Dunántúli Napló, 1987. december (44. évfolyam, 331-360. szám)

1987-12-05 / 335. szám

HÉTVÉGE 49. hét A hivatás felelőssége... Nemrég egy ismerősöm meg­kérdezte tőlem, mi volt a legkel­lemetlenebb emlékem újságírói pályafutásom alatt. Mesélem ne­ki: alig egyhónapos újságírói ko­romban véletlenül kihallgattam az öreg nyomdai szerkesztő és a főszerkesztőm közötti beszélgetést, amikor is az előbbi megjegyezte a főnökömnek: „Ebből a gyerek­ből nem lesz újságíró soha az életben ..." — „És mi volt a legszebb emléked?" — faggatott tovább. Ezt válaszoltam: .„Min­den, ami azután történt velem a pályán ..." Vagyis a negyven év alatt, mert éppen a napokban léptem át hivatásom negyvenedik esztendejébe. Szóval szép volt. Pedig ez sem igaz. Hogy min­den szép lett volna. Volt, ami­kor hittem, de aztán ráeszmél­tem, hogy időnként eltorzult a kép, s amikor elcsüggedtem, új­ra tisztult a világ körülöttem, és már tudom, hogy a hitét soha el nem veszítheti az ember. Ha er­re valamikor is szüksége van az 'embernek, akkor most nagycin. Bonyolult és nehéz éveket élünk. Amikor végérvényesen kiléptem annak idején az iskola kapuján, lelkesített az a tudat, hogy meg­szabadultam a világ legutálato­sabb tantárgyától, a számtantól, ha úgy tetszik, a matematikától. Most a körülmények rávettek, hogy újra kell számolnom, én is számolok, mint jelenleg minden­ki ebben az országban. Nem hi­szem, hogy bárki is elkülönülve, elszigetelve világtól, társadalom­tól élheti saját életét. Hivatásom­ból eredően beleszólok a közös­ség életébe saját sorsom-életem tükrében. Több-kevesebb sikerrel Visszhangzik az ország az új fo­galmaktól: új adózási rendszer... legszigorúbb hatékonyság a ter­melésben . . . ráfizetés nélküli, csakis hasznot hajtó munkavégzés mindenütt és minden szinten . . . munkaerő-átcsoportosítósok és el­bocsátások .. . ahol kell, ott csőd­eljárások . . . másutt új és elad­ható termékek . . . világpiaci vi­szonylatok . . . emberi kapcsolatok és emberi hangvételek a külpoli­tikában . . . Ezeket olvassuk, látjuk és halljuk, csak nyitni kell az új­ságokat, bekapcsolni a tv- és rá­diókészülékeket. S ezek a híradá­sok akár dühítenek, akár meg­nyugtatnak vagy elgondolkoztat­nak, az biztos mindenki számára, hogy e gondokkal együtt kell él­nünk, mert megoldásuk is ránk vár, senki másra, csak ránk, tíz­millióra. De van mégis valami, ami mindezeknél is fontosabb min­denki számára. Lehet, hogy már elkoptatott közhely — persze, hogy megkopott, hiszen évtizedes óhaja a világnak - a béke. A magyar sajtó napján is csak azt mondhctom, hogy minden újság­író munkálkodásának legtisztessé­gesebb célja ez legyen. Kérem, ne vegyék ezeket nagy szavaknak, fel- lengős szövegnek, mór csak a kö­vetkezők miatt sem: a viláqon ma 900 milliórd(l) dollárt költe­nek fegyverkezésre. Eme képtele­nül súlyos összegnek mindössze három órára eső részéből a himlőt végérvényesen megszüntet­hetnék, ö t órára eső részéből pedig a maláriát az egész föld­kerekségen. Szomorú vagyok. Megújul a Pécsi Panelüzem. (írásunk a 7. oldalon) Fotó: Cseri László Hajnali gyülekező Utcaseprők Éjszakai fényekbe burkoló­zik még a Koller utca, de fenn, a keleti égen már halvá­nyulnak a csillagok. Egy fia­talember ingatja magát a Köztisztasági Vállalat munkás­felvevő irodája előtt. Kilép, előre-hátra, de nem indul el. Markába sercir.t, megigazítja a haját: tisztálkodik, mint a macska. — Fő a jó benyomás, paj­tás, és akkor rakodó lehetek r.cpi 180-ért. Másképp csak 150-et kapok. Meglepett az örökmozgás és a bizonyítani akarás. Ö minden napját így kezdi, min­dig újra vállalkozik. Csóró, de mégsem az. — Bizony pajtás, nem tudom, mire ébredek, de adok azért magamra, s hirtelen abbahagy­ja az előre-hátra dülöngé- lést. Vasárnap kivételével minden nap hozzá hasonló alakok gyülekeznek hajnali fél öttöl a kispiac déli zugában, a Búza téri magbolt mögött. Aki idejön, nem restelli, hogy utcát seper, utcaszegélyt gaz- talanít, szemetet pakol, kukát ürít. Ketten örökké guggolnak, hosszan lelógatják a kezüket, mint tört madár a szárnyát. Ahogy megszívják a cigit, mintha felizzana az arcuk. így sem fáradnak el, ebben a póz­ban. A harmadik a fal tövé­be ereszkedik, óvatosan be­fészkeli magát, batyujából ki­pakol, szöszmötölve reggelizik. Neki ez a ceremónia az ott­honosság varázsát idézi. A madzagolt, szíjazott batyuk, kistáskák a legjellegzetesebb kellékek a vállon, hónaljban. Gazdájuknak ez az egész ott­hona és mintha örökké úton lennének. A munkát vállalók, munkába állók csoportosan jönnek, — utcák szerint, ahol laknak egymás közelében. Először a Zerge utcaiak, aztán a Tolbu- hin, majd a Felszabadulás ut­caiak. Annyira összetartoznak, hogy együtt névnapoznak, isz­nak, temetésre járnak. Napo­kon át gyászolnak nagy fe­kete szalaggal a karjukon. Amikor megkapják a munka­feladatukat, ők egy területre kérik magukat. Idegent nem fogadnak be, de az újoncot sem ítélik el. Akit a szívükbe zárnak, szépen felhozzák eb­ben a szakmában. Számukra mesterség az utcaseprés, kí­vülállónak rutinmunka, de már nem elítélt foglalkozás. Középiskolások és egyetem­isták is jönnek a hét végén. — Kell a zsebpénz — mond­ja Galla Bernadett, l/b-s ja- nuszos diák. Hasonló véleményen van Biliczky Mária IV/á-s is ugyanebből az iskolából. S jót derül, amikor azt hiszem, hogy tán restelli ezt a mun­kakört. — Látott már rokon, jóbarát, mégsem futottam el. — Újabban csoportosan is érkezünk — meséli Kozma Béla tanár —, és így szerzünk osztólypénzt kiránduláshoz. Nem szimulál senki sem bete­get, hogy ellógja az időt. Nem, ők nem az utánpótlást jelentik a Koller utcai utcasep­rős birgádokba, ahol az ál­landó törzsállomány legfeljebb 30-40 fős évtizedek óta, míg az alkalmiak, tehát a napon­ta, havonta, vagy jobbik eset­ben évente cserélődök száma 40-50. Az állandókon ott a sárgás, ezüstös fényvisszaverős ruha. Nem megkülönböztetés ez, csupán az elismerés jele. így is nehezen nő a hűsége­sek száma, akik között sok a rokkant, a nyugdíjas, a leszá­zalékolt, a Kolompár és Orsós. Hosszú évek óta tisztítja Pécs Reggel 6 óra: indulás munkába útjait többek között Horváth József, Kolompár Gyula, Kovács János, Kovács Kálmán, Németh Géza, Reiterer Ádómné. Amikor Minkó Imre munka­felelős feláll a legfelső lép­csőfokra, elcsitul a zúgás: né­melyik még a sapkát is leveszi. Beszedték a személyiket, cso­portosították, osztják ki a fel­adatokat utcák szerint. A leg­jobb azoknak, akiket gép is segít. Erzsiké és Irénke, két két fiatal és csinos hölgy, szin­tén a munkát adják ki. Rendü­letlenül nénizik és kezétcsóko- lommal köszöntik őket. Ha ők ketten jönnek, egyszerre meg­nyílik a tömött, kavargó tömeg, udvariasan folyosót enged ne­kik. Utána ismét felforrósodna a hangulat, de a nyugdíj előtt álló Minkó Imre érces, kato­nás hangja rendet parancsol. Előkerülnek a lapátok, ka­pák, csákányok, talicskák. Dü­börög a főnöki intés: „Semmi ital és veszekedés". „Semmi kötözködés az autósokkal, a hatóságiakkal". Bólogatnak a kis csapatokba besorolok. 5- 10 percen belül üres a tér. Hat óra van, a Nap már az eme­letesek tetejét csutakolja. Egy lompos kutya ódalog át a Kol­ler utcán. Senki sem ijeszt rá. Valamelyik utcaseprő hűséges társa. Csuti J.

Next

/
Thumbnails
Contents