Dunántúli Napló, 1987. december (44. évfolyam, 331-360. szám)
1987-12-05 / 335. szám
HÉTVÉGE 49. hét A hivatás felelőssége... Nemrég egy ismerősöm megkérdezte tőlem, mi volt a legkellemetlenebb emlékem újságírói pályafutásom alatt. Mesélem neki: alig egyhónapos újságírói koromban véletlenül kihallgattam az öreg nyomdai szerkesztő és a főszerkesztőm közötti beszélgetést, amikor is az előbbi megjegyezte a főnökömnek: „Ebből a gyerekből nem lesz újságíró soha az életben ..." — „És mi volt a legszebb emléked?" — faggatott tovább. Ezt válaszoltam: .„Minden, ami azután történt velem a pályán ..." Vagyis a negyven év alatt, mert éppen a napokban léptem át hivatásom negyvenedik esztendejébe. Szóval szép volt. Pedig ez sem igaz. Hogy minden szép lett volna. Volt, amikor hittem, de aztán ráeszméltem, hogy időnként eltorzult a kép, s amikor elcsüggedtem, újra tisztult a világ körülöttem, és már tudom, hogy a hitét soha el nem veszítheti az ember. Ha erre valamikor is szüksége van az 'embernek, akkor most nagycin. Bonyolult és nehéz éveket élünk. Amikor végérvényesen kiléptem annak idején az iskola kapuján, lelkesített az a tudat, hogy megszabadultam a világ legutálatosabb tantárgyától, a számtantól, ha úgy tetszik, a matematikától. Most a körülmények rávettek, hogy újra kell számolnom, én is számolok, mint jelenleg mindenki ebben az országban. Nem hiszem, hogy bárki is elkülönülve, elszigetelve világtól, társadalomtól élheti saját életét. Hivatásomból eredően beleszólok a közösség életébe saját sorsom-életem tükrében. Több-kevesebb sikerrel Visszhangzik az ország az új fogalmaktól: új adózási rendszer... legszigorúbb hatékonyság a termelésben . . . ráfizetés nélküli, csakis hasznot hajtó munkavégzés mindenütt és minden szinten . . . munkaerő-átcsoportosítósok és elbocsátások .. . ahol kell, ott csődeljárások . . . másutt új és eladható termékek . . . világpiaci viszonylatok . . . emberi kapcsolatok és emberi hangvételek a külpolitikában . . . Ezeket olvassuk, látjuk és halljuk, csak nyitni kell az újságokat, bekapcsolni a tv- és rádiókészülékeket. S ezek a híradások akár dühítenek, akár megnyugtatnak vagy elgondolkoztatnak, az biztos mindenki számára, hogy e gondokkal együtt kell élnünk, mert megoldásuk is ránk vár, senki másra, csak ránk, tízmillióra. De van mégis valami, ami mindezeknél is fontosabb mindenki számára. Lehet, hogy már elkoptatott közhely — persze, hogy megkopott, hiszen évtizedes óhaja a világnak - a béke. A magyar sajtó napján is csak azt mondhctom, hogy minden újságíró munkálkodásának legtisztességesebb célja ez legyen. Kérem, ne vegyék ezeket nagy szavaknak, fel- lengős szövegnek, mór csak a következők miatt sem: a viláqon ma 900 milliórd(l) dollárt költenek fegyverkezésre. Eme képtelenül súlyos összegnek mindössze három órára eső részéből a himlőt végérvényesen megszüntethetnék, ö t órára eső részéből pedig a maláriát az egész földkerekségen. Szomorú vagyok. Megújul a Pécsi Panelüzem. (írásunk a 7. oldalon) Fotó: Cseri László Hajnali gyülekező Utcaseprők Éjszakai fényekbe burkolózik még a Koller utca, de fenn, a keleti égen már halványulnak a csillagok. Egy fiatalember ingatja magát a Köztisztasági Vállalat munkásfelvevő irodája előtt. Kilép, előre-hátra, de nem indul el. Markába sercir.t, megigazítja a haját: tisztálkodik, mint a macska. — Fő a jó benyomás, pajtás, és akkor rakodó lehetek r.cpi 180-ért. Másképp csak 150-et kapok. Meglepett az örökmozgás és a bizonyítani akarás. Ö minden napját így kezdi, mindig újra vállalkozik. Csóró, de mégsem az. — Bizony pajtás, nem tudom, mire ébredek, de adok azért magamra, s hirtelen abbahagyja az előre-hátra dülöngé- lést. Vasárnap kivételével minden nap hozzá hasonló alakok gyülekeznek hajnali fél öttöl a kispiac déli zugában, a Búza téri magbolt mögött. Aki idejön, nem restelli, hogy utcát seper, utcaszegélyt gaz- talanít, szemetet pakol, kukát ürít. Ketten örökké guggolnak, hosszan lelógatják a kezüket, mint tört madár a szárnyát. Ahogy megszívják a cigit, mintha felizzana az arcuk. így sem fáradnak el, ebben a pózban. A harmadik a fal tövébe ereszkedik, óvatosan befészkeli magát, batyujából kipakol, szöszmötölve reggelizik. Neki ez a ceremónia az otthonosság varázsát idézi. A madzagolt, szíjazott batyuk, kistáskák a legjellegzetesebb kellékek a vállon, hónaljban. Gazdájuknak ez az egész otthona és mintha örökké úton lennének. A munkát vállalók, munkába állók csoportosan jönnek, — utcák szerint, ahol laknak egymás közelében. Először a Zerge utcaiak, aztán a Tolbu- hin, majd a Felszabadulás utcaiak. Annyira összetartoznak, hogy együtt névnapoznak, isznak, temetésre járnak. Napokon át gyászolnak nagy fekete szalaggal a karjukon. Amikor megkapják a munkafeladatukat, ők egy területre kérik magukat. Idegent nem fogadnak be, de az újoncot sem ítélik el. Akit a szívükbe zárnak, szépen felhozzák ebben a szakmában. Számukra mesterség az utcaseprés, kívülállónak rutinmunka, de már nem elítélt foglalkozás. Középiskolások és egyetemisták is jönnek a hét végén. — Kell a zsebpénz — mondja Galla Bernadett, l/b-s ja- nuszos diák. Hasonló véleményen van Biliczky Mária IV/á-s is ugyanebből az iskolából. S jót derül, amikor azt hiszem, hogy tán restelli ezt a munkakört. — Látott már rokon, jóbarát, mégsem futottam el. — Újabban csoportosan is érkezünk — meséli Kozma Béla tanár —, és így szerzünk osztólypénzt kiránduláshoz. Nem szimulál senki sem beteget, hogy ellógja az időt. Nem, ők nem az utánpótlást jelentik a Koller utcai utcaseprős birgádokba, ahol az állandó törzsállomány legfeljebb 30-40 fős évtizedek óta, míg az alkalmiak, tehát a naponta, havonta, vagy jobbik esetben évente cserélődök száma 40-50. Az állandókon ott a sárgás, ezüstös fényvisszaverős ruha. Nem megkülönböztetés ez, csupán az elismerés jele. így is nehezen nő a hűségesek száma, akik között sok a rokkant, a nyugdíjas, a leszázalékolt, a Kolompár és Orsós. Hosszú évek óta tisztítja Pécs Reggel 6 óra: indulás munkába útjait többek között Horváth József, Kolompár Gyula, Kovács János, Kovács Kálmán, Németh Géza, Reiterer Ádómné. Amikor Minkó Imre munkafelelős feláll a legfelső lépcsőfokra, elcsitul a zúgás: némelyik még a sapkát is leveszi. Beszedték a személyiket, csoportosították, osztják ki a feladatokat utcák szerint. A legjobb azoknak, akiket gép is segít. Erzsiké és Irénke, két két fiatal és csinos hölgy, szintén a munkát adják ki. Rendületlenül nénizik és kezétcsóko- lommal köszöntik őket. Ha ők ketten jönnek, egyszerre megnyílik a tömött, kavargó tömeg, udvariasan folyosót enged nekik. Utána ismét felforrósodna a hangulat, de a nyugdíj előtt álló Minkó Imre érces, katonás hangja rendet parancsol. Előkerülnek a lapátok, kapák, csákányok, talicskák. Dübörög a főnöki intés: „Semmi ital és veszekedés". „Semmi kötözködés az autósokkal, a hatóságiakkal". Bólogatnak a kis csapatokba besorolok. 5- 10 percen belül üres a tér. Hat óra van, a Nap már az emeletesek tetejét csutakolja. Egy lompos kutya ódalog át a Koller utcán. Senki sem ijeszt rá. Valamelyik utcaseprő hűséges társa. Csuti J.
