Dunántúli Napló, 1988. február (45. évfolyam, 31-59. szám)

1988-02-01 / 31. szám

1988. február 1., hétfő Dunontűit napló 7 Siklósról üuszträliäba Olimpiai sarok Bender József a kenguruk földién Az „Olimpic Soddledome". A 19 ezer nézőt befogadó fedett stadion a jégkorongotok és a műkorcsolyázók otthona. Calgary kivágja a rezet Mintha már megkezdődtek volna a XV. téli olimpiai játékok Február 13-án, a téli olim­piai játékok színpompásnak ígérkező megnyitójára ugyan még két hetet kell várni, de Calgaryban máris minden er­re a nagy eseményre hívja fel a városba érkezők figyelmét. Mintha már szélsebesen szá- guldanának a lesiklás a nakis- kai pályákon felállított kapuk között, mintha már repülne a korong a hokimeccseken, mintha már élvezhetnénk o világ legjobb piruett-királynői­nek perdüléseit... Nem kell sokat várnunk, hogy felhúzzák a függönyt. Szándé­kosan említjük itt a színházi függönyöket, mert voltaképpen velük kezdődött Calgaryban minden. Immár egy hete kez­detét vette az olimpiai művé­szeti fesztivál - egy olyan nagy vállalkozás, amilyenre eddig a kanadaiak még gon­dolni sem mertek. A montreáli nyári olimpiát sem előzte meg a különféle rendezvényeknek ilyen sokasága. S ha ehhez még a teljesebb információ kedvéért hozzátesszük, hogy valamennyi világszínvonalú, akkor már kezdjük felfogni, miért is tart ez az előkészület több mint négy éve. Az olimpia sportjellegű mű­sorát már véglegesítették, megteremtettek minden felté­telt ahhoz, hogy Calgaryban épült fel a világ legnagyobb sportcsarnoka. Ott a síugrók­nak sem kell kimenniük a he­gyekbe, a természet adta sán­cokhoz. A calgaryak ezeket a sáncokat maguk teremtették meg városuk egyik legtága­sabb parkjában, ami a Ka­nadai Olimpiai Park nevet kapta. Ott tesznek a bobbozók és szánkózók is a városban. Ott lesznek továbbá a jégko- ronaozók, a műkorcsolyázók és a gyorskorcsolyázók is. Csak az északi számokban szerep­lőknek és az alpesi síverseny­zőknek kell kiruccanniuk a vá­rosból. Az északiaknak a ca- morei központba — ez 55 ki­lométerre van a várostól — az alpesieknek pedig a nakiskai központban — ez 50 kilométerre van — kell menniük. Mindkét központ felé a transzkanadai autópálya vezet, ezek szerint félórás az út. De térjünk vissza a szóra­kozáshoz, ahhoz, amivel a ka­nadaiak a küzdelmek szünetei­ben akarják meglepni vendé­geiket. Calgaryban szinte min­den meglepetésszerű lesz. Nyílván már az is, hogy a mo­dern felhőkarcolók között — a kanadai kőolajipar központjá­ban — az emberek többnyire múlt századbeli viseletben sze­retnék fogadni vendégeiket. Ha valaki belép egy bankba, a tolóablak mögött indián népviseletbe öltözött nőket és férfiakat talál. Sokan viselnek majd parókát, amely a kör­nyékben élő indiánokhoz ha­sonlóvá teszi őket, sokon o vadnyugati filmekből ismert cowboyok viseletében fognak feszíteni. A város néhány utcájában lovas fogatokat láthatnak mojd, sokan lovagolnak és nem hiányoznak majd az ösz­vérek sem. Mielőtt megkez­dődnének az olimpiai játékok, a küzdelmek színhelyére érke­ző turisták a világ legjobban megszervezett ródeóit láthat­ják. Calgaryban szervezik meg immár több mint hetven éve minden nyáron a világ leg­rangosabb ródeóját. Már őr­zik azokat a füvespályákat, amelyeken a világ legjobbjai mutatják be ügyességüket. Lesznek-, akik megnyergelt lova­kon, mások pedig a lovak csu­pasz hátán lovagolva ejtik bá­mulatba a nézőket. Még ne­hezebb és veszélyesebb szá­mokat mutatnak be azok, akik a tinókkal birkóznak, igyekez­nek őket „két vállra fektetni”. A műsort mindennap a foga­tok zárják káprázatos mutat­ványokkal. Ott vannak már Calgary­ban Kanada legjobb filharmo­nikus zenekarai, fellépnek a híres kórusok is. Lesz balett, opera, operett — és mindaz, amit az észak-amerikaiak sze­retnek. A kiállításoknak se sze­ri, se száma. Külön szólunk arról, amely az eddigi olim­piai plakátokat mutatja be. Ott lesz Calgaryban a világ öt­ven legtöbbet fordított írója is. Az építészek három olimpiai műolkotást mutatnak be. És a végén — s ez lesz a téli olimpia eleje — február 13-án az olimpiai falu közelé­ben felépített stadionban fel­hangzónak a fanfárok: meg­tartják az olimpiát megnyitó ünnepséget, utána pedig a 15 napig tartó heves olimpiai küzdelmeket havon és jégen. mással azoknak a szívességét, akik között olyan is volt, aki eladva vendéglőjét, egy hó­napon át terülj-terülj asztal­kámat varázsolt elénk reggel­től estig! Mivel viszonozhattam volna azt a figyelmességet, minek következtében az ottani magyarok egy 500 kilométeres sugarú körben bemutatták ott­honukat? Elvittek bennünket a Twin Lakes vadrezervátumba, ahol kenguruk, emuk, koalák és egzotikus vízimadarak van­nak, a Cape Woolama-i ping­vinrezervátumba, o mészkő­sziklás part Apostolok-szirtjei­Nem mindennapi megráz­kódtatást okozott, amikor Mel- bourne-ben a ránk váró Rá­kóczi Ferenc Magyar Kulturá­lis Központ vezetőjét kérve, hogy a kezemben lévő adressz alapján segítsen kapcsolatot teremteni a háború alatt ki­vándorolt osztálytársammal, a következőket mondta: — Ismerem Kovács Ferencet! — Ugyan honnan? - csodál­koztam. — Siklósról ... — volt a vá­lasz. Biz’isten megfordult ve­lem c föld. — Hova valósi maga? — nyögtem. — Mau'ret Sándor vagyok, Gyűdről . .. mutatkozott be. S, mindez történt az első órában. A világ minden kin­cséért nem cserélném fel Sik­lóst, nagyon szeretem hozó­mat, de ott tudtam meg — többezer kilométerre enyéimtől -, mit számít nekem, hogy ma­gyarnak vallhatom magamat. Ha őzt mondom: harminc­négyünket a tenyerükön hord­tak az ottani magyarok, akkor semmit sem érzékeltettem ab­ból, amit velünk, értünk tettek. Köszönöm családom áldozat­vállalását, akik a római és a malmöi világbajnokságok után, szinte kényszeritettek, hogy 66 évesen is ott legyek a mel- bourne-i olimpiai stadionban, hiszen hogyan szedtem volna össze azt a sok forintot, ame­lyik ugyan 36-tal indult, majd 54-re emelkedett, hogy vé- gülis az útiköltség a 80 ezer közelében állapodjon meg Bender József az Apostolok szirtjeinél Budapest—Róma—Bombay-Sin- gapore— Melbourne, és vissza o Melbourne—Colombo—Abu Dhaiba—Amszterdam—Frankfurt —Budapest repülőutakat. Az Ausztráliában tartott edzése­ken azonban megfáztam és ha a versenyszámom nem az utol­só napon van, bizony indulni sem tudtam volna. Négy kilót fogytam, gyenge voltam, a be­melegítéskor mégis 45 méter fölött dobáltam. Ezzel vigan enyém lett volna az arany­érem. A verseny előtt azonban elkezdett rezegni a lábam, így csak 43 méter sikerült. Még azzal is bronzérmes lehettem volna, de az utolsó sorozatban ketten még túldobtak. így vé­geztem, az 5. helyen. Szegény jóapám aligha hit­te volna, hogy a hajdani bu­dapesti, bécsi és prágai válo­gatottságaim után, immár kö­zelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz, megjárom Róma, Malmö és Melbourne stadion­jait. A meggypiros melegítőt és mezt o nemzetiszinü sza­lagokkal, persze ott hagytam. Mivel viszonozhattam volna hez (képünkön), a Sydney opera látványával vetélkedő, új melbourne-i művelődési köz­pontba. Haza csak az ötkilós kala- pócsgolyót hoztam. No és azt a mérhetetlen tesvéri szerete­ted omit a Kisalföldről elszár­mazott Unka Mártonék csoma­goltak szivünkbe, o kivándo­rolt és a már ott született gyerekek magyarságtudat-táp- lálásával, az egész Kárpát­medence magyar kultúrkincsé- nek ápolásával. Nem lehetett könnyek nélkül nézni és hall­gatni az általuk — fogadásunk­ra és búcsúztatásunkra - be­mutatott kalocsai, széki, zobor- vidéki és drávaszögi táncokat és dalokat, amiket a Kossuth- nótára eljárt toborzóval zár­tak a fiatalok. Mi, 34-en, a magyar küldöttség tagjai de­cember közepén érkeztünk vissza. Az Ausztráliában szüle­tett fiatalok ötvenfős csoport­ja mojd csak a nyáron jön először haza, Magyarországra. A visszaemlékezést lejegyezte: Kapu László Melbourne-ben rendezték a VII. vetérán af’léfikai világbajnokságot­Valamennyiünk kezébe a biztos megélhetést jelentő hen­tes szakmát adót apám, aki rettenetesen haragudott, hogy vasgolyók dobálásával töltöm szabadidőmet és „hiábavaló­sággal" fecsérlem erőmet; aki csak kitelepítés elkerülése miatt volt kénytelen eltűrni katonaidőm alatt, hogy annak az országnak a címeres me­zében versenyezzek a nemzet dicsőségéért, amelyik — a hoz­zánk hasonló többi német anyanyelvű családdal együtt — éppen akkor akart útilaput köt­ni talpunk alá; nos jóapám' minden bizonnyal hatalmas tenyereivel térített volna visz- sza elbitangolt eszemhez, ha kiejtettem volna előtte: „Apóm, eljutok én még ezzel o mi­haszna bolondériámmol a kenguruk földjére is..." Márpedig ez történt velem. Jóllehet, már december köze­pe óta járom ismét Siklós ut­cáit, néha még most is azon kapom magamat, hogy gondo­lataim ott matatnak Ausztrá­liában. Már-már visszamondtom a részvételt, amikor vöm a zse­bébe nyúlt: „Itt van 10 ezer, papa!” — mondta, és ugyan­ennyit tett le melléje a fiam is. Feleségem csak annyit mondott: „El kell menned!” Nézze, nem vagyok lelkiző tí­pus, de elgyöngültem . . . Sajnos ez kint is megesett velem. Nagyszerűen bírtam a Új játékosok a PMSC női csapatában A közelmúltban lezárult átigazolási időszak alatt két új játé­kos érkezett az NB l-be feljutott PMSC női kézilabdacsapatába. A két új játékost már láthatták a nézők a január eleje óta folyó MNK, Kner Kupa és a Dunántúli Napló Kupa mérkőzé­sein. Ezúttal őket kívánjuk bemutatni. Szanyi Rita Szanyi Rita Kiskunhalasról indult. Abban, a Szilágyi Áron nevét viselő gimnáziumban is­merkedett meg a kézilabdával, amelyik országos hírnevet ví­vott ki magának a középisko­lás kupák megrendezésével. A balkezes átlövőre — illetve el­mondása alapján volt beállás is — csakhamar felfigyeltek a társadalmi egyesületek, és így került előbb a halasi, majd a jánoshalmai NB 11-es együt­tesbe. Rita azonban szeretett volna belekóstolni a maga­sabb osztály küzdelmeibe, így igazolt egy évvel ezelőtt Bé­késcsabára, az NB l-es Előre Spartacushoz. Mivel ott, a mór kialakult csapat miatt kevés lehetőséget kapott, gondolt egyet, és jelentkezett az NB l-be felkerült PMSC-hez. Pé­csett örömmel fogadták, an­nál is inkább, mivel nagyon lecsökkent a csapat játékos­kerete, ráadásul Körmendiné szülési szabadsága miatt ál­landóan kiadott hely volt a jobb átlövői poszt. Rita sze­rint — beleszámítva ebbe a bal keze teremtette előnyét — minden támogatást megka­pott ahhoz, hogy beilleszked­jen az együttesbe, és valóban hasznos tagjává váljon a csa­patnak. — Barátságosan fogadtak, és nagy bizalommal vannak irántam. A hallatlan emberi kedvesség mellett ugyancsak sokat jelent számomra, hogy megfelelő játéklehetőséget is biztosítottak. Bár az az igaz­ság, hogy a játékban még nagyon gátol az erönléthiá- nyom, no, és az együttes já­tékstílusának nem ismerése. Mindent megteszek, hogy a legrövidebb idő alatt pótol­jam a hiányosságokat. Gereguly Gizella. Amíg Sza­nyi Rita az Alföldről, addig Gereguly Gizella az ország északi hegyes vidékéről, Bor­sodból indulva Tatán át ér­kezett Pécsre. A Tolcsván szü­letett játékos Kazincbarcikán, a gimnáziumban kötött barát­ságot a sportággal. Játékos pályafutása során a Borsodi Bányász után a Tatai AC NB ll-es együttese következett. Mi­vel Pécsre járt — levelezőn — főiskolára, úgy gondolta, hogy sok időt és pénzt spórolhat meg, ha nem Tatáról, hanem helyből jár az előadásokra. Előbb az NB ll-es pécsi csa­patokat kereste meg, de ja­vasolták neki, hogy jelentkez­zen előbb a most NB l-be ke­rült PMSC-nél. A PMSC-nél bíztatást kapva írta alá a pi­ros-feketékhez az átigazoló lapját. Bal átlövő és irányító posztokon játszott eddig, és ezen feladatokkal próbálkozik most új csapatában is. — Tisztában vagyok vele, hogy már csak alkatom miatt is, mivel alacsony vagyok, so­kai kell dolgoznom. Annál is inkább, mert akárcsak Ritá­nak, nekem is sok a fizikai pótolnivalóm. Mindez nem riaszt vissza, hiszen biológia­testnevelés szakos vagyok, te­hát tudom, mit kell kibírni az NB l-ben. Nagyobb gond a csapat játékstílusának megis­merése. Bizony, minden igye­kezetünk ellenére még idege­nül mozgunk a pályán. Sze­rencsére nagyon megértő, ön­bizalmunkat erősítő emberek közé kerültünk, Így az ő se­gítségükkel, minden bizonnyal Gereguly Gizella rövidebb idő alatt átállhatunk a hullámhosszukra, és haszná­ra lehetünk a csapatnak. K. L.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents