Dunántúli Napló, 1988. február (45. évfolyam, 31-59. szám)

1988-02-06 / 36. szám

éve született Kisfaludy Károly azafi égét idegen földekre pazarló, gra mehet, nyerhet aranyt, híreket, ló fény ai, minden balesetben eloszlik, ökeret*nem hajt, véle enyész neve is. Itárán örökön ragyog a nemes élet, entelve magát, néki javára heviilt; jas bért nem lelsz is mindjárt, ha korodnak lyelvén érdemed alkonyodik, lépj, inkább kettöztesd minden erődet, luzgóbb maradék áldja hideg porodat. al Gábor tgy vízhez jant körmondatokban :üntelenül a szélről sen-romlott szavakkal csábítgatod «iccékét mesélsz hajómnak igája leszel iy halaknak •Ivágyódás hangjait nessze a csillagok között Imatlan nászaidról elmélkedsz szeretőiddel iszapsikságaid fölött >nta készülődsz j fodrokat készítetsz magadnak a széllel ltodként emlegetsz gsz a fénnyel én is '.em íjnal még partjaidon térdel Visszhang. — Kerék Imre 1942-ben született a Somogy megyei Háromfán. A pécsi ta­nárképző főiskolán szerzett magyar—orosz-rajz szakos dip­lomát. Költőként is Pécsett mutatkozott be először. Évek óta Sopronban él, könyvtáros, és a Győrben megjelenő Mű­hely című folyóirat szerkesztő­ségének tagja. Két önálló ver­seskötete látott napvilágot (Zöld parázs, Rézholdak, réz­napok), fordítóként több anto­lógiában szerepelt. Most válo­gatott versfordításainak gyűj­teménye jelent meg Visszhang címmel. Kerék Imre orosz nyelvismeretét fejlesztette olyan fokra, hogy szépirodalmi szöv vegek visszaadására vállalkoz- hatik. Forditásgyűjteményében klasszikus orosz, mai szovjet és örmény költőket szólaltat meg. Itt vannak az ismert klasszi­kusok (Puskin, Bunyin), itt a nemrég újra fölfedezett „nagy öiegek" (Ahmatova, Jesze­nyin, Paszternák), itt az orosz nyelvű líra „új hullámának” képviselői (Vinokurov, Jevtu­senko), és itt a nálunk még alig ismert fiatalok (Szlavoro- szova, Tokarev, Geviling). Kerék Imre megkülönbözte­tett érdeklődéssel fordul a kaukázusi örmény nép költé­szete felé. Az érdeklődés irántuk nem mai keletű ná­lunk, valójában mégis keveset tudunk róluk. Költőik most Ke­rék Imre tolmácsolásában föl­idézik múltjukat, a hegy­vidék természeti szépségeit, ősi hagyományaikat, szoká­saikat. A fordító főkép­pen a tájak, az évszakok (leginkább az ősz) hangula­tainak, az impresszionisztikus színeknek a visszaadására ké­pes, formai jártassága átsegí­ti a tolmácsolás technikai ne­hézségein, kitűnően alkalmaz­za rímes-ütemes megoldáso­kat. A kötetben hatvan költő mintegy százharminc verse sze­repel: ez csak kóstolónak ele­gendő, s arra, hogy fölébresz- sze figyelmünket és kíváncsi­ságunkat egy-egy költő iránt. Kár, hogy ezt a kötetben sem­miféle életrajzi vagy bibliográ­fiai adat nem táplálja, még a költők születési évét sem talál­juk. A gyűjteményt a győri Műhely cimű folyóirat jelen­tette meg. Őrség. — Nyugat-dunántúli kistáj. Nevét onnét kapta, hogy a honfoglalás idején ide települt lakosság a középkor­ban határőrzö, katonai szolgá­latot teljesített, s ennek fe­jében nem tartozott a földes­uraknak jobbágyi szolgáltatás­sal. Az első világháború utón megállapított országhatár itt húzódott keresztül, az őrségi falvak egy része Magyarorszá­gon maradt, másik része Ausztriához került. Az Auszt­riához csatolt magyar falvak Burgenland legdélibb részében találhatók. A burgenlandi ma- garság múltjáról és mai éle­téről nagyon keveset tudunk. Pedig a magyar múlt számos emléke található e tájon. A költő Zrínyi Miklós Németújvá­ron nevelkedett. Nádasdy Ta­más gyönyörű reneszánsz sír­emléke a lékai várban látha­tó. Móra Ferenc egy ideig Fel­sőlövőn tanított. De ezek csak kiragadott nevek. A burgen­landi magyar őslakosság szá­ma öt-tízezerre tehető. Két központi településük a refor­mátus Felsőőr és a katolikus Alsóőr. De számosán élnek magyarok a két Pulyán és Öriszigeten is. Ha valaki az itteni magyarság múltjáról, mai életéről Többet akar meg­tudni annál, mint amennyit az Ausztria nagy útikönyvben vagy az alkalmi újságcikkekben ta­lál, annak elsődleges források is rendelkezésre állnak. Évek óta Őrség címmel a burgen­landi magyarok kulturális egyesületének kiadásában és Galambos Ferenc szerkesztésé­ben magyar nyelvű „folyóirat" jelenik meg Felsőőrön (Ober­wart). Idézőjelbe tettük a szót, mert a kiadvány évente csak egyszer lót napvilágot, óm így is már a huszonegyedik füzet­nél tart. Szerkesztői olyan hon­ismereti, művelődéstörténeti ki­adványt jelentetnek meg, amelyben nemcsak a burgen­landi magyar olvasók ismer­hetnek saját életükre, hanem a magyarországi érdeklődő is hasznos és forrásértékű közle­ményekre talál. A hazai iroda­lom- és művészettörténet épp­úgy nyerhet ismerete által, mint a nemzetiségi politika, a szociográfia, a néprajz. Egy kis számú, rohamosan fogyó magyar etnikum ad hírt magá­ról e kiadványban. A burgen­landi magyarok múltjának és mai sorsának ismerete az azo­nos nyelvet beszélők közössé­gének elemi kötelessége: ön­becsülésünk része. Kútbanéző. — Weöres Sán­dor legújabb verseskötetének utolsó előtti darabja ezt a cí­met viseli: Szederkényi Ervin gránitjára. A kétsoros vers így hangzik: „A lélek pincéjé­ben / szárnyat terjesztve vár." - Most a költő, akinek ver­seit az utóbbi években meg­különböztetett mértékben és szeretettel közölte a Jelenkor, tiszteleg a szerkesztő emléke előtt... Más tekintetben is különleges, megrendítő, fölka­varó olvasmány a Kútbanézö. Nem volt kezemben még Weö- res-kötet, amelyben ilyen sok­szor szerepelt volna az éjsza­ka, a sötétség, a «színek közül a fekete. A versek zöme az utolsó két év termése (ezt egészíti ki néhány nyilvánva­lóan korábbi darab) és formá­jára nézve embléma-vers, vers­miniatűr, vers-minimum. Igaza van Károlyi Árnynak, amikor azt írja: „Ezek a versek a lasceaux-i banlangfestmények verses rokonai." (Egyébként a kötetben a költő néhány, való­ban az ősi barlangrajzokra emlékeztető grafikáját is meg­találjuk.) Miért találó a ha­sonlat? Egyrészt hihetetlenül tömörek, enigmatikusak, kevés szóval sokat mondók ezek a költemények. Másrészt az em­beri létezés legősibb, legalap­vetőbb kérdéseihez vezetik el az olvasót. Hogy Weöres ko­rábbi költészetének (akár a játékos-dallamos „gyermekver­seknek”, akár a hatalmas mé­retű opuszoknak, vers-szimfó­niáknak) az ismerői nem talál­ják meg a folytatást, a termé­szetes növekedést? Weöresre a folytonos alakváltás, az állan­dó megújuló képesség leg­alább annyira jellemző, mint a következetesen egyéni hang, a sajátos képteremtő képes­ség. Ez a kötet az öregség és a betegség legyőzésének, a törékeny testen diadalmaskod­ni tudó szellem erejének ra­gyogó bizonyítéka. A nagysá­got nem mindig a nagy mé­retekben lehet tetten érni. Ezekben a töredékekben, tor­zókban, szaggatott, tépett vers­sorokban is állandóan jelen van egy nagy és eredeti köl­tői szellem kezenyoma. Hány jelzőt és hasonlatot írtak már le a holdról? Weöres Sándor képzelete talált még egy újat és nagyon mait: „Bombázott Hold dereng a tájra, / rejti kén-takaró." (Gigantopolis) Tüskés Tibor A pécsi Nevelők Házában két mosonmagyaróvári pedagógus ké­peiből látható kiállítás: a tárlat Karczagi Endre és Karczaginé László Enikő akvarelljeiből és grafikáiból mutat be szép kol­lekciót. már nagyság, emberi nagyság! A legerősebben vonzó, kötő tulaj­donság. Ez a huszonegynéhány éves, különösen csúnya nő itt a Kígyó utcai Mézes Mackóban, még arasznyira sem tőlem, szá­zak szeme láttára merészel anyuka kicsit csintalan, de a vi­lágon legszebb kislányává lenni. Különben nem is olyan csúnya. Gondosan fésült sötét kontya alatt például a nyaka kecses, aőre bársonyos. És kellemes il- ata van: tiszta, friss, egészséges Hat, leheletnyi virág, talán lili- am-édességgel. A keze pedig ki- ejezetten szép: keskeny, nőiesen ágy, de nem eltunyult, hanem lágyon is mozgékony, vibráló éz, körmein, a színtelen lakk ilatt szabályos fehér félholdacs- :ákkal. Nagyon is illik rá az a kí- lyót formázó ezüst gyűrűcske. í melegtapintású, apácaszürke "den pellerin, felette patyolatfe- ér, tört csíkozású blúznyak, a inommívű ezüst gyűrű, a válogtí- att finomságok: mint az illata, gyszerűnek látszó, de végletekig ifinomult ízlés lengi körül, halk lőkelőség, bájos-bús dekaden- ia Ez a lány világot látott, yelveket tud, hangszeren is ját- rik. Kedvencei Mozart és Schu­mann, rajong Beethoven öregkori szonátáiért és persze Mahler szimfóniáiért. Gyakran látható a Zeneakadémia félhomályos, sze­cessziós termeiben . . . Talán csak az arcával bántak el a gonosz apai gének . . . miért is ne? A pellerin lepel alatt esetleg pom­pás, fiatal test feszül: amikor végigvonul testhezálló trikójában a Lukács öltözőjétől a medencé ig, szakértő férfiszemek fűzében vonul, királynői tartással, ragado­zó puhasággal, különösen a kö­zépkorú, tapasztalt férfiak bo­londulnak érte. Ez a lány olyan­kor, bezárkózva, nagy titokban, mezítelenül szokott táncolni ott­hon a nagytükör előtt, nyaranta öntudatosan napozik fedetlen keblekkel a megfelelő helyeken. „Igen”, mondom a dolgok fe­lett kiegyezve magamnak, „en­nek Így kell lennie". Lassan odébbnyomom a balomnak ve­selkedő bundás asszonyságot, és mintha csak morzsát söpörnék le a nagrágomról, a lábára le sek. Valódi bőr, csattal díszített topárkák, kisterpeszben, kissé csálén, felettük, szinte rájuk omolva vastag, puffadt bokák, melyek . . . igen, semmi kétség, ormótlan elefántlábakban, egy­máshoz tapadó combokban, szé­les, hústól rengő lepkeszárny- csípőkben folytatódnak. Számban megkeseredik a franciasaláta. A csúnya lány közben már a libamájnál tart. Nyilván ez a csúcsa a gyönyörnek. Hirtelen támadt rosszkedvemben elfelej­tem leplezni pillantásaimat: egy morzsányi máj visszapottyan, és még csak nem is a tányérra. Egy borsónyi barna pötty az állópult fehér márvónylapján. A csúnya lány felcsippenti, és lenyalja a mutatóújja hegyéről. De akkor már megérzi, hogy bámulom, ke­zét zavartan a papirszalvétába törli, álomból riadt szemekkel rámnéz. Szeme sötétbarna, vilá­gító aranykarikákkal, a szeme tényleg szép. Rámosolygok. Soha életemben nem moso­lyogtam ilyen csúnya, hőre, ilyen biztatóan. És még csak nem is hazudtam igazán, a mosoly má­sodperceiben lelkem egyik eldu­gott csücskében őszintén szeret­tem őt, fellelhetetlenül felnőtt­ségében a kicsit csintalan, de a világ legszebb kislányát. Olyan gorombán rántottam magam mellé álmaiból az állópulthoz, hogy nem jutott ideje végiggon­dolni, akárcsak egy gyors, szá­mítógépszerű igen-nem program­mal se a helyzet mibenlétét, ki­alakítani valamilyen válasz stra­tégiát: „köszönöm" mondta az aranykarikás szem a rajtakapot­tak őszinteségével, „köszönöm, hogy szeret egy picit". Néhány, melankolikus hangulatú, de met­sző tárgyilagosságát mit sem vesztő pislogás után: „ne rontsa el holmi alakoskodással . . Az­tán elsuhan, de egy villanásnyi­ra visszavág még: „...kérem". Tányérjába néz, keze tétován moccan, elfordul. A helyzet en­gedte tízfokos szögben. Micsoda önimódó gőggel, megsemmisítő pittyesztéssel tud­nak a széplányok, szépasszonyok visszautasítani! De legharsá­nyabb visszautasításuk sem tud ilyen végleges lenni, ilyen halál - biztosan örök. Hát igen. Ajaj, Úristen . . . ezt a szegény lányt aztán jól megverted. Nem­csak csúnya, de eszes is. A Központi Sajtószolgálat pályáza­tának I. dijos alkotása tárca kategó­riában. Két hanglemez Dél-Dunántúlról Szélkiáltó A Magyar Hanglemez- gyártó Vállalat mind ez ideig nem kényeztette el túl­ságosan a nem budapesti együtteseket. A SzélkiáI tóék - nak azonban rövid időn be­lül már a második lemeze jelent meg - igaz, helybeli támogatással. Gondolom, nem a jég tört meg hirte­len, bár rianások már hal­latszanak: a pécsi együttes rangja, népszerűsége nagy súlyai esett latba az újabb megjelenési lehetőséggel. Az első, ami e lemez hal­latán megragadja a hallga­tót: a derű, a finom humor és könnyedség, mely átszövi a dalokat, méginkább az előadást. Az ilyen műfajú le­mezek nagy buktatóit kerül­te el Lakner Tamás csapa­ta: a stúdiók sterilséget, pon­tosságot kívánó felvételi technikája ellenére megőriz­ték előadásuk általunk élő­ben sokszor megcsodált fris­sességét, életszerűségét. A technika szolgálatukba sze­gődik (zenei rendező: Péter- di Péter, hangmérnök: Za­kariás István), szinte látha­tóan kel életre az a sokféle zeneszerszám, amelyet hasz­nálnak. Dalol az olló szop­rán és althangon, énekel­nek a vekkerórák, kánont zengenek a gumi malackák. S máris a Szélkiáltó együt­tes másik nagy erényénél tartunk. Kezükben minden a zenét, a kifejezést szolgálja: nemcsak a sok hangszer, melyen változatosan, sőt pontosan és tisztán játsza­nak, hanem megszólaltatják környezetünk tárgyait, gyer­mekjátékokat, melyeknek ze­névé lényegülő hangja-zöre­Zengő Kitűnő hanglemez jelent meg a közelmúltban, sajnos csak nagyon szűk körű for­galmazásban: a Zengő együttes első nagylemeze. Kiadója a Somogy Megyei Művelődési Központ, s — bár az együttes tagjai zömmel pécsiek — a támogatók kö­zött többnyire somogyi in­tézményeket találunk. Ritkán hallható, tiszta muzsika, ami Bergics Lajos, Molnár Éva, Freppán Csilla, Csikvár Gábor és Zoltán Csaba révén a Zengő leme­zéről megszólal. A Dél-Du- nántúl muzsikája abban az etnikai összetételben, aho­gyan a történelmi áramlatok során kialakult. Vagyis nem­csak a tradicionális öröksé­get jelentő ugrósok, balla­dák, csárdások, s az ugyan­csak őshonosnak számító horvót dallamok szólalnak meg, hanem a betelepült moldvai csángómogyarok és a bukovinai székelyek (vagy az ahhoz közel álló erdélyi etnikum) népdalkincse is. Az A-oldalon hallhatjuk a „klasszikus" somogyi tánc­anyag dallamait a méltó­ságteljes „lassú dudálástól" a szinte eksztatikus friss csárdásig. A legutóbbi tánc- kutatások derítették ki, hogy a Dél-Dunántúlnak is meg lehetett a szabályos tánc­rendje, ha nem is érvénye­sült olyan kötött formában, mint a Mezőségben. A Zen­gő remekül rajzolja fel ezt a magát kínáló ivet. Az öt­letes és gyakori hangszervál­tás egyúttal a táncterületek határát is kijelöli: amikor a tamburabandát halljuk, tud­juk, hogy a régió keleti szé­lére, a Duna mentére ka­landoztak. Teljes mértékben igazat adhatunk a lemez anyagát összeállító Bergics Lajosnak, amikor igyekezett különválasztani a Dél-Du- nántúlon belüli kis tájak sa­játos muzsikáját. Sajnos, je oly derűs pillanatot te­remt. Ha nem színezné ezt a le­mezt ennyi hangszerelési le­lemény, ennyi tüneményei ötlet, azt mondanám, a de­rű és a jókedv is unalmas­sá válhat egy idő után. Bár a „B" oldalon néhány szám erejéig elolszik a humor. Weöres: Esős éjszaka: Rim­baud: Kenyériesők, valamint Jeszenyin versmegzenésitése már-már finom lírába hajló, meghitt hangulatot sugall. Szép ez a három dal. Egy­szerű és talán éppen ezért szinte együtt-éneklésre kész-, tét. És ez megint olyan do­log, amit nagyon szeretek a Szélkiáltó együttesben, és ami nekem ezen a lemezen egy kicsit kevés: dallamaik olyan természetesen egysze­rűek, hogy szinte ismerős­ként köszönnek vissza, pe­dig tudom, nem ismerhetem őket, csak a szerkezet ter­mészetessége, o hangközök énekelhetősége, a szavak természetes ritmikájából táplálkozó ritmusa, tempója teszi mindezt. Talán a kö­vetkező lemez szerkesztése nagyobb egyensúlyra törek­szik majd. A most megjelent lemez címével is — Bukfenc - a mulattatást sugallja, magas színvonalon ezt meg is te­szi. Bukfencezés közben né­ha talpra is kell állni: a világ csak fejjel lefelé mu­latságos. Ajánlom ezt a lemezt mindazoknak, akik szeretik a vidámságot, a zenei hu­mort, és mindazoknak, akik nem: Szélkiáltóék muzsiká­ja hátha megváltoztatja a véleményüket. Kircsi László még a legismertebb népze­nei együttesek is előszere­tettel mossák össze, amo­lyan „ugrós-ugrós” alapon ennek az ősi tájegységnek zenei kincsét. Miközben Er- I dély zenekultúráját szinte falvanként számon tartják, a Balatontól délre eső vidék archaikus muzsikáját hajla­mosak a „dunántúli" címszó alatt skatulyába zárni. A B-oldal keretét a Rab vagyok kezdetű gyönyörű so­mogyi rabnóta két változata adja. Az itt található zenei összeállítás anyagát a mold­vai csángómagyarok, a dél­nyugati székelyek és a bara­nyai horvátok között végzett I gyűjtésekből merítették. El- I hangzik egy szép betlehe- I mes dal is a Duna melléké- I röl. Erről a lemezoldalról is I elmondhatjuk: anyagát igé- nyes, változatos, autentikus hangszervólasztás jellemzi. A dallamok harmonizálása - csakúgy, mint az ugrósoké és csárdásoké - saját kuta­táson alapuló izgalmas re­konstrukciója a ma már csak sejthető őseredetinek. (Kivé­tel ez alól az erdélyi zene, ahol még tetten érhető az eredeti harmonizálás.) Néhány szóban külön is meg kell emlékeznünk a két énekes lányról, Freppán Csil­láról és Molnár Éváról (utób­bi egyben a zenekar brá­csása). Élmény, ahogy éne­kelnek! Ritkán, nagyon rit­kán hallható olyan üde és tiszta hangzás a népzenei műsorokban, mint amit ez a két lány magától értetődő természetességgel produkál. Az ízléses borítóba bújta- , tott lemezt — a pécsi nép­rajzi osztályon láttam utol- ! jára — bízvást nevezhetjük az utóbbi hónapok zenei fölfe­dezésének. Ott a helye a le­mezpolcon, ha valaki hiteles képet akar kooni a Dél-Du- nántúl népzenéjéről. Havasi János HÉTVÉGEQ szombat Olvasás közben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents