Dunántúli Napló, 1988. február (45. évfolyam, 31-59. szám)

1988-02-27 / 57. szám

8. hét íVirág, színház, könyv kv Állítólag a hetvenes évek ele- I^^Kén, amikor az olajválság miatt a ^^^■iazdag nyugati országokban is ^^^Rorosabbra kellett húzni a r.ad- ■H^^szijat. Svájcban közvélemcnyku- ■j^^Vást rendeztek: ki miről mond le, HHH kiadásait csökkenteni kell. |H^^Eajcban a sorrend ez volt: virág, ^^^Vr'nhdz, könyv. Nem tudom, ná- jH^Hnk többen vesznek-e már most J^^^nárom szál helyett egy szálat, mint tavaly ilyenkor, de azt tudom, hogy a színházak nézőszáma már évek óta csökken, a könyvesbolto­ké január eleje óta, pedig az idei lehetséges áremelésnek még előt­te vagyunk. A színházigazgatók mindenesetre nem akarnak emelni, még gondolkodnak. Akárcsak a múzeumigazgatók. A múzeumlátogatás Magyaror­szágon hagyományosan olcsó. Büszkék is vagyunk rá. De a büszkeségből —‘tudjuk — nem le- r hét megélni. Kultúrlorradalom meg, hogy vívmány és közművelődés - elavult szavak; most az árforma, a szolgáltatás és a díjtétel a di­vat. Az illetékes hivatal a múzeu­mi belépőt szabadárassá tette, a Művelődési Minisztérium pedig fel­szólította az intézményeket, hogy „határozzák meg újólag" a díjakat. S jó példával járt elől: az általa kiadott ingyenes belépőket meg­szünteti. Jöttek a hírek a buzgó múzeu­mok felől a belépők árának radi­kális emeléséről. Aztán jött az ajánlás a szombati ingyenes belé­pés áthelyezéséről másik napra: szombaton jön a legtöbb külföldi — fizessenek. Azért a szombati in­gyenes belépésről nekem nemcsak a külföldiek jutnak eszembe (mel­lesleg nemcsak a magyar turista spórolja meg a schönbrunni belé­pőt, ha lehet: némely közeli or­szágból olyan kevés forinttal jöhet hozzánk a vendég, hogy ebédre is alig jut neki, nemhogy múzeumra) — szóval nekem eszembe jut az is, hogy a szombat sok családban a közös program napja, amikor apa, anya kézenfogja a gyerekeket és nekiindulnak a városnak. Eddig egy négytagú család szombaton a múzeumon megspórolt 10 forintot, ezután — mert a gyerek is fizet­ni fog — 40—50-et kiad. A különb­ség elviselhető, de nem elhanya­golható. Mert lesz gyerek, aki ta­lán éppen emiatt nem ismerkedik meg őseink csontjaival, fegyverei­vel, lakóhelyének múltjával, s fő­leg szegényebb lesz egy-két csa­ládi program élményével. A vesz­teség ezért nagyobb a 40 forint­nál, mert egy gesztus értéke, te­kintélye tűnik el a szombati in- qyenes nappal, a sok kis- és öregdiák díjtalan belőjével. Mert, ugye, sem diákoknak, sem kato­náknak nem lesz ugyanannyi ide­jük és kedvük mondjuk, kedden múzeumba járni, mint volt szom­baton. Persze, ha itt is „a fo­gyasztás visszafogása” a cél, akkor érthető az intézkedés. Kérem a múzeumigazgatókat (s ott fenn: a művelődésügyet és a pénzügyet), gondolkodjanak még egy kicsit, valóban ennyire szegé­nyek vagyunké. A Pécsi Faipari Szövetkezet üzemeiben készül a pécsváradi Vár-szálló berendezése. Képünkön a recepció-pult elemeit állítják össze. (írásunk a 7. oldalon). Proksza László felvétele Maradjatok köztünk! A plébános tőlünk kérte a segítséget. Ügy vélte, talán a sajtóval közösen megoldást le­het találni T. Gábor számára, hiszen addig o létező összes fórumot, intézményeket végig­telefonálta a fiatalember ér­dekében, eredménytelenül. Sőt, figyelmeztették, vigyázzon, mert veszedelmes gyerek, eddig mindenkit átvert és meglopott, aki segített neki. T. Gábor ugyanis a pécsi belvárosi plé­bánián lakott. Este csöngetett, s kérte, engedjék be, éhes, fázik. Elmondta, hogy narkós, nincs hová mennie, eddig lép­csőházakban aludt. Befogad­ták, mondták: átmenetileg tudnak szállást adni, de an­nak az a feltétele, próbáljon felhagyni a szipózással. öt napig bírta, aztán egy hétig. Elküldték, visszajött, könyör- gött, fogadkozott, megsajnál­ták, visszavették. Ebédjegyet vettek neki és rászorították: intézze el, hogy legalább sze­mélyi igazolványa legyen és próbáljon munkát keresni. A plébános és a káplán könyö­rögtek, szóljon, ha úgy érzi, rájön a kényszer, megpróbál­nak ilyenkor segíteni. Nem szólt. Most valószínű ismét ilépcsőházakban húzza meg magát. * Ennek a 21 éves fiatalem­bernek meglehetősen ese­ménydús volt az élete. Meg­járta a szigetvári kórház ifjú­sági pszichoátriai osztályát, Nagyfát, volt a pomázi elvo­nóotthonban és a pécsi ideg­klinikán. Mindenütt botrány kisérte. Vagy megszökött, vagy betört, lopott. A szigetvári kórház ifjúsági osztályáról már kinőtt — 18 éves korig fog­lalkoznak itt narkomán fiata­lokkal —, a felnőtt intézmé­nyek pedig mór ismerik és vi­selt dolgai miatt be sem fo­gadják. Hivatásos pártfogója, Ber­ták Gyula pszichopedagógus kérésére helyet kapott az Ágoston téri átmeneti szociá­lis otthonban. Nehezen visel­te el az öregek társaságát, de az idősek is az övét. Meg­szökött, miután pénzt lopott tőlük, hogy ragasztót, élelmet vegyen. — Nagyon sokan foglalkoz­tak vele — mondja Berták Gyu­la —, sokan próbáltak segíte­ni, de reménytelen. Sehol nem találja helyét, sehová nem lehet elhelyezni. Az ő korosz­tályának, ha nincs családi hát­tere, tényleg nincs hova men­nie. A legnagyobb baj, hogy munkát nem találunk a szá­mukra. A szociális otthont nem tartom megoldásnak, egy 21 éves fiatalembert nem le­het oda tenni. Viszont amig nincs biztos tartózkodási he­lye, terápiát sem lehet kezde­ni olyan emberrel, akinek fő gondja, hol aludjon és mit egyen.- Magyarországon 1968 óta tudnak kábítózó gyerekekről. Még 1984-ben is az Állami Ifjúsági Bizottságnak az volt az állásfoglalása: bizalmasan kell kezelni, meg kell előzni, hogy a probléma nyilvánossá­got kapjon. Például a szak- dolgozatomhoz szükséges for- rósmukához, ami hazai adato­kat, eseteket tartalmaz, csak BM-engedéllyel juthattam hoz­zá .. . A narkománia sokáig hivatalosan nem létezett, eköz­ben szépen terjedt. Egy-két év alatt nehéz a mulasztást pó­tolni. T. Gábor mesél. Két és fél éves koráig nevelőotthon, ak­kor Komlón nevelőszülők vét­sék magukhoz, örökbe is fo­gadták. A nevelőanyját na­gyon szereti — úgy tűnik, ki­zárólag őt —, azonban ez az érzelmi kötődés sem volt elég ahhoz, hogy visszatartsa. A szipózást Pécsett már szak­munkástanulóként csinálta elő­ször, 16 évesen. Tanulmányai megszakadtak, szipózott, csa­vargó«, lopott. Fiatalkorúak bírósága, börtön, elvonóinté­zetek és lépcsőhózak Pécsett és Szegeden. (Szegeden él a szülőanyja, akit csak nem rég­óta ismer, és akit gyűlöl, de többször felkeresi.) — Nem szégyelli, hogy lép­csőházakban alszik, hogy hol rendőrségen, hol detoxikáló- ban köt ki? Néz egy darabig, aztán vá­laszol : — Ezen én már rég túl va­gyok, már semmit sem szé- gyellek. Faggatom, miért csinálja, miért jó ez? Felragyog az arca: — A szép élményekért! Mert olyan szépeket látok. Képzelje például el, hogy a Tisza olyan, úgy folyik, mint a méz, puhán, édesen, selymesen és benne delfinek vannak. És én tu­dom irányitani, hogy gyorsab­ban folyjon vagy lassabban. Ilyenkor tőlem függ minden, ilyenkor mindig az van, amit akarok, amit szeretnék. T. Gábor jóképű fiatalem­ber, gyönyörű szemekkel. Ami­kor deliriumban van, vonásai eltorzulnak, szép szemében visszataszító a bambaság. — Kezdek félni — mondja —, nem a haláltól, attól, hogy elhülyülök. Most nagyon örü­lök, mert kaptam személyi iga­zolványt. Itt a plébánián sze­retek járni a hittanórákra. Ol­vasta a Kés és kereszt cimű könyvet — kérdi tőlem. — Én háromszor is végigolvastam, nagyon tetszett. — Miért? — Mert arról szól, hogy egy nálam mélyebbre süllyedt em­ber ki tudott mászni. Most na­gyon elhatároztam, megpróbá­lom abbahagyni. Beszélgetésünket követő har­madik napon ismét szipózott, azóta a plébánián sem lát­ták . . . * Dr. Gyenge Eszter, a sziget­vári kórház ifjúságpszichiáter osztályának főorvosa keserűen mondja: — T. Gábor egyik kudarcom. Amikor hozzánk került, nagyon intenziven kezeltük, de teljes kudarcot vallottunk. Szigetvár után került Nagyfára, ő kérte ezt. Két évig volt ott, de on­nan is megszökött. Sajnos, az ilyen fiatalok, mint T. Gábor, tömegével bolyongónak az or­szágban. Börtönből ki, be, egyik intézetből a másikba. Ez az a réteg, amely mégis csak kitermelődött azokban az évek­ben, amikor nem beszéltünk róla, nem tettünk semmit. Gyógyítani? Majdnem re­ménytelen.- Munkaterápiás intézetek kellenének, ahol rendszeres munkavégzés történne és ta­nulás hosszabb távon. T. Gá­borral is ott rontottuk el, hogy nem tudtuk még időben munkába állítani. Egyszerűen nem találtunk a számára mun­kahelyet, sehol sem vesznek fel szakképzetlen, ráadásul kiszámíthatatlan munkaerőt. Tehát nem tudtunk a szipózós helyett mást nyújtani. Eddig 12 ilyen reménytelen sorsú fiatalt ismerek, mint T. Gábor. Min­den esetben súlyos, személyi­ségzavar a jellemző, s a hát­térben mindig fellelhetők a szociológiai okok. Amikor elő­ször próbálják ki a szipózást, nem nyújt kellemes élményt, a második és harmadik ismét­lés is többnyire mindig bará­tok, közösség nyomására, un­szolására történik, amely kö­zösséghez általában a rosszul működő család miatt csapód­nak. Ha ebből a csoportból időben ki tudjuk emelni őket, akkor még megmenthetők. S minél előbb, annál nagyobb az esély. A ragasztók, drogok ron­csolják az agysejteket. T. Gá­bornál az agyi károsodás már kimutatható. Még nem vehe­tő rajta észre, de az EEG- készülék már jelzi. Ha abba­hagyná, még meg lehetne ál­lítani a folyamatot. Ha nem.... Sarok Zsuzsa

Next

/
Thumbnails
Contents