Dunántúli Napló, 1988. február (45. évfolyam, 31-59. szám)

1988-02-01 / 31. szám

1988. február 1., hétfő Dunántúli napló 5 Életképek... Hét hónapig: igen-nem H a az ember az utcán találkozik vele, szinte semmit sem vesz észre abból, hogy súlyosabb beteg. Magas, negyvenév körüli, ta­lán egy kicsit lassúbb járású férfi. Súlyos érszűkületet álla­pítottak meg nála az orvosok, egy rosszullét után. Azonnal kórházba szállították, akkor nem történt nagyobb baj. A második alkalommal, 2 és fél évvel ezelőtt, megbénult a jobb oldala és elvesztette be­szédkészségét, egy elzáródott nyaki ér miatt.- Harkányban, az IBUSZ-ki- rendeltség vezetője voltam. Szerbül beszéltem. Csoporto­kat vezettem Jugoszláviában és Magyarországon is — kezdi beszélgetésünket pécsi ottho­nában. Nehezen formálja a szavakat, hiszen még ma is elevenen él benne az a ször­nyű pillanat. - Éppen haza­engedtek volna a kórházból, amikor este rosszul lettem. Teljesen megbénult a jobb ol­dalam és hét hónapig csak annyit tudtam mondani: igen, nem. Ezután még öt hétig feküdt az idegklinikán. Amikor álla­pota mór megengedte, egy hónapra Dunakeszire került a rehabilitációs intézetbe. Gyógytornászok tanították meg ismét használni a kezét, lá­bát. Amikor hazakerült, mind­járt logopédushoz fordultak.- Az édesanyám közbenjá­rására kerültem a Lengyel Gyula utcai óvoda logopédu­sához, aki beszélni tanított. Hetente másfél órát foglalko­zott velem. Szinte mindent élőről kellett kezdenem. Más­fél évig jártam hozzá, ezalatt újra tanultam a betűket, han­gokat. Eleinte rettenetesen ne­héz volt, mert meg kellett ta­nulnom újra a számat és a nyelvemet mozgatni. Aki ezt nem élte át, nem is tudhatja, mekkora erőfeszítést követel ez egy felnőtt embertől. Egy rövid időre abbahagyjuk a beszélgetést, mert látszik rajta, elfáradt. Tölt magának kávét, lassan kortyolgatja. — Mindig azzal biztattam magam, ha előszörre nem is sikerül, akkor is csinálni kell, mert egyszer csak beérik a munkám gyümölcse. Persze, ebben sokat segített a csalá­dom is. A feleségem és a gye­rekeim sokat beszélgettek. Édesanyám meg megint úgy ült le velem olvasni, mint an­nak idején iskoláskoromban. A család is mindent meg­próbált, hogy Horváth Károly ismét teljesen meggyógyuljon. A bátyja Svédországban él. Az ő közbenjárására először 1985 júniusában vizsgálta meg egy svéd érsebész, aki lehetőséget látott arra, hogy műtéttel ki­cserélje a beteg érszakaszt. Másodszor 1986 áprilisában járt kint. Akkor egy másik ér­sebészhez fordult, s az ő véle­ménye szerint az ér képes lesz önmagát regenerálni. Ügy néz ki, hogy az állítása beigazoló­dik, mert a jobb kézen néha már tapintható, hogy alig-alig, de lüktet az ér. Szalai Kornélia » L átogatásra ajánlkoztam Halmai Feriékhez — bi­zonyára megbocsátja ne­kem e baráti hangot — hiszen az utóbbi években együtt utaz­gattunk az országutakon, jó­magam utasként, ő pedig a Lada volánja mögött. Sofőr­társai mondták egyszer, hogy a Halmai nem egy „Niki-Lau- da”, vagyis gondos óvatosság­gal nyomja a gázpedált, és ez a gyorsaság nekem éppen megfelelt, tekintettel hajdani száguldósi tapasztalataimra. Múlt hétfő óta készül a nyugdíj­ra, ami annyit jelent, hogy a múlt hét még megjáró szabadság­ként telt el, februárt pedig az ilyenkor szokásos „sétával" tölti el, és majd március else­jétől lép nyugdíjba. Már első nap kerestem telefonon, de nem találtam otthon:- Ja igen... én voltam az a bizonyos „valaki", akit ef- küldtek a boltba vásárolni — mondja nevetve, és feleségé­re, Anna asszonyra pillant, aki sóhajtva mondja: — Már vártam, hogy itthon maradjon. Éppen eleget dol­gozott, utazott. . . Az SZTK által kigyűjtött ada­tok alapján 15 970 napot dol­gozott, s ez több mint négy évtized. Egy ilyen adat fölött csak hallgatni lehet, nem ke­vés megilletődéssel. Közben vendég érkezik, Halmai Ferenc volt munkatársa, később a fe­Letelt szolgálat jéhez kap, szabadkozik, hogy elfelejtette lehúzni a cipőjét, mert kint eső van, a Szabad­ság út tízemeletese környékén is. Nyilván szokás ez ebben a kínos pedantériával őrzött, szép, kellemes otthonban, rá­nézek a cipőmre, aztán zavar­tan húzom be a lábaimat a fotel alá. — Hol születtél? — Hosszúhetényben, iskolába pedig Pécsváradra, illetve Pécsre jártam. De Hetényben szerződtem autószerelő inas­nak, Bonnet József mesterhez. — Milyen ember volt? Lehe­tett tőle tanulni? — Persze. Nagyon jó szak­ember volt, de sajnos, korán meghalt, még harmadéves inaskoromban. Egy ideig ott maradtam a műhelyben, mert a felesége özvegyi jogon sze­rette volna továbbvinni az ipart, de aztán nehéz évek jöttek. Negyvenhatban—negy­venhétben autószerelésből egy községben nem lehetett meg­élni, hiszen autó is kevés volt. — Hogyan éltetek? — Nehezen, mint sokan má­sok. Apámnak bognár volt a szakmája, de betegeskedett, nem ment a szakma sem, és később a járásbíróságon ka­pott könnyebb állást, mint hi­vatalsegéd. Én meg akkoriban elszegődtem egy cséplőgéptu­lajdonoshoz. Másfél hónapi szezon alatt megkerestem ki­lenc mázsa gabonát, ennek zö­me búza volt, maradék része rozs és árpa, ilyesmi. Egy ideig nem kellett kenyeret ven­nünk. Ez komoly előnyt jelen­tett, mert a bolti kenyér akko­riban gyakran szinte ehetetlen volt. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején Halmai Ferenc is kereste a helyét, mint akkoriban sok-sok ezer ifjú kortársa. Dolgozott az Út­karbantartó Vállalatnál, aztán Pesten az Építőgépipari Vállalat­nál, majd Komlón a bányá­nál, autószerelőként — már jóval később — a Pécsi Já­rási Tanácsnál, majd végül a megyei pártbizottság garázsá­ban, az utóbbi négy-öt évben gépkocsivezetőként. Egy nyu­godt, csendes — egyébként jó kedélyű — munkásember élet­útja. Van egy tizenöt éves Trabantja, feleségével kisebb kirándulásokat tesznek, meg aztán egy csöppnyi bérelt kert­jük, kint a város szélén, ahol gyümölcsöt meg virágot ter­mesztenek. — Volt baleseted? — Soha nem volt. — Milyenek voltak az uta­said . . .? — Egyik ilyen, másik olyan. Mit mondjak? Nézd: a sofőr­nek mindig eszébe kell jutnia — remélem, nem sértődnek meg a kollégák —, hogyan vi­selkedik a diszkrét majom: be­fogja a fülét, a szemét és a szóját, nem hall, nem lát, nem beszél. Rab Ferenc * Két apa - két siker K árolyt igazán sok gond nyomja egy zsémbes fe­leség, egy észveszejtő szerelmi viszony és egy fiú, Viktor, aki egyetlen nap alatt végigéli az egész életét. Ami­kor Károly nem bírja a ter­helést, egyszerűen repdesni kezd a levegőben - bár csak fél méterre tud elemelkedni a földtől. Ám férjnek és apának fenni nemcsak Vitrac drámá­jában nehéz lenni (a Pécsi Nemzeti Színház tavalyi be­mutatója volt), hanem a Mro- zek megírta apa sorsa sem könnyű: a Tangóban Stomil elhízott testileg-lelkileg, az ifjú nemzedék iránti megértés már csak közhelyekben fogal­mazódik meg, az egykori lá­zadás pótcselekvésbe menekül. Ujlaky László e két apasze­repe két nagy siker — e kettő között az Anyánk napja ha­sadt lelkű Johnsonja, előtte pedig - az elmúlt öt pécsi év­ben - legalább tizenöt jó sze­rep és jó alakítás a velencei dozsétől Glosterig, a Mari ivós Zotyójától a Dogma elegáns Cavour grófján át a Koldus­opera bunkó smasszeréig. Prózai szerepek mind, holott az első pécsi fellépése beug­rás volt egy operettbe. Az 1964—65-ös évadban kez­dődött Szolnokon: En suite­rendszerben táncoskomikus­ként évekig. Egyszer véletlenül Mercutio. Egyszer egy szigorú belső szakmai bírálat, arrely szerint kár egy operetthősbe annyi energiát belefektetni, hogy gogoli méretű hős le­gyen belőle. A bírálat a pró­zai szerepek iránti vágyra hív­ta fel a figyelmet: el is jött a nagy lehetőség és siker egy O'Neill-hős, Edmund képében. Szeged következett: itt is operett, de már Lunacsarszkij Don Quijote-ja, a Ruy Bias Don Cesar-ja és Madách Ádámja is. Aztán a Jászai-díj. 1979-ben Győr, 1982-ben Pécs. Úgy gondolom én, hogy a magas, szakállas, jó megje­lenésű férfit már sokan ismerik itt' Pécsen: az élénk színházi közéletet élő városokban az ilyen színészeket szokták meg­várni a lányok a művészbejá­rónál. Ujlaky nevet: „Szege­den, ott igen. Ott operettszí­nész voltam. Itt? A múltkor onnan ismertek meg, hogy N.- nel, a táncos-komikussal be­szélgettem az utcán". De ezt inkább az anekdota kedvéért meséli. A közérzetbe­li bántalmak oka inkább az, hogy látható: veszélybe kerül­nek az irodalmi értékek a magyar színházban. S, hogy a vidéki színész’ egyre inkább az ismeretlenségre van kár­hoztatva. A második, harma­dik, ötödik vonal csak azért, mert könnyebben elérhető a fővárosban, hamarabb jut film­hez, tévéhez, és ma már ez adja a nagyobb ismertséget. Mostanáig az a színházvezetői törekvés, amely vigyázott a művészet és a kommersz egyensúlyára, jó szerepeivel marasztaló erőt jelentett a színésznek, vidéken. De ha az üzlet felülkerekedik a színházban? Ezért gondolkodik minden vidéki színész, ha pes­ti hívást kap - mint most új- laky László is. Egyébként éli a sokat fog­lalkoztatott színészek életet. Hobbija a filmezés, fényképe­zés. Úszás 1600 méter, futás a Mandulásban: a szokott kör 3000 méter felfelé. A kondí­ció fontos. Mindig amilyen a . szerephez kell: a Stomilhoz például egy kis hízás. Külön­ben szeret kirándulni, gom­bázni. A Tangó bankettjére nem ment el, mert másnap próbálni kezdte Gogol Leány­kérés című komédiáját. A sze­rep szerint megkérdezi szíve hölgyétől: „Mikor volt utoljá­ra kirándulni?" G. T. Mozgás receptre Az egészségmegőrzési prog­ram jegyében első alkalommal szervezett továbbképzést a kör­zeti és szakorvosok részére a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesületének egészségmegőrző munkacso­portja, a Pécs Városi Tanács Egészségügyi Osztálya és az Egyesített Egészségügyi Intéz­mények. A „Hétvége a mozgás je­gyében" című háromnapos pé­csi eseménysorozaton előadás hangzott el az egészségmeg­őrzési program elméletéről és gyakorlatáról, a mozgás, az egészség és a táplálkozás kap­csolatáról. Kerekasztal-beszélgetést foly­tattak az „Élet mozgás, a mozgás öröm" címmel. A Ne­velési Központ sportkombinát- jóban gimnasztikái gyakorla­tokat végeztek, kosárlabdáztak, röplabdáztak, tollasoztak, ping­pongoztak a résztvevők. A leg­nagyobb sikert a „Kis éji zene az uszodában” című program aratta. Vasárnap délelőtt ci Malomvölgyi tó körüli lassú távfutással fejeződött be a há­romnapos eseménysorozat. Ezen a hétvégén nemcsak mozogtak, sportoltak az orvo­sok, hanem kalóriaszegény ebédet, vacsorát fogyasztottak. A „Hétvége a mozgás je­gyében” című rendkívüli to­vábbképzés szorosan kapcso­lódik a Szociális és Egészség- ügyi Minisztérium kezdeménye­zéséhez. Ennek lényege, hogy az orvosok ezentúl úgynevezett kék receptre mozgástevékeny­ségeket is felírhatnak gyógy­módként, mint úszást, futást, sétát. A programnak Pécs a központja. nyugdíjashazban A pécsi nyugdíjasház va­sárnap délelőtt csendes. Min­denki a saját lakrészében ügyködik: főznek, sütnek az asszonyok — készítik a vacso- ránakvalót és a délutáni nas­soláshoz a süteményeket. A legtöbb lakásból a Pécsi Rá­dió műsora hallatszik ki: öz­vegy Tóka Imréné mosolyogva említette, hogy a „szívküldit” hallgatva jókat tud énekelni, meg sírdogálni is... Ebéd előtt megtelik a nap­pali. Itt sikerül megbeszélni a délutáni programot. Előbb a tv-nézésre szavaznak — sok­kal jobb színesben látni a vi­lágot - mondja özvegy Rácz Mihályné, Julika néni, aki törzslakó, és a szobájában csak fekete-fehér tv van. An­nak ellenére, hogy nehezen, két mankó segítségével jár, szívesen vesz részt minden rendezvényen. Most a romi- játékosokat gyűjtik éppen ösz- sze. Futaki Jánosné, Mária né­ni nyáron tölti be a 91. évét, jól tartja magát. Ma délelőtt is rövid sétát tett a városban. — Készülök a születésnapomra, majd jöjjön el kedvesem — jegyzi meg —, és a februári farsangi mulatságra is. — Jó itt lenni — meséli Juli­ka néni. - Már akkor jelent­keztem ide, mikor még csak szervezték a jövendő lakókat. Nem is csalódtam. Mindig van program. Az egy-három napos kirándulásokon elvisznek ben­nünket az ország minden ré­szére, szép tájaira. Saját házi- tévé-lóncunk van, visszajátsz- szák a korábbi rendezvénye­ket. Jó megnézni magunkat. Kiállítások vannak, nőnap, fiú- nap, sőt házasságok is...! — Száznál is többen szeret­nének ide bekerülni, és vára­koznak, hogy megüresedjen egy lakás — jegyzi meg Szi- lasi Pálné, aki a II. számú Gondozási Központ, így a nyugdíjasház vezetője is. — Ezek PIK-lakások, csak ha va­laki elköltözik, vagy egyéb ok miatt üresedik meg, akkor ve­hetünk fel helyette mást. A 121 lakásban 151-en élnek, köztük 34 házaspár. A szolgáltatá­sokért fizetnek. Van, aki teljes ellátást kér, más csak ebédet. Állandó nővéri felügyelet és házi gondozás is van. Sárika néni most érkezett a városból, sétáját félbeszakítot­ta az élesen fúvó szél. — Biz­tosan jön a hó, mert a kányák elfoglalták a házkörüli fákat - mondja, aztán valameny- nyien leülnek ebédelni az asz­talokhoz . . . A. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents