Dunántúli Napló, 1988. január (45. évfolyam, 1-30. szám)
1988-01-09 / 8. szám
I. hét A példák erejével Évről évre visszatérő hagyomány, hogy januárban évzáróévnyitó egységgyűléseket tartanak a munkásőr-közösségekben. Ugyancsak hagyomány már, hogy ezek a gyűlések a társadalmi nyilvánossághoz szóló, aktuális politikai, gazdasági feladatokra mozgósító fórumok, számvetések. i Az idei baranyai munkásőr- egységgyűléseken a szokottnál Inesszebre is visszatekinthetnek a számvetések. Ez év tavaszán tartották az öt évvel ezelőtti országos parancsnoki szemle utó- ellenőrzését Baranyában. Az utó- ellenőrzés tapasztalatai alapján a munkásőrség országos parancsnoka kiváló minősítéssel értékelte a baranyai munkásőrök elmúlt öt évi tevékenységét. Annak érzékeltetésére, hogy a kiváló minősítés mögött milyen teljesítmények, milyen jellemző tények húzódnak meg, néhány példát érdemes kiragadni. A mun- kásőr-közösségek politikai nevelő szerepének jelentőségére egyértelműen utal az az adat, hogy öt év alatt több mint 300 munkásőr lett párttag a megyében. A testület tagjainak munkahelyi, közéleti helytállását bizonyítják az elismerések is. Gazdasági munkájuk alapján például az elmúlt öt év alatt 36 baranyai munkásőrt tüntettek ki a Munka Érdemrend különböző fokozataival, s ketten Állami-díjat kaptak. A társadalmi, közéleti feladatok vállalásában is élen járnak: 725 munkásőr tölt be választott tisztséget a Dórt- és tömegszeryeze- tekben. Általános, hogy a munkásőrök részt vállalnak gyermekintézmények építésében, patroná- lasábcn, lakóhelyük szépítésében, a fiatalok szocialista szellemű hazafias nevelésében. A rendőrséggel közösen évente 2000 órában vesznek részt közbiztonsági feladatok végrehajtásában. Az évzáró-évnyitó egységgyűlések nemcsak számvetések, de ünnepségek is a fegyveres testületekre jellemző látványos külsőségekkel, koreográfiával, amelyeket olyan felemelő pillanatok színeznek, mint a munkásőrjelöltek eskütétele, a jelképes fegyverátadás, a leszerelő munkásőrök út- ravglóul szolgáló szavai a jelölteknek, vagy éppen a munkásőr- feleségek köszöntése. Olyan ünnepségek ezek, amelyek létjogosultságát egy egész éven át dolgos hétköznapok teremtették meg, olyan ünnepségek, amelyek nemcsak formájukban, de mégis inkább tartalmukban jelképerejűek. Azt a jelképet tudatosítják újra és újra mind gazdaqabb érvanyaggal, hogy a párt önkéntes alapon szerveződő fegyveres testületét születése óta a forradalmi munkásmozgalom nemzedékeinek összefogása jellemzi, hogy a leqjobo munkásmozgalmi tradíciók őrzőié, a kommunista nevelés iskolája, amely soraiban tömöríti a szocialista rendszer védelmére kész munkásokat, mező- qazdosági és szellemi dolgozókat, férfiakat és nőket, párttagokat és párton kívülieket. —^7 Amerikai exportra készülnek a cipők a Szigetvári Cipőgyárban, a 7. oldalon.) Képünkön egy új nyugatnémet ún. borzológép. (Tudósítás Cseri László felvétele Aki a fákkal beszélget Hiába magyarázkodom, csak erősködik: — Járt már maga itten, még kártyáztunk is. — Velem ugyan nem, — mondom neki. — Ne beszéljen, én emlékszem rá, még össze is vitatkoztunk a piros ász miatt az ultibon I Mondhatnám, hogy egyetlen kártyajátékban vagyok ottho nos, o „huszonegyben’’, ami mint ismeretes, kemény hazárdjáték, de velem kapcsolatos vélt emlékeit nem akarom megtépázni, így aztán ráhagyom. Az viszont igaz, hogy jártam már néhányszor Kis- újbányán és találkoztam is nemegyszer Agátz József bátyámmal, aki ma már ennek a kelet-mecseki kis falunak utolsó őslakója. A gyönyörű völgyben húzódó kis település szétszórt házaival alig néhány év alatt elnéptelenedett. A házakat a hozzá tartozó gazdasági épületekkel, istállókkal, pajtákkal, kamrákkal és ólakkal egyetemben és persze a kertekkel együtt eladták a városiaknak, akik legalábbis hétvégeken kikívánkoznak e fülzú- gató csendbe és az erősen vegytiszta levegőre. Elég olcsón kínálták a házakat, telkeket, legalábbis eleinte, 15—20 ezerért, de aztán ahogy a „kereslet" nőtt, úgy emelték az árakat is, hatvan—nyolcvan- ezerre. Nemcsak pécsiek, szekszárdiak, komlóiak, hanem még a Duna—Tisza közéről is jöttek alkudni az elhagyott portákra. Az új tulajdonosok - vagy százhatvanan —, a házakat rendbe tették, az épületek körítő falait eredeti formájukban meghagyták - ebben megegyeztek a tervezőmérnökök tanácsa alapján, de belülről „modernizálták", több helyütt még csempés fürdőszobát is építettek, hol a házhoz ragasztott hajdani füstölőből, vagy éppen az istállóból. Az épületek szinte kivétel nélkül frissen meszelt homlokzatukkal, négerbarna, vagy zöld ablakaikkal, ajtóikkal mesevilágba illően bújnak meg a kertek fái között. Eltűntek a hajdani trágyadombok, a zöldpázsitos udvarokon betonlapos járdák vezetnek be a kapuktól a házakig, de az „öntött" utcákon sincs már sár, vagy latyak, autójával mindenki eléri saját portáját. Agátz József egyik mellékágon lakik, a hegyoldalba ragasztott házában, ölünk a konyhában, gyökér-száraz barna karját a térdei közé ereszti. Szikár, cserzett idős férfi. — Miért hagyta el a nép a falut? Hangosan, harsányan beszél: — Mit gondol miért? Mert nem volt sem út, sem bolt — cmikor a boltos meghalt, ugye, az is becsukott, - megszűnt az iskola, mert mór nem volt gyerek, illetve az a néhány apróság bejárt Hosszúhetény- be tanulni. Szóval mindenki megöregedett. A fiatalok már nem érezték jól magukat itt, vitték magukkal a szüleiket, nagyszüleiket be a faluba, meg Komlóra, mit-tudom-én- még-hova I — Csak maga maradt. .. — Persze. Pedig van két lányom, öt unokám és tizenkét dédunokám, jönnek minden héten ki Hetényből, bevásárolnak nekem a boltban, meg aztán bemegyek én is hozzájuk. Talán minden héten . . . — Mennyire van ide Hetény? — Az erdőn keresztül vagy hét kilométer. Semmi, örülök, hogy egészséges vagyok, bár a múltkor egy kicsit baj volt, de kaptam gyógyszert és most elvagyok. — Hogy megy el a napja? — Fölkelek, spekulálok egy kicsit, aztán eszem, adok a kutyáknak, aztán bemegyek a faluba, körülnézek, nincs-e baj valahol. Meg egyik vállalati üdülő is rám van bízva, ott is van munka a ház körül. Este rádió, tévé, de többnyire korán fekszem. A múltkor ellopták a kutyámat, szép németalföldi juhász volt, hiszen írtam is akkor magának az esetről, de nem került elő. Aztán jöttek ki a városiak, mondták szereznek nekem kutyát. Hát egyet, ezt a feketét vettem, a másik meg valahogy idekeveredett, maradjon az is. De ezek nem igazi kutyák, csak itt ugrálnak, olyan egyik sem lesz, mint a régi . . . Itt született Kisújbányón, nem ebben a házban, ezt 1929-ben építették. Ehhez a kis faluban akkoriban 365 katasztrális hold szántó és rét tartozott, meg 70 hold erdő. A hegyoldal friss legelőjén 160 szarvosmarha legelt, naponta egy kocsi vitte be a tejet, túrót, tejfölt a községbe. Volt olyan év, hogy 27 vagon búza termett Kisújbánya környékén. Ö csak tudja, hiszen Agátz József valamikor a bírói tisztséget is betöltötte, sőt még tűzoltó parancsnoki rangot is mondhatott sajátjának. — Tudja, ezt is jegyezze csak fel, kértünk mi utat valamikor, hiszen olyan sziklás-köves volt a falu, hogy a szekerek sorra széttöredeztek, és akkor azt mondták, ide az úthenger ugyan be nem jön, mert senki sem vállalja a felelősséget, ha meglódul a gép a lejtőn . . . Aztán látja most mégis van út. — Miből? — kérdem. — Hát a házak új tulajdonosai a zsebükbe nyúltak, meg azt hiszem, a hetényi tanács is segített. Ezek nagyon rendes emberek, de tudja, azt nagyon bánom, hogy a falunk, a régi, meghalt. . . Kint a kutyák hancúroznak, aztán vad ugatásba csapnak, Agátz József kimegy a gangra, körülnéz, csitítja őket. Nem jött senki. Csalódás ül az arcán, a magányos öreg akkor frissül fel, ha valaki idetéved, azért is beszél olyan sokat és hangosan, hogy feledje az egyedüllét komor egyhangúságát.- Unalmas itt az élet - jegyzem meg.- Nagyon! Sirni kell, elhiheti. Volt nekem egy nagyon jó feleségem, de meghalt huszonöt éve már és mindig hiányzik. Egyszer három napig bent voltam a gyerekeknél Hetény- ben, mondják, maradjak még, de nem bírtam. Zúgott a fülem, a feje m fájt. szóval nem ment a dolog. Mondtam nekik, koporsóra, temetésre gondjuk ne legyen, mert arra nekem megvan a megtakarított pénzem. Hirtelen jókedve kerekedik:- Persze, ez még messze van, mert én úgy gondolom, hogy elérem a száz esztendőt. Most 85 esztendős.- Feri bácsi, ezt is írja fel, amit most mondok!- Fölírom, Józsi fiam — mondom neki, de nem hallja.- Azt, hogy valamikor jóhangú legény voltam, énekeltem hol a kocsmában, hol az erdőben, meg mindenütt munka közben. Például ha megyek Heténybe át az erdőn, már ismernek a fák.- A fák?- Igen, a fák. Na jó, a fák nem tudnak beszélni, de én szólok hozzájuk, némelyiket át is ölelem .......... Jól vagytok kom ám?!” — kérdem tőlük, ők meg csak susognak-ropognak ott fönt a magasban . . . Elhallgat, legyint:- Persze, ezt maga nem érti ... Rab Ferenc
