Dunántúli Napló, 1988. január (45. évfolyam, 1-30. szám)
1988-01-09 / 8. szám
Pókolitz István annyira tét, hogy képes felfedezni beszédét, s észrevenni a dát. Roráté című versét Bizonyosság Pákolitz István Tűzbenéző című kötetéről Ha Pákolitz István verseit olvasom, mindig különös za- matú szavai fognak meg először. E kötetet lapozgatva szemembe tűnik például az ízesen mulatságos hömbölög, vagy o kedvesen groteszk kepeszkedik, melyek dunántúli háziasszonyok és vidéki iparosok ajka után most otthonra leltek a költészetben is, magukkal hozvc a hétköznapi, látszólag nagyon is poézis nélküli élet jellegzetes színeit. Ha nem félnék, hogy a szerző megpirongat, sőt hátba bulál nagyképűségemért, azt mondanám róla, hogy igazi empirista költő, aki a németalföldi festők bensőséges éleslátásával jeleníti meg nagyon is mai élményeit. Világlátását óz a „kétszerkettő-érvényű fölismerés" határozza meg, hogy ,,a százmilliárdnyi élet / minden beavatkozás nélkül / szaporodik nyüzsög / pusztul és újra kivirágzik.” Az élni akaró élet tisztelete jegyében lázadozik minden fenyegetés és erőszak ellen, s elégedetlenséget vált ki belőle mindenfajta mesterkéltség. A kertész magatartása jellemzi, aki fákat ültet és csemetéket óv konok szorgalommal. Gyermekkorából is a mindennapi tevékenység, a „szorgosszép mozgalom” képeit idézi fel legszívesebben, a hajó kikötését, a drótostót munkálkodását s a fecskék otthontépítő igyekezetét. A környezetével szoros kapcsolatban álló ember fogékonyságával nyitja meg érzékéit a külvilág számára: „virágbaborult almafákat nézde- gél, / zsonduló méhek muzsikájára fülel, / emberszabásúbb holnapot szimatol, / elbóbiskolva rózsatestű kisdedet simogat, leány- és fiúneveket ízlelget...” — szólaltatja meg a leendő nagyapa várakozását. Emlékképei is ezért olyan szemléletesek, színekkel s különösen hangzásokkal gazdagok, s jelenések szorongásait is érzéki szemléletmódjának negatív képeivel fejezi ki: „vaksötét csend" iieszti s lármaként figyelmeztet arra, hogy „a valóságos és a lelki süketedés-vakulás szokvány-párosa karöltve jár" közöttünk. tiszteli az anyaghoz kötött létitkait, megfejteni a dolgok jeltárgyak mögött rejtőzködő cso- is a tapintható anyagszerűség képével, az orgonabillentyűk „ripicskés" vájatainak látványával indítja, s a szöveq vaskos realizmusát tovább erősíti a félvak Fránci pedálfújtató szorgoskodásának groteszk felidézése, de aztán megzendülnek c sípok, fellobbannak a pislákoló gyertyafények, s valami észrevétlen átlényegülés folytán, ami annyira jellemző a költő legjobb verseire, máris az adventi ének szárnyán lebeg a vers. Ez a tapasztalatközpontú líra így lendül túl az érzéki szemléleten. Pákolitz sokat emlegetett pannon impresszionizmusának van tehát egy rejtett dimenziója, mely új kötetében a korábbiaknál is erőteljesebb és sugárzóbb. Mint ahogy ismert kiegyensúlyozottsága és visszafogottsága is hordoz valami különös zaklatottságot, amit már-már kettőslelkü- ségnek lehetne nevezni, de a differenciált, összetett lelki- állapot tudatosulása nála mindig egyetlen alapélmény keretei között marad, s ezért nem válik meqhasonlottsággá. A könyv, címadó versének tűz-képe például szerves gondolati egysegbe fogja a szelíd és fenyegető, éltető és pusztító elemhez kötődő sokféle érzelmet, költeményeinek tömör jelzős szerkezetei pedig általában a magatartás letisztultságába olvcsztják a lelkűiét feszültségeit. Ez a „zúzmaracsipkézte" bizakodás teszi képessé a költőt arra, hogy mindig észrevegye a „fehérhollónyi jó”-t. A kötetnek az a jellegzetes önvizsgáló qesztusa, hogy „István kutuzza Pistát", szintén ellentétekből hoz létre egységes esztétikumot: a gyermekkor élményei a felnőtt tudatán szűrődnek keresztül, az idősödő férfi elkomoruló hangulataiba pedig rejtet- ten-halkan mindig belejátszanak az eltűnt „jámbor ipse" élményei. A mértéktartás, a csendes fegyelmű munka megbecsülése is gyakran helyet ad valami csöndes varázslatnak. Kedves madarainak, a fecskéknek kisboldogcsszony napi gyülekezését szemlélve e kedves jószágok kétfelé való elkötelezettségén töpreng, s megjegyzi: „nem árulás ez: sorsformálta jog". Fogadkozhat című verse is egyszerre méltányolja a hangya-bölcsességet, s int oda a danolónak: „húzd rá, tücsök, zengjen dalod, télen is csak lesz valahogy”. Az ironikusan bölcs Keserédes pedig Zuboly mestert mutatia be a takácsok céhéből („tisztességesen megőszült szakmabeli”), akit mégis „varázsosan szép szent- ivánéii álma" boldogít. Mintha a mítoszok is az emberi sors bonyolult szövésére figyelmeztetnék, íqy a két ószövetségi nőalak, Betszabé és Judit, akiknek történetét két plasztikusan szép költeményben idézi fel. A lelkiállapotok és nézőpontok összetettsége változatos formakezeléssel társul. A költő, miközben a szabad vers hétköznapias hangzásaival kísérletezik, az olvan hagyományos formáknak is új lehetőségeit bontja ki, mint a magyaros hetes (Botozgatá), a felező nyolcas (Árnyék),' a két- és háromütemű tízes (Mozdulat), a szonett (Bizonyosság) és a Balassi-strófa (Valedicit). Ez a sokszínű formakészlet kitűnően juttatja érvényre Pákolitz gazdag költői nyelvének különböző árnyalatait. Nyelvhasználatc a tegnapi és a mai köznyelv költőivé stilizálásán alapul, az elmúlt idő és a jelenvaló, a mindennaoiséq és az emelkedettség állandó villódzására épül. Egyik versében a nyelvjárási eszterhéj és csiringélö szó mellé így kerül a köznapi, de kissé régies gang és a napjainkból ismert kibekkel, néhány lappal odébb a Bánk bánból ismert veretes lévnyaló kifejezés a közönségesebb habókos és bóklász, sőt az idegenszerű manipuláció társaságában jelenik meg, aztán Arany János félbe-szerbe összetétele a profán kiakolbólit és handabandás mellé csöppen; Berzsenyi egyik kedves szava, az ünnepélyes Borsós pedig a cihelődik kíséretében tűnik fel. A legprózaibb valóság — ho' szelíd bensőséges- séggel, hol fanyar iróniával így lényegül át költészetté. Pákolitz István új kötetéről alkotott véleményünket egyik költőtársához intézett szavaival összegezhetiük: „Ki nem sumákot, nem érthetik félre, / Kiválasztottak közt vagyon helye ..." Facta loquuntur — a tények beszélnek. 1 ___ E D r. Nagy Imre Grain András festő- és grafikusművész kiállítása látható Mohácson, a Kossuth Filmszínház emeleti termében február 1- jéig KÉT MINIATŰR Kérdés Mint egy elhasznált mozijegyet, úgy tépdessük szét a szavakat, és szűnünk meg beszélni. Megbeszélni sem tudunk, mert nincs időnk vagy sok a lejáratott annyi-szó. Szóval annyi, na és, meg- minden. Hömpölyög belőlünk az ízé, a tudod-ez-a-dolog, a téma, o „hosszú" és a többi kukába való félmondat, nyegle szószörny. Villamoson, buszon, süppedő plüssben, idegen szagú albérletben, félbemaradt egyetemmel, ránk nem hasonlító, de ránk tukmált gyerekkel, egy izzadt rock and roll után, olatt, előtt és mindig, ha zö- römböl a tévé, a számítógép, a videó, megszöknek tőlünk a szavak. Tátogunk, hörgünk, kurjantunk, nyöszörgünk és belilul a fejünk, ököl csattan felkiáltójelek helyett, a retorika érdekében még biztosítótűt is szúrunk az orgánumunkba. Próbálkozunk, de belénk szorul az igyekezet, az igeidőzet. Ragozunk valval, de nincs nak-nek. Csak a kérdés bunyog belőlünk, ha mégis szót értünk: ÉS AKKOR Ml VAN? A bőrünk fénylik A bőrünk fénylik, néha elkel rajta egy kis púder. A szemhéjon démonion sugárzik a lila vagy a zöld festék. Van borotválkozás előtti, utáni, sőt még közbeni krém is. A fiúk különbül ragyognak egy- egy aluljáróban, mint a lányok. Fürdősók, habok, masz- szások, szauna-partik, fogyókúrás teák, testépítő szalonok, autogén foglalkozások, önvédelmi tanfolyamok és szoláriumok. Minden van, amitől fényesebbek lehetünk, minden rendelkezésünkre áll, ami elnyeli fáradt mozdulatainkat és egymásért kapaszkodó szavainkat. Ilyen fényes társaság nem volt eddig. Csupa épek vagyunk ! Nekünk például semmi sem drágább, mint a személyi számmal ellátott, nyilvántartott önmagunk. Nem is csoda, hogy körülöttünk jobbra- balra kidőlnek az ellenfeleink, és bedőlnek a kételkedők. Szüléink vagy reszketeg szenilissé válnak, vagy csak egyszerűen egyik napról a másikra elhunyt áldozatokká. Legföljebb annyira telik nekünk, hogy lélekben adózzunk, a többi kell az otépére, a gépkocsi befizetésére, vagy az új konyhabútorra. Utolérhetetlenek vagyunk! Mi ugyanis azt tudjuk pontosan fölmérni és értékelni, ami van, persze másnak, önmagunkkal szembeni igényünk így válik fölöslegessé és haszontalanná. A bőrünk fénylik, de talán nem is ez a legfontosabb. Mi olyan remekül szabottak vagyunk, hogy bármelyik percben előléphetnénk egy rek- reklámfilmböl; frissen vigyor- gó marionettként. Vagyunk, ilyen fénylő bőrrel, ilyen jól ápolton a társadalom új pillérei. Meg kell felelnünk a hétköznapok ravasz elvárásainak, tehát nem lehetünk kicsinyesek. Nem lehet drága sem anya, se apa, sem gyerek, se nevelés, sem barát, se élet. Mint régen a ridegtartósú marhákat, közös gyerekeinket kicsapjuk a napköziotthon mezejére... és bőrünk, amire hajdan olyan büszkék voltunk, hogy fénylett, végül lassan elszürkül. Szűcs Mariann Lantc hallhat: ért har vő sztc zolni < koncep* korlati Apácza tott, an sen kit megalo melybe ális ta Lantc veit a építi, f fontos ve a f oktatás összeál vizuális másrés mák törvény és a t zására az ilye ja a I ágakkc is. Apát dolkod zal, hí módon kottábt alapjai dig ha zi zen- ezt az mindig sze: a is az tónzők vizáciá rületet tanítja oktató: ben a hagyor nei ni Az i dolgoz kott g gesen velés tos pi Lentos I Ifj. Méhes Károly Délután Hirtelen sötét délután ereszkedett alá, ki tudja honnan, az egész környékre. Pontban hátom óra van. Kranknak teljes másfél órát kell agyonütnie az irodában, mire szabadul. Ahogy nyikorgó támlájú székén kuporog, úgy érzi, ez az egyetlen biztos pont, amibe kapaszkodhat, bár különösebb reménysugár nem tündököl az eljövendő kilencvenedik perc végén sem. Persze, nemhogy „különösebb" és „sem", hanem:NEM. Nem tündököl semmi. Kranknak sok dolga nem akadt a mai nappal. Szigorú, szerzetesi pontossággal zajló napirendje szerint ezen a szerdán a szokásos sorrendben követték egymást az események. Néhány esemény szokásos napjaiból: ébredés, ébren alvás, kelés, öltözés, a reggeli fogmosás fontosságának fontolgatása, eldönteni, hogy kakaót, teát, tejeskávét, avagy semmit sem iszik; biciklivel, bolondul fújó széllel szemben (miként majd hazafelé is) el; ott köszöngeté- sek, ha a folyosó két végéről közelednek egymás felé. Az első motyogó köszönést hallótávolságba érve megismételni. És ülni, ka'alóguscédulákat szortírozni, véghetetlenül únja magát nap nap után. Néha viccet mesél, hosszú vicceket, silány poénnal, belegabalyodik az előadásba. Telik az idő, ám nem olyan vészesen (er.nek ellenére Krank tudja, hogyan telik az idő, miként telitődik, mily szörnyű vészesen). Nem kávézik, teát főz, de hidegen issza, vár, míg kihűl. A délelőtt végére lassan világosszüiké- be vált át az ég, de alig érkeznek vissza a szomszéd kollégiumban szervírozott ebédről, már kezd sötétedni, minden egyre lejjebb száll; alig tudja nyitva tartani a szemét; szépen, komótosan közeleg a vég. Persze, nagyon hihetetlen távolságban bújkál egyelőre. Krank nem igyekszik elnyomni ásítását, minek, hisz úgyis a fallal szemben ül. Karjaival kitámasztja magát az asztal lapjába, hátradőlve, félméteresre tátott szájjal ásíto- zik. Szomorú, mert nem képes igazán hosszút ásítani, pedig szeretné egyszer úgy isten igazából kiásítani magát. Otthon, majd otthon, nyugtatta magát régebben, gondolta a nyugodt körülmények felettébb gyümölcsözően hathatnak ásítására, de otthon sose ásított. Ebből azt szűrte le, az ásítás nem is annyira otthonos dolog, mint azt sokan annak képzelik. A nyugalmára, igazság szerint, az irodában sem panaszkodhat. A szoba nagyobbik részét két összetolt íróasztal foglalja el, mindegyik nagyobb az övénél. Mögöttük, egymással szemben ül két kolléganője. Ök ritkán zavarnak. Az idősebbik nagyon kövér, a másik hízófélben. Krank fő posztja a telefon. Minden berregésnél úgy nyúl a kagylóért, hogy közben gondolkozik, érdemes-e (magában, mintegy önmaga megnyugtatása képpen) szitkozódnia, de addigra a füléhez emeli a piros műanyagot, és azt mondja: „Tessék?", kérdő hangsúllyal, mintha hosszas, elmélyült diszkurzust folytatott volna előzőleg a telefonálóval, és az ebben a pillanatban valami botrányos dolgot közölt volna vele. Az első napokban, mikor tavaly ősszel idekerült, s rögtön rábízták a telefonügyeletet, próbált egyszer vicces, úgymond jópofa lenni, s a csöngetés után fölmarkolt kagylóba pajkosan be- lenyóvogott „Hállő?", de ezt a kopasz igazgató rém rossz névé vette, ugyanis ő volt a telefe nóló személyesen, és Krankot a irodájába rendelte, ahol alá ke lett írnia a tűzvédelmi szabálya tudomásulvételét. Azóta „tessé kezik" Krank napjában számle latlanul. Másképp nyugalma kielégíti Reggelente almáját berakja legfölső fiókba, hogy ne dunsztc sodjon meg a nájlonban. Aztá fél tizenegy körül előveszi pirc színű, svájci zsebkését, fölhasc gatja az almát nyolc gerezdn Mielőtt kikanyarítaná a maghc zat, Anikót és Icát megkérdez nem kérnek-e. Nem kérnek. Há ra sem fordul, ha a nőkhöz szó a felnek beszél. Miközben eszi ezt a falat nézi. Nem nagyob egy négyzetméternél, amit lát. sárga festék minden pöttyét i meri. A foltokba sokféle formr lát bele. Van azon a falon fölhi zott orrú házmesterné, egy raj: filmbéli veréb, ordító medvekuc más angol gárdatiszl. Ebben a pillanatban új figure fedez föl. Érdekes, idáig ne tűnt a szemébe, pedig álló i hónapja tanulmányozza ezt a f< lat. Egyszer eszébe jutott, behe otthonról egy tájképet vagy fes ményt, de meggondolta maga érdekesebb a puszta fal. ■ Az i fölfedezés fejjel lefelé áll. Cs< dálkozik magán, hogy fejjel h felé is képes látni. Egy biciklis! teker észveszejtő tempóban, < mögötte egy aprócska vadá: áll, ám kezében hatalmas flin! billeg, amit egyenesen a bici