Dunántúli Napló, 1988. február (45. évfolyam, 31-59. szám)
1988-02-20 / 50. szám
Fuharosok. Koszta Gabriella, a Pécsi Nemzeti Színhóz “ ™ művésze egyszemélyes színházat csinált Esterházy Péter: Fuharosok című regényéből, s mutatta be február 10-én Pécsett, a Művészetek Háza tetőtéri galériájában, Két pesti előadás után fogadta igen nagy elismeréssel a pécsi közönség. Az író bizonyára hálás kézcsókkal köszönte meg a színésznőnek, hogy az belebújt Zsófika bőrébe, sorsába, hogy értelmezte és színrevitte a Fuharosokat. A regényt, ezt a női monológot, Zsófika visszaemlékezéseit — a történtekre. Amire Zsófika először is visszoemlékezik, az régi, ez vidék, az család, az udvarház — édesanya, nővérek, otthon. Szellemi, érzelmi szféra. Ehhez volt most díszlet a tetőtéri galéria padlója, a fehér falakat tartó — a színésznő hajával azonos színű — fekete gerendák. Ehhez adták a díszletet a fehér falak előtt felaggatott lepedők drapériái, és ezek előtt játszott a színésznő fehérben. Lehetett ez a leányi, a menyasszonyi fehér épp úgy, mint a halottasógy fehérje, a gyászé. Görög sorstragédiáé vagy magyaré. Ebbe a meghitt, törékeny, erőnek ellent állni nem tudó világba ront a fuharosok bandája, kevélyen, vígan és ellenállhatatlanul. Gyújt fel pajtát és házat, gyalózza meg anyát és leányait, dúlja szét az otthont. Koszta Gabriella ezt a remek magyar prózát értelmezte, bontotta ki titkait, fedezte fel ritmusát, szerkezeti tagolását, s mondta Esterházy szövegét tisztán, szépen. Volt sudár és hcjlékony, munkába görnyedő és kisasszonykodó, leroskadt és táncolt, leterítették és csakazértis feltámadt újra. Találóan választott mindehhez kellékeket és egy ki- sérőcselekvést: Koszta Gabriella-Zsófika vásznait mossa, teregeti a darab folyamán, pedig azok erőszaktétel, vérontás ellenére is tiszta fehérek — mint Ágnes asszonyéi. G. O. Móra Ferenc családi levelezése. Ezzel a címmel je- ' " lent meg nemrég Kecskeméten egy terjedelmes (40 íves) kötet Lengyel András szerkesztésében és bevezetőjével. A kiadványt Kőhegyi Mihály és Lengyel András rendezte sajtó alá. A kötet, amely immár a harmadik ilyen nagyobb gyűjtemény, a családi hagyaték mintegy 200 levelét tartalmazza. Többségük a fiatal Móra Ferenc menyasszonyához, majd feleségéhez; kisebb részük bátyjához, anyósához és Pankához íródott. Szerkesztői cél szerint adalékok gyanánt az író életének teljesebb megismeréséhez. Három szempontból kétségtelenül új információhoz juthat az olvasó, a kutató: az író egyetemi és pályakezdő éveiről; illetve családi életének, házastársi kapcsolatának megromlásáról, az elhidegülés okainak, körülményeinek egy részéről. A levelezéskötet valamennyi hozzáférhető családi levelet közreadja, bőséges (sok esetben úgy tűnik, túlságosan bőséges) magyarázó jegyzetonyaggal. A szerkesztő szándékoltan nem válogatást ad a legfontosobb levelekből. Következésül sok az érdektelen, semmitmondó levél is. Célravezetőbb lett volna e kötetben a levelek teljes bibliográfiája (és lelőhelye); a valóban nélkülözhetetlen fontosságú levelekből pedig egy alapos, szakszerű válogatás. Ezzel a koncepcióval — lehet, fele költséggel s esetleg többszörös példányszómmal — kétszeres örömet okozhattak volna mindazoknak, akik Móra „ezeregy" élete iránt behatóbban érdeklődnek. Tudomásom van arról, hogy Szegeden, a Somogyi Könyvtárban az író mintegy ezer ismeretlen levele várja, hogy rendezetten és megfelelő koncepcióval mielőbb a tudományt és az olvasókat szolgálhassa. A kiadásra tett kísérletek azonban mindeddig rendre megbuktak. A mostanihoz hasonló kiadványok pedig újra és újra elodázzák az eddig összegyűlt (és részben publikált) Móra levelek — nyilvánvalóan közös anyagi forrásokkal tervbevett — teljes képre törekvő kiadásának lehetőségét. W. E. Akik 1967-ben már színházlátogató korban voltak, azok számára Gogol novellájának színpadi változata Darvas Iván nevéhez fűződik: a nagyszerű művész óriási sikerrel játszotta évekig a darabot. Az elmúlt hetekben olasz színtársulat járta az országot az Egy őrült naplójával, az idősebbeknek az összehasonlításra, a fiatalabbaknak az ismerkedésre nyújtva jó alkalmat. A Teátrum Mobile színésze és rendezője, Gianni Pulone jól tudja, milyen magányos a színész egyedül a színpadon, micsoda kockázat és erőfeszítés egyedül eljátszani egy drámát. Segítségül vett tehát mindent, amit egy utazásra berendezett kislétszámú társulat segítségül vehet: kevés, de mutatós és praktikus díszletet, egyszerű világítási effektusokat, kifejező zenét (mely kissé ugyan didaktikusra sikeredett), és igen kifejező maszkokat, amelyek az ember egyéniségének sokféleségét, állandó változását, sőt irracionalitását is jelzik. Másrészt viszont Gianni Pulone tudja, hogy a színpadon a színész a legfontosabb, s nem hagyja magát eltakarni semmiféle rekvizitumtól. Tiszta, világos ívet rajzol Akszentij Ivanovics szellemi és testi szétesésének folyamatáról. A fehér inges, frakkos, kissé borostás arcú hivatalnok az elején oly egyszerű, hétköznapi rajongó ember, hogy szinte bármelyikünk lehetne; egy óra tíz perc múlva rongyokba burkoltan, elborult elmével fohászkodik egyetlen világos emlékképéhez, az anyjához. Szép, kimunkált színészi alakítás. Volt egy segítő színésztársa is Pulonénak, nevét nem tünteti fel a műsorlap: olykor a történetben szereplő fontos személy, olykor Akszentij Ivanovics lelkének sötét árnyaként jelenik meg. A pécsi Ifjúsági Ház nézőtere nem telt meg február 11-én. A nézők legtöbbje diák volt: nyílván tudták, hogy nyelvtanulásra a színház kiváló alkalom. A félig telt házból remélhetőleg a pécsi illetékes szervezők nem vonják le azt a következtetést, hogy nem érdemes idegennyelvű színházat hívni: egy ekkora városbon szükség van erre. De azon érdemes gondolkodni: nem kellene-e tolmácsberendezéssel azokat is csábítani az ilyen estékre, akiket a színház vonz ugyan, de a nyelv nem ismerése visszatart a jegyváltástól. G. T. Pécsi Kisgaleria Áttűnések Pandur József kiállítása Hagyománytisztelet, természetszeretet, harmóniára való törekvés — klasszikus értékek, amelyek nemcsak a művészet- történeten, hanem a történelem egészén végighúzódó áramlatokat jeleznek. Pandur József nyílt egyszerűséggel vállalja ezeket a konvenciókat, kiegészítve saját megfigyeléseinek aprólékos gazdagságával. Csendéletek, elhagyott parkok, vizparti fák és naplemente —■ forradalminak éppen nem mondható témaválasztás. A táj elemei azonban csak alkalmat adnak a művész számára, hogy mindenekelőtt ne a „valódit", hanem az „igazat" keresse. A pasztellképek nem a természeti környezet dokumentumai, nem is az emberé, hanem az értékőrző magatartásé, amely a táj és az ember harmóniájának megvalósítására törekszik. A triviális témák mögött az esztétikai szép, a maradandóság kutatása rejlik. Kézenfekvő a rokonság a posztimpresszionista tójóbrázo- lós, fénylebontás, s a kubiz- mus analitikus szerkesztés- módja és Pandui József stílusa között, a hasonlóság azonban nem érinti a lényeget. Pandur József a posztimpresszionistáknál jóval szubjektivebb, a kubistáknál sokkal kevésbé analitikus. A forrnpk és színek ol- dottsága csak az első benyomás, ha az ember figyelmesebben megnézi ezeket a lapokat, akkor szinte fényképszerűén erős kontúrvonalakat, ösz- szefogott és kiegyensúlyozott kompozíciót lát. A színek szélsőséges értékeit a szürke fogja össze, ezáltal nemcsak a felületek homogenitását, hanem az apró eltérések finom vibrálását is kiemelve. A kiállítás egésze: akár egy film kimerevített pillanatai. A szándék és a kifejezés egyöntetűsége szinte összefűzi a müveket. Kivételek ez alól csak az embereket, szituációkat megjelenítő lapok, amelyek nem illeszkednek szorosan ebbe a folyamatba. Amire a táj nagyon alkalmas —, hogy a szubjektum közvetítője legyen —, orra kevésbé alkalmas az ember, legalábbis Pandur József felfogásában. Ezeknek az embereknek ugyanis nincs egyéniségük, nincs sugárzásuk. Az „Utazás előtt", a „Vándor", vagy a „Vízparton" figurái arctalanok, mozdulataik nem őket, csupán a szituációt jellemzik, nem igazán hitelesen. Talán még feltűnőbb ez a színészportréknál, amelyek nem oz egyéniségre, nem is a megformált szerepekre, hanem elsősorban művészettörténeti konvenciókra utalnok. Vagyis a vágyódásra az esztétikai szép iránt, és ennek a vágyódásnak nem alkalmas, mert nem elég semleges műfaja a portré. A művek harmadik csoportja elszakad a valóság közvetlen formáitól, és a megfigyelt jelenségek egy-egy tartományát válosztia a kép témájául. A „Fények", „Szerkezét", vagy az „Erők" ábrázolása mégsem okoz stílustörést, nemcsak a stílusjegyek hasonlósága miatt, hanem azért is, mert ezek a munkák elvontan ugyan, de jól érzékelhetően utalnak azokra a valóságos megfigyelésekre, amelyek kiindulópontul szolgáltak a művész számára. Kovács Orsolya Ha sújt a tél A rét ölén bánat hever, fölkelni nincs már ereje; hiába cirmolja bokor gyermektenyérnyi levele. Öcsémmé lesz lassan az Ősz, ma még bátyámnak mondhatom. Kabátján sárgát nyit a fény, akár alkonyi csillagon. Siessünk! Borzas dér elöl gyorsít a zöldsapkás madár. Gondolja, hogyha sújt a Tél, a fiókákkal messze jár. Szepesi Attila A madonnaszobrász térdelj a hideg kőhöz és hallgasd mig feldobog mélyén a rejtező zene mint távol ködön át a sípok lantok hegedök szélbe-irt dallama hallgasd ahogy a cantus firmus kizeng a föld alól s kik rejtekeznek ott kik jártak egykor itt e fák alatt mert ök a visszaváltozók most megszólítanak sorsuk vésőd és kalapácsod mind általad lélegienek egy asszony és egy gyermek arca összegyűjti mosolyuk a késő sugarat mint hegyélen a szélcibált fenyő s minek firtatnád hányán lesznek egyből támadt két személy tanítsd meg újra szállni őket mert súlyosak és mozdulatlanok formáld az ujjak szirmait a vállak ivét el ne vétsd foszlik kezed nyomán a kő a hajfonatok benne élnek elfeledt táncok folytatódnak az éji tücsökmuzsikában mig a szempár megszületik s tükörképe a másik szempár egy asszonyé s egy csecsemőé ismerted őket valaha hunyt szemükből a mécsvilág iker-arcukra lecsordul lásd szikla volt most lélekkel a kő Varsa Zoltán Kisvárosi üdvözlet szülészet teli torokból bömbölöznek a város új polgárai nekik még szabad: ami fáj közzétenni, bevallani majd növekednek, s megtanulják a kis dolgok törvényeit félszavak, félmondatok közt a szégyen egyre közelibb később a szégyent elfelejtik tekintetük lassan kihűl ha szeretnek, azt is tagadják s ha gyűlölnek, csak legbelül az érdekhez igazíts mindent: hazudj hitet felsőfokon! mintha tankönyvekből tanulnák, súgják, tanácsolják vakon most még édesdeden üyöltnek mindnek van rá elég oka gyönyörködj bennük: im az ember! (s mellette ott sir gyilkosa!) Galambosi László PÁKOLITZ ISTVÁN: Pepitafüzetemből Meglepetés Németh Lászlót Iszony cimü filmjének díszbemutatójára vártuk Pécsre. A megyei tanács kocsijával - mint „az ügy előadója” —, lementem a főpályaudvarra. A gyors pontoson megérkezett, a hangosbemondó szerteharsogta: N. L. Kos- suth-díjas írót és feleségét az előcsarnokbon várják. Vártuk, vártam rendületlenül. Végignyargaltam a peronon, minden kupéba bekukkantottam, Németh László sehol. Kiszaladtam a gépkocsihoz, nem volt . ott. Megbetegedett? Lekéste a vonatot? Lógó orral jelentettem az elnöknek: nem érkezett meg N. L. Mindketten éppen a pontosságot tartottuk az író egyik nagy emberi erényének. Most aztán . . . Ekkor megszólalt a telefon. Németh László a Nádorból „jelentette", hogy feleségével együtt megérkezett, minden rendben, köszöni a szobát. Elnézést kért, de nem akarta igénybe venni az elnöki kocsit, nincsen hozzászokva az ilyen előkelő fogadtatáshoz. Derűsen folytatta, hogy amikor meghallotta a hangosbemondó szövegét, a kupé másik oldalán szállt le és feleségestől fölgyalogolt a Nádorba. Nagyon régen fordult meg itt a Mecsek alján, kellemes volt az idő, láthattak is valamit a városból. Visszautazáskor nevetve mondtam, most nem fog ki rajtunk: sikerült is lekocsizni az állomásra. Az volt az újabb meglepetés, hogy N. L. másodosztályú jegyet váltott. Meg se várta kérdésemet, elmosolyodott: — Tudod kérlek, másodikon jobban szeretek utazni, ott sűrűbb az élet, sokkal többet tanulhat az ember mint az előkelőbb elsőn. Kézfogásunkkor hozzátette: — Ha volna fapados harmadosztály, azon vonatoznék. Muzsika A rádió reggeli zenéje nem valami változatos. Úgy fest a dolog, mintha csupán egyetlen réteg (igaz, meglehetősen nagy), zenei érdeklődését-ízlését kívánná kiszolgálni. Más művészeti ágazatban se szeretem, ha csak egyetlen irányba gardéroznak. Az ízlések különbözőségéről szóló szentenciát potom néhány ezer éve ösmeri az emberiség, jó lenne, ha a bölcs megállopítás gyakorlattá válna és szélesebb skálán mozogna a kínálat. Elvétve fordul elő, hogy évfordulóhoz, ünnephez, fontos eseményhez kapcsolódva stílusos muzsikát szólaltat meg a szerkesztő. Tízvalahány éve a berlini Adlon Szállóban ébredve bekapcsoltam a rádiót. Feltűnően változatos muzsikát hallgathattam: népdalt, operoáriát, tánczenét, sanzont, trottyos zenekart, operettdalt, filmzene betétet, slágert — még magyarci- qányzenekar is szórakoztatott. Hírmondóba volt persze, rekedtes hörgés is meg rikácsolás. A rádió és tv-műsorokat nem kellene napra-nap a Himnusz- szál zárni. Hovatovább elkopik a szire-szóra használatban. Egyre ritkábban érzem azt a jóféle áramütést, amit Kölcsey verse és Erkel zenéje istenigazában felejthetetlenné-ünnepi- essé tesz. Annyi kiváló klasszikus és modern zenemüvünk van, győzHÉTVÉGE 1988. február 20., szombat
