs „rutin"-kritika. Mindegyik kritikájuk tanulmány színvonalú esszé. Aki írja, annak szívügye éppen az a téma, az az író, az a könyv. Különben is: nem sok könyvről írnak; amit bemutatnak, azt alapos megfontolás után választják ki. Ezt nem úgy - a kulisszák mögül hallva — tudom, hanem a számokat olvasva érzem meg. Ha egy könyvről írnak, elfogadtatják az olvasóval, hogy annak megjelenése esemény. Inkább ketten is írnak ugyanarról (például: Esterházy gyűjteményes „nagykötetéről” két meghatározó munkatárs, Csordás Gábor és Csuhái István a tavaly januári számban, vagy most februárban a vitatott költő és drámaíró, Spiró György drámaelméleti könyvéről a szigorú filosz Fried István és az iróniával vizsgálódó irodalomtudós Bécsy Tamás). így kap súlyának megfelelő értékelést az Újhold Évkönyvek sorozata Pályi András tollából, máskor meg Almási Miklós elemzi Lengyel Balázst, Almási Miklóst, Csepeli György. A munkatársak nem sikkadnak el a betűtengerben. Kalász Márton egyre formátumosabb életművének új darabjai külön-külön is alapos, elmélyült elemzésben részesülnek: regényéről

Balassa Péter tollából, újabb verseiről Marno János értő és érző elemzésében olvashatunk.

Ezt leírva hadd örvendjek két fiatal kitűnő kritikusra felfigyelve. Mert a Jelenkor nemcsak arra törekszik - most már hagyományszerűen —, hogy mértéknek megtartva legjobb irodalomtörténészeinket, kritikusainkat, alkalmilag megnyerje őket (Németh G. Bélát, Király Istvánt, Lengyel Balázst, Almási Miklóst) vagy olvasónaplósorozatával idekösse immár hosszú évek óta Sőtér Istvánt; és nemcsak arra, hogy a fiatalabbak legjobbjait, divatos esszéistákat- kritikusokat rendszeresen

megszólaltasson, hanem arra is, hogy saját maga kineveljen jól és szépen dolgozó kritikusokat. Említettem már Csuhái Istvánt, aki a szerkesztőség belső munkatársa, vagy a költőnek is igen ígéretes Marno Jánost, akinek például József Attila esszéje - ha nem is mindenütt meggyőző a számomra — mindenképpen gondolatébresztő, sémákat romboló alkotás. És ha már Marnot említem: verskötetéről az a Budai Katalin írhatott itt igen színvonalas tanulmányt, akin sajnos nemrég az Újhold írói-költői oly érdemtelenül verték el a port a Mozgó Világban. Egy-egy ilyen fiaskó szerzőt is, szerkesztőt fs el szokott kedvet- leniteni, nem így a Jelenkor szerkesztőit. A lap új számát kézbe véve, legelőször Budai Katalin kritikáját kezdtem olvasni érthető módon. Szerencsére jó írás, igazi értékén jegyezhetjük ezután a fiatal kritikust.

Még mindig a kritikáról beszélek? Eddig sem csak arról volt szó! A lap egészéről. A szerkesztők munkájáról. Mert egy lap nem rovatokból áll, hanem lapegészből. És a Jelenkornak alapvető jellegzetessége, hogy nem rovatokból áll össze, hanem egyetlen egységet alkot minden egyes szám. így volt ez Szederkényi Ervin szerkesztése idején. És ilyennek nevelte utódait is. Ezt valósították meg az utóbbi évben Hallama Erzsébet és Csordás Gábor. A Szederkényi emlékezetére szerkesztett szám összegezte a tavaly februárban elhunyt főszerkesztő eredményeit, felidézte alakját, bemutatta jelenlétét kedvelt íróinak életében. Mándy Iván csodálatos telefonbeszélgetése, az álom és valóság elemeit összeszőve, arról vallott, hogy Szederkényi Ervin nemcsak megrendelő volt, de tudat alatt jelenlévő alkotótárs is. Még az álmaikban is ott élt munkatársainak. Félreértés ne legyen, nem a rémálmaikban. Nem cenzor vagy zsarnok volt, hanem bátorító, buzdító, segítő. Újra megszólaltató. Például neki köszönhetik az újholdasok, hogy együttesként is újra a nyilvánosság elé léphettek. Harminc év után. A '84-es kijárat posztmodern írói, költői, elméletírói — élükön a kitűnő, oly fiatalon máris halott He- kerle Lászlóval - egyik szerzői estjük teljes anyagát egyben publikálhatták a szeptemberi számban. Új irodalmunk egyik szelete: önmagában egész, figyelemre méltó, színvonalas. Most pedig, a februári számban hosszú hallgatás után megszólalt a nagyszerű költő, Petri György, legjobb régebbi verseire emlékeztető színvonalon.

A tavalyi könyvhétre megjelent huszonkét novellát tartalmazó válogatást olvasva azt írtam, hogy a magyar próza újhulláma diadalmaskodóban van. Nemcsak egyedeiben, de ősszjátékában is. Ezt kibővite- ncm mostani olvasatom alapján: az összjátékban költők, esszéisták is részt vesznek, kitűnően beleilleszkednek (a már említett Marno János, vagy a Kukorellyt elemző Kardos András, a Nádast értelmező Kis Pintér Imre vagy a sajátos naplójegyzeteit író Balassa Péter. Ez az egymásra hivatkozó — nem elvtelen - összjáték a legnagyobb értéke ennek a lapnak. Nem elvtelen, mert értékek játszanak össze. Csorba Győző, Határ Győző, Mészöly Miklós, Ottlik, Szentkuthy a felső határ, a derékhad: Kalász Márton, Esterházy, Nádas, Pályi András. És mellettük a fiatalok, akik maguk sem olyan egészen fiatalok már, élükön Kukorelly Endrével, Márton Lászlóval, Krasznahorkai

Lászlóval.

Személyesen kezdtem, úgy is zárom. Szeretem a lapot, ezzel az összjátékkal együtt. Éppen ezért az összjátékért. Magam nem résztvevője va- ayok ennek (bárha dolgozom is a lapnak) inkább csak csodálója. Reménnyel tölt el. Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után íróink mindig is a különbségeket szerették hangsúlyozni, azt ami szétválaszt. Végre egy lap, amelyik úgy tudja maga köré gyűjteni munkatársait, hogy azok egymás felé nyitottak tudnak maradni. Figyelnek egymásra, ha sokban, sokszor különböznek is. Az irodalomtörténész szemével nézve tudom csak igazán becsülni kísérletüket és „drukkolok" nekik: hátha sikerül olyan modellt kidolgozniuk, amelyben szeretik eaymást az alkotók, nem pedig ... — a másik esélyt ne is említsem. Eddig egy folyóiratnak sikerült ez, a Magyar Csillagnak. Világháborúban, végveszély idején. Remélem, a Jelenkor - nem ilyen helyzetben - tartósan meg tudja ismételni a klasszikus példát.

Kabdebó Lóránt

lUemesbülci András

A vonat lépésben kanyarodott ki az apró bakonyi vasútállomásról. A mozdony füstzászlót pipált, a kerekek között gőzkígyó sziszegett. Az ablaktáblákon még nem engedtek fel a jégvirágok.

Ketten üldögéltünk a fapados vonatfülkében. Útitársam 70 év körüli, bekecses parasztember volt; kucsmáját a- langyos fülkében sem vet- . te le. Időnként pipára gyújtott, majd nagyokat szip- pantgatva az orrom alá fújta a füstöt.

Hosszú hallgatás után megszólított. Pipáját a szája sarkába tolta — fölöslegesnek tartotta kivenni.

— Maga szerint, egyforma-e két tojás?

Azt hittem, viccelődik az öreg. de arcán láttam, hogy komoly beszélgetést szeretne.

— Hogyan lenne egyforma? Egyik tojás nagyobb, a másik kisebb, színben, küllemben és tartalomban is különbözőek.

Kinézett az ablakon. Bozontos szemöldökét összehúzta, hogy jobban lássa a hósapkás fákat, a hártyásodó Cuha-patakot, s az erdők alján meghúzódó árva házakat. Mire újra megszólalt,

jól kiszaladtunk a völgyből, s láthattuk az egyik bakonyi falu felénk közeledő templomtornyát.

— Lehet, hogy minden tojás más és más, de valamiben egyezőnek kell lenniük — filozofált az öreg.

Érezhetően, a vasúti fülkén túl jártak a gondolatai. No, ezt jól kifogtam. Utam végéig hallgathatom meséjét a tojásokról. Rosszallóan rám nézett:

— Nehogy azt higgye, hogy a tojásokkal akarom untatni. De hát nekem vám két fiam. Külsőleg úgy h'asonlítanak egymásra, mint két tojás. De csak külsőleg!

Nem szóltam közbe, hadd gombolyodjon a fonál. Még messze volt az állomás, ahova utaztam; addig kiöntheti szivét az öreg.

— Ritka ember, akinek két orvosfia van ... Én mindkettőt taníttattam. Jófejű gyerekék voltak az iskolában; áldoztam értük, hogy emberekké váljanak. A nagyobbik, még a régi rendszerben kezdte meg az iskolát: évenként ráment egy tehenem, meg egy disznóm, összehúztam a nadrágszíjat: hetenként csomaggal traktáltam. Büszke voltam, amikor vakációra hazajött: de jól is állt neki a diáksapka! Később csökkent a teher: ebben a rendszerben fejezte be az iskolát. Ott voltam az avatásán is.

— És a kisebbik?

— Őrá jóval kevesebbet áldoztam, mint a nagyobbikra: ösztöndíjas volt, nemigen szorult rám.

Már leszánkáztunk a Cuha- völgyén. A kocsisor havas

szántók, rétek és legelők között csattogott. A fülke lassan átmelegedett: a jégvirágok olvadni kezdtek az ablakokon. Útitársam kibújt a bekecséből, kigombolta a mellényét, aztán folytatta, ahol abbahagyta.

— Jó orvos mind a kettő .. . Körzetiek. A nagyobbik a mi falunkban is rendel. A kisebbik a szomszéd megyében talált állást.

— Akkor maga a nagyobbik fia körzetébe tartozik — vetettem közbe.

— Oda . . . Bár ne tartoznék.

— Miért?

— A múltkor még a keresztapjára is rászólt, hogy ne Jóskázza ... A rendelőben, szólítsa doktor úrnak. Akikkel együtt járt iskolába, azok is doktor úrnak szólítják . . . Legalább a saját falujában engedne fel egy kicsit.

— És maga hogyan szólit— Hát, én Jóskának. . . Még csak az kéne, hogy én is urazzam ... De azt már velem is megtette, hogy visz- szaküldött a rendelőből. Kötényben mentem be hozzá. Azt mondta:

— Tiszteljen meg édesapám azzal, hogy rendes ru- 'hában jön ide. — Láttam rajta, hogy szégyell enge- met. . . Rosszul esett, de gonJégvirág , a vonatablakon

Makay Ida

Sirály

Sirály leszek. Soha leszálló örvénylő fényben körözök.

Alattam a megdermedt város.

Gyorsuló, vad spirálkörök kavarognak ott hóviharként, ahol iker a láng s a fagy,

Tűz szive én és télbe dermedt Napban fölizzó parázsszárnyam az ég jégtömbjeibe fagy.

Hárs György Péter

Chapter 10.

Néha időbe burkolózunk.

Fázósra szűkült köpönyegbe.

Csuklyás fejünkön — sine ira — sorban bekopognak a percek.

Hát rajtunk múlik és tőlünk telik mondhatnánk bárha mégse lesz miénk őrizzük alkonyaitól szarka reggelig e téren túli lassú térzenét —

Esőben mintsem napsütésben.

Nagyot lépünk az ég alatt.

Idétlen álmaink a zsebben reánksimulnak. Nyugszanak.

S a tócsák tükrén így vigyázzuk át a tegnapot a mát s a holnapot s görnyedt testünkön az ázott kabát törpét takar ki álruhát kapott —

Mohácsi Regös Ferenc rajza

doltam, talán igaza van. Rendelőbe menjen az ember tisztességes öltözetben.

Elhallgatott. Apró kék szeme a távolba révedt, gondolatai egyik vágányról a másikra siklottak.

— Tibor más . . . Amikor hazajön, körülveszik az utcán a saját korabeliek. Viccelődnek, évődnek vele. Mindig elcsalogat a cukrászdába, meg a kisvendéglőbe. Mondtam neki a múltkor: — Várj fiam, felöltözöm . . . Kötény volt előttem megint: oldani kezdtem a zsinórját.

— Hagyja csak, édesapám — mondta — minek tenné le . . . — Belémkarolt; én titkon mégis leoldtam magamról a kötényt.

Aztáp szünet nélkül dőlt a szó az idős útitársból. Ahogy Közeledtünk végcélunk felé, gyorsította elbeszélését, hogy a végére érjen.

— Búcsúkor mindkét gyerek hazajön . . . A nagyobbik, alig kanalazza be az ebédet, máris rohan. Saját autóján jár haza. A másik mindig buszon jön; neki még nem tellett kocsira. A nyugdíjam mellé havonként küld ötszáz forintot. A nagyobbiktói csak néha kapok egy-két százast. Ne mondhassam, hogy nem ad. Vinni, mégis a nagyobbik visz többet. Nem felhánytor- gatásként mondom, de a

csomagtartóban mindig ott a demizson meg a töjástartó. A kisebbikre úgy kell rátukmálnom mindent.

— Házasok?

— Azok. Az asszonyokat is hozzák magukkal.

Kitálalt mindent a szívéből .az öreg, amíg az út tartott. Harag nélkül beszélt.

— Egyforma-e két tojás? — kérdeztem most én.

— Nem egyforma — válaszolt az öreg . . .

De azt tartom, valamiben egyezőnek kell lenniük.

— És miben?

— Tavaly erősen meghűltem, nem volt aki ápoljon. Feleségemet már tíz éve eltemettem, a szomszédokra nem támaszkodhattam. Egyszerre két táviratot adtam fel: gondoltam, a kettő közül az egyik eljön és velem marad.

— És melyik jött?

— Mit gondol?

— A kisebbik!

— Téved — derült fel az öreg. — Az idősebb, a „rosz- szabbik" fiam nyitotta meg az ajtóm. A kisebbik, nem ért rá valamiért.

— Rosszul esett a csalódás?

— Dehogyis . . .

A vonat megállt. Addigra észrevétlenül leolvadtak az ablakról a jégvirágok.

1988. március 19., szombat

HÉTVÉGE